Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem

Wass Albert: Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...
Ha jönne már...
ugye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...

William Blake: A tavaszhoz

Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

(fordította: Szabó Lőrinc)

William Blake (London, 1757. november 28. – London,1827. augusztus 12.) angol költő, festő, grafikus és nyomdász.
Az angol romantikus költészet általános jegyeinek csaknem mindegyike megtalálható Blake költészetében. Blake saját korában teljesen elszigetelten élt, nem ismerték, mint költőt, csak mint rézmetszőt tartották számon, költészete jelentőségének felismerése majdnem egy évszázadig váratott magára, a XX. században fedezték fel, s ekkor került az őt megillető helyére az angol és a világirodalom történetében és kezdődött meg költészetének és festői, grafikai munkásságának mind a mai napig tartó legendás utóélete.

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.

József Attila: Március

A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

Kaffka Margit: Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, –
Itt benn vár, – pihen.
– Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
– És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
– Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan – nagyranő.
– Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, – reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!

Szécsi Margit: Március

Téli szellők fújjatok csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napon.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van,
ember s állat érzi már.
Dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.
Jó volna a nagykabátot,
félredobni, s könnyeden
játszadozni, s birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni,
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld,
Jöjj el tavasz, földről-égről
már a telet eltöröld!

(Reisz Tamás festménye)

Ibykos: Töredék a tavaszról

Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó,
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomagránát,
s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, időtlen;
mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak új szerelemre taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szivemben.

(fordította: Radnóti Miklós)

Görög lirikus, Kr. e. 536 körül élt, szülővárosa a dél-itáliai Region. Vándoréletet élt s egy ideig Polykrates udvarában tartózkodott Szamoszban. Ibykos, görög költô (Kr. e. 600 körül), a samosi Polykratés udvarában él. Mûveibôl csak töredékek maradtak ránk. A monda szerint útonállók gyilkolták meg, mikor az Isthmos felé tartott, hogy ott az ünnepi játékok költôi versenyén részt vegyen. A gyilkosságnak csak a vándordarvak voltak tanúi, ezek kényszerítették vallomásra a gyilkosokat.
Sírirata szerint szülővárosában halt meg.

Gérard de Nerval

Merengés

Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel,
s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék... az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, hunyó virágok,
a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém...
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer - s most emlékszem én!

(fordította: Radnóti Miklós)




Április

Megjött a szép idő, a porban
fény leng s a ház falára lobban,
az alkony hosszan ég ma már;
s nem zöldel semmi még, a fákon
a nap kis rőt visszfénye táncol,
s az ág sötét fenn és kopár!

Fáraszt e gyors tavasz ma engem,
de új látvány csodája lebben
esős napok varázsakép,
kibomlik majd a tájak csokra,
mint nimfa, nedvesen ragyogva,
ha fényes vízből partra lép.

(Radnóti Miklós fordítása)


Gérard de Nerval (eredeti nevén Labruine) 1808-ban született Párizsban.

Költőként, dráma- és prózaíróként az 1830 körül virágkorát érő francia romantika élvonalába tartozott. Fordítóként már igen korán hírnevet szerzett magának, húszéves korában megjelent Faust-fordításáról állítólag maga Goethe is elismerően nyilatkozott.


Rendkívül kicsapongó életet folytatott, aminek következtében elmebeteg lett s egy rohamában fölakasztotta magát.