Tollas Tibor: Apám hagyatéka

Van egy kis emlékem, sárga kis papírkarton,
Sokszor el-elnézem, szívem fölött tartom.
Kérdezgetik tőlem tréfásan,
Talán egy lányka, mit szíveden hordasz?
Nekünk bármit mondasz, tudjuk, ki az...

Mosolygok magamban, s gondoltam, megírom,
Mi az mit annyiszor nézek a papíron.
Nem látta még senki, nagy titok az nékem,
Édesapám adta régen, nagyon régen.

Sötét volt a szoba, ott fekszünk az ágyon,
Láttam, hogy nagy a baj, láttam jóanyámon,
Én pedig nem hittem mint kicsike gyermek
Hogy a háburúban ölnek az emberek.
S megölik apámat,nem, nem lehet igaz,
S felcsillant lelkemben az utolsó vigasz.

Megszólalt most Ő, nekem szólott, nekem,
“Gyere hát közelebb, én édes gyermekem”.
Rám emelte könnyes, két üveges szemét,
Soha nem felejtem el a tekintetét.
Nem tudott már szólni, hörgéssé vált szava,
S reszketve felírta azt a szót, hogy “Haza”.

Ez az a nagy titok, amit én úgy féltek,
Ez a hagyatékom, amit csak én értek,
Él, én az ő fia.

Sok év múlt azóta, kopár már a sírja,
De él, él lelkemben, mindennap leírja,
Bevési, felsírja szívem szent szózatát,
a “Hazát”.

Tollas Tibor: Gérecz Attila emlékére

Dalold álomba hűs Duna
Partodon nyugvó szeretődet,
Ki élni akart még, s puha
Füvek a sírja fölé nőttek.

Úgy kívánt eltűnni, ahogy
A hang csengése vész a tájba,
Mégis mindenütt ott ragyog,
Mint vizedre hullt csillagok
Szerteszóródó fénysugára...

Tollas Tibor: Visszatérők

Visszatér mind, ki nagyon szeretett.
A sírból is, mint Jézus egykoron.
Ki tudja, lelkek erdő-sűrűjében
Vele mikor és hol találkozom?

Ki tudja, hányszor lopja be süket
szívünkbe síró kisdedként magát?
Kerek szemének fölfénylő kútjából
a tegnap meghalt mosolyog rád.

Tán egy voltál te is azok közül,
ki visszatérve újra testet ölt?
Bolyongsz, majd egyszer rég-ismerősként
köszönt az ismeretlen messze föld.

Már jártál itt, a mélyzöld gesztenyék
fehér gyertyái rád derengenek,
kapuk alól egy arc villan feléd,
mint hű társak, hívnak a kék hegyek.

Egy illat érint, földbe hullt nyarak
édes ízén át valaki izen.
Bölcsőd előtt ez volt tán otthonod?
Ha mondanád, nem hinné senkisem.

Csak állsz magadban, szédülten forog
körülötted minden, lassan elmerül
az ismerős táj, hangok, emberek...
s te bolyongsz tovább, ismeretlenül.

Kecskési Tollas Tibor (Nagybarca, 1920. december 21. – München, 1997. július 19.) „költő, a Nemzetőr főszerkesztője, az emigráció fennmaradását és a magyarság megmaradását szolgáló kovász-ember, gyújtó hatású szónok, eredményes szervező”.

1920. december 21-én született a Borsod megyei Nagybarcán. Ősei között szerepel Kossuth-katona. Katonai iskolákban tanult (Soproni Honvéd Reáliskola, Ludovika Akadémia). 1941-ben hadnaggyá avatták. A II. világháborúban, és utána még két évig honvédtisztként szolgált.
1945 tavaszán mindkét kezére megsebesült.
1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták, a népbíróság elítélte; 9 évig a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai bányamunkatáborban raboskodott.
1956 júliusában szabadult, az 1956-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. 1956. december 1-jén egykori rabtársaival (Füveskert-csoport) megalapította az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, melynek negyven éven át főszerkesztője volt.
Azok közé az alighanem kisebbségben lévő szerencsések közé tartozik, akik még megélték a szovjet csapatok kivonulását, és ideiglenesen vagy véglegesen hazajöhettek az emigrációból. 1997. július 19-én halt meg Münchenben, a nagybarcai temetőben nyugszik.