Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzet raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmónikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Juhász Gyula: Magyar nyár 1918

Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Selyem felhői sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.

S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?

Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?

1918

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Juhász Gyula: Utolsó imádság

Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?

Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és Benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain,

S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek
Szívébe szállnál újra, égi gyermek,
De nem vagyok méltó erre, nem.

Legyen mindenki boldog, aki él itt,
S halálra fáradt lelkem szenvedésit
Írd mind az ő javukra, Istenem!

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

REMBRANDT

Háromszáz éve született Rembrandt, a legnagyobb hollandus festő, a németalföldi művészet Shakespeare-je. Három század nem ártott, csak használt az ő óriási zsenijének. Mert Rembrandt is a korát megelőző és örökké új lángész típusához tartozik. A modern festészet egyik legelső és legnagyobb előhírnöke ő. Az első festő, akinek "levegő" van a képein, igazi, éltető levegő. A fény és árny csodálatos játéka is először az ő hatalmas képein jelentkezik. Ő és az olasz Correggio az úgynevezett claire-obscur, a helldunkel első zseniális alkalmazói. Valamint Shakespeare az első modern drámaíró, aki az egyéniséget, a szabad, természetes embert állítja elénk, éppen úgy Rembrandt az a festő, aki a modern kép egyéniségét, jellemét, lelkét találja meg és mutatja be: az élő és éltető, vibráló levegőt, fényt és árnyat.

És valamint Shakespeare-t is leszorította az első polcról a százados epigonság, a lassú haladás, Rembrandt is későn foglalta el az őt megillető királyi trónt a műtörténet hierarkiájában. A "klasszikus", a "szép" Raffael sokáig elvonta a világ figyelmét a modern, a realista Rembrandt elől. De nemcsak nagy forradalmi erő ez a háromszáz éves művész, de van az ő alkotásaiban valami örök emberi is. Minden kor más és más tanulságot, gyönyörűséget merít az ő végtelen nagyságának szemléletéből. A barbizoni iskola győzelme, szóval az impresszionista irány diadala egyszersmind az ő festői lángeszének elismerése, érvényesítése volt és ameddig a festészet megmarad annak a fényt és színt és formát reveláló művészetnek, ami ma, addig Rembrandt mint élő és éltető erő fogja irányítani, nevelni és gyönyörködtetni a jövendő nemzedékeket. Az ő három százados ünnepe nem emlékezés, hanem igazi apoteózis.

Szeged és Vidéke, 1906. július 15.

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

MÓRA FERENC EZEREGY ÉLETE

A lebontott szülőház

Ha én valami múltszázadbeli literátor lennék, azzal kezdeném az egészet, hogy 1879. július 19-én ragyogó üstökös jelent meg Kiskunfélegyháza fölött. De hát én csak amolyan gyalogjáró ember vagyok, Móra Ferenc se szokott kacérkodni az üstökössel, éppen ezért egyszerűen bejelentem, hogy az említett napon nagy volt az öröm Félegyházán a Daru utcában, mert Móra Mártonnak a felesége, Juhász Anna egészséges fiúgyermeket szült, akit Ferenc névre kereszteltek. Gazdagszívű, szegény szűcs volt Móra Márton, tömérdek gonddal-bajjal nevelte föl kis családját. Az idősebbik gyerek, az István, tizenhat évvel előzte meg a Ferkót. Szelíd és csöndes kiskunok voltak, de a Ferkó különösen komoly és szótalan gyerek. Nem messze tőlük, az ódon templom mögött állott a földszintes ház, amelynek a helyén Petrovics mészáros és korcsmáros Sándor fia töltötte gyermeksége legszebb idejét és hallgatta dajkája dalát, a Cserebogár, sárga cserebogárt. Ezen a tájon játszadozott a kis Móra Ferenc is a Barta-gyerekekkel, itt röpítette az első sóhajt és az első sárkányt.

Nagyon jámbor elemista lehetett, mert Horváth tisztelendő úr, aki Sodorna és Gomorra mellett Herculanum és Pompeji sorsát is elmesélte a hittanórán, a tízéves fiút el akarta vinni Kalocsára a jezsuitákhoz, hogy egy új Pázmány Pétert faragjanak belőle. (Különös véletlen, hogy Ady Endre is pap akart lenni Kalocsán, életének egy furcsa fokán.) Az édesanyja már kimosta ingeit, megfoltozta ruháit a fiúnak, de mire a nagy nap hajnala fölvirradt, holtan találták Horváth tisztelendő urat a parókián.

Móra Ferenc tehát tovább tanult a szülővárosában, és titokban megírta az első verseket is. A millennium parádés évében jelent meg először a nyilvánosság előtt, az Új Időkben, de álnéven. A Móra nevet egyelőre illő tisztelettel átengedte István bátyjának, akinek Földszint című első szép verseskönyve után némelyek a Petőfi koszorúját ígérték. (Az ígéret azonban ígéret maradt.)

A szülőház, amelytől Móra Ferenc a középiskola után búcsút vett, ma már csak emlékben él. Lebontották, mint ahogy nálunk általában a nemzeti sportok közé tartozik a költők szülőházának lebontása. Pindaroszét még az ellenség is megkímélte, de nálunk félnek tőle, hogy a példa vonz és még egy költőnek kedve támad, hogy megszülessék benne. Könnyű volt Tömörkény Istvánnak - mondogatta egy szegedi poéta, amikor Dugonics András szülőházának lebontása után az övére került a sor -, Tömörkény a ceglédi állomáson született. Az állomásokat pedig bajosabb lebontani.


A nagy pályatévesztett

A pesti egyetemi tanulmányok elvégzése után (miközben az újságírás előízét is érezte egy darabig, mint a Magyarország korrektora) a komoly tanári pályára lépett Móra Ferenc, éspedig Felsőlövőn, a század első két esztendejében. Főleg természettudományokra tanította a felsőlövői ifjúságot a fiatal segédtanár, akinek hatvanhat forint és hatvanhat krajcár volt a fizetése. De mivel a katonasággal is akadt eligazítani valója és mert házasodni is készült, gondolt merészet és nagyot: Szegedre pályázott főigazgatósági tollnoknak. (Ez időben már egy költő működött e téren: a váradi Dutka Ákos.) De Platz Bonifác, aki pap létére nagy ellensége volt Darwinnak, úgy látszik, a költőkkel szemben is tartózkodó álláspontot foglalt el. Túlságosan beajánlották neki Móra Ferencet, aki akkor már versben és prózában szolgálta az irodalmat. Hiába volt életében először és utoljára audiencián bátyjával együtt Móra Ferenc, nem jelölték a tollnoki állásra és így történt, hogy 1902-ben a szegedi sajtó munkásai közé állott be, a Szegedi Naplóhoz, amelyet Engel Lajos adott ki, és Kulinyi Zsigmond és Békefi Antal szerkesztettek. Ennek a lapnak olyan jó híre és olyan nagy tekintélye volt abban az időben a magyar vidéken, mint a Daily Mailnek vagy a Corriere della Serának. Mikszáth és Gárdonyi asztala állott a redakciójában, és ehhez az asztalhoz Tömörkény mellé Móra Ferenc is letelepedett. A bűvös asztal ott is marasztotta Szegeden és vitte, lassan, de biztosan, előre.

(Megint egy furcsa véletlen, hogy éppen Ady Endre is jelentkezett az időben a Szegedi Naplónál, és kis híja, hogy nem őt ültették le a Mikszáth asztalához.)


A város mindenese

Közigazgatási riporternek szerződött le Móra, hatvan forint volt a fizetése, de csakhamar ő lett a lap mindenese. Békefi födözte föl benne a költőt, aki Csipke néven hosszú esztendők során minden vasárnap jelentkezett, mint az újság ünnepi kalácsa. Móra Ferenc 1902-ben adta ki első könyvét, Az aranyszőrű bárány címen, kedves, derűs verses mesét Mátyás király korából, amely később, a Petőfi Társaság egy ünnepi ülésén a legmagasabb hallgató tetszését is megnyerte. Huszonöt éve jelent meg tehát az első Móra-könyv, csöndesen, minden különösebb feltűnés nélkül. Mint ahogy csöndesen, minden különösebb feltűnés nélkül dolgozott tovább a szegedi művelődés mezején Móra, aki hamarosan fészket rakott Szegeden, elvette szíve régi választottját, Walleshausen Ilonkát, aki nemcsak méltó élettársa, de egyben írótársa is lett, hiszen Móra Ferencné írta a legjobb szegedi szakácskönyvet. 1904-ben Móra a Somogyi Könyvtár és a Városi Múzeum őre lett, 1917-től kezdve igazgatója. Amit Tömörkény nem egészen dicstelenül kezdett, azt ő folytatta teljes dicsőséggel. Különösen a régiségtár és a néprajzitár páratlan gazdagsága és eredetisége az ő érdeme, de a Közművelődésnek emelt tiszaparti palota minden egyes szöglete az ő lelkének és kezének gondosságát és pontosságát hirdeti.


A gyermekek barátja

Jöttek és mentek az évek, a béke csöndes és a háború hangos évei, Móra rendületlenül állott a poszton, írt, olvasott, tanult, dolgozott. Ő lett a mindenttudó Szegeden. Polihisztora az összes tudományoknak. A hivatalos életrajzában olvasom, hogy leginkább zoológiával és archeológiával foglalkozik.

De ha botanikáról van szó, akkor ő Linné és De Candolle tudományában otthon van, ha csillagászatról beszélnek, akkor ő Kopernikus és Flammarion mesterségében teljesen tájékozott, hogy az okkult ismeretekről és az erotikus irodalomról ne is szóljunk.

És közben egyre jönnek ifjúsági könyvei, meséi, regényei. A legnehezebb műfajt választja magának, de a jobbik részt, mint az evangélium mondja: a gyermekeknek ír.

Az öreg diófákról, a Mindenki Jánoskájáról, a Csilicsali Csalavári Csalavérről, a Kincskereső kis ködmönről, a Filkóról mesél a leghálásabb és - a legfinnyásabb olvasóknak, és ezek egyszerre a szívükbe fogadják és nem győzik hallgatni. Egyszer, makói tanár koromban, népszavazást rendeztem az alsó osztályokban, hogy melyik a legkedvesebb olvasmány?

Nagy szótöbbséggel győztesen elsőnek került ki a versenyből a Rab ember fiai, Móra Ferenc ifjúsági regénye Apafy Mihály fejedelem idejéből.

Akadt olyan fiú, aki szóról szóra elmondotta az egész könyvet, és ha valahol elakadt vagy hibázott, mindjárt egy csomó kéz emelkedett a levegőbe: - Nem úgy van, tanár úr kérem! Ezenkívül én még egy olvasmánynak láttam ilyen mély és erős hatását az iskolában: A kék madár meséjének.

Móra és Maeterlinck - egészen jó társaság.


A legendás dolgozó

Kitört a nagy háború, és az egyetlen újság a magyar vidéken, amely az első órától fogva végig a vezető helyen mindig a békét siratta, mindig a magyar vért sajnálta, mindig a jövőt féltette, a Szegedi Napló volt. Móra Ferenc írta ezeket a szó legnemesebb értelmében vett pacifista vezércikkeket, amelyek a maguk hazai családi körében éppen úgy szolgálták az emberiség ügyét, mint Romain Rolland tiltakozásai a nagyvilágban. A háborúban a tollal küzdők sorában a legtisztább magyar hősök egyike volt a mi Móra Ferencünk.

Tömörkény halála után (1917) egészen az ő birodalma lett a szegedi Kultúrpalota, ahová hetedhét országból zarándokolnak a hívek: tanulni és gyönyörködni. Ő pedig ott üldögél szivarszó mellett a csöndes irodában, és dolgozik tovább. A jövendő Móra Ferenc száz év múlva nagy zavarban lesz majd: hova tegye, hogyan osztályozza azt a tömérdek Móra Ferencet, aki itt alkotott és munkálkodott.


Az aradi vértanú

Még a színpaddal is megpróbálkozott, de eddig éppen csak a névjegyét adta le kétszer. Makón mutatták be Csőszfogadás című ragyogóan mulatságos színpadi tréfáját. A színészek alig tudták végigmondani a nagy kacagástól. Réti Ödön és e sorok írója szerepeltek még az estén, előadás előtt levétették magukat a szerzők négy másik művészemberrel együtt. Mikor a nevezetes arcképcsarnok megjelent egy makói kirakatban, a tanyai népek megállottak előtte, és találgatták, kiket ábrázolhat?

- Ezök bizonyosan az aradi tizenhárom lösznek - vélte B. Papp Imre, mire a szomszédja óvatosan megjegyezte:

- De hiszen itt csak heten vannak!

- A többieket alkalmasint mán kivégezték - hagyta helyben az előtte szóló. (Igen ünnepélyes és tragikus volt a helyzet, mint a lenti ábra mutatja.)


Aranyszájú Ferkó

Külön tanulmányt érdemelne Móra Ferenc, az élő szó hatalmának embere.

Talán Dickens tudott úgy beszélni a pódiumon a közönséggel, úgy játszani a szívekkel, mint ez az Anatole France a Kiskunságról. Édesbús gordonkaszó a hangja, amelybe mintha annak a templomnak harangja is belebongana néha, amelynek muzsikáját félálomban hallgatta az a félegyházi nádparipán lovagoló csodagyermek egykor.

És amilyen csodálatos az élő beszéde, olyan különös a kézírása is ennek a Móra Ferencnek. A leggyönyörűbb hieroglifákat rója, csupa gyöngy, csupa ékesség, csak szedő legyen a talpán, aki hibátlanul elolvassa. Igazán ilyenkor látja az olvasó, milyen nagy áldás az emberiségre és külön a magyar literatúrára annak a mainzi Gutenberg Jánosnak találmánya.


Isten kezében

Móra Ferenc kincse szegedi véka alá rejtve világított, melegített egészen 1921-ig, amikor is Supka Géza kéziratot kért tőle az akkori Világ számára. Ettől fogva azután ország-világ megismerte, megszerette, és hogy ma mit jelent nekünk, szegény magyaroknak ez a mi kincsünk, arról ne én beszéljek, arról egy egész ország tesz most vallomást neki.

Én inkább még azt mondom el, hogy Tömörkény István, holtig jó gazdája, hogyan mentette meg két ízben is "véletlenül" Móra életét a mi számunkra. Egyszer a telefonhoz hívta sürgősen a "bojtárját", aki alig lépett az igazgatói irodába, a könyvtárteremben lezuhant a többmázsás bronz Ferenc József-mellszobor, éppen Móra Ferenc hűlt helyére, az íróasztal mellé. (Ebbe a Ferenc Józsefbe az ég villáma csapott Sándorfalván, azért helyezték a megrokkant bronzot a múzeumba.) Más alkalommal pedig csöngetett Tömörkény Mórának, aki az anyakönyvtár emeletén rendezgette az exlibriseket. Móra sietett a gazdája hívó szavára, eközben a felső polc leroskadt és megint csak a könyvtáros hűlt helyére dőltek le a könyvek, rettenetes dördüléssel, mint a Sámson oszlopai.


Éljen a jubiláns!

Mosolyogva mondja ezt ma már a szelíden szivarozó jubiláns, akinek egyszerű és mégis olyan csodálatos élete karmája ott van abban a kis könyvtárban, amely Móra Ferenc összes műveit adja a magyar olvasónak, aki őszinte szívből kívánja, hogy a szivar még nagyon sokáig jól szeleljen, a kis unoka sok örömet szerezzen, és hogy Jókai és Mikszáth még igen-igen hosszú ideig várjanak erre a hatalmas harmadikra abban a magyar Pantheonban.

Literatura, 1927. november.

Rippl-Rónai József

Rippl-Rónai József (Kaposvár, 1861. május 23. – Kaposvár, 1927. november 25.) magyar festő, grafikus.

A modern magyar festőművészet egyik vezéralakja. A francia posztimpresszionisták, az ún. Nabis-csoport tagja, a posztimpresszionista és szecessziós törekvések legjobb magyar képviselője. Művészetét gazdag színvilág, bátran stilizáló vonaljáték, dekorativitás jellemzi. 1882-ben Zichy Ödön családja házitanítójaként Szurdon és Kalksburgban élt. 1884-ben iratkozott be a müncheni akadémiára, de 1887-ben már Párizsban volt. Két éven át Munkácsy Mihály mellett dolgozott, egy ideig hatása alá is került. Bekapcsolódott a francia modern művészeti életbe is.

Lajos és Ödön (Testvéreim)

Móricz Zsigmond

Fiatal nő rózsával

Babits Mihály

Patakiné arcképe

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

RIPPL RÓNAI

A napi politika törpe csábosai és kopói hallgassanak el egy pillanatra, a nagy hallali lármája némuljon el egy kevéssé, a percemberkék dáridóján legalább pár percre csönd legyen: halottan fekszik egy magyar zseni, aki maga volt a diadalmas és termékeny élet, és aki több szépséget, igazságot, értéket, ragyogást és meleget adott ennek a szegény országnak, mint amennyi bajt, bánatot, kárt és vereséget jelent számára néhány tucat ágáló és gajdoló úgynevezett közéleti tényező. Legalább ilyenkor térjenek kissé magukba és ébredjenek valamennyire tudatára annak, hogy milyen múlandó és kártékony az ő oktalan és céltalan handabandázásuk és érezzék át és gondolják meg, hogy a sokat emlegetett és sokat kompromittált kultúrfölényt mégiscsak azok teremtik és azok tartják, akik csöndes műtermek magányában, békés laboratóriumok nyugalmában, szelíd és boldog álmok révületében, vagy eszmék és igazságok keresésében viszik előre a nemzetet, a népet, a fajt és vele az emberiséget.

Rippl Rónai József, aki most örökre lecsukta nagy, mélytüzű szemeit és eldobta ragyogó és borús színeket varázsoló ecsetjét, kétségen kívül és vitán felül a modern magyar festőművészet egyik legnagyobb alakja volt, aki európai viszonylatban is sokat jelentett és méltán foglalt helyet klasszikusan nemes és egyszerű önarcképével a firenzei Uffizi-gyűjteménynek világraszóló galériájában.

Ez a csodálatosan meleg kedélyű és mélységesen bensőséges kaposvári művész alapjában véve forradalmat csinált a hazai piktúrában, olyan forradalmat, amely sok tekintetben rokon azzal az irodalmi ribillióval, amelyet valamivel későbben a fiatal Ady Endre föllépése okozott. Mikor Rippl Rónai megjelent a magyar művészet ugarán, sivár, szomorú akadémizmus csöndje feküdt rá a lelkekre, a nagy hagyományok kopott köntösében hivalkodtak és tetszelegtek a hivatalosak, a tekintélyesek. Unalmas barna szósz terült el a nagy képeken, az atelier-k homályában fülledt volt a levegő, amikor Rippl Rónai a nyugati frissont hozta, derűsen, fiatalosan, bátorságosan és mégis szentséges komoly hitével és vállalásával annak, amit csinál. Valami hallatlan életkedv és életerő lobogott benne, valami isteni könnyelműség, amely nem törődött az ócska salabakterek dörmögésével és mormogásával, az értetlenek és tudatlanok felháborodásával és elképedésével, amely fütyült a hülye konvencióra, és végezte a maga dolgát, festette tovább a maga látomásait és álmait, csak arra a szóra hallgatva, amely a bensejében intette és buzdította.

Rippl Rónai József nem lett tragikus hőse a magyar művészetnek, mint például Szinyei Merse Pál, aki meghasonlott és elhallgatott a hazai közöny és gúny miatt, és mint ahogy tragikus hős lett Ferenczy István és Izsó Miklós, a két nagy úttörő magyar képfaragó, vagy Gyárfás Jenő, akit az igaztalan támadás a székely erdők és hegyek komor magányosságába és a téboly kísértetes csöndjébe száműzött. Rippl Rónai József mosolygó és győzelmes forradalmár volt, aki előbb a világ fővárosát és szívét hódította meg, és azután jött haza, vígan verekedni, nevetve harcolni, játszva diadalmaskodni.

Szép feje bölcsen és derűsen magaslott ki a vásári forgatagból, pipázó és nótázó filozófiája megvárta, amíg elcsendesedik a felháborodás és az ellenkezés. Sorra behódolt neki a magyar közönség, a honi hatalom, a kritika, és ma már a Szépművészeti Múzeum néhány termében fogadják java termését jelentő képei a jelen és a jövendő föltétlen és maradandó hódolatát. Piacsek bácsi nyugodtan pipál, a Böcklin-felhők a bogáti kastély fölött nyugodtan bólintanak, Maillol és Zorka arcmásai nyugodtan néznek, a párizsi és dunántúli tájak nyugodtan derengenek és boronganak: Rippl Rónai József beérkezett az örökkévalóságba, sápadt, fáradt, ezüstös, álmatag magyar művészfeje a végső nyugalom párnáira hanyatlott, de a képek élnek, beszélnek, a képek századokra szólanak, a képek a magyar szellem diadalát hirdetik, olyan finomságról és nemességről, olyan gyöngédségről és erőről tesznek tanúságot, amelyek mindig büszkeségei és boldogságai lesznek a mi gazdag szegénységünknek, és közös kincsei az egész emberiségnek, amelyhez mostanában olyan hiába folyamodik a politika, de amelynek szívét mindig meg tudja nyitni a szelíd, a békés, a csöndes, az örök művészet!

Délmagyarország, 1927. november 26.

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

KARINTHY

Ő ma a legkomolyabb magyar író. (Ezért érzi, hogy nehéz neki szatírát nem írni.) Komolyan veszi a művészetet, akár az életet. Neki az írás vér és velő. Mert az agyával is érez és a szívével is gondolkozik. Vagy talán mondjuk úgy, ő az első magyar író, aki mélyen és igazán átlátta, hogy itt nincsen dualizmus, hogy igaza van Wilde-nek, a valódi művész mindig kritikus és - teszi hozzá Karinthy - a valódi művészet mindig egy neme a kritikának. Persze, a szó teremtő értelmében. Mivel ő ma a legkomolyabb magyar író, csak természetes, hogy kinevezték vicces embernek, mint ahogy a mai hazai kritika megállapítja egy Ady-paródiáról, hogy az a legmélyebb Ady-versek egyike, és Karinthy legkomolyabb könyvéről hallgat, zavartan hallgat.


Karinthy paródiákkal kezdte, és ez a végzete lett neki. Ezek a paródiák voltak eddig a modern magyar irodalom legkomolyabb és legalaposabb kritikái. Az ilyen bátor és tehetséges stikli után az írónak vagy kitekerik a nyakát, vagy pedig megállapítják róla, hogy ez a legény a csárdában! Karinthynak karriert hozott az Így írtok ti, és egyúttal ezután paródiát láttak abban is, amit tragikus komolysággal írt. (Pedig ő a paródiáit is tragikus komolysággal írta.)


Nem vetted észre, nyájas olvasó, jobban mondva, kritikus olvasó, hogy mennyire nem röghöz kötött és hogy mennyire nem aszfalthoz kötött ez az író, aki pedig igazán magyar és pesti? A repülőgép az ő legkedvesebb és legalkalmasabb járműve, amely ferdén mutatja a tájakat, a végtelenség távolából, madártávlatból, szinte metafizikai magasságból, és a jövő Karinthy igazi birodalma, a holnap reggele, amely biztosabb, mint a tegnap, mert a holnap jönni fog, ott szunnyad a mának méhében, övé az élet és a győzelem! Karinthy utópista, mert ő a nietzschei értelemben vett jó európai, aki hisz a kultúrában, amely a homo sapienst emberré tette, és hisz abban, hogy az ember egyszer valamikor majd szolidáris lesz az emberrel!


Írói és emberi hajlandósága mindenkor erősen vonzotta a végletes emberi élmények és állapotok felé. Az őrültség ingerelte fantáziáját és érzését, mint az állatok királya az oroszlánszelídítőét. Pedig a lelke, a szelleme, egész lénye - egészség. Ő a valódi bon sens irodalmunkban. A tiszta ész, amely kritikát gyakorol örökké. Az előbbi hasonlatom sántít. Inkább úgy érdekli őt az őrület, mint az elmeorvost. Mióta a világ megőrült, és a mi kis világunk még külön, nagyon sok dolga van Karinthynak. Úgy jár, kél a politika, élet, irodalom, művészet berkeiben, mint Charcot a poliklinikán. Kevés tanársegédje van, és nagyon sok gyógyíthatatlan betege. De ő bízik. Ő orvos és humanista. (És humorista.)


Mint lírai költő külön fejezetet fog kapni a magyar irodalom történetében. Ő a mi modern versírásunk Strindbergje. És Lindbergje. Verseiben a lélek motorja berreg, és a gondolat alpesi levegője csap felénk. Pilóta-poéta.

Délmagyarország, 1929. január 23.

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

DANKÓ PISTA

Nem jó, nem jó minden este a fonóba eljárni...

énekelte ablaktisztogatás közben egy kis cseléd a nyolcvanas évek vége felé az udvarunkban és én, óvodás gyerek, oly áhítattal hallgattam, mint egykoron Gellért püspök a szolgálóleányt, aki a kézimalom mellett dúdolgatta a magyarok szimfóniáját. Nem is sejtettem, hogy ez a verbunkos ütemű nóta egy időben és egy utcában született velem és hogy az a viaszos arcú, tétova járású, fiatal cigány, aki esténkint hóna alatt a hegedűvel az öreg Hungáriába sietett, a költője ennek a nótának. Hajnalodó lelkem sokáig ringatózott a bűbájos ritmusokon, talán éppen akkor nyiladozott benne legelőször a poézis virága. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, sok dallam termett a cigány szívében, az Ipar utcai apró házak helyén a tudomány palotái emelkedtek, a nóták apjának márvány alakja méláz a szőke folyó partján, őt magát huszonöt esztendeje királyokat megillető pompával és a legjobbakat megsirató részvéttel kísértük utolsó útjára a szegedi temetőbe, de ami a legfőbb dicsőség, dalai élnek, szájról-szájra, szívből szívbe szállnak drága kincseiként szegény magyarságnak.

Honnan jött ez a csodálatos ember, ez a varázsos művész, hogy így belopta magát egy ország hódoló szeretetébe? Onnan jött, ahonnan minden igazi nagyság, minden valódi érték támad, a népből, a mélységekből, a termőföld méhéből, a nyomorúság és a szenvedés betlehemi jászola mellől. Ott született a felsővárosi cigánysoron, a muzsikás Hangász utcában, amelyet azóta nagy elődjéről Bihari utcának kereszteltek. Az apja Dankó István prímás volt, aki a szegények betegségében, tüdővészben pusztult el negyvenéves korában (a kis Pista nyolcadik évében járt akkor), az anyja Mijó Rozál, aki a gyerekével meszelőt árult a szegedi piacon. Az Erdélyiék, Murkáék rokona volt Dankó Pista (a Murkáék révén szegről-végről velem is atyafiságban). Az iskolából hamar kimaradt, a hegedüléshez nem volt valami túlságosan nagy a kézügyessége, nem is igen bíztak a jövőjében (senki se próféta a saját pátriájában), így esett, hogy a surbankó kölyök egy malacbandába állt, amelyik kivonult a szenthegyre, a szatymazi tanyák közé és ott próbált szerencsét.

Vidám világ járta akkor azon a tájon, a holdakat egymás után hegedülték ki a birtokosok alól, mindig akadt úrimuri, dínom-dánom, lakodalom, tor, kárvallató, és ahogy Tömörkény István beszéli, sokszor megtörtént, hogy a Dankó gyereknek föl kellett másznia az eperfára, hogy onnan hegedülje el a harmadnapos mámor rózsás ködében úszó gazda kedvenc nótáját, majd meg a vödörben kellett leszállnia a kútba, hogy onnan húzza a sírvavigadó vendégek fülébe a talpalávalót. Ilyen mélységeket és magasságokat járt meg a szegény cigányfiú, de mi ez a testi nyomorúság mélységeihez és a lelki vágyak magasságaihoz képest, amelyek oly korán ébresztették Dankó Pistában a szunnyadó zsenit?

A nagy érzés is hamar megdobogtatta szívét: Joó Ferencnek, az elkallódott piktornak serdülő leánya, a szép Ilona rajta felejtette a tekintetét. Kölcsönösen megtetszettek egymásnak és mivel az apa hajthatatlan maradt, Pista ősi szokás szerint megszöktette a lányt és a városban rövidesen egybekeltek. A schilleri kunyhó-teóriára alapították boldogságukat, és éltek, mint két madár egy ágon.

Erdélyi Náci, a derék prímás volt első megértője és mecénása Dankó Pistának, de Onody Kálmán, a jeles másodprímás is sokat tett az érdekében. Szeged aranykora kezdődött ebben az időben, Tisza Lajos udvarában szólt a nóta, Urbán Lajos, akit Kukaccá neveztek ki, szintén akkor tűnt föl, Ferenc József 1883 őszén az akkor épült gyönyörű francia barokk városháza dísztermében legmagasabb elismeréssel hallgatta Erdélyi Nácit, aki a király fülébe húzta Dankó Pista alkalmi darabját: Szeged szebb lesz, mint volt. Őfelségének nagyon megtetszhetett az ágrólszakadt cigánygyerek szerzeménye, mert a krónikás szerint, másnap egy ékszert adományozott a dalköltőnek. (Ez az ékszer három napig tartott, mint minden csoda, azután odavándorolt, ahol annyi dicsőség maradványa hever: a zálogházba.)

Dankó Pista pedig hegedült tovább a szegedi rekonstrukció éjszakáiban, és jó sorsa (sors bona, nihil aliud) hamarosan összehozta a lelke felével: Pósa Lajossal. A Hungária bohémasztalánál sorra-rendre születtek a nóták, Pósa írta a szöveget, Dankó kipengette hozzá a dallamot. Erre az ideális költői frigyre méltán rá lehetett mondani, hogy: Páros élet a legszebb a világon!

(Ha úgy néha szelíd alkonyatkor eltűnődve álldogálok a márványcigány előtt, az az érzésem támad, hogy fáj neki ez a nagy magányosság, mintha a szomszédos tisztás felé integetne a hegedűjével, mintha mondogatná: nem jó a cigánynak egyedül lenni, emberek, szegedi magyarok, szobrot Pósa Lajosnak!)

Egy fecske nem csinál nyarat, abban a csodálatos szegedi tavaszban, amelynek azóta nem volt mása, seregestül jöttek a fülemülék, a pacsirták, a csalogányok, a sasok, persze a verebek is megtalálták a hangjukat.

Alig ment el Mikszáth, már jött a helyébe Tömörkény, jött Gárdonyi, Kemechey, Lipcsey, Békefi, Sebők, Thury Zoltán. Megszületett a szegedi irodalom, nem is rózsabokorban, hanem vendéglőben jött a világra!

Dankó Pista közben megtanulta a kottaírás magas tudományát és a fonóról szóló nóta után következtek a többiek: Szőke, barna kislány, csitt, csitt, csitt... Egy csillag se ragyog már az égen... Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány... Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál... Hallod rózsám, Katika... Darumadár gyere velem, majd Molnár György népszínművébe, a Balassa Ármin Szegény Laci-jába írt nóták vadrózsabokra, mind. Mikor Blaháné egy bukott darabban elénekelte Dankó diadalmas dalát (Habra hab siet...), akkor már az országos dicsőség verőfénye hullott a szegedi cigány sok éjszakától sápadt homlokára.

A csalogány és a pacsirta után jött a fülemüle: Pósa Lajos után Gárdonyi Géza, a hallgatag ezermester, az édesbús mindentudó lett a másik nagy szövegírója Dankó Pistának. A kilencvenes évek kanásznótái, a Göre nóták a magyar humor elragadóan kedves dévajságai örökítették meg ezt a társulást. (Most olvasom, hogy egy budapesti magánszínház Gárdonyi regényéből készült színjátékban eleveníti föl ezeket a pajzán remekeket, talán elkésve siet, hogy pótolja a szegedi városi színház nagy mulasztását, amely a huszonötödik évfordulón egészen elfeledkezett a szegedi nótafáról, aki pedig több népszínművet is írt. Ezek egyikében, a Pataki lányokban Dezséri Gyula, az istenadta magyar művész pályája egyik legzajosabb sikerét aratta.) Még egy miniszterelnök népszerűségéhez is hozzájárult a szegedi cigány, akinek Wekerle hozta törvénybe... kezdetű recepciós dala diadallal járta be akkoriban az egész országot.

A millennium után Budapestre sodorta a sorsa a nótafát, aki sohase tudott igazán gyökeret verni a számára idegen aszfaltban. Kerepesi úti kávéházak közönségének húzta a magyar nótákat, majd daltársulatot alakított (nők is voltak benne), és elindult velük a vidékre: 1900 őszén Nagyváradon egy fiatal, sápadt, égőszemű újságíróval került össze. Ez az ifjú legény mámoros lett a nótáitól és verset írt hozzá, amelyet egy ünnepi vacsorán olvastak fel a dalos cigány előtt. Ady Endrének - mert ő volt az ifjú - ez a legszebb, legigazabb, legerősebb verse a Még egyszer kötetében, egy kamasz zseni hódolata a másik nagyság előtt, aki eredendő magyarságát új lángra lobbantja a költőnek, akit úgy, úgy húz magához az idegen isten, de aki mégis győztes, mégis új és magyar lesz nemsokára. Ady Endre háromszor ismétli ebben a vallomásos, ébredéses versében:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten!

Még Élesdre is elkísérte a vándor hegedűst az ifjú Ady, aki pedig nehezen mozdult ki városából, a vak Gyulát hallgatva mindig: kárhoztatni a váradi éjben.

Dankó Pista útja a külföldre is ívelt, bizony, még a messze Moszkvát is megjárta dalos csapatával, amelynek lelke Helvey Gyula volt, Helvey Laura öccse, zongorista, harmóniumos, és kottaíró. (A társulat egyik nőtagja még itt él Szegeden, a szép idők emlékein andalogva.)

Közben múltak az évek és a fényes éjszakák, meg a sötét nyomorok lassan-lassan elkoptatták a tüdőt, amely egyre foszladozott. Csokonai betegségét örökölte a szegény apától a magyarság legnagyobb cigánya, az eltörött hegedűt megreperálhatta, de foszló tüdejére nem tudott írt találni se San Remo tündéri ege alatt, se a csengődi puszta homokján. Mert azért egy kis birtokot mégiscsak összehegedült magának a világ zenésze, aki valamikor az öreg Krausz bácsi tánciskolájában húzta a jópáloshoz a talpalávalót, és aki a távoli Kreml száz tornya tövében a magyar Moszkva öreg harangját hallotta és Lisbeth Stíegler Hölz San Remo-i szállójában, a Hotel Victoriában a szegedi jegenyék susogását figyelte:

Most van a nap lemenőbe...

Rengeteg feketét fogyasztott a beteg muzsikus, aki egyre sápadtabban jelent meg a városban, ahonnan a dicsőség halálra fárasztó útjára indult. A magyar nóta kezdett elnémulni, és egy rossz napon Dankó Pista bejelentette a barátainak, hogy - eb ura fakó - ő is operettet fog írni!

- Megőrültél, te cigány! - förmedt rá Balla Jenő, aki jól tudta, mit jelent Dankó népies alföldi géniusza. Napokig nem beszéltek egymáshoz, végül is a nótafa adta be a derekát, odament a kritikushoz és odasúgta neki:

- A nyavalya ír operettet, nem én!

1903 április elsején örökre visszajött.

Szép temetése volt. Először Budapest búcsúzott el tőle, akit visszavárt a szegedi televény. Herczeg Ferenc indította utolsó útjára az Alföld szívébe. Szegeden az egész város ott volt a koporsója mellett, ahol Tömörkény és Pósa Lajos istenhozzádja várta. Az özvegye és édesanyja ballagott a halhatatlan diadalszekere után, Urbán Lajos, a hűséges Kukac vitte az eltörött hegedűt, s az összes cigányzenekarok húrjain felzendültek a soha el nem múló melódiák. Ott muzsikált a vásárhelyi Béla cigány is, Czutor Béla, akinek hírét egy Dankó-nóta adja által nemzedékről nemzedékre.

Az utolsó percben érkezett meg Temesvárról Szabolcska Mihály, a tiszteletes költő, aki a párizsi mulatóban és a salzburgi csapszékben is a kondorosi csárdára és a tiszaparti kocsmára emlékezett.

Ma már a ruszkicai magyar márvány hirdeti a nótafa emlékét, az első cigányét, aki szobrot kapott a néptől, amelynek lelkéből lelkeztek dalai.

Fajából kinőtt cigány - ez volt valójában a mi Dankó Pistánk, akiről a magyar népdal zenei fejlődésének avatott történetírója, dr. Fabó Bertalan korszakos könyvében úgy beszél, mint aki a népiesen magyar nótának első mestere ezen a tájon. Ez a tanulatlan népzenész onnan merített, ahol az ősi, örök szépségek forrása fakad: az alföldi magyarság leglelkéből. Maga szokta mondogatni, hogy ha a Tisza partján sétál, akkor megduzzad a lelke, mint tavasszal a szőke folyó. Dankó az első alkotó és az első igazi nótaköltő cigánya a magyar művészetnek, mert hiszen Bihari János palotás és toborzó táncokat szerzett, Lavotta az úri rendhez tartozott, Csermák germán hatásra komponált, Rózsavölgyi pedig, akit Petőfi Sándor verse is megörökített, zsidó volt. Az ázsiai cigánylélek, ez a rejtelmes, borongós és ujjongó géniusz itt a Tisza táján, a szegedi homokon ébredt paraszt zsályaként magyarrá és teremtövé Dankó Pista muzsikájában. Olyan szegedi csoda ez, a magyar átlényegülésnek olyan boldogságos titka, mint az, amelyik a másik halhatatlan Pistát, a Steingassner-fiút Tömörkény Istvánná változtatta. Van itt valami a nyárfák zenéjében, a puszták csöndjében, valami, ha azt ki tudnók mondani...

Margó Ede finom remekművet formált a nagy cigányból. De a márvány hideg, a nóták pedig élő és éltető erői a magyar életnek, örömök és bánatok megszépítői és megszentelői. És én fájdalmas és keserű szívvel látom, hogy e nóták kultusza nem olyan erős és nem olyan meleg, mint ahogy illenék és kellene.

Éppen az idén, a német dalkirály, Schubert százesztendős halhatatlanságát egyre-másra ünnepelik Szeged művészi körei. A nagy bécsi zeneköltő emlékének áldoznak most derűre-borúra városunkban. Méltó és igazságos ez a kegyelet, ez a hódolat, ez az áhítat, ez az ájulat, de talán nem ártott volna Dankó Pista huszonöt esztendős halhatatlanságának is szentelni egy kis időt és fáradságot. A szegedi Schubert is bevonulhatna a szegedi kultúra templomaiba, különösen mai napság, amikor vad idegen ritmusok szennyes árvize készül elönteni a magyar gátakat! Urak, úrfiak, válogatott cigánylegények, a Dankó Pista eltörött hegedűjét meg kell reperálni, mert különben nemsokára darabokra hasad a világ legfájdalmasabb és legdicsőségesebb eleven hangszere is: a magyar nép lelke!

Délmagyarország, 1928. december 25.

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

TOLSZTOJ

A távíródrót idege ma nem remegett jobban, mint amikor egy boldog vagy boldogtalan ösmeretlen halálát jelenti. Pedig egy szó nyilallott a világon keresztül, amelynek hallatára Moszkvától Melbourne-ig minden intellektuelnek hangosabb lesz a szíve dobogása: meghalt Tolsztoj! Éjszakára kiderült, hogy ez a hír hazug. Tolsztoj még él, de indulófélben van a halhatatlanság felé. Ilyenkor, rövid ideig, nem álom, de őszinte valóság a nagy, a szent, a gyönyörű emberi szolidaritás mindenkit átfogó, mindent lebíró érzése, amelyet a názáretitől Tolsztojig rajongva hirdettek azok, akiket egy élet sem tudott kijózanítani abból az isteni mámorból, amellyel a szépség, jóság és igazság eljövendő országának evangéliumát propagálták ebben a siralomvölgyben, amely Földnek hivatik.

Ez a mai hazug hír, amelynek valósága lesújtotta volna az emberiséget, azt jelentette volna, hogy a tizenkilencedik század utolsó nagy álmodója indul pihenni, és én úgy érzem, hogy hidegebb és ridegebb lesz a Föld, hogy kevesebben és szomorúbbak leszünk, én testvéreim.

Először Nietzsche hagyta itt a tünemények e különös világát, az arisztokratikus radikalizmus e hatalmas, erős, vakmerő hérosza, azután Spencer távozott, a modern pozitív tudományok óriás rendszerbefoglalója, majd Ibsen tűnt el közülünk, a mai ember törekvésének és tragédiájának legnagyobb poétája, végül ime útra készen van Tolsztoj is, aki az új idők ormára tűzte ki az örök fehér lobogót: Szeressétek egymást!

Nem apostolnak, de a tizenkilencedik század egyik legnagyobb regényírójának indult. Azzal a páratlan gárdával volt egykorú és egyenrangú, akik az emberi élet igaz és hideg ábrázolását hirdették és valósították meg a művészetben. A nagy Balzac, Flaubert, Zola és Goncourt mellett áll az orosz Tolsztoj. Hideg, nyugodt, egyszerű őszinteség: ez a jelige. Igazság, igazság, igazság. Nem kell szépíteni és nem szabad megszánni az emberi állatot, csupán emberi dokumentumokat kell adni. És ebben a fanyar objektivitásban, ebben az érzésellenes l'art pour l'art-ban Tolsztoj jár elöl. Dosztojevszkij remekében, a Bűn és bűnhődésben az emberi részvét sápadt glóriát fon a szegény gyilkos homloka köré, de a tolsztoji regények, a Háború és béke, az Anna Karenina, a Kreutzer szonáta irgalmatlanul kemények, hűvösek, kíméletlenek. Merő igazság mind.

És ezután jött a fordulat, az a sajátos megtérés, amely Zoláéval, Oscar Wilde-ével és a modern művészet több nagy alakjáéval közös. Az intelligencia fagyos orma nagyon szomorú, nagyon keserves menedék az emberiség legnagyobbjainak is. Egy Nietzsche beleőrült ebbe a splendid isolationba, és egy Ibsen is megdermedt bele. Az igazság, a művészet mint öncél nagyon drága mulatság, imperátori játék és fényűzés a ma szegény és szomorú emberének. Még ha Tolsztoj Nikolajevics Leónak nevezik is.

Minden művész (emberről van szó és nem vásári komédiásról) lelkében megcsendülnek néha-néha a fehér, szelíd názáreti holdfényes igéi a nyolc boldogságról. A nagy magányok és mély elcsüggedések óráiban kell éreznie a legnagyobbnak is, hogy mennyire egyedül van a társai, a testvérei, a többi emberek nélkül. És kell éreznie az igazságát annak, hogy szeressük egymást, hogy jobbak legyünk, hogy szebbek legyünk, hogy igazabbak legyünk, hogy boldogabbak legyünk! Az emberi szolidaritás ez egyedül üdvözítő igéit Tolsztoj Leó hirdeti a legszentebb hévvel Krisztus után a küzdő, vergődő emberiségnek.

Ő a legnagyobb kalapács, aki nekiment a hazugságok és gonoszságok várának, amelyet így kereszteltek el: Modern Társadalom.

Ő a legnagyobb építő, aki a szeretet és igazság tégláját hordja ahhoz a gyönyörű palotához, amely álom még, de amelynek - hisszük - föl kell épülnie és neve lesz: Új Emberiség.

Tolsztoj kezéből kiesőfélben van a kalapács és a tégla. Mi, többiek, rombolunk és építünk tovább!

Szeged és Vidéke, 1907. július 17.

Juhász Gyula: Adagio

Úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint csillag fénye alkonyórán,
Szelíden, csöndesen mosolygván,
Te szép, te kedves, fiatal:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint hófehér galamb az estve,
Fáradtan enyhelyet keresve,
Míg csöndben zörren az avar:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal
Búgó siráma bánatomnak,
Én hordozom csak, én tudom csak.
Sugaras, rózsás, fiatal:
Mint te, olyan ez a dal!

Juhász Gyula: A földgolyó dala

A végtelen űrben
Szállok tova én,
Az égi derűben
Én, a koravén.
Aeonokon átszáll
Nagy, néma golyóm,
És szótalan átvág
Tört csillagokon.

A végtelen égen
Robog szekerem,
És vélem az élet,
Álom, szerelem.
És örömök és gyász
És gaz és igaz
És temető és nász
És vád és vigasz.
S ha elfog a szörnyű
Világunalom,
Örökös egyröptű
Görbe utamon,
S a káosz ölébe
Vágyom: valami
Megcsendül a mélybe,
Párkák dalai:

"Ki tudja, e vén föld,
E bús utazó,
Világra miért jött,
Mi célra való?
Néha csodafényt ad,
Mely égre ragyog,
S zengenek benne néha
Örök dallamok!
Csak szálljon remélve,
Aeonokon át,
És szülje meg méhe
Mind, mind a csodát!"

Juhász Gyula: Vallomás az életnek

Mikor borulásos szemekkel
Kutattam a mélységeket,
Karcsú hidak szélén merengve
Én tégedet kerestelek.

Mikor öreg könyvekbe bújtam
A beteg gyertyaláng alatt,
Kábultan és félig vakultan
Én tégedet akartalak.

Mikor a falnak dölve némán
Mákonyt kerestem és halált,
S nem láttam sorsom semmi célját,
Lelkem a te szavadra várt!

Minden álomban és halálban
És gyülöletben, végtelen,
Örök vágy fájó mámorával
Szeretlek, hűtlen életem.

Juhász Gyula: Akarat

Az újszegedi erdőben, avarban
A fűbe fekszem, s nézem az eget.
Ilyen kék nem volt soha még, s alattam
Oly bíborak se a falevelek!

Harkály kopácsol, és rigó rikkant még,
És hervad a nap, hervad nyugaton,
Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
Fejedelmi volna ravatalom!

De jaj, még élek, és még élni vágyom,
Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
A falevél, mely finom ívbe rám hull,
Megnéz utolszor, és jaj, elítél!

Juhász Gyula: Bartók Bélának

Erdély erdői zúgnak,
Ezüst és arany erdők,
Borongó, barna felhők,
Hárfái Nemerének,
- Sirámos dajkaének -
A dalaidban.

Tiszai tájak sírnak,
Panasza jegenyéknek,
Halottas őszi rétek,
Zúgó, fekete nyárfák,
Magányosak és árvák
A muzsikádban.

És fölérez és fölzeng
Az áhitatos, ős, szent,
Az ázsiai mély, nagy,
Szilajbús, boldog méla,
Pogány és büszke lélek,
A régi, régi éden
A zenédben!

Juhász Gyula: Móra Ferencnek

Tavasz, nyár, ősz, tél jönnek, mennek ők,
Az olvasó ül békén és virraszt,
Virulnak és hervadnak a tetők,
Mint óbor, az ó könyv ad új vigaszt.

Az élet álom. Tavaszunk rövid,
Nyarunk forró és őszünk szomorú,
Telünk hideg és mindent elföd itt
Nyirkos síron a fonnyadt koszorú.

A bölcs szelíden és bánatosan
A csöndes és jó könyvekhez oson,
Ezek a sírig hűséggel kisérnek.

Felelni ők se tudnak a szegénynek,
De, amiért itt mégis élni jó:
Van bennük sok szép rezignáció!

Juhász Gyula: Apámra gondolok

Apámra gondolok, ki távirász volt
És Morse és Hughes gépén zenélt,
Figyelte búsan a zengő világot
S fölfogta száz, ezer izenetét.

Finom és keskeny ujján, mint a szikrák,
Szállt sóhaj, üdv, vágy, álom és panasz
És lázak is cikáztak, mint a villám
És tűnt a nyár, ősz, a tél és tavasz.

És ő virrasztott szürke éjszakákon
A gépek mellett, miknek lelke fáj
És szálltak hírek tengeren, határon,
De ő szegény, nem tudta, mire vár?

Korai sírján a rögökre hullok
És hallgatom, az új fű mit izen,
Az áldott csíra, a szent napra búvó,
Mely tavaszt hirdet, de már neki nem!

Juhász Gyula: Gazdag szegénység

Mindent elosztok köztetek, szegények.
Tiétek mind, ez élet és e lélek.

Mindent csak nektek, szívvel és egészen,
Tiétek álmom, vágyam és reményem.

Tiétek hitem, hogy jó az ember
És a reményem, hogy jobb is lesz egyszer.

Tiétek a szerelmem, bús, halálos,
Mely értetek vért és igéket áldoz.

Tiétek voltam, amikor fogantam
Tisztes szegénység szent ölén. A dallam,

Mely bennem legelőször tört fel,
Együtt sírt és vágyott a szenvedőkkel...

Mindent elosztok köztetek, szegények
És egy dicső remény pusztáin élek:

Hogy a jövendő boldogabb és szebb lesz,
Méltó dalomhoz és méltó hitemhez.

Juhász Gyula: Fejfámra....

Fejfámra...


Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költő:
Átkozott, áldott!