A hegedű, a hegedű.
Meséltem, hogy apám elkezdte félrerakni a garast, hogy a hegedűt vissza tudja majd szerezni Kukitól.
Az a pár forint, ami már együtt volt, az fuccs lett, mikor egy kicsi hugom megbetegedett.
Sebaj, apám megint elkezdte a gyűjtést.
Miből, édes istenem, miből? A boltos eltehet abból a pénzből amit árul, az asztalos, a suszter, a bádogos, meg mind akinek ipar van a kezében, akinek imitt-amott több szerencséje lehet; az a szegény földmíves magyar is, ha csak tizenöt holdja van is, ha nem irígyelte el a jégeső meg az üszög a búzáját, eltehet annyit, hogy bokáig érő tulipántos szűrt vehessen egyszer az őszi vásáron, meg hogy zsindelytetőt huzathasson a nád helyébe a házára. Az urakról nem is beszélek, aki doktor, ügyvéd, meg aki a banknál vagy a városházán körmöl tíz-tizenöt esztendeig, akkor már testes kőházat építtet magának, szöllőt is veszen, szombaton délután kisétálhat a szöllőjébe, vadászjegye is van, drága puskája, odakint tölti a hosszú vasárnapot a mezőkön a vadászcimboráival, jönnek nagy büszkén estefele, a szekérúton jönnek, a kövér sörte hintázik hátul a zsíros zöld kalapon, jó kedvök van, nagyokat nevetnek, nagyokat köhögnek a kispipa mellől, felkapják az ablakok előtt ahonnét kinéznek a jóismerősök, a halott nyulat meg a halott fogolymadarat, mutogatják; még az a nyúl meg az a fogoly is mintha örömében lengetné közbe a fülét, vagyis tapsolna a szárnyaival. De a szegénységbe beosztott tanítóember ugyan miből tegyen egy krajcárt is félre, mikor sohase győzi pénzzel a mái napot?
Apám minden vasárnap délfelé kuglizni szokott volt a Függetlenségi Olvasókör udvarán; más tanítókkal, kántorral, gazdaemberrel, iparossal; ha tíz-húsz krajcár ott maradt a kasszában, nem volt éppen nagy szerencsétlenség; azt a kasszát úgyis elsörözték közösen, akik a kuglipártiban résztvettek, aki háromszor is kilencet ütött azon délelőtt, az se kapott több sört, mint aki csak egyet-kettőt tudott kiszedni abból a felállított kilenc babából. Ez a kis vasárnapi kuglizás volt apámnak az egyetlenegy mulatsága. Nohát jött egy vasárnap, apám nem állott be a pártiba. Avval jött haza ebédre, hogy no mult vasárnap nem volt ilyen jó étvágya, mint máma. Nem hálá istennek, mert máma nem ivott egy szikra sört se! Úgyis el lehet tölteni azt a vasárnapi órát a Körben, ha nem kuglizik az ember; olvasgat az ember, elbeszélget, nézi, hogy kuglizik a többi, az még nagyobb mulatság, mint hogyha személyesen ott harcol az ember, az a kugliparti se megy soha veszekedés nélkül.
Látta az apám, hogy anyám lehangolódik ettől a beszédtől; akkor egész ebéd alatt hangos volt, tréfálkozott; ha felvette a pohár vizet, ivás után nagyot csettintett a nyelvével, odatartotta az ablak felé a poharat:
- Nahát ez a mi remek ártézi vizünk! Bizony isten többet ér annál az állott hordósörnél. Nézzed már lelkem, nézzed, gyöngyözik, akár a szódavíz! Ugyi gyerekek. Azt mondom, ez a víz az egészség lesz Szilvahelynek! Boldog ember vagyok, mióta az ártézi vizet ihatom.
Nagy eset volt Szilvahelyen az az ártézi víz csakugyan. A városháza előtt volt egy ákácos tér, annak a közepén kezdték fúrni az ártézi kutat még a tavaszon. Nagyon érdekelt minket szilvahelyi gyerekeket ez a munka, nem tudom honnét jöttek idegen nadrágos emberek, olyanok, hogy úr is volt közte, mesterember is, kerekes gép állott azon a helyen, nehéz vascsövek, gyülekeztek a mellett az ismeretlen gép mellett a földön; ástak egy nagy gödröt, abba lemásztak ásós napszámos emberek; azok a nadrágos emberek a gép körül spekuláltak, egyiknek a kezébe rajz volt, a másiknak centiméter, azt tokjából kellett kihúzni, de az olyan hosszú centiméter volt, ha leengedték a földre körül lehetett vón keríteni vele Szilvahelyet. A harmadik ember meg ácsplajbásszal állott ott, valami papendeklin számolt úgy mint mink a táblán, bedugdosta a szájába az ácsplajbászt, avval elbámészkodott a Malomközön túlra, ahol a gőzmalom kéménye látszott messziről; nem bánta ha ott a lába körül a gyerekek meglovagoljak a vascsöveket; lehet hogy el is felejtette, hogy összeadni akart vagy kivonni. Idegen volt ő Szilvahelyen s tán nem találta magát hirtelen itthon ezen az egész Földön, akár magam mikor egyszer-másszor elnézek és elveszítem magamat, csodálatos néptelen és bánatos hangulatban érzem magamat, mint a megfogott hal a hálóban egyedül. Eltartott az a fúrás egész őszig, mindig hányta kifelé a fúrógép a föld belét a körül a leszúrt vastag cső körül; a cső környéke teli lett sárga földdel, azután meg agyagos földdel, azután olyan ezüstös szürke föld került kifelé a mélységből, olyan fajta, amilyen a Kösély feneke mikor kezd kiszáradni nyári kánikulában, de még vizes az a szürke patakfenék, olyan puha finom, akar a csecsemő tenyere, a madárláb meg a futó csibor meg a beleragadt levél (akit aztán felkapott a szél) olyan gyengéd rajzokat hágy azon a szürkeségen, mint a jégvirág télen az ablaküvegen. Emlékszem, az ujjunkat bedugtuk abba a puha patakfenékbe, másnap is harmadnap is ott volt az a lyuk amit az ujjunk csinált ottan. Jó dolgunk volt az ártézi kút körül is, míg a fúrás tartott, várakat lehetett abból a kezes földből építeni. Azután meg lefolyó árkot ástak a cső elébe mikor már elkezdett a víz köpködni; jó sokáig csak piszkos víz, az is elakadt, de tovább macerálta a fúrógép a szilvahelyi mélységet, megindult a csövön a tisztább szín víz; az is zavaros volt még, mindig kóstolták a vizet azok az idegenek, volt a zsebökben egy-egy lapos bádog pohár, abból gurgulyázták azután kiköpködték, el is húzták a szájokat utána, meg még aprókat köpködtek egy darabig, homokos lett a szájok. Egyszer azután bővebben ömlött a víz, világosabb is lett minden nap, akkor volt csak öröm igazán gázolni mezítláb a vizes árokban, térdig ért a gyerekeknek a víz, az apraja meg a parasztja aki nem szégyellte magát, meg is fürdött abban az árokban. Pláne mikor meleg víz kezdett a csőből jönni, ellepték a kölykök az árkot; olyan zsivaj volt egész nap, nem győzték a munkás emberek mindig messzibbre hajtani azt a neveletlen társaságot. Még mélyebbre fúrtak a földbe, hát azután egy reggelre olyan keményen vágtatott az a kristálytiszta ártézi víz előre, majd szétrepesztette a csövet! És meleg is volt, még melegebb mint azelőtt, csakúgy gőzölgött a víz kövér sugara, a napsugár szivárványt szőtt azon a gőzön keresztül, a népek odaözönlöttek a jó hírre, majd félreverték a harangot mintha tűz tört volna ki; de még annál is több volt az, hogy kitört a víz, az a csuda gyönyörű tiszta ártézi víz! A csőnek a vége persze előre volt hajlítva, kétoldalt állott a lakosság, a víz meg zúdult, rohant izmosan, fényesen, mint valami óriáskígyó, jött, jött csavarodva mint egy érckötél, eszeveszetten nyargalt az a gőzös víz, a gőze mintha füst lenne, mintha vízből való tűz száguldana, repülne sisteregve; nem lehetett megállani ahol az íve lezuhant, csak nagy karéjba, messzire is felfreccsent a habja az emberekre, asszonyokra, s porzott a víz a kétoldalt szoruló nép orcáin. A városházáról leszaladtak az urak egymásután, a kuti munkások vigyázattal tartogatták a víz szélihez a poharakat, mind az uraknak odaadták kóstolni az új vizet, minekután egy-két percig vártak, hogy az a felhős meleg ártézi víz egy kicsit hüljön a pohárban. Az asszonyok korsóval, kannával, dézsával várakoztak, volt aki olyan élelmes volt, hogy tekenőt hozott; hogy frissibe mingyár egy tekenő meleg vizet szállíthasson haza magának. Minden percbe nagyobb volt a zúgás, a városházi urak egyik jobban dícsérte a vizet mint a másik, ragyogtatták egymásra a szemöket, az a ragyogás, az az öröm, az az ünnep elfutotta az egész népet, érezték az isten áldását ami leszállott az égből akarom mondani felszállott a földből Szilvahelyen.
Azután elvitték a fúrógépet Szilvahelyről, az ártézi víz csöve körül kikövezték a földet, téglából kanálist vontak az új árkon végig, azon sétált aztán a meleg víz a Kösély-patak felé. Különben másnap már nem gőzölgött úgy az ártézi víz, mert engedett a melegségből, csak egy bajúszkányi gőz füstölt felfele a cső nyílásából, a korsót ha hazavitték, leeresztették a kútba, megvárták míg a víz annyira lehül, hogy meg lehessen inni. Egy darab idő múlva pedig az a bajúszka se látszott már a szeliden ömlő víz felett, frissen, hidegen adta a cső az ártézi vizet Szilvahelynek, a mélységből való vendégnek elmúlt minden láza, megadta magát, azt akarta, hogy mindenki meg legyen itt elégedve vele.
Szilvahelyen esztendőkön át tárgyalt a város afelől, hogy szép kis láncos kőkerítést csinálnak az ártézi kutunknak, a csövet beborítják faragott kővel, annak a tetejébe majd valami szép hableányt rendelnek Tóth András debreczeni szobrásztól, de míg én Szilvahelyre hazajártam, nem került oda a hableány, se eksztra kerítés nem támadt az ártézi kút körül, csak az a pucér cső ugrott ki a téglaföldből, az is megfeketedett az idővel.
Már megint másról beszéltem.
Apámnak a másik takarékossága az volt, hogy összebeszélt anyámmal: ezután nem veszen majd nyakkendőt, azt is anyám fogja varrni néki úgy mint az ingeit, a gallérjait, manzsettáit. Az a nyakkendő, akit apám hordott volt, ötven krajcáros nyakkendő volt. Azt a komoly fekete nyakkendőt azt hordja az egész tanítóság a világon; nincs annál komolyabb és egyszerűbb, szerényebb nyakkendő a rőfösök kirakatában. Esztendőben egyet kell ebből a nyakkendőből venni, valami kemény atlasz annak az anyaga, húzós érzés az embernek az ujja hegyét elsímítani rajta. Eltart esztendeig ha vigyáz rá a viselője, csak az esztendő vége felé szikkad fel a mosoly arról a nyakkendőről, finom borzos kis kopások ütnek ki rajta, a szára is vedlik a dörzsöléstől amit annyi időn át a kabát gallérjától szenvedett, apró rojtok virágzanak ki a szárán, a csatja meglazul hátul, kibukik a nyakkendőszár bélése s a másik szár vége is lyukadozik a használat folytán, az a bádog is napvilágra kerül amelyik ott rejtőzködve tartotta a nyakkendőszár keménységét.
Szóval ez is ötven krajcár minden esztendőben, el lehet tenni a hegedű visszaszerzésére.
Valami két hónap mulva, ha jól emlékszem, akkor döntötte el apám a harmadik takarékosságot, (úgylátszik nehezen ment a döntés) azt tudniillik, hogy újesztendőtől fogva nem fizet elő tovább az Egyetértésre. Talán mondtam már, hogy a tanítóságnak féláron járt az Eötvös Károly lapja. Anyám igen a szívére vette apámnak ezt a nagy lemondását, nem is akart beleegyezni. Tudta anyám, micsoda lelki szükséglete apámnak esténkint a lap felett pipálni békességben, és micsoda uri érzése az apámnak az, hogy neki is jár ujság, akar a gyógyszerésznek vagy akar a polgármesternek, éppenúgy megjön az ő lapja is a postára, címszalag alatt, arra Pesten nyomtatják rá az ő tekintetes nevét.
Avval érvelt anyám, hogy az Egyetértésnek már a papirosa is megéri azt a pénzt, mindig van begyújtani való papir a háznál, azonkívül az a nagy lepedő újság arra is kell néki, hogy bele pakolja a hazaküldendő kész fehérneműdarabokat, meg a derekat, szoknyát, alsószoknyát, amelyeket az uriházak varrattak anyámmal. Meg azután a konyhába a stelázsira is az Egyetértést vágja fel az ember csipkepapirosnak, arra is csak mindig szükség van, igen, hát mikor a konyha földjét, a pitvart meg a tornácot frissen festjük veres földdel, oda mindenüvé kell a papiros leteríteni, mikor szikkad a festék, különben a gyerekek felszedik a talpukkal az egész veres földet mielőtt megszárad.
Hiába prédikált anyám, újesztendőre elmaradt a háztól az Egyetértés.
Apám azután eljárt estére a Körbe a pesti lapot élvezni, vacsora előtt, mikor a hegedűleckéit letudta.
Az Egyetértés maga nyolc pengő forint volt egy esztendőre; ha semmi szerencséje se lesz a biztosítással, akkor is legfeljebb három esztendeig kell a pénzt félrerakni, a kuglizás, a nyakkendővétel, meg legalább egy új kalap is elmarad, meg még az isten tudja mit lehet megtakarítani három esztendő alatt, együtt lesz a háznál harmincöt-negyven pengő. Akkor azt mondta apám: nekiesek majd Kukinak, öt pengőt, tíz pengőt, tizenöt pengőt ráigérek, biztos vissza van a hegedűm, jobban szereti Kuki a pénzt mint a varjúpecsenyét.
Na majd meglátjuk.
Másik nyárára megérkezett Szilvahelyre tanító úrék házához az új gyerek.
A hatodik.
Anyám a hatodik gyereket is úgy szorongatja, (mikor már szorongathatja) úgy tapogatja, úgy elcsudálja, úgy dugdossa pólyába, úgy takarja ki megint, hogy lássa, lássa, alig akarja elhinni hogy itt van csakugyan, mintha egyetlenegy drága melltűje elveszett volna s azt megtalálta volna.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szép Ernő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szép Ernő. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. július 29., csütörtök
Szép Ernő: Dali, dali, dal (3.)
VIII.
Tudom én, hogy aki ezt a történetet olvassa, az csak arra kíváncsi, mi lesz már a tanító úr eladott hegedűjével. Remélem, az azért nem hagyja hidegen, ha már egyszer ide adta a figyelmét, hogy visszakerül-e vagy se tanító úr kezébe az a hegedű; mégis ugyebár küzdelem folyik itten, akár egy történelmi életrajzban a koronáért vagy egy eszme győzelméért, vagy a regényben egy elveszített asszony visszahódításáért, vagy a másikfajta regényben a megugrott bűnös vagy az ellopott gyémánt feltalálásáért. Igen, apám is érdekelheti az olvasót, míg az emlékezésemet olvassa, mert apám is hős, apám is emberfeletti mód verekszik az akadályokon átal a célja felé, az eszméje felé, az álma felé. Azt hiszem, ha az olvasó szíve választ adott a megszólításra, akkor a hegedűnek is annyinak kell a szemében lenni, mintha izgató asszony vagy titokzatos gonosztevő vagy kincseket érő gyémánt volna.
Nem kell félni kérem, közeledünk a hegedűhöz, minden oldalon közelebb vagyunk hozzá.
Mikor nyári vakációra hazamentem, apám túl volt már az Ebes János nagyságos úr második könyvén is, hálá istennek.
A keze is szabadon volt, nyárára megint otthagyta a sömör; csak annyi nyoma maradt a betegségnek, hogy fényes rózsaszín lett apámnak mind a két kezefeje, olyan, mint a kalács háta, mert anyám ha kalácsot sütött, a kemencébe való tétel előtt megkente tollúval, a tollút olvasztott vajba mártotta, meg tojássárgájába.
Készülődött apám megint a szomszéd községekbe, biztosítást csinálni; azt mondta, tavaly nyáron több helyen megbiztatták, hogy majd az idén tán biztosítást kötnek. Anyám manzsettát is vasalt apámnak az útra, a tél óta nem tett fel apám manzsettát, mert a sebes keze nem állotta volna. A dublé lánc se volt apám mellényén a tavaly vakáció óta, most osztán elővette apám a szekrényből, hát csupa fekete lett. Apám kőport kapart a ház aljáról, fél délutánt elpiszmogott vele, míg a kőporos ronggyal megint arany színben vigyorgott az óralánca.
Mikor útra kelt apám, (az első útjára vonattal ment Ondód megállóig) kikísértem apámat reggel a szilvahelyi állomásra, s az úton egyszer avval szólottam fel hozzá:
- Ugyi - mondom - most már visszaveszi majd apám a hegedűt?
Mert tudtam, most megint kapott ötven forintot apám az Ebes János nagyságos úrtól. És a hegedűnek a gondolata benne volt a fejembe mindig, Debreczenben is.
- Vissza kisfiam, vissza, csak ennek a nyárnak a végit kell még kivárni. Ha karácsonyra hazajössz, megládd, ott lesz a hegedűm a házban. Megint muzsikálunk majd hékás, mint a tücsök.
Megveregette a fejem tetejét apám, szeretetből.
Egész vakáció alatt örült a lelkem a jó reménységnek.
(Vége köv.)
Tudom én, hogy aki ezt a történetet olvassa, az csak arra kíváncsi, mi lesz már a tanító úr eladott hegedűjével. Remélem, az azért nem hagyja hidegen, ha már egyszer ide adta a figyelmét, hogy visszakerül-e vagy se tanító úr kezébe az a hegedű; mégis ugyebár küzdelem folyik itten, akár egy történelmi életrajzban a koronáért vagy egy eszme győzelméért, vagy a regényben egy elveszített asszony visszahódításáért, vagy a másikfajta regényben a megugrott bűnös vagy az ellopott gyémánt feltalálásáért. Igen, apám is érdekelheti az olvasót, míg az emlékezésemet olvassa, mert apám is hős, apám is emberfeletti mód verekszik az akadályokon átal a célja felé, az eszméje felé, az álma felé. Azt hiszem, ha az olvasó szíve választ adott a megszólításra, akkor a hegedűnek is annyinak kell a szemében lenni, mintha izgató asszony vagy titokzatos gonosztevő vagy kincseket érő gyémánt volna.
Nem kell félni kérem, közeledünk a hegedűhöz, minden oldalon közelebb vagyunk hozzá.
Mikor nyári vakációra hazamentem, apám túl volt már az Ebes János nagyságos úr második könyvén is, hálá istennek.
A keze is szabadon volt, nyárára megint otthagyta a sömör; csak annyi nyoma maradt a betegségnek, hogy fényes rózsaszín lett apámnak mind a két kezefeje, olyan, mint a kalács háta, mert anyám ha kalácsot sütött, a kemencébe való tétel előtt megkente tollúval, a tollút olvasztott vajba mártotta, meg tojássárgájába.
Készülődött apám megint a szomszéd községekbe, biztosítást csinálni; azt mondta, tavaly nyáron több helyen megbiztatták, hogy majd az idén tán biztosítást kötnek. Anyám manzsettát is vasalt apámnak az útra, a tél óta nem tett fel apám manzsettát, mert a sebes keze nem állotta volna. A dublé lánc se volt apám mellényén a tavaly vakáció óta, most osztán elővette apám a szekrényből, hát csupa fekete lett. Apám kőport kapart a ház aljáról, fél délutánt elpiszmogott vele, míg a kőporos ronggyal megint arany színben vigyorgott az óralánca.
Mikor útra kelt apám, (az első útjára vonattal ment Ondód megállóig) kikísértem apámat reggel a szilvahelyi állomásra, s az úton egyszer avval szólottam fel hozzá:
- Ugyi - mondom - most már visszaveszi majd apám a hegedűt?
Mert tudtam, most megint kapott ötven forintot apám az Ebes János nagyságos úrtól. És a hegedűnek a gondolata benne volt a fejembe mindig, Debreczenben is.
- Vissza kisfiam, vissza, csak ennek a nyárnak a végit kell még kivárni. Ha karácsonyra hazajössz, megládd, ott lesz a hegedűm a házban. Megint muzsikálunk majd hékás, mint a tücsök.
Megveregette a fejem tetejét apám, szeretetből.
Egész vakáció alatt örült a lelkem a jó reménységnek.
(Vége köv.)
Szép Ernő: Dali dali dal (2.)
V.
A hatodik gyerek után apám nem hozta szóba a hegedűt.
Csak egyszer volt az időben a hegedűről szó, az pedig nem otthon esett a háznál, hanem a szilvahelyi kiserdőn, vizsga előtt, szép meleg júniusi nap. Szokása volt a tanító uraknak minden esztendőben kirándulásra vinni az iskolát a kiserdőre egész napra. Osztály szerint vonultunk csapattal, feltarisznyázva, a szekérúton a városból kifelé, két-két osztály előtt a tanítója, úgy mint a hadnagyok haladnak a sorakozott katonák előtt. Csak a tanító urak nem ültek lóháton, se kivont kard nem meredt a válluk iránt, a tanító urak botot vittek. Látni polgárembert, tanítót is alkalmasint, hogy az is úgy markolja a botot, a jobb kabátzsebben, hogy az a bot felfele van a végivel, pedig az isten lefele rendelte. Az ilyen civilben talán benne rekedt az ábránd, katonatisztnek képzeli magát. Gyereknek is valami katonásdi érzés ha így vonulhat sorakozva a szekérúton. Apám a bot mellett a hegedűt is magával vitte mindig az erdei kirándulásra; mikor elhagytuk a várost, a mezei úton mink gyerekek rögtön énekelni kezdtünk, apám pedig muzsikával kísérte az énekét. Visszazendül, visszazendül sokszor az én szívembe az az örökédes iskolás dal, akit minden kiránduláskor énekeltünk a mezei úton, hallom apámat is hegedülni ott a gyerekek előtt, balfelé hajtott fővel, a botját odaadta előre egy közel gyereknek, azután osztán rákezdte:
Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át
Nékem a zöld árnyas erdő vidám kedvet ád,
Lomb a fán virág a fűben sattöbbi sattöbbi.
Mikor ezen a kiránduláson délidőre, bújócska, fáramászás, makk- meg csigabigagyüjtés után összegyültünk az erdőőrék háza előtt, (ott asztal is volt a földbe verve meg padok pihentek három-négy sorba) igen, mikor ott letelepedtünk az elemózsiát kirakodni, először történt, hogy apám nem játszott az erdőben. Mert az erdőben szokott volt a legszebben játszani, mikor a gyerekek felmajszolták az ebédet és ott ültek a gyepen mint a sűrű csigabigák. Az erdőőrék is kinn voltak a ház előtt, (azok adtak vizet az iskolának) kérte apámat az a Kossuth-szakállas öreg őr: tanító uram játsszon már valami szépet úgy mint tavaly, sose hallunk mink itt az erdőn muzsikát.
Apám nézte azt az asztalra fektetett kölcsönhegedüt, bánatos volt, csak csóválta a fejét:
- Majd jövendőre öregem, majd a magam muzsikáján, ez nem az enyém, ezen nem tudok úgy játszani.
A kollega is kérte, legalább egy-két kuruc nótát játsszon, ő a kuruc nótákat szerette legjobban.
- Barátom - azt mondta néki apám - nem játszok ezen a rossz hegedün az erdőn, nagyon fáj itt az én lelkem barátom. Nagyon de nagyon sajnálom a régi muzsikámat.
Ennél többre nem emlékszem, mondom, otthon egy árva szóval a hegedüt nem említette sokáig, sokáig, csak hordozta magába némán a fájdalmat, mint a szerelmes aki elvesztette a boldogságát.
Anyám pedig akkor nyáron kifőzött magában egy tervet, amit azután sokat tárgyaltak esténkint apámmal. Avval kezdte, hogy a varrás nagyon szaporátlan munka, avval nem lehet elég pénzt keresni. Hanem szeretne berendezni magának egy hímző előnyomdát, olyat látott Böszörményben egy asszonyságnál, mikor két éve Böszörményben volt az unokatestvérét látogatni, Eszter nénit, mert az akkor gyerekágy után borzasztó nagy beteg volt. Én mint gyerek nem tudtam mi fán terem az a hímző előnyomda, apám se sokat hallhatott felőle, mert emlékszem anyám még plajbászt is vett kézbe s rajzolgatva magyarázta el apámnak, mi mindenféle cifrasággal fogja majd a szilvahelyi asszonyokat meglepni. Tátottam a szám oda feltérgyelve a székre a lámpa alá, hogy én is lássam azokat az érdekes rajzolásokat, amiket anyám a boltból való durva, töréses papírzacskó darabokon művelt. Egypár hétig mindig ezen politizáltak anyám meg apám, a vége az lett, hogy anyám rávette apámat, hogy vegyen fel a Népbanknál még ötven forintot váltóra; apám elment Bajom fiskális úrhoz, aki az Első Magyar-féle ügynökséget segített apámnak megszerezni, Bajom fiskális úr olyan derék jó ember volt, aláírta apámnak az ötven forintos váltót. Nekem ez csak öröm volt, mikor hallottam, mert az a váltó is az én kincseim közé fog majd kerülni.
Akkor augusztusban vagy szeptemberben azután anyám utazott be egy reggel Debreczenbe; hazajött estére egy nagyocska skatulyával, abból pakolta ki az asztalra apám elébe, meg a kicsi szolgálólányunk meg a gyerekek elébe azokat a sose látott eksztra micsodákat, amikről ő csak azt tudta mondani, hogy azok a mustrák. Azok apró darab fák voltak, kerekek, négyszegletesek meg háromszegletesek meg félhold formák meg olyan véletlen rendetlen formák is mintha a cserép tál esik le, és mindenféle buta darabra törik. Igen ám de ezeknek a fadaraboknak az egyik lapjára sárga rézzel be volt verve egybe valami szép szabályos göndörség, másikba kicsi meg nagyobb kerek lyukacska körbe, harmadikba aféle figura mint a madár karma de több madárkáéból összeragadva, negyedikbe három keskeny félhold egymás mellett, ötödikbe rózsa, hatodikba, hetedikbe is meg még egy csomó fadarabba virágformák, szöllőlevél meg azután cicafej meg pillangók, meg kis madarak meg csillagok, meg névtelen sűrű cikkcakkok, ábrák, olyanok, amilyeneket láthattam már kézimunkákon, firhangokon Szilvahelyen, és ember koromban azután a női kelméken elszórva, meg gyönge csipkéken meg a drága hájas szőnyegeken; ezeket a hontalan ábránd tanítja a festő meg a csipkeszövő meg a szőnyegvarró kezeknek mindenütt az öt világon. Mingyár első este kaptunk mink gyerekek jó egypár rácsapást a mancsunkra apánktól meg anyánktól, mert hozzájok kapkodtunk azokhoz a csuda figurákhoz, le is ejtegettünk belőlök az asztal alá. Anyám azután újra szépen rendbe rakta a kincset, belé tette a skatulyába vigyázattal hogy szépen eltérjenek egymástól; a skatulyát bezárta a szekrénybe.
Vasárnap a Szilvahely és Vidékében már ki volt hirdetve hogy minálunk a Batthyány-utca 32. szám alatt mindennemű kézimunkákhoz, ingek, cihák, zsebkendők, csíkok kivarrásához való legdivatosabb előnyomás jutányos áron eszközöltetik.
A ház falára pedig apám felszegezett egy kicsi fatáblát (az asztalostól hozta), azt a táblát elébb anyám befestette fehérrel és csupa szép nagybetűvel ráírta avval az ecsettel, amelyikkel a pitvar fala alját szokta behúzni pírossal, ráírta: HIMZŐ ELŐNYOMDA ITT A HÁZBAN. És az írás alá odapingált egy szőllőlevelet, egynéhány félholdat összeragadva meg olyan cikkcakkos ábrát amelyik szép volt de semmi értelme nem volt.
Az az értelme volt, mint a szöllőlevélnek, a holdnak, meg odabent a skatulya többi némán csillanó sárgaréz cifrájának, az hogy ITT A HÁZBAN egy szenvedélyes anya harcol a gyerekeiért, harcol a minden éjszaka dülledőbb szemekkel, hosszabb újakkal fenyegetőző kísértettel, a Szegénységgel, mert az el akarja kaparintani hat ártatlannak az egészségét, az élete édes álmát, a jövendőjét, az örökkévalóságát.
Anyám az ismerős asszonynépet sorba járta, rábeszélni az előnyomdára, meg hogy majd kommendálják a barátnőik közt is a nyomtatott mintáról való kézimunkálást. Egy hét múlva, két hét múlva megindult valahogy az a kis előnyomda, jöttek polgárasszonyok, polgárlányok, csupa kíváncsiságból is eljöttek, anyám mindnek megmutogatta végig mind a mustrát, persze minden látogatás avval kezdődött hogy anyám oda volt a zavartól:
- Jaj milyen rendetlenségbe vagyok. Kisül a szemem! Hová ültessem édes! Mars ki gyerekek, nem lehet velök bírni, mindig a szobába, mindig csak a szobába a lába alatt az embernek.
Otthagyta a konyhában a főzést, otthagyta a varrógépet a földre esett külön rékliujjakkal, halcsontokkal; otthagyta a kicsi gyereke pólyálását, hintőporral való cukrozását, sietett, szaladt udvariaskodni, szolgálni, fáradni. Volt néki sok apró darab vászna arra hogy azokon mutassa be rögtön a látogató fehérnépnek, milyen válogatott szépek, amellett milyen természetesek a minták, milyen tisztán nyomódnak, milyen könnyű lesz kivarrni selyemmel meg színes cérnákkal. Egy kis lapos bádog skatulyát is hozott anyám Debreczenből a mintákhoz, annak a feneke szövet volt, az be volt áztatva mindig ibolyaszín festékbe, abba a szövetbe nyomkodta befelé anyám a fadaraboknak a rezes orcáját, úgy tette lágyan, finoman aztán a vászonra, sorba sorba, c c c úgy csudálták az egyszerűbb asszonyok akik sose láttak még ilyet. Anyám elmagyarázta az anyagi részt is, mennyibe kerül egy rőf, egy méter mintanyomtatás, vagy ha virágot, pillangót meg egyéb figurát nyomtat, az egyenkint vagy párjával vagy tucatjával mennyibe kerül. Azok az árak persze mind krajcárok voltak, egy krajcárok, két krajcárok, öt krajcárok, tíz krajcárok.
Elkezdtek szóval potyogni a házhoz a krajcárok, a két krajcárok, a négy krajcárok, tíz krajcárok, húsz krajcárok.
Húsz krajcár egyszerre egy kézből, az már nagy öröm volt, attól már sugárzott egész nap az anyám arca.
Mennyit hallgattam, de mennyit, azokat a munkát hozó tekintetes asszonyokat, kisasszonyokat, ténsasszonyokat, ifiasszonyokat, meg akiket anyám sehogyse tisztelt csak kedves lelkemnek szólított, menynyit hallgattam azokat mesélni pletykálni, míg anyám felgyürt rékliujjal állott az asztalnál, nyomkodta nékik a kiválasztott mustrát a kivarrni való vászonra. Gyerekbetegségről meg a tulajdon elmúlt betegségökről, meg tolvaj szolgálókról meg szomszédasszonyokról, akikkel haragba vannak, azoknak a piszkos házáról, meg a piszkos csúnya nyelvéről hogy az nem tud egyebet mint hazugságot lapátolni. Délbe meg délután, mikor iskolából szabadultam, olyan szívesen maradtam anyám mellett ha munkát hoztak, elnézni azt az érdekes mustranyomást; segítettem is anyámnak, azoknak a ciháknak, fehér rékliknek, ingvállaknak, szakállkáknak, asztalfutóknak, fehérneműs szekrény polcaira való csíkoknak a szélit tartani, hogy feszesen feküdjenek a nyomtatás alá, meg vizet hozni aki szomjas lett, meg elszedni a vendégektől kosarat, esernyőt, pár csirkét, rucát, mert a jámborabb fehérnép mingyár mindent az asztalra tett. Oly nehéz kanavász-szagot hoztak magukkal a szobába, meg oly nehéz testszagot, idegen lett a szoba levegője mindig a mellemnek, az érzésemnek; semmi bajom se volt mégis elszomorodtam. Anyám kinyitogatta azok után a vaskos parasztasszonyok után az ablakot, hogy kitakarodjon az a savanyú levegő. A pádimentomot is sokat kellett feltörülni rögtön a vendég után, mert behordták a sarat mikor sár volt odakint. Voltak asszonyok, akik alkudtak, némelyik elcigánykodott egy fertályóráig egy-két krajcár különbség miatt, mielőtt anyám munkába fogott volna; a végin engedett anyám mert nem akart senkit elereszteni, de mindig megeskette azt a cigánykodó asszonyt hogy senkinek se mondja meg hogy néki milyen potyára dolgozott. Azután voltak olyan makacs hiú asszonyok lányok, nem engedtek tanácsot adni magoknak, azt a mustrát kellett nyomni nékik, amit ők szerettek, nem ami arra a célra inkább megfelelt volna. Anyám elharcolt velök egy darabig, azután rájok hagyta: jól van kedves lelkem, magának van igaza, magáé lesz a ciha (vagy az ingváll), nem az enyém. És azután ebéd alatt vagy vacsora alatt anyám elmulattatta apámat az aznapi mesékkel amiket a fehérnéptől hallott, azután meg elpanaszolta a harcait, avval hogy ez a sok hiábavaló beszéd az igazi fáradság nem a munka; apám azt mondta arra hogy aki buta sose kell avval vitatkozni; anyám azt felelte: tudom tudom, dehát nem tehetek a rossz természetemről, mindig csak a javát akarom mindenkinek.
Én nem tudom másnak akinek nem az én anyám volt az édesanyja, érdekes-é ez az előnyomás, érdekes-é mind ez a hétfő kedd szerda abban a szilvahelyi zsindelyes házban, olyan kis ujságokkal, hogy eltörik egy reggel az a fujtató kis üveg; amiből a vásznakon végig nyomtatott figurákat kellett anyámnak megpermetezni, hogy az a festék le ne porlódjon majd a vászonról, eltörik igen, üveg is meg fujtató csövecske is, azt megint Debreczenből kell meghozatni, egypár napig anyám duplán nyomtat rá mindent a vászonra amit hoznak, végtelen gonddal, hogy addig is biztosan megmaradjon a mustra mindenütt. Meg olyan ujságokkal, mint az hogy anyám a munkáért nem kap pénzt hanem tojásban egyezik meg, vagy új kolompérban, meg túróban, zsendicében, szöllőben is mikor leszüreteltek, meg dióban, almában körtében. Hiszen azt mind meg kéne neki venni a piacon a családnak. Van osztán bosszúság, mikor a tojás amit kapott, romlott, vagy az alma csupa féreg (mert némelyik asszony későbben küldte el a munkáért kialkudott gyümölcsöt). Nagyobb bosszúság volt az, hogy akadt olyan kuncsaft aki négyszer-ötször eljött anyámat megdolgoztatni, sohse fizetett, csak ígérte jövő hétről azután való hétre a pénzt; nem kell azt hinni hogy ezek szegény asszonyok voltak, nem, meg is mondhatnám név szerint ma is, kik voltak, láthatnák hogy nem kellett vón megkoplalniok hogy a tanítóné ténsasszony kínlódását becsületesen megfizetik. Vannak ilyen gyalázatos komisz lelketlen lelkek a jobbmódú népek közt, kirabolják a szegényt, mindig elfelejti megbüntetni őket az isten. Hát azután mi történik. Kicsorbul egy réz mustra a fájában, a másik lógni kezd mint a rossz fog az ember inye húsában, apám anyámmal nekilátnak este, ollóval, kisbicskával, kalapáccsal veszkődnek hogy kireperálják, megerősítsék; úgy járnák vele, hogy egyik is meg a másik is egészen összeromlik, kiesik. Némelyik mustrából a külön kis réz pontok esnek ki, azokat az anyám tintaplajbásszal teszi oda ahova dukálnak; megpróbálja az elromlott mustrákat is végigrajzolni a vízbemártott tintaplajbásszal az ingváll szélire meg a cihára, mindenre, (mikor azt a mustrát követelik,) dehát ez rettentő szaporátlan munka s akármilyen kézügyessége is van anyámnak, mégse mennek azok a göndörödő félkörök olyan tökéletes egyforma nagyságban, vagyis kicsiségben mint ahogy az a réz mustra nyomtatta, s hát ki győzné két rőföt, három rőföt abból rajzolni kézzel; azért a semmi pézért, vagy tán csak kolompérért. Majd bemegy anyám Debreczenbe megint a firmához, megcsináltatja ami mustra elromlott; vagy újra megrendeli, meg még többet is, mert van aki már únja a mustrákat, újakat követel. Nékünk is csak érdekünk, hogy gazdagabb legyen a választás, majd beviszen egy kis pézt anyám Debreczenbe, majd, majd.
Addig is ott hajolgat az asztal felett, úgy nyújtogatja lefelé a vászonra a fejét mintha le akarna borulni zokogni vagy elaludni. A hátát meg fogja görbíteni az idő mint a pipaszárat, csak a pipaszár kivárja a maga idejét, anyám pedig a görbülést maga segíti közelebb a varrógép mellett; meg az asztal előtt, mikor a mustrát nyomja. A gazdag dámák ifjító szereket használnak, a szegény asszonyok pedig vénítő szereket használnak, gondot, fáradságot, szenvedést.
Meghallja munka közbe hogy sivalkodik odakint az udvarba valamelyik gyereke. Irgalmas isten! szalad kifele, ott hagyja a tekintetes asszonyt vagy a kedves lelkemet aki a szobában ül, hozza azután jajgatva a gyereket, az a gyerek csupa vér, betörte az orrát.
Ki foghatná rá az anyámra hogy hibás abban, hogy Sanyi vagy Margitka betörte az orrát? Még ha angol nevelőnő vigyáz a pulyára, akkor is megeshetik. Anyámnak pedig varrni kell odabe, vagy nyomni a mustrát, vagy a konyhába van anyám, az ebédünket főzi, nem járhat az apróságai után mint csibéi után a kotló. Mégis, ráfogja maga magára anyám, hogy ő az oka hogy a gyerek betörte az orrát, az anyának, azt mondja, meg kell azt érezni hogy a gyerekét baj fenyegeti.
Mit csinál? apám előtt megfogadja, hogy most egy hónapig nem teszen cukrot a kávéjába reggel. Evvel bünteti meg magát. Apám csak annyit szól rá nevetősen:
- Nagy bolond vagy te hallod.
Nem először szab anyám ilyen penitenciát magára.
Tavaly is mikor Erzsike torokgyíkot kapott, anyám egy álló hónapig nem fröstökölt, úgy látott neki éhen a délelőtti bajolásnak. Mert azt mondta, lehetett vón annyi esze hogy nem engedi a dedóba decemberben Erzsikét, mikor decemberben mindig járvány van a gyerekek közt Szilvahelyen. Azért is megbüntette magát egyszer, mert a kis szolgálónkat megríkatta. Az eltört egy ibriket mosogatás közbe, szegény kis lány, kiejtette a vizes csúszós kezéből. Anyám első haragjában lepiszkolta a kicsi szolgálót, aki tanyasi árva kis gyerek volt, anyám azt mondta mikor felfogadta, hogy anyja helyett édes anyja lesz néki. Igaz azt az ibriket nagyon sajnálta anyám, mert abból a hat ibrikből való volt, amit egy kedves komaasszonya adott anyámnak prezentbe. Nahát akkor arra ítélte magát anyám, hogy húsvétra nem veszi fel a barna selyem ruháját, persze meg is tartotta a szavát.
Még csak egyet említek, azt hogy egy forró nyáron arra ítélte magát, hogy egész nap egy szikra vizet nem iszik akármilyen melege lesz, mert tegnap oda volt estefele szomszédolni nem tudom már hol, ott ült azt mondja három négy másik asszony, nagyban folyt az emberszólás, vagyis asszonyszólás, ő is, anyám is elfelejtkezett magáról, kifigurázta a kántornét, aki bár háromgyerekes családanya, még mindig szeret cifrálkodni, amellett tüntet a szép lábaival, az utcán hacsak egy körömfekényi sár van, mingyár felkapja a ruháját: jáj csupa kastos leszek! Vagy ha porosodik az út nyárára, kétfelől is felmarkolta a szoknyáját: nahát megeszi ez a nagy por az ember drága ruháját! Anyám eljátszotta ott az asszonyoknak a kántornét, avval azt mondja jól megnevettette az asszonyokat; mikor osztán hazajött, megszégyelte magát, hogy lám ő se külömb a többinél, hányszor megfogadta magában, hogy vigyáz a szájára, hogy senkit se bántson a háta megett, de ha az ember a többiek közt van azt mondja, bizgatja a hiúság hogy ő is szerepeljen, keresi a többiek kedvét avval, hogy valakinek a rovására mulattassa őket. Vagyis aki korpa közé keveredik megeszik a disznók.
(Folyt. köv.)
A hatodik gyerek után apám nem hozta szóba a hegedűt.
Csak egyszer volt az időben a hegedűről szó, az pedig nem otthon esett a háznál, hanem a szilvahelyi kiserdőn, vizsga előtt, szép meleg júniusi nap. Szokása volt a tanító uraknak minden esztendőben kirándulásra vinni az iskolát a kiserdőre egész napra. Osztály szerint vonultunk csapattal, feltarisznyázva, a szekérúton a városból kifelé, két-két osztály előtt a tanítója, úgy mint a hadnagyok haladnak a sorakozott katonák előtt. Csak a tanító urak nem ültek lóháton, se kivont kard nem meredt a válluk iránt, a tanító urak botot vittek. Látni polgárembert, tanítót is alkalmasint, hogy az is úgy markolja a botot, a jobb kabátzsebben, hogy az a bot felfele van a végivel, pedig az isten lefele rendelte. Az ilyen civilben talán benne rekedt az ábránd, katonatisztnek képzeli magát. Gyereknek is valami katonásdi érzés ha így vonulhat sorakozva a szekérúton. Apám a bot mellett a hegedűt is magával vitte mindig az erdei kirándulásra; mikor elhagytuk a várost, a mezei úton mink gyerekek rögtön énekelni kezdtünk, apám pedig muzsikával kísérte az énekét. Visszazendül, visszazendül sokszor az én szívembe az az örökédes iskolás dal, akit minden kiránduláskor énekeltünk a mezei úton, hallom apámat is hegedülni ott a gyerekek előtt, balfelé hajtott fővel, a botját odaadta előre egy közel gyereknek, azután osztán rákezdte:
Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át
Nékem a zöld árnyas erdő vidám kedvet ád,
Lomb a fán virág a fűben sattöbbi sattöbbi.
Mikor ezen a kiránduláson délidőre, bújócska, fáramászás, makk- meg csigabigagyüjtés után összegyültünk az erdőőrék háza előtt, (ott asztal is volt a földbe verve meg padok pihentek három-négy sorba) igen, mikor ott letelepedtünk az elemózsiát kirakodni, először történt, hogy apám nem játszott az erdőben. Mert az erdőben szokott volt a legszebben játszani, mikor a gyerekek felmajszolták az ebédet és ott ültek a gyepen mint a sűrű csigabigák. Az erdőőrék is kinn voltak a ház előtt, (azok adtak vizet az iskolának) kérte apámat az a Kossuth-szakállas öreg őr: tanító uram játsszon már valami szépet úgy mint tavaly, sose hallunk mink itt az erdőn muzsikát.
Apám nézte azt az asztalra fektetett kölcsönhegedüt, bánatos volt, csak csóválta a fejét:
- Majd jövendőre öregem, majd a magam muzsikáján, ez nem az enyém, ezen nem tudok úgy játszani.
A kollega is kérte, legalább egy-két kuruc nótát játsszon, ő a kuruc nótákat szerette legjobban.
- Barátom - azt mondta néki apám - nem játszok ezen a rossz hegedün az erdőn, nagyon fáj itt az én lelkem barátom. Nagyon de nagyon sajnálom a régi muzsikámat.
Ennél többre nem emlékszem, mondom, otthon egy árva szóval a hegedüt nem említette sokáig, sokáig, csak hordozta magába némán a fájdalmat, mint a szerelmes aki elvesztette a boldogságát.
Anyám pedig akkor nyáron kifőzött magában egy tervet, amit azután sokat tárgyaltak esténkint apámmal. Avval kezdte, hogy a varrás nagyon szaporátlan munka, avval nem lehet elég pénzt keresni. Hanem szeretne berendezni magának egy hímző előnyomdát, olyat látott Böszörményben egy asszonyságnál, mikor két éve Böszörményben volt az unokatestvérét látogatni, Eszter nénit, mert az akkor gyerekágy után borzasztó nagy beteg volt. Én mint gyerek nem tudtam mi fán terem az a hímző előnyomda, apám se sokat hallhatott felőle, mert emlékszem anyám még plajbászt is vett kézbe s rajzolgatva magyarázta el apámnak, mi mindenféle cifrasággal fogja majd a szilvahelyi asszonyokat meglepni. Tátottam a szám oda feltérgyelve a székre a lámpa alá, hogy én is lássam azokat az érdekes rajzolásokat, amiket anyám a boltból való durva, töréses papírzacskó darabokon művelt. Egypár hétig mindig ezen politizáltak anyám meg apám, a vége az lett, hogy anyám rávette apámat, hogy vegyen fel a Népbanknál még ötven forintot váltóra; apám elment Bajom fiskális úrhoz, aki az Első Magyar-féle ügynökséget segített apámnak megszerezni, Bajom fiskális úr olyan derék jó ember volt, aláírta apámnak az ötven forintos váltót. Nekem ez csak öröm volt, mikor hallottam, mert az a váltó is az én kincseim közé fog majd kerülni.
Akkor augusztusban vagy szeptemberben azután anyám utazott be egy reggel Debreczenbe; hazajött estére egy nagyocska skatulyával, abból pakolta ki az asztalra apám elébe, meg a kicsi szolgálólányunk meg a gyerekek elébe azokat a sose látott eksztra micsodákat, amikről ő csak azt tudta mondani, hogy azok a mustrák. Azok apró darab fák voltak, kerekek, négyszegletesek meg háromszegletesek meg félhold formák meg olyan véletlen rendetlen formák is mintha a cserép tál esik le, és mindenféle buta darabra törik. Igen ám de ezeknek a fadaraboknak az egyik lapjára sárga rézzel be volt verve egybe valami szép szabályos göndörség, másikba kicsi meg nagyobb kerek lyukacska körbe, harmadikba aféle figura mint a madár karma de több madárkáéból összeragadva, negyedikbe három keskeny félhold egymás mellett, ötödikbe rózsa, hatodikba, hetedikbe is meg még egy csomó fadarabba virágformák, szöllőlevél meg azután cicafej meg pillangók, meg kis madarak meg csillagok, meg névtelen sűrű cikkcakkok, ábrák, olyanok, amilyeneket láthattam már kézimunkákon, firhangokon Szilvahelyen, és ember koromban azután a női kelméken elszórva, meg gyönge csipkéken meg a drága hájas szőnyegeken; ezeket a hontalan ábránd tanítja a festő meg a csipkeszövő meg a szőnyegvarró kezeknek mindenütt az öt világon. Mingyár első este kaptunk mink gyerekek jó egypár rácsapást a mancsunkra apánktól meg anyánktól, mert hozzájok kapkodtunk azokhoz a csuda figurákhoz, le is ejtegettünk belőlök az asztal alá. Anyám azután újra szépen rendbe rakta a kincset, belé tette a skatulyába vigyázattal hogy szépen eltérjenek egymástól; a skatulyát bezárta a szekrénybe.
Vasárnap a Szilvahely és Vidékében már ki volt hirdetve hogy minálunk a Batthyány-utca 32. szám alatt mindennemű kézimunkákhoz, ingek, cihák, zsebkendők, csíkok kivarrásához való legdivatosabb előnyomás jutányos áron eszközöltetik.
A ház falára pedig apám felszegezett egy kicsi fatáblát (az asztalostól hozta), azt a táblát elébb anyám befestette fehérrel és csupa szép nagybetűvel ráírta avval az ecsettel, amelyikkel a pitvar fala alját szokta behúzni pírossal, ráírta: HIMZŐ ELŐNYOMDA ITT A HÁZBAN. És az írás alá odapingált egy szőllőlevelet, egynéhány félholdat összeragadva meg olyan cikkcakkos ábrát amelyik szép volt de semmi értelme nem volt.
Az az értelme volt, mint a szöllőlevélnek, a holdnak, meg odabent a skatulya többi némán csillanó sárgaréz cifrájának, az hogy ITT A HÁZBAN egy szenvedélyes anya harcol a gyerekeiért, harcol a minden éjszaka dülledőbb szemekkel, hosszabb újakkal fenyegetőző kísértettel, a Szegénységgel, mert az el akarja kaparintani hat ártatlannak az egészségét, az élete édes álmát, a jövendőjét, az örökkévalóságát.
Anyám az ismerős asszonynépet sorba járta, rábeszélni az előnyomdára, meg hogy majd kommendálják a barátnőik közt is a nyomtatott mintáról való kézimunkálást. Egy hét múlva, két hét múlva megindult valahogy az a kis előnyomda, jöttek polgárasszonyok, polgárlányok, csupa kíváncsiságból is eljöttek, anyám mindnek megmutogatta végig mind a mustrát, persze minden látogatás avval kezdődött hogy anyám oda volt a zavartól:
- Jaj milyen rendetlenségbe vagyok. Kisül a szemem! Hová ültessem édes! Mars ki gyerekek, nem lehet velök bírni, mindig a szobába, mindig csak a szobába a lába alatt az embernek.
Otthagyta a konyhában a főzést, otthagyta a varrógépet a földre esett külön rékliujjakkal, halcsontokkal; otthagyta a kicsi gyereke pólyálását, hintőporral való cukrozását, sietett, szaladt udvariaskodni, szolgálni, fáradni. Volt néki sok apró darab vászna arra hogy azokon mutassa be rögtön a látogató fehérnépnek, milyen válogatott szépek, amellett milyen természetesek a minták, milyen tisztán nyomódnak, milyen könnyű lesz kivarrni selyemmel meg színes cérnákkal. Egy kis lapos bádog skatulyát is hozott anyám Debreczenből a mintákhoz, annak a feneke szövet volt, az be volt áztatva mindig ibolyaszín festékbe, abba a szövetbe nyomkodta befelé anyám a fadaraboknak a rezes orcáját, úgy tette lágyan, finoman aztán a vászonra, sorba sorba, c c c úgy csudálták az egyszerűbb asszonyok akik sose láttak még ilyet. Anyám elmagyarázta az anyagi részt is, mennyibe kerül egy rőf, egy méter mintanyomtatás, vagy ha virágot, pillangót meg egyéb figurát nyomtat, az egyenkint vagy párjával vagy tucatjával mennyibe kerül. Azok az árak persze mind krajcárok voltak, egy krajcárok, két krajcárok, öt krajcárok, tíz krajcárok.
Elkezdtek szóval potyogni a házhoz a krajcárok, a két krajcárok, a négy krajcárok, tíz krajcárok, húsz krajcárok.
Húsz krajcár egyszerre egy kézből, az már nagy öröm volt, attól már sugárzott egész nap az anyám arca.
Mennyit hallgattam, de mennyit, azokat a munkát hozó tekintetes asszonyokat, kisasszonyokat, ténsasszonyokat, ifiasszonyokat, meg akiket anyám sehogyse tisztelt csak kedves lelkemnek szólított, menynyit hallgattam azokat mesélni pletykálni, míg anyám felgyürt rékliujjal állott az asztalnál, nyomkodta nékik a kiválasztott mustrát a kivarrni való vászonra. Gyerekbetegségről meg a tulajdon elmúlt betegségökről, meg tolvaj szolgálókról meg szomszédasszonyokról, akikkel haragba vannak, azoknak a piszkos házáról, meg a piszkos csúnya nyelvéről hogy az nem tud egyebet mint hazugságot lapátolni. Délbe meg délután, mikor iskolából szabadultam, olyan szívesen maradtam anyám mellett ha munkát hoztak, elnézni azt az érdekes mustranyomást; segítettem is anyámnak, azoknak a ciháknak, fehér rékliknek, ingvállaknak, szakállkáknak, asztalfutóknak, fehérneműs szekrény polcaira való csíkoknak a szélit tartani, hogy feszesen feküdjenek a nyomtatás alá, meg vizet hozni aki szomjas lett, meg elszedni a vendégektől kosarat, esernyőt, pár csirkét, rucát, mert a jámborabb fehérnép mingyár mindent az asztalra tett. Oly nehéz kanavász-szagot hoztak magukkal a szobába, meg oly nehéz testszagot, idegen lett a szoba levegője mindig a mellemnek, az érzésemnek; semmi bajom se volt mégis elszomorodtam. Anyám kinyitogatta azok után a vaskos parasztasszonyok után az ablakot, hogy kitakarodjon az a savanyú levegő. A pádimentomot is sokat kellett feltörülni rögtön a vendég után, mert behordták a sarat mikor sár volt odakint. Voltak asszonyok, akik alkudtak, némelyik elcigánykodott egy fertályóráig egy-két krajcár különbség miatt, mielőtt anyám munkába fogott volna; a végin engedett anyám mert nem akart senkit elereszteni, de mindig megeskette azt a cigánykodó asszonyt hogy senkinek se mondja meg hogy néki milyen potyára dolgozott. Azután voltak olyan makacs hiú asszonyok lányok, nem engedtek tanácsot adni magoknak, azt a mustrát kellett nyomni nékik, amit ők szerettek, nem ami arra a célra inkább megfelelt volna. Anyám elharcolt velök egy darabig, azután rájok hagyta: jól van kedves lelkem, magának van igaza, magáé lesz a ciha (vagy az ingváll), nem az enyém. És azután ebéd alatt vagy vacsora alatt anyám elmulattatta apámat az aznapi mesékkel amiket a fehérnéptől hallott, azután meg elpanaszolta a harcait, avval hogy ez a sok hiábavaló beszéd az igazi fáradság nem a munka; apám azt mondta arra hogy aki buta sose kell avval vitatkozni; anyám azt felelte: tudom tudom, dehát nem tehetek a rossz természetemről, mindig csak a javát akarom mindenkinek.
Én nem tudom másnak akinek nem az én anyám volt az édesanyja, érdekes-é ez az előnyomás, érdekes-é mind ez a hétfő kedd szerda abban a szilvahelyi zsindelyes házban, olyan kis ujságokkal, hogy eltörik egy reggel az a fujtató kis üveg; amiből a vásznakon végig nyomtatott figurákat kellett anyámnak megpermetezni, hogy az a festék le ne porlódjon majd a vászonról, eltörik igen, üveg is meg fujtató csövecske is, azt megint Debreczenből kell meghozatni, egypár napig anyám duplán nyomtat rá mindent a vászonra amit hoznak, végtelen gonddal, hogy addig is biztosan megmaradjon a mustra mindenütt. Meg olyan ujságokkal, mint az hogy anyám a munkáért nem kap pénzt hanem tojásban egyezik meg, vagy új kolompérban, meg túróban, zsendicében, szöllőben is mikor leszüreteltek, meg dióban, almában körtében. Hiszen azt mind meg kéne neki venni a piacon a családnak. Van osztán bosszúság, mikor a tojás amit kapott, romlott, vagy az alma csupa féreg (mert némelyik asszony későbben küldte el a munkáért kialkudott gyümölcsöt). Nagyobb bosszúság volt az, hogy akadt olyan kuncsaft aki négyszer-ötször eljött anyámat megdolgoztatni, sohse fizetett, csak ígérte jövő hétről azután való hétre a pénzt; nem kell azt hinni hogy ezek szegény asszonyok voltak, nem, meg is mondhatnám név szerint ma is, kik voltak, láthatnák hogy nem kellett vón megkoplalniok hogy a tanítóné ténsasszony kínlódását becsületesen megfizetik. Vannak ilyen gyalázatos komisz lelketlen lelkek a jobbmódú népek közt, kirabolják a szegényt, mindig elfelejti megbüntetni őket az isten. Hát azután mi történik. Kicsorbul egy réz mustra a fájában, a másik lógni kezd mint a rossz fog az ember inye húsában, apám anyámmal nekilátnak este, ollóval, kisbicskával, kalapáccsal veszkődnek hogy kireperálják, megerősítsék; úgy járnák vele, hogy egyik is meg a másik is egészen összeromlik, kiesik. Némelyik mustrából a külön kis réz pontok esnek ki, azokat az anyám tintaplajbásszal teszi oda ahova dukálnak; megpróbálja az elromlott mustrákat is végigrajzolni a vízbemártott tintaplajbásszal az ingváll szélire meg a cihára, mindenre, (mikor azt a mustrát követelik,) dehát ez rettentő szaporátlan munka s akármilyen kézügyessége is van anyámnak, mégse mennek azok a göndörödő félkörök olyan tökéletes egyforma nagyságban, vagyis kicsiségben mint ahogy az a réz mustra nyomtatta, s hát ki győzné két rőföt, három rőföt abból rajzolni kézzel; azért a semmi pézért, vagy tán csak kolompérért. Majd bemegy anyám Debreczenbe megint a firmához, megcsináltatja ami mustra elromlott; vagy újra megrendeli, meg még többet is, mert van aki már únja a mustrákat, újakat követel. Nékünk is csak érdekünk, hogy gazdagabb legyen a választás, majd beviszen egy kis pézt anyám Debreczenbe, majd, majd.
Addig is ott hajolgat az asztal felett, úgy nyújtogatja lefelé a vászonra a fejét mintha le akarna borulni zokogni vagy elaludni. A hátát meg fogja görbíteni az idő mint a pipaszárat, csak a pipaszár kivárja a maga idejét, anyám pedig a görbülést maga segíti közelebb a varrógép mellett; meg az asztal előtt, mikor a mustrát nyomja. A gazdag dámák ifjító szereket használnak, a szegény asszonyok pedig vénítő szereket használnak, gondot, fáradságot, szenvedést.
Meghallja munka közbe hogy sivalkodik odakint az udvarba valamelyik gyereke. Irgalmas isten! szalad kifele, ott hagyja a tekintetes asszonyt vagy a kedves lelkemet aki a szobában ül, hozza azután jajgatva a gyereket, az a gyerek csupa vér, betörte az orrát.
Ki foghatná rá az anyámra hogy hibás abban, hogy Sanyi vagy Margitka betörte az orrát? Még ha angol nevelőnő vigyáz a pulyára, akkor is megeshetik. Anyámnak pedig varrni kell odabe, vagy nyomni a mustrát, vagy a konyhába van anyám, az ebédünket főzi, nem járhat az apróságai után mint csibéi után a kotló. Mégis, ráfogja maga magára anyám, hogy ő az oka hogy a gyerek betörte az orrát, az anyának, azt mondja, meg kell azt érezni hogy a gyerekét baj fenyegeti.
Mit csinál? apám előtt megfogadja, hogy most egy hónapig nem teszen cukrot a kávéjába reggel. Evvel bünteti meg magát. Apám csak annyit szól rá nevetősen:
- Nagy bolond vagy te hallod.
Nem először szab anyám ilyen penitenciát magára.
Tavaly is mikor Erzsike torokgyíkot kapott, anyám egy álló hónapig nem fröstökölt, úgy látott neki éhen a délelőtti bajolásnak. Mert azt mondta, lehetett vón annyi esze hogy nem engedi a dedóba decemberben Erzsikét, mikor decemberben mindig járvány van a gyerekek közt Szilvahelyen. Azért is megbüntette magát egyszer, mert a kis szolgálónkat megríkatta. Az eltört egy ibriket mosogatás közbe, szegény kis lány, kiejtette a vizes csúszós kezéből. Anyám első haragjában lepiszkolta a kicsi szolgálót, aki tanyasi árva kis gyerek volt, anyám azt mondta mikor felfogadta, hogy anyja helyett édes anyja lesz néki. Igaz azt az ibriket nagyon sajnálta anyám, mert abból a hat ibrikből való volt, amit egy kedves komaasszonya adott anyámnak prezentbe. Nahát akkor arra ítélte magát anyám, hogy húsvétra nem veszi fel a barna selyem ruháját, persze meg is tartotta a szavát.
Még csak egyet említek, azt hogy egy forró nyáron arra ítélte magát, hogy egész nap egy szikra vizet nem iszik akármilyen melege lesz, mert tegnap oda volt estefele szomszédolni nem tudom már hol, ott ült azt mondja három négy másik asszony, nagyban folyt az emberszólás, vagyis asszonyszólás, ő is, anyám is elfelejtkezett magáról, kifigurázta a kántornét, aki bár háromgyerekes családanya, még mindig szeret cifrálkodni, amellett tüntet a szép lábaival, az utcán hacsak egy körömfekényi sár van, mingyár felkapja a ruháját: jáj csupa kastos leszek! Vagy ha porosodik az út nyárára, kétfelől is felmarkolta a szoknyáját: nahát megeszi ez a nagy por az ember drága ruháját! Anyám eljátszotta ott az asszonyoknak a kántornét, avval azt mondja jól megnevettette az asszonyokat; mikor osztán hazajött, megszégyelte magát, hogy lám ő se külömb a többinél, hányszor megfogadta magában, hogy vigyáz a szájára, hogy senkit se bántson a háta megett, de ha az ember a többiek közt van azt mondja, bizgatja a hiúság hogy ő is szerepeljen, keresi a többiek kedvét avval, hogy valakinek a rovására mulattassa őket. Vagyis aki korpa közé keveredik megeszik a disznók.
(Folyt. köv.)
Szép Ernő: Dali, dali, dal (I.)
Volna türelmök, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének a történetét?
Olyan szívesen elmesélem.
Most hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván; nótát keresett, hogy a fülünket és a lelkünket elgyönyörködtesse.
Az én apám szegény tanító volt, ő nem vett a kisgyerekeinek drága viaszbabákat, lakkos gummilabdát puskát-kardot meg építőszekrényt. Mi azt kaptuk apánktól ajándékba, hogy vacsora után mikor lefektettek, muzsikált nekünk egy porciót. Nótaszóval alhattunk el szinte minden este mi boldog szegény gyerekek.
Úgy ült az apám esténkint az asztalnál, előtte terült mint egy másik abrosz az abroszon, az Egyetértés, azt a lapot a tanítóság féláron járathatta; míg az édesanyám levetkeztetett lefektetett bennünket, addig elolvasta az ujságot; azután levette az ajtó mellől a falról azt a zöld zsákot, kivette a hegedűt és visszaült az asztalhoz. Azután mondom, stimmelt egy kis darabig, amit avval a merengő halk pityegtetéssel szokott végezni, mialatt a talpas lámpa porcellánernyőjén felejtette a tekintetét, azon a fehér ernyőn, mint valami hajnali rózsabimbó derengett átal a lámpának a lángja. Ettől a rózsálló meleg fénytől kérhetett tanácsot ilyenkor az apám a nótára nézve, ebben találta fel tán minden elmúlt szép idejét, minden álmát, bánatát, szerelmét.
Elgyengült, elhallgatott az a pityegtetése, kivette a pipát a szájából, letette keresztbe az Egyetértésre, s a nyakába tette a hegedűt, elkezdett játszani.
Az anyám odaült szembe az asztalhoz, varrt, foldozgatott, vagy tollat fosztott. Minden istenadta estére maradt valami munkálni valója az édesanyánknak.
Négyen voltunk már gyerekek, magam voltam a legidősebb, hét esztendőt számláltam.
Nem kell azt hinni, hogy olyan áhítattal figyeltük a nótát, mint a koncerten figyel a közönség. Hancúroztunk a rácsos gyerekágyakban, torzsalkodtunk, vihogás meg sírás zavarta a hegedűt, az apámnak sokszor kellett a vonóval oda fenyegetni felénk. Anyám pedig némely dalt együtt énekelt a hegedűszóval, mert nagyon szerette a zenét meg a dalt; jártatta lassan a fejét a munkája felett, úgy kísérte halk rezgeteg hanggal a hegedűt; csakhogy olyan gyenge szíve volt, hogy soha meg nem állotta sírás nélkül a danolászást, emlékszem még a jókedvű nótánál is mindig elrítta magát, azaz csak folytak a könnyei a mosolygó arcára, úgy mint mikor szép fényes könnyű eső hull nyári délután, mikor süt a nap.
Hát így ment ez az esti muzsikálás, nevetéssel és sírással egybekötve.
Az édesapám hegedűje mosolygós barna szín volt, olyan volt mint a vadgesztenye; olyan ragyogó barna volt az, mint a kenyér háta, amit az édesanyánk sütött.
Öreg hegedű volt már az apám hegedűje. A jó isten tudja hány kézen fordult meg, mióta összeszerkesztették. Az én apámra még prepa korában ragadt rá Pesten, mikor valami órássegéddel lakott közös kvártélyon; apám a maga hitvány hegedűjét, meg az ünneplő ruháját adta oda érte az órássegédnek, aki jobban szeretett öltözködni, mint muzsikálni. Végig vándorolt azután ez a hegedű az apámmal Sajószentpéteren, Huszton, Komádin, Sámsonon, meg Szilvahelyen, amerre csak tanítóskodott.
A hegedű nemcsak szórakozása volt az én apámnak, kenyérkereső cimborája is volt néki az ő hegedűje. Zeneleckéket adott a hegedűjével és eljárt jómódú házakhoz muzsikálni, ha elhívták keresztelő, névnap, meg minden jókedvű vendéglátás alkalmával. Volt rá eset, hogy lakodalomba is elhívták apámat, mint valami művészt, külön muzsikálni. A banda szivarozhatott, mikor az apám a kezébe vette a hegedűt. Mert az én apám olyan darabokat tudott, hogy azoknak a cigány híröket se hallotta. Gyönyörű szépen játszott az apám és gyönyörű szép, édes bársonyos szava volt a hegedűjének, örült aki hallhatta ezt a hegedűt az apám keze alatt.
Azt a hegedűt szeretném én névvel tisztelni, úgy említeni, mint valakit aki élt, akinek lelke volt a testében.
Az énekes madárnak is kéne különös nevének lenni egynek-egynek, akinek olyan megejtő szép szólását halljuk; a hűséges hatalmas fának is, aki az udvaron áll vagy akár az országúton, vándorok szemének, szívének örömére, aki száz esztendeig tartja jótékony árnyékát, hullatja aranyos levelét, nem megérdemelné az olyan fa, hogy neve lett légyen a földön mint a kis csikónak meg az igahúzó ökörnek, vagy akár a kutyának? Kívánná a jó érzésem, hogy Zengőnek vagy Bársonynak vagy Édesnek nevezzem azt a hegedűt s olyan jól esne sejtenem, hogy ez a vén hegedű valahol valamerre megérzi, hogy beszélnek róla, úgy mint mi emberi teremtések.
Emlékszem az apám hegedűjének neszeltem valami csudálatos hangzatát, mikor egymagamba voltam a szobában; a hegedű ott lógott az árnyékos sarokban a zsákjában, egyszer csak halk zendület éri a fülemet. Az a hang egy megereszkedett húr hangja volt, de belérezdült az egész hegedű. S ez úgy hallatszott, mintha szólani akart volna valamit a hegedű, s elakadt vón a szava s abból csak zengő sóhajtás lett. Mintha gondolata, szenvedése, álma jelentkezett vón annak a hegedűnek. Ilyenkor csendben odafigyeltem a zöld zsákra, s hallgatóztam és féltem és álmélkodtam.
Hadd mondjam hát el a históriámat.
Avval kezdem, hogy egyszer az apámmal kézenfogva jöttünk a piacon átal, egy szép nyári délután, apám akkor vett nekem szalmakalapot az Egry-féle rőfösboltban. Olyan virgonc mód ugrált a szívem, minden percben lekaptam a szalmakalapot, hogy megnézzem. A piacunkon állott a Kisbika fogadó, annak a három lépcsőjére oda volt telepedve a Kuki bandája. Minden délután oda ültek a Kisbika lépcsőjére, várták a jó szerencsét. Ott ült a középső lépcsőn, annak is a legközepén Kuki, a nagy testes fekete tajtékpipájával (mintha az is cigány volna), mellette kétfelől, meg felette meg alatta a többi cigányság, Szilva, Gölődin, Vaspor, Bödön, Csugesz, Virsli, Bizsu meg Legyecske, meg még egy- kettő, akinek már nem tudom a nevét. Ott hemzsegtek sűrűn és feketén, mint a varjak. És mint a varjak emelgetik a szárnyokat egyik-másik, úgy emelte ez a cigány meg amaz a pipaszárat vagy a füstös nádpálcáját hébe-korba, hogy avval odacsapjon veszekedés közbe a másik cigánynak a szidijére. A varjak furtonfurt kárognak, a cigányok furtonfurt veszekednek. A jó isten tudja, mi leli a varjakat, tán azok is egymással veszekednek, ez hozzátartozhat a varjúsághoz. A cigányok is csak azért veszekednek, nem a szegénység végett, nem az idegesség végett, csak azért mert cigányok. Olyan kis helyen, ahol nincs színház, az urak mulatsággal ölik az estét, de ha az urak mulatnak, a cigányok csak izzadnak; a veszekedés a cigányságnak színház, zene, regényolvasás, vadászat, politika, minden. Felgyülekeznek már négy óra fele a Kisbikához, tanulni. De mikor nem is készülnek új nótára, szokásból ott vannak, berakják a hegedűket az étterembe, kiülnek a lépcsőre, azonnal megkezdődik a veszekedés. Szembe vannak a piac túlsó oldalán a kofaság fehér meszelt bódéi (mint a köpcös török fürdők), a kofák kinn ülnek a kisszéken, kiki a maga odúja előtt, alusznak délután. Vagyis aludni szeretnének, de a cigányság veszekedésétől nem bírnak aludni. Elkezedenek átkozódni, oly tüzesen, mintha kigyúlladtak vón a nagy melegségben, a két karjokat is rázzák közbe, akárcsak villanyoznák őket. Sivalkodnak, míg csak ki nem fáradnak és a fáradtságtól megint le nem csukják a szemüket.
Ezen a délután olyan nagy veszekedésbe volt a banda, amilyet én még soha se hallottam. Fel-felugráltak ott ültökben, mintha beléjök csíptek volna alúlról; a szájok úgy tátogott, szaporán mint a kutyáké, mikor a legmérgesebb ugatásba vannak; kihallottam a Virsli hangját, mert az mindig is visított mint az asszonyok, meg a Bödön hangját, az meg nyávogott mint a gyerek, pedig az volt a legtestesebb a cigányok közt; de mind kajabált egyszerre ahogy a torkán kifért, és lökdösték, ráncigálták egymást, Legyecskének, a legkisebb cigánynak a szidijét lebillentette valamelyik a fejéből, az a szidi gurult ugrálva a piac poros kövén; olybá tünt mintha megijedt vón a Legyecske szidije, s szaladna mennél messzibb a cigányvásártól. A kutyák, meg a kismalacok, meg a kóbor galambok is a piac szélire húzódtak a veszedelem elől. A Kisbika legfelső lépcsőjére, az étterem küszöbére kiállott a főpincér, a zsebéből lógott a törülköző s odadült az ajtóhoz és rágta a Hölgycigarettát és nevetett lefelé a lába előtt háborgó bandára. Kint állott a mészárszék előtt a székgazda is a véres fehér kötővel a hasán, meg a kopasz borbély is kint állott a réztányér alatt, meg a nagy kövér Schwach rőfösné is kint állott a boltajtóban, az örök fehér harisnyát kötve, még Úristen is kiállott a veszekedést nézni a cégtábla alá; arra a cégtáblára Ohrenstein Ignác volt ráírva s egy szép ezüstös koporsó mindig oda volt a falhoz támasztva a bolt előtt, mert az az Úristen boltja temetkezési intézet volt. Mind az egész piac csudálta a veszekedő bandát.
Mikor apámmal a piac közepére értünk, Kuki felállott a lépcsőről, a legnagyobb lármából odakiabált apám felé:
- Dikk! - azt mondja - itt megy a tanító úr! - és félrebuktatta maga elől Virslit, mert Virsli éppen át akart ököllel a Vaspor oldalába döfni, avval jött le sebesen, emelte a tajtékpipát:
- Megálljon már, tanító úr, egy szóra, tanító úr!
- Mi a baj, Kuki? - apám kezet adott neki.
- A giliszta ebbe a piszkos cigány nemzetbe! Rágja meg a seb valamennyi csúnya cigány ember ebbe a magyar országba. Hallja mán, tanító úr, hallja, hogy zsinatol ez a gyalázatos cigányság.
Mintha ő nem is zsinatolt volna.
Hátrakapta a fejét, keserves röhögéssel mutatta a fogát a banda felé:
- Kusti már, rögtön belétek megyek, összegyilkollak!
Megrázta a fejét Kuki és ugrott is egyet és vinnyogott, úgy hallott az, mint mikor a húrt erőszakkal felcsavarják. Még akkor is rázta a fejét, mikor visszafordult apámhoz.
- Hentellő bicskával kéne kivágni a nyelvöket, tanító úr, míg az a mocskos fekete nyelv a szájába van, addig mindig veszekedik a cigány ember.
Ragyogott a méregtől a szeme, mint a holló, oly fekete volt a Kuki képe, az is ragyogott az izzadtságtól, olybá tünt Kuki, akár az emberevő hottentotta a képeskönyvben.
Nagy vastag ember volt ő, az orra hegye olyan kerek kövér volt, mindig azt hittem, fel van dagadta; amellett egy külön kékes gumó volt a Kuki orra hegyén, oly világosan látom, mintha most is itt állana előttem.
- Hát miről van szó, Kuki?
- A muzsikámról, tanító úr, akit összetört az éjszaka Bene Béni. Hallotta tanító úr, micsoda nagy háború volt az éjszaka itt a Kisbikába!
- Nem én.
- Dikk, nem is hallotta még, tanító úr?
Apám elindult és Kuki jött apám mellett és mesélte kiabálva, hogy ott mulatott a Kisbikába tegnap este Hulák Dani, a hentesmester és mikor javába húzták neki, beállított a Kisbikába Bene Béni az úri kompániával és Bene Béni ahogy leültek, rögtön rádiktálta a bandára, hogy: cike cike cakk! A banda azt játszotta, hogy Nagyváradi dombon lakni kellemes, az a Hulák Dani kedves nótája. A banda tovább húzta Hulák Daninak, Bene Béni meg az egész kompánia elkezdték kiabálni: cike cike cakk, cike cike cakk! ezt az új darabot Bene Béni hozta Debreczenből a színházból. A bandát Gölődin vezette, mert az volt az első prím Kuki után, Kuki éppen félre ült volt vacsorázni, Hulák Dani rendelt egy pörköltet Kukinak. Hulák Dani elkezdett az öklével a cimbalmon zörömbölni, mert a cimbalmos ott ült mellette; Gölődin Kukira pislogatott, Kuki meg Bene Bénire, hogy mindgyár rögtön, tekintetes uram, hadd várjuk meg az ötöst, akit Hulák Dani bele szok srófolni a Kuki orralyukába. De Bene Béni felkapta a szódát, odaspriccelt a Gölődin pofájába; Gölődin még akkor se hagyta abba, mert Hulák Dani közbe felállott és megfogta hátulról a Gölődin nyakát, hogy rögtön megfojtja, ha abba meri hagyni. Akkor osztán felugrott Bene Béni, lerántotta a muzsikát a Gölődin melléről, ráhúzott vele a Gölődin fejére, azér van az a nagy cipó máma a Gölődin feje tetején. Hulák Dani nekiesett Bene Béninek, addig harcolt, míg Bene Béniék kihajították a piacra. Ez már mind nem tartozik ide, fő, hogy összetört a muzsika. Az a muzsika a Kuki muzsikája volt. Gölődin azt vette a nyakába, mikor Kuki odaült a sarokba vacsorálni, mindig a Kuki muzsikáján játszott, ha ő vezetett Kuki helyett. Azért is van most ez a nagy veszekedés, mert Gölődin is követel egy porciót a pénzből, amit Kuki Bene Bénitől a muzsikáért kapott (nem mondta meg apámnak Kuki, mennyit!), mert Bene Béni még az éjszaka kifizetett minden kárt a Kisbikában.
(Várjanak, majd lefestem ezt a Bene Bénit későbben, érdekes alak volt ez.)
- Oda van az én gyönyörű muzsikám, - evvel végezte Kuki, - jaj tanító úr, úgy szerettem, mint az édes anyámat, vakuljak meg, tanító úr, ha Magyary testvérek különb muzsikán játszik az Angol Királynéba Debreczenbe.
Ezen közben gyengébb, gyengébb lett a cigányzúgás a hátunk megett, a városházánál jártunk már, Kuki megállott, rátette a kezét az apám karjára:
- Azt álmodtam az éjszaka tanító úr, hogy a tanító úr muzsikáját teszi most már Kuki minden este a nyakába. Még máma hat órakor el akartam tanító úr házához menni a tanító úr muzsikájára megalkudni, ide ragadjon a sarkom a téglára tanító úr, ha hazugságot mondok.
Apám szelíden megcsóválta a fejét, azt mondta:
- Az én hegedűm nem eladó.
- Tizenöt pengő forintot szántam a muzsikáér, tanító úr. Sok szép pénz tanító úr ahun sok a család!
És Kuki, hogy hízelegjen apámnak, megcsípte az államat és lekapta a tiszta új szalmakalapot a fejemből:
- Dikk, de betyáros szalmakalapja van a kis fiúcskának. Mennyit adott érte, tanító úr?
Én már visszacibáltam a kalapom Kukitól, azt hittem, subickos lesz attól a fekete kéztől.
Apám megmondta:
- Húsz krajcár volt, elég drága. Mondom, kedves Kuki, nem adom el a hegedűt. Gyerünk, fiam.
Kuki nem engedte tovább apámat.
- Elpusztítom magam, tanító úr, tizennyolc pengő forintot adok. Mind a három isten megbüntet, úgy elpusztítom magam.
Apám kivette a pipaszárat a szájából, mert pipásan sétált, kétfelé lökte a bajuszát; úgy szólott, mintha haragudna:
- Úgy nem válok el a hegedűmtől, mint a jobb kezemtől el nem válok, - azt mondta. - Ne spekuláljon tovább, Kuki lelkem. Isten velünk.
Mondhatom örültem, mikor apám elvált Kukitól. Kuki három lépés után visszakiabált:
- Tanító úr! Húsz pengő forint, tanító úr! Itt száradjak meg, ha marad egy krajcár a bukszámba!
Apám csak hátrahajtotta a fejét, a pipaszárral Kuki felé fenyegetett:
- Ne játsszon már a szívemmel!
S nevetett az apám Kukinak az erőlködésére. Én is nevettem. Olyan büszke voltam!
Otthon apám mindjárt elmesélte anyámnak, hogy Kuki hogy járt az éjszaka és hogy húsz forintot kínált a mi hegedűnkért.
Anyám majd beleszúrt a varrótűvel az ujjába:
- Csak nem fogod eladni fiam a hegedűt!
- Eszem ágába sincs.
- Száz forintért se engedem a házamból a hegedűt elvinni! - Ezt mondta az anyám, odapillantott féltékenyen a zöld zsákra, mintha abban a boldogság alúdná édes álmait.
És azon este mintha még több szívvel, még több gyönyörűséggel játszott volna apám, mint máskor, mintha a hegedű is tudta volna, hogy máma nevenapja van a szeretetnek és hűségnek, nevetett az a hegedű az apám keze alatt örömében s olybá hallott az a hegedűszó a lámpa körül, mintha arany darázs zengene erősen a napsütésben; a hegedű nyakán az apám csúszkáló keze s remegtetett ujjai mintha eleven meleg testet cirógatnának; az a csavaros érdekes hegedűfej kényeskedve feszült hátra, urasan, elegáns szép gondolattal. Pedig máskor a hegedű leszegi a fejét a nyakába, örökösen figyeli a tulajdon keblének a csudálatos titkos bánatát.
Olyan szívesen elmesélem.
Most hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván; nótát keresett, hogy a fülünket és a lelkünket elgyönyörködtesse.
Az én apám szegény tanító volt, ő nem vett a kisgyerekeinek drága viaszbabákat, lakkos gummilabdát puskát-kardot meg építőszekrényt. Mi azt kaptuk apánktól ajándékba, hogy vacsora után mikor lefektettek, muzsikált nekünk egy porciót. Nótaszóval alhattunk el szinte minden este mi boldog szegény gyerekek.
Úgy ült az apám esténkint az asztalnál, előtte terült mint egy másik abrosz az abroszon, az Egyetértés, azt a lapot a tanítóság féláron járathatta; míg az édesanyám levetkeztetett lefektetett bennünket, addig elolvasta az ujságot; azután levette az ajtó mellől a falról azt a zöld zsákot, kivette a hegedűt és visszaült az asztalhoz. Azután mondom, stimmelt egy kis darabig, amit avval a merengő halk pityegtetéssel szokott végezni, mialatt a talpas lámpa porcellánernyőjén felejtette a tekintetét, azon a fehér ernyőn, mint valami hajnali rózsabimbó derengett átal a lámpának a lángja. Ettől a rózsálló meleg fénytől kérhetett tanácsot ilyenkor az apám a nótára nézve, ebben találta fel tán minden elmúlt szép idejét, minden álmát, bánatát, szerelmét.
Elgyengült, elhallgatott az a pityegtetése, kivette a pipát a szájából, letette keresztbe az Egyetértésre, s a nyakába tette a hegedűt, elkezdett játszani.
Az anyám odaült szembe az asztalhoz, varrt, foldozgatott, vagy tollat fosztott. Minden istenadta estére maradt valami munkálni valója az édesanyánknak.
Négyen voltunk már gyerekek, magam voltam a legidősebb, hét esztendőt számláltam.
Nem kell azt hinni, hogy olyan áhítattal figyeltük a nótát, mint a koncerten figyel a közönség. Hancúroztunk a rácsos gyerekágyakban, torzsalkodtunk, vihogás meg sírás zavarta a hegedűt, az apámnak sokszor kellett a vonóval oda fenyegetni felénk. Anyám pedig némely dalt együtt énekelt a hegedűszóval, mert nagyon szerette a zenét meg a dalt; jártatta lassan a fejét a munkája felett, úgy kísérte halk rezgeteg hanggal a hegedűt; csakhogy olyan gyenge szíve volt, hogy soha meg nem állotta sírás nélkül a danolászást, emlékszem még a jókedvű nótánál is mindig elrítta magát, azaz csak folytak a könnyei a mosolygó arcára, úgy mint mikor szép fényes könnyű eső hull nyári délután, mikor süt a nap.
Hát így ment ez az esti muzsikálás, nevetéssel és sírással egybekötve.
Az édesapám hegedűje mosolygós barna szín volt, olyan volt mint a vadgesztenye; olyan ragyogó barna volt az, mint a kenyér háta, amit az édesanyánk sütött.
Öreg hegedű volt már az apám hegedűje. A jó isten tudja hány kézen fordult meg, mióta összeszerkesztették. Az én apámra még prepa korában ragadt rá Pesten, mikor valami órássegéddel lakott közös kvártélyon; apám a maga hitvány hegedűjét, meg az ünneplő ruháját adta oda érte az órássegédnek, aki jobban szeretett öltözködni, mint muzsikálni. Végig vándorolt azután ez a hegedű az apámmal Sajószentpéteren, Huszton, Komádin, Sámsonon, meg Szilvahelyen, amerre csak tanítóskodott.
A hegedű nemcsak szórakozása volt az én apámnak, kenyérkereső cimborája is volt néki az ő hegedűje. Zeneleckéket adott a hegedűjével és eljárt jómódú házakhoz muzsikálni, ha elhívták keresztelő, névnap, meg minden jókedvű vendéglátás alkalmával. Volt rá eset, hogy lakodalomba is elhívták apámat, mint valami művészt, külön muzsikálni. A banda szivarozhatott, mikor az apám a kezébe vette a hegedűt. Mert az én apám olyan darabokat tudott, hogy azoknak a cigány híröket se hallotta. Gyönyörű szépen játszott az apám és gyönyörű szép, édes bársonyos szava volt a hegedűjének, örült aki hallhatta ezt a hegedűt az apám keze alatt.
Azt a hegedűt szeretném én névvel tisztelni, úgy említeni, mint valakit aki élt, akinek lelke volt a testében.
Az énekes madárnak is kéne különös nevének lenni egynek-egynek, akinek olyan megejtő szép szólását halljuk; a hűséges hatalmas fának is, aki az udvaron áll vagy akár az országúton, vándorok szemének, szívének örömére, aki száz esztendeig tartja jótékony árnyékát, hullatja aranyos levelét, nem megérdemelné az olyan fa, hogy neve lett légyen a földön mint a kis csikónak meg az igahúzó ökörnek, vagy akár a kutyának? Kívánná a jó érzésem, hogy Zengőnek vagy Bársonynak vagy Édesnek nevezzem azt a hegedűt s olyan jól esne sejtenem, hogy ez a vén hegedű valahol valamerre megérzi, hogy beszélnek róla, úgy mint mi emberi teremtések.
Emlékszem az apám hegedűjének neszeltem valami csudálatos hangzatát, mikor egymagamba voltam a szobában; a hegedű ott lógott az árnyékos sarokban a zsákjában, egyszer csak halk zendület éri a fülemet. Az a hang egy megereszkedett húr hangja volt, de belérezdült az egész hegedű. S ez úgy hallatszott, mintha szólani akart volna valamit a hegedű, s elakadt vón a szava s abból csak zengő sóhajtás lett. Mintha gondolata, szenvedése, álma jelentkezett vón annak a hegedűnek. Ilyenkor csendben odafigyeltem a zöld zsákra, s hallgatóztam és féltem és álmélkodtam.
Hadd mondjam hát el a históriámat.
Avval kezdem, hogy egyszer az apámmal kézenfogva jöttünk a piacon átal, egy szép nyári délután, apám akkor vett nekem szalmakalapot az Egry-féle rőfösboltban. Olyan virgonc mód ugrált a szívem, minden percben lekaptam a szalmakalapot, hogy megnézzem. A piacunkon állott a Kisbika fogadó, annak a három lépcsőjére oda volt telepedve a Kuki bandája. Minden délután oda ültek a Kisbika lépcsőjére, várták a jó szerencsét. Ott ült a középső lépcsőn, annak is a legközepén Kuki, a nagy testes fekete tajtékpipájával (mintha az is cigány volna), mellette kétfelől, meg felette meg alatta a többi cigányság, Szilva, Gölődin, Vaspor, Bödön, Csugesz, Virsli, Bizsu meg Legyecske, meg még egy- kettő, akinek már nem tudom a nevét. Ott hemzsegtek sűrűn és feketén, mint a varjak. És mint a varjak emelgetik a szárnyokat egyik-másik, úgy emelte ez a cigány meg amaz a pipaszárat vagy a füstös nádpálcáját hébe-korba, hogy avval odacsapjon veszekedés közbe a másik cigánynak a szidijére. A varjak furtonfurt kárognak, a cigányok furtonfurt veszekednek. A jó isten tudja, mi leli a varjakat, tán azok is egymással veszekednek, ez hozzátartozhat a varjúsághoz. A cigányok is csak azért veszekednek, nem a szegénység végett, nem az idegesség végett, csak azért mert cigányok. Olyan kis helyen, ahol nincs színház, az urak mulatsággal ölik az estét, de ha az urak mulatnak, a cigányok csak izzadnak; a veszekedés a cigányságnak színház, zene, regényolvasás, vadászat, politika, minden. Felgyülekeznek már négy óra fele a Kisbikához, tanulni. De mikor nem is készülnek új nótára, szokásból ott vannak, berakják a hegedűket az étterembe, kiülnek a lépcsőre, azonnal megkezdődik a veszekedés. Szembe vannak a piac túlsó oldalán a kofaság fehér meszelt bódéi (mint a köpcös török fürdők), a kofák kinn ülnek a kisszéken, kiki a maga odúja előtt, alusznak délután. Vagyis aludni szeretnének, de a cigányság veszekedésétől nem bírnak aludni. Elkezedenek átkozódni, oly tüzesen, mintha kigyúlladtak vón a nagy melegségben, a két karjokat is rázzák közbe, akárcsak villanyoznák őket. Sivalkodnak, míg csak ki nem fáradnak és a fáradtságtól megint le nem csukják a szemüket.
Ezen a délután olyan nagy veszekedésbe volt a banda, amilyet én még soha se hallottam. Fel-felugráltak ott ültökben, mintha beléjök csíptek volna alúlról; a szájok úgy tátogott, szaporán mint a kutyáké, mikor a legmérgesebb ugatásba vannak; kihallottam a Virsli hangját, mert az mindig is visított mint az asszonyok, meg a Bödön hangját, az meg nyávogott mint a gyerek, pedig az volt a legtestesebb a cigányok közt; de mind kajabált egyszerre ahogy a torkán kifért, és lökdösték, ráncigálták egymást, Legyecskének, a legkisebb cigánynak a szidijét lebillentette valamelyik a fejéből, az a szidi gurult ugrálva a piac poros kövén; olybá tünt mintha megijedt vón a Legyecske szidije, s szaladna mennél messzibb a cigányvásártól. A kutyák, meg a kismalacok, meg a kóbor galambok is a piac szélire húzódtak a veszedelem elől. A Kisbika legfelső lépcsőjére, az étterem küszöbére kiállott a főpincér, a zsebéből lógott a törülköző s odadült az ajtóhoz és rágta a Hölgycigarettát és nevetett lefelé a lába előtt háborgó bandára. Kint állott a mészárszék előtt a székgazda is a véres fehér kötővel a hasán, meg a kopasz borbély is kint állott a réztányér alatt, meg a nagy kövér Schwach rőfösné is kint állott a boltajtóban, az örök fehér harisnyát kötve, még Úristen is kiállott a veszekedést nézni a cégtábla alá; arra a cégtáblára Ohrenstein Ignác volt ráírva s egy szép ezüstös koporsó mindig oda volt a falhoz támasztva a bolt előtt, mert az az Úristen boltja temetkezési intézet volt. Mind az egész piac csudálta a veszekedő bandát.
Mikor apámmal a piac közepére értünk, Kuki felállott a lépcsőről, a legnagyobb lármából odakiabált apám felé:
- Dikk! - azt mondja - itt megy a tanító úr! - és félrebuktatta maga elől Virslit, mert Virsli éppen át akart ököllel a Vaspor oldalába döfni, avval jött le sebesen, emelte a tajtékpipát:
- Megálljon már, tanító úr, egy szóra, tanító úr!
- Mi a baj, Kuki? - apám kezet adott neki.
- A giliszta ebbe a piszkos cigány nemzetbe! Rágja meg a seb valamennyi csúnya cigány ember ebbe a magyar országba. Hallja mán, tanító úr, hallja, hogy zsinatol ez a gyalázatos cigányság.
Mintha ő nem is zsinatolt volna.
Hátrakapta a fejét, keserves röhögéssel mutatta a fogát a banda felé:
- Kusti már, rögtön belétek megyek, összegyilkollak!
Megrázta a fejét Kuki és ugrott is egyet és vinnyogott, úgy hallott az, mint mikor a húrt erőszakkal felcsavarják. Még akkor is rázta a fejét, mikor visszafordult apámhoz.
- Hentellő bicskával kéne kivágni a nyelvöket, tanító úr, míg az a mocskos fekete nyelv a szájába van, addig mindig veszekedik a cigány ember.
Ragyogott a méregtől a szeme, mint a holló, oly fekete volt a Kuki képe, az is ragyogott az izzadtságtól, olybá tünt Kuki, akár az emberevő hottentotta a képeskönyvben.
Nagy vastag ember volt ő, az orra hegye olyan kerek kövér volt, mindig azt hittem, fel van dagadta; amellett egy külön kékes gumó volt a Kuki orra hegyén, oly világosan látom, mintha most is itt állana előttem.
- Hát miről van szó, Kuki?
- A muzsikámról, tanító úr, akit összetört az éjszaka Bene Béni. Hallotta tanító úr, micsoda nagy háború volt az éjszaka itt a Kisbikába!
- Nem én.
- Dikk, nem is hallotta még, tanító úr?
Apám elindult és Kuki jött apám mellett és mesélte kiabálva, hogy ott mulatott a Kisbikába tegnap este Hulák Dani, a hentesmester és mikor javába húzták neki, beállított a Kisbikába Bene Béni az úri kompániával és Bene Béni ahogy leültek, rögtön rádiktálta a bandára, hogy: cike cike cakk! A banda azt játszotta, hogy Nagyváradi dombon lakni kellemes, az a Hulák Dani kedves nótája. A banda tovább húzta Hulák Daninak, Bene Béni meg az egész kompánia elkezdték kiabálni: cike cike cakk, cike cike cakk! ezt az új darabot Bene Béni hozta Debreczenből a színházból. A bandát Gölődin vezette, mert az volt az első prím Kuki után, Kuki éppen félre ült volt vacsorázni, Hulák Dani rendelt egy pörköltet Kukinak. Hulák Dani elkezdett az öklével a cimbalmon zörömbölni, mert a cimbalmos ott ült mellette; Gölődin Kukira pislogatott, Kuki meg Bene Bénire, hogy mindgyár rögtön, tekintetes uram, hadd várjuk meg az ötöst, akit Hulák Dani bele szok srófolni a Kuki orralyukába. De Bene Béni felkapta a szódát, odaspriccelt a Gölődin pofájába; Gölődin még akkor se hagyta abba, mert Hulák Dani közbe felállott és megfogta hátulról a Gölődin nyakát, hogy rögtön megfojtja, ha abba meri hagyni. Akkor osztán felugrott Bene Béni, lerántotta a muzsikát a Gölődin melléről, ráhúzott vele a Gölődin fejére, azér van az a nagy cipó máma a Gölődin feje tetején. Hulák Dani nekiesett Bene Béninek, addig harcolt, míg Bene Béniék kihajították a piacra. Ez már mind nem tartozik ide, fő, hogy összetört a muzsika. Az a muzsika a Kuki muzsikája volt. Gölődin azt vette a nyakába, mikor Kuki odaült a sarokba vacsorálni, mindig a Kuki muzsikáján játszott, ha ő vezetett Kuki helyett. Azért is van most ez a nagy veszekedés, mert Gölődin is követel egy porciót a pénzből, amit Kuki Bene Bénitől a muzsikáért kapott (nem mondta meg apámnak Kuki, mennyit!), mert Bene Béni még az éjszaka kifizetett minden kárt a Kisbikában.
(Várjanak, majd lefestem ezt a Bene Bénit későbben, érdekes alak volt ez.)
- Oda van az én gyönyörű muzsikám, - evvel végezte Kuki, - jaj tanító úr, úgy szerettem, mint az édes anyámat, vakuljak meg, tanító úr, ha Magyary testvérek különb muzsikán játszik az Angol Királynéba Debreczenbe.
Ezen közben gyengébb, gyengébb lett a cigányzúgás a hátunk megett, a városházánál jártunk már, Kuki megállott, rátette a kezét az apám karjára:
- Azt álmodtam az éjszaka tanító úr, hogy a tanító úr muzsikáját teszi most már Kuki minden este a nyakába. Még máma hat órakor el akartam tanító úr házához menni a tanító úr muzsikájára megalkudni, ide ragadjon a sarkom a téglára tanító úr, ha hazugságot mondok.
Apám szelíden megcsóválta a fejét, azt mondta:
- Az én hegedűm nem eladó.
- Tizenöt pengő forintot szántam a muzsikáér, tanító úr. Sok szép pénz tanító úr ahun sok a család!
És Kuki, hogy hízelegjen apámnak, megcsípte az államat és lekapta a tiszta új szalmakalapot a fejemből:
- Dikk, de betyáros szalmakalapja van a kis fiúcskának. Mennyit adott érte, tanító úr?
Én már visszacibáltam a kalapom Kukitól, azt hittem, subickos lesz attól a fekete kéztől.
Apám megmondta:
- Húsz krajcár volt, elég drága. Mondom, kedves Kuki, nem adom el a hegedűt. Gyerünk, fiam.
Kuki nem engedte tovább apámat.
- Elpusztítom magam, tanító úr, tizennyolc pengő forintot adok. Mind a három isten megbüntet, úgy elpusztítom magam.
Apám kivette a pipaszárat a szájából, mert pipásan sétált, kétfelé lökte a bajuszát; úgy szólott, mintha haragudna:
- Úgy nem válok el a hegedűmtől, mint a jobb kezemtől el nem válok, - azt mondta. - Ne spekuláljon tovább, Kuki lelkem. Isten velünk.
Mondhatom örültem, mikor apám elvált Kukitól. Kuki három lépés után visszakiabált:
- Tanító úr! Húsz pengő forint, tanító úr! Itt száradjak meg, ha marad egy krajcár a bukszámba!
Apám csak hátrahajtotta a fejét, a pipaszárral Kuki felé fenyegetett:
- Ne játsszon már a szívemmel!
S nevetett az apám Kukinak az erőlködésére. Én is nevettem. Olyan büszke voltam!
Otthon apám mindjárt elmesélte anyámnak, hogy Kuki hogy járt az éjszaka és hogy húsz forintot kínált a mi hegedűnkért.
Anyám majd beleszúrt a varrótűvel az ujjába:
- Csak nem fogod eladni fiam a hegedűt!
- Eszem ágába sincs.
- Száz forintért se engedem a házamból a hegedűt elvinni! - Ezt mondta az anyám, odapillantott féltékenyen a zöld zsákra, mintha abban a boldogság alúdná édes álmait.
És azon este mintha még több szívvel, még több gyönyörűséggel játszott volna apám, mint máskor, mintha a hegedű is tudta volna, hogy máma nevenapja van a szeretetnek és hűségnek, nevetett az a hegedű az apám keze alatt örömében s olybá hallott az a hegedűszó a lámpa körül, mintha arany darázs zengene erősen a napsütésben; a hegedű nyakán az apám csúszkáló keze s remegtetett ujjai mintha eleven meleg testet cirógatnának; az a csavaros érdekes hegedűfej kényeskedve feszült hátra, urasan, elegáns szép gondolattal. Pedig máskor a hegedű leszegi a fejét a nyakába, örökösen figyeli a tulajdon keblének a csudálatos titkos bánatát.
2010. január 18., hétfő
Szép Ernő: Jézus Krisztus
Emberek istene
Istennek embere
Te lehajtott fejű
megszegezett kezű
leszegezett lábú
lecsukódott szemű
Te megfagyott ajkú
Te kihasadt szívű
Te örökre vérző
útszél elhagyottja
mezítelen testű
hófehér szemérmes.
Tavasszal lombtalan
nyáron napon égő
Te ősszel megázó
Te télen megfázó
szélben takaratlan
viharban búvatlan.
Te nappal életlen
éjszaka fekvetlen
özvegyek takarója
leülő koldusnak
támasztó párnája
minden úttalannak
útmutató fája.
Gyermekek rokona
véneknek pajtása
vándoroknak botja
bohóknak tutora
pásztorok vezére
juhok gyapjújából
tövist válogató
szamár hosszú hátát
végigsimogató.
Jajnak trombitája
sóhajnak vonója
némának ekhója
könnyeknek kendője
éhes vendéglője
bénának fürdője
esettnek mentője
vakoknak gyertyája
poklosok barátja
halálnak doktora
mindenki testvére
egyetlen magános.
Te másról beszélő
Te tengerre lépő
Te egekre néző
a kínoknak grófja
hercegek hercege
királyok királya
szegények szegénye
harminc ezüst érő
harminchárom éves.
Te felhőbe szálló
Te mennyekben járó
tejúton sétáló
fényességben álló
szivárványra dűlő
Te angyalt tanító
Te bárányt vezető
galambnak gazdája
kelet majorosa
nyugat bíborosa
csillagok csillaga
örök trónörökös
örökös boldogság.
Istennek embere
Te lehajtott fejű
megszegezett kezű
leszegezett lábú
lecsukódott szemű
Te megfagyott ajkú
Te kihasadt szívű
Te örökre vérző
útszél elhagyottja
mezítelen testű
hófehér szemérmes.
Tavasszal lombtalan
nyáron napon égő
Te ősszel megázó
Te télen megfázó
szélben takaratlan
viharban búvatlan.
Te nappal életlen
éjszaka fekvetlen
özvegyek takarója
leülő koldusnak
támasztó párnája
minden úttalannak
útmutató fája.
Gyermekek rokona
véneknek pajtása
vándoroknak botja
bohóknak tutora
pásztorok vezére
juhok gyapjújából
tövist válogató
szamár hosszú hátát
végigsimogató.
Jajnak trombitája
sóhajnak vonója
némának ekhója
könnyeknek kendője
éhes vendéglője
bénának fürdője
esettnek mentője
vakoknak gyertyája
poklosok barátja
halálnak doktora
mindenki testvére
egyetlen magános.
Te másról beszélő
Te tengerre lépő
Te egekre néző
a kínoknak grófja
hercegek hercege
királyok királya
szegények szegénye
harminc ezüst érő
harminchárom éves.
Te felhőbe szálló
Te mennyekben járó
tejúton sétáló
fényességben álló
szivárványra dűlő
Te angyalt tanító
Te bárányt vezető
galambnak gazdája
kelet majorosa
nyugat bíborosa
csillagok csillaga
örök trónörökös
örökös boldogság.
Szép Ernő: Ne higgy!
Ne hidd, ne hidd, ami igaz
ami kegyetlen, ami gaz
mi ocsmány és alávaló
ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír
félrebeszél az a papír.
Meredt szemekkel aki súg
az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled.
Nem lehet az! Hogy képzeled?
Nem hiheted, ha van hited
gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el mi gaz
ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki
ki a borzasztót hirdeti.
Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad
mi undort és gyötrelmet ad.
A fényképed, meg a tavasz
s az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mind igaz.
Mit álltál, az az igaz.
Mi nem divat, mi nem haló
az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm
a pardon, meg a köszönöm
a gyöngédség, a figyelem
csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz
a barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt szeretet
s a szívekre veretett.
Belénk döfték a kést, ne hidd
kiszaggathatják beleid
míg lélegzel és eszmél agyad
a bűnt tagadd, tagadd, tagadd!
Megmarkolom két válladat
szemembe nézz, ne hagyd magad!
Tiszta maradj, maradj szabad
ne bukj el, meg ne add magad!
Légy tiszta, hős légy, légy erős
holt részeg légy, légy eszelős.
A Földre a felhőkből tekints.
Te légy az Isten, hogyha nincs!
ami kegyetlen, ami gaz
mi ocsmány és alávaló
ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír
félrebeszél az a papír.
Meredt szemekkel aki súg
az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled.
Nem lehet az! Hogy képzeled?
Nem hiheted, ha van hited
gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el mi gaz
ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki
ki a borzasztót hirdeti.
Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad
mi undort és gyötrelmet ad.
A fényképed, meg a tavasz
s az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mind igaz.
Mit álltál, az az igaz.
Mi nem divat, mi nem haló
az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm
a pardon, meg a köszönöm
a gyöngédség, a figyelem
csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz
a barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt szeretet
s a szívekre veretett.
Belénk döfték a kést, ne hidd
kiszaggathatják beleid
míg lélegzel és eszmél agyad
a bűnt tagadd, tagadd, tagadd!
Megmarkolom két válladat
szemembe nézz, ne hagyd magad!
Tiszta maradj, maradj szabad
ne bukj el, meg ne add magad!
Légy tiszta, hős légy, légy erős
holt részeg légy, légy eszelős.
A Földre a felhőkből tekints.
Te légy az Isten, hogyha nincs!
Szép Ernő: Én édes Jézuskám
Én édes Jézuskám
arra kérlek téged
hozzál nekünk, hozzál
egy kis szegénységet.
Nem azt a vadságot
nem azt a vakságot
nem azt a fertelmes
csúnya gazdagságot.
Csak a szegénységet
a szegények jussát
tisztuljon már innét
ez a nagy kódusság.
Hozzad vissza Jézus
azt a szegénységet
búbos kemencében
mikor csutka égett.
Tepsiben a kolbász
zsírjába henyéljen
este lámpa süssön
rádió zenéljen.
Szűr kerüljön újra
a magyar vállára
csizma a lábára
végre valahára.
Dohányt a pipába
mindennap vehessen
egy komisz Leventét
szájába tehessen.
S ne legyen probléma
se Memfisz, se Mirjam
ezt a Budapestet
én is jobban bírjam.
Hogy több mosolyt lássak
füttyöt, nótát halljak
mindenki bajába
hogy belé ne haljak.
Én édes Jézuskám
csudáid mívével
hátha boldogulnál
az urak szívével.
Állást adass, áldást
ne hiába kérjék
s emeltesd fel Jézus
gürcölőknek bérét.
Jézuskám az égből
nézzél le ezekre
karikagyűrűt tégy
a csupasz kezekre.
Aki szerelmes lett
hadd lehessen páros
friss fészekkel végig
rakódjon a város.
Óh nem kell a kiskert
s ház körül akácok
szűk emeleten csak
kétszobás lakások.
Bútor legyen bennök
gyúródeszka, teknő
legyen egy kutyó is
gyerek meg majd kettő.
Ezt a leányságot
ezt a legénységet
intézd el kis Jézus
ezt a szegénységet.
Jézuskám ezt hozzad
kérve kérlek téged
ezt az ügyes, kedves
édes szegénységet.
arra kérlek téged
hozzál nekünk, hozzál
egy kis szegénységet.
Nem azt a vadságot
nem azt a vakságot
nem azt a fertelmes
csúnya gazdagságot.
Csak a szegénységet
a szegények jussát
tisztuljon már innét
ez a nagy kódusság.
Hozzad vissza Jézus
azt a szegénységet
búbos kemencében
mikor csutka égett.
Tepsiben a kolbász
zsírjába henyéljen
este lámpa süssön
rádió zenéljen.
Szűr kerüljön újra
a magyar vállára
csizma a lábára
végre valahára.
Dohányt a pipába
mindennap vehessen
egy komisz Leventét
szájába tehessen.
S ne legyen probléma
se Memfisz, se Mirjam
ezt a Budapestet
én is jobban bírjam.
Hogy több mosolyt lássak
füttyöt, nótát halljak
mindenki bajába
hogy belé ne haljak.
Én édes Jézuskám
csudáid mívével
hátha boldogulnál
az urak szívével.
Állást adass, áldást
ne hiába kérjék
s emeltesd fel Jézus
gürcölőknek bérét.
Jézuskám az égből
nézzél le ezekre
karikagyűrűt tégy
a csupasz kezekre.
Aki szerelmes lett
hadd lehessen páros
friss fészekkel végig
rakódjon a város.
Óh nem kell a kiskert
s ház körül akácok
szűk emeleten csak
kétszobás lakások.
Bútor legyen bennök
gyúródeszka, teknő
legyen egy kutyó is
gyerek meg majd kettő.
Ezt a leányságot
ezt a legénységet
intézd el kis Jézus
ezt a szegénységet.
Jézuskám ezt hozzad
kérve kérlek téged
ezt az ügyes, kedves
édes szegénységet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
