Nyírő József: Most már jöhetsz, Jézuska...

– Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, együgyű pásztorembe­reknek, égettszegény favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát, valami brassai zsidóknak – ha haragszik Szentfelsége, ha nem – semmilettekippen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az Írás parancsolja: éjféli misével, betlehemmel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deák nyelven, gyönyörűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne, no.

Egyik esztendőben hárman-négyen szinte az életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel megküzdöttek, s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony, s ők hiába jártak. Elvétették az idő-számítást, amin nem is igen lehet csudálkozni. Eleget ette a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban.

– Másik esztendőben a Kormos bikával akartak utat törni a rengeteg hóban, de a vihar ott nyomta az úton, s alig tudának meghúzodni előle a Csalavágó patak szakadékában. A drága bika is szinte ott pusztult, hogy az embereket ne is említsük. Lehetetlent az Úristen sem kívánhat szegényektől.

– Hogy mégis egészen el ne kárhozzanak, a múlt esztendőben idefenn a havason maguk csináltak betlehemet, még tán szebbet is, mint az a Zsidóországbéli. Ott volt a Kőlik, abban egész csorda ember elfér. Tágas, nagy térhely. Faragtak jászlat, abba Jézuska képibe beletették a Mihók Trézsi kicsi fiát, ki már ugyan két hónapos volt, de hát Énistenem, a havason a biblia is nehezebb, mint falun vagy városon. Néhány marhát, juhokat is tereltek a jászol köré, hogy „reájalehöljenek”, amint írva vagyon, és szépen ki is világították szurkos kalánnal, hogy úgy ragyogott a barlang, mintha maga a mennyország volna, s osztán szépen elimádkozgattak mellette. Szavamot ne feledjem, a vén Udő Marci bácsi volt Szent József, a többi hivatalbélileg úgyis pásztor volt. Mindenképpen szépséges dolog volt no.

- Az idén erről se lehetett szó, mert a Trézsi fiacskáját elvitte a torokgyík, Szent Józsefnek való se volt, mert Udő Márton bácsi is meghótt az ősz farkán, az Isten nyúgosztolja. Megvallva az igazat, kedve se igen volt senkinek az ünnephez, mert a brassai zsidók tönkrementek, a favágatás abbamaradt, az emberek széjjelmentek. Összevissza három pásztorember maradt a szálláson: a Csedő úr szolgája, idősb Márton Feri vénlegény, s Ulkei Adám, kinek a múlt télen hólt volt meg a felesége. Esett, szerencsétlen emberek mind a hárman, keserűek, morcosak, mint az álmából idő előtt felköltött medve. Eszük ágában sem volt nagy dolgot csinálni a Kicsijézus születésiből.

– Legalább istenigazában kialszom magamat! – mondott a Csedő úr szolgája, mikor szó volt róla, hogy az idén miként rendezzék az innapot.

– Márton Feri vénlegény kártyázni szeretett volna a szent estén, de se kártyájuk, se pénzűk nem volt hozzá.

– Ulkei Adám még mindig haragudt a Jóistenre, hogy elvette a feleségit. Egy szalmaszálat se szándékozott tovább tenni az érdekiben. Kicsit bosszút is akart állani Szentfelségin, hogy őket ilyen nyomorú sorsba taszította, vagy ha nem is taszította, de ki se emelte belőle. Keményen tartották magukat.

– Nem, s nem! – pogánykodtak. Ünnep szombatjára virradó éjjel történt azonban valami, ami az Ulkei Adám számítását kissé megzavarta. Adám, kinek a kalyibája legszéltől volt, késő este dühös kiáltozásokat s puskalövéseket hallott.

– „Bizonyosan az urak vadásznak” – azt gondolta, s többet nem is törődött az egésszel. Éppen lefekvéshez készülődött, mikor megzergették a kalyiba ajtaját.

– Ki az? – bődült az ajtó felé Adám.

– Ha Istent üsmersz, eressz bé! – felel valaki odakünn.

– Ulkei Adám odacammogott az ajtóhoz, s elvette a támasztókarót.

– Te vagy-e, Feri?

– Azt hitte, hogy Márton Feri, a vénlegény, ki unalmában jött hozzá, hogy együtt verjék az üdőt; de szinte sóbálvánnyá változott mikor látta, hogy egy véres ember tántorog be a kalyibába, s rémülten azt suttogja:

– Olts el minden világot!

– Szentkereszt legyen velünk, hiszen ez a Péter, a gyilkos! – hőkölt hátra Adám, s hirtelen kirántotta a tűzből s a hóba hányta a világoló fahasábokat.

– Tán nem szöktél meg a tömlöcből, Péter?

– Én biza meg! – hebegi a gyilkos, kit nyolc esztendőre ítéltek, mert féltékenységből megölte a feleségit.

– Ugyanbiza hol volt a szép eszed? – feddette Adám, de a gyilkos rá sem hallgatott, hanem kimerülten, borzasztó szemekkel rámmeredt az ajtóra.

– Zárdbé, rejts el valahová, mert jönnek!... – Kik jönnek? – ütközött meg Adám. – A csendörök Tepej lábánál meglőttek. – Meglőttek?

– Meg.

– Eltaláltak?

– El.

– Hol?

– Itt a lapockám alatt.

– Azért vagy véres?

– Azért.

– Az elég baj! – tekergette a fejét Ulkei Adám, de eszébe se jutott, hogy a sebet megnézze, kimossa, bekösse. A meglőtt ember se mondta.

– A nyomodon mindjárt itt lesznek! – ijesztette Adám.

– Igen, de esik a hó! – kacagott a gyilkos. – Kereshetnek.

– Akkor nincs baj! – könnyebbült meg Ulkei Adám. – Füttőzzél! – biztatta a másikat.

– Nem fázom! – kuporgott Péter a tüzecske mellett.

– Nem ennél valamit? – kérdezte később Adám.

– Nem vagyok éhes! – rázta fejét a gyilkos.

Az idő telt. A szél kívül búgni kezdett, s a hó omlott az égből. Ulkei Adám kihallgatózott, s elmosolyodott.

– Most már nem jön senki. Az ördög se találna ide ebben az időben.

– A gyilkos is örvendett.

– Ott az ágyam, lefekhetsz! – biztatta Adám. – Nyúgudd ki magadat!

– Nem alhatnám! – válaszolta Péter.

– A te dolgod! – vont vállat Adám. Nézte a gyilkos ruháján a fekete vérmocskot. – Mit gondolsz, megmaradsz, vagy megmurálsz?

– Neköm végem! – válaszolt egykedvűen a gyilkos.

– Csúf lövés volt! – tekergette a fejét Adám.

– Csúf! – ismerte el a gyilkos is.

Ulkei Adám meghányta-vetette magában a dolgokat, de sehogy sem tudott zöld ágra vergődni a gondolataival. Végül is kitalálta, hogy mi nyomja a lelkét.

– Az istennek se értem a dolgodat, Péter! Minek a tűzlangjának nem tudtál ott ülni, ahol voltál, a jó meleg tömlecben, ahol minden kényelmed megvolt? Minek kellett kifutnod a bajba, nyomorúságba?

A gyilkos arcát hirtelen fény verte át. Forró volt a szava is, mikor bevallotta.

– A gyermek miatt!... Van félesztendeje, hogy semmi hírt sem kaptam felőle... Osztán itt van a szent karácsony is... Reám jött, hogy csináljak neki kicsi karácsonfát, jászojkát, Jézuskát, s együtt énekelgessünk el mellette. Kicsi harisnya es kéne neki, csizmácska a télre, gatyácska, jó meleg kurticska... Hisze nincs senkije, ki gondoskodjék róla.

– Hát ezért? – enyhült meg Ulkei Adám.

– Ezért!

Ulkei Adám nézte a tüzet, s azt mondta keményen:

– Jól tetted, Péter, hogy megleptél! Reggel bémegyek a faluba, s kihozom a fiadat... Ugye, Dénöskének hijják?

– Annak! – hebegte boldogan a gyilkos, s elszédült a tűz mellett. – Aztán legyen, ami lesz! – motyogta a tüznek, mert az ilyen fél-vad erdei emberek a tűzzel beszélgetni szoktak.

– Dőljünk le legalább fertályórára! – biztatta Ulkei Adám. – Eltőtt az üdö, nyugodjunk valamit!

A gyilkos engedelmesen nyúlt el a földön. Mán is elszenderedett. Egyszer csak hallja, hogy a gyilkos szólítja.

– Te Adám!... Hallod-e?

– Mi a baj? – riadt fel Adám. – Mi a fenének nem alszol?

– Nekem mennem kell!... – igy a gyilkos. – Hova a szemed világába akarsz ilyenkor menni? – ásított álmosan Adám.

– Én a másvilágra.

Ulkei Adámnak kiszökött az álom a szemiből.

–Tán nem bolondultál meg? – ijedt meg, de a tűz világánál mindjárt látta, hogy a gyilkos igazat beszél. Éktelen nagyok s forróak voltak a szemei, a színe sárga, mocskos, teste félig hideg, keze-lába reszket, s a vére lassan szivárog bele a tűzbe.

– Újra megindult a seben – mondotta a gyilkos bocsánatkérőleg.

– Be kellett volna, hogy kössük! – szidta magát Ulkei Adám. – Kinek jutott eszibe? A gyilkos legyintett, hogy késő.

– Méges heába lövetém meg magamot! – panaszkodott. – Mégsem láthatnám a legenkét...

– Eléggé restellem a dógot! mentegetözött Adám. – Ha legalább fél napig tartóztatni tudnád a halált, míg megjárom a falut!... Három óra oda, három óra vissza kell ebben az időben.

– Már ne verd miatta a fejedet! – morgott bánatosan a gyilkos. – Ugyes késő!

– Én méges megpróbálom! – szökött fel Adám. Péter leintette.

– Egyet se!... Hanem egyebet mondok... Te jó voltál hozzám, Adám. Helyet adtál, elrejtettél a csendőrök elől...

– Szót sem érdemel! – szerénykedett Adám.

A gyilkos lázas szemekkel felnézett Ulkei Adámra, s szinte nyersen mondotta:

– Te, azt tudod-e, hogy ezör pengő van kitűzve a fejemre?...

– Szép pénz! – esmerte el Adám.

– Ez az ezör pengő legyen tiéd, Adám! – hagyakozott a gyilkos.

– Te, kinek gondolsz engem? – pattant fel Adám.

– Ne járjon a szájad! – torkolta le a gyilkos. – Szólsz a jegyző úrnak, s mindjárt kifizeti.

Ulkei Adám tiltakozni akart, de már nem volt kivel veszekedni, mert a gyilkos hirtelen hanyatt dőlt, s elkezdett torkaszakadtából énekelni. Azt fújta hogy:

– „Csordapásztorok, midőn Betlehemben csordát őríznének éjjel a mezőben, éjjel a – mezőben...”

Ulkei Adám tisztelettel lekapta a sapkáját, s úgy hallgatta, hogy a gyilkos hogyan ünnepli a karácsonyt. Ének közben fel-felkiáltott:

– Dénöske!... Dénöske, lelkem, fiam!

– Hát méges találkozott vele! – mondotta Adám a meghatódottságtól sűrűre tűrődött homlokkal – Méges hazasegítette az Isten! – Nem hala meg anélkül!...

–Továbbad együtt örvendett a gyilkossal, kinek a tömlöcben lenyírt feje verejtékben fürdött, száján folydogált a vére, de azért kacagott, borzasztóan tátott fekete szájjal kiáltozott:

– Ni, milyen szép kicsi csizma, Dénöske!... Kicsi harisnya!... Nem fázol meg a télen bennük!... Várj, mert behívom az édesányádat es!... Mári te! Má-á-ri!...

Ulkei Adám borzongott.

– Az asszonyt kiálltja, kit ő gyilkolt meg!...

A gyilkos önkívületében tovább játszotta a karácsonyt, míg utolsó szavai belebugyborékoltak a száján előtörő vérbe, s egyszerre utolsót rúgott a tűz mellett.

– E meghala! – vakarta a fejét Ulkei Adám, s csendesen ülve a holttest mellett sokáig gondolkodott.

Mit fundált ki, mit nem: egyszercsak feláll, a katonaládája fenekéről kivesz egy ökör fejére való láncot, odalép a halotthoz, s jó keményen összeköti vele a halott dermedt kezeit.

– Így ni! – mondotta setéten, s öltözködni kezdett. A bundát felöltötte, fogta a fejszét, a ház ajtaját bekócsolta, s mire pitymallott, már útban volt a falu felé.

Dél felé járt az idő, mikor megérkezett a községházára és haptákba vágta magát a jegyző előtt.

– Jelentem alássan, a gyilkos Pétert, ki megszökött a tömlöcből, az éccaka sebesülten egymagam elfogtam, megkötöztem, s most kérem a fejire kitűzött ezör pengőt!

A jegyző tisztességes ember volt, megundorodott a vérdíj utáni mohóságtól.

– Szégyellhetné magát! Ráér még megkapni azt a pénzt!

– Nekem most kell! – csökönyösödött Ulkei Adám.

– Miért olyan sürgős? – kérdezte kedvetlenül a jegyző.

– Neköm azért – remegett a hangja a félvad embernek –, mert ma van karácsonyeste, s én azt a pénzt a Péter árvájának szántam, Dénöskének... Szeretnék rajta kicsi csizmát venni, kicsi harisnyát, jó meleg posztó kurticskát, báránybőr sapkát, hogy meg ne fázzék a télen... Legalább annyi öröme legyen szegény árvának... Az a pénz úgyis a gyermeket illeti. Az apja az életével fizetett érte... Legalább az a pár krajcár maradjon utána. Senkinek nagyobb jussa nem lehet hozzá, mint annak az ártatlan gyermeknek. Legalább neki legyen karácsonya ebben a cudar világban!... Nincs igazam, tekéntes jedző úr?...

Míg a jegyző reszkető kézzel a penna után nyúlt, hogy intézkedjék, a vad pásztor szálfaegyenesen, büszkén körülnézett az irodában, hadd lám, van-e valaki, ki azt meri mondani, hogy neki nincs igaza!...

– Mikor a pénzt megkapta, s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát, s büszkén felszólott az égbe:

– Most már jöhetsz, Jézuska!...

Nyírő József: A sibói bölény (részlet)

XII. FEJEZET

Aki látta, tudja, hogy a holt madár szeme mindig könnyes marad, amíg el nem porlad. Ilyen holt madárszeme lett Cserey Helénának, mióta a szerelem rossz hídjáról leesett. Elárvult a házuk, a fény meleg fészke. Beesett orcáit nézi a tükörben. Hamvas, színes volt egykor, s boldogan ejtett csók helyére rászállt a pillangó. Egyedül maradt az öreg nyoszolyában, s hiába rejti minden este a reménységet a habos párnák alá, másnap sem szól az ura, pedig ott kínozza magát a másik házban virrasztva. Csak a falomb néz be rajta, hogy hol járhat a lelke, melyről a szégyent és gyötrelmet nem képes leoldozni.
Az asszony azt mondta:
- Meg fogok halni.
A férfi így szólott magában:
- Meg kell bolondulnom, mert még most is szeretem. Szapora gyertyapislogás mellett gyötörték magukat, míg a hajnali derengésben piroslani látták az almát a fán; akkor letörölték a könnyet, hogy ne lássa a világ. Százszor csúszott térdén Cserey Heléna ura ajtajához, százszor lopakodott Wesselényi Miklós asszonya ágyához, de egyikük sem merte felkelteni a másikat.
Így telt-múlt az idő őszig. A kert már elnémult, az esténkint előmászó békák már hideglelést kaptak, az erdőijén a rókák már szagolták az avart, mikor újból megszaporodott a baj. Újból zaklatni kezdették a gyermekek vallásáért. Batthyány püspök a kápolna építését sürgette, s catholica szobalányt küldött hitvese nyakára. A gubernium kétszer is Sibóra uszította Dónáth Lajos alispánt, s az is a kápolnát firtatta. Apósa, Cserey Farkas is beleártotta magát az ügybe, írta a jelentést ellene. Erre elvesztette türelmét, s gőgös, goromba levéllel válaszolt. Pártfogókat keresett, de barátai csak a vállukat vonogatták, hogy ők bizony a császárral szembe nem szállanak.
- Hát majd szembeszállók én! - fogadkozott Wesselényi, és elindult körútra Erdélybe. Alig volt valamirevaló, tekintélyesebb ház, hova be ne tért volna. Fanyalogva hümgettek az urak a vészhírekre, és örültek, mikor otthagyta portájukat a »vészmadár«. Maguk pedig futottak hódolni Szebenbe B. Preiss úr eleibe, vagy Gorbóra »szépasszony-vizitába«. Semmiről sem tudott, míg Dániel konziliárus uram Daloson fel nem világosítá.
- Az az ördögi asszony megelőzött. Titokban osztogatja a főispánságokat. Annyi Gorbón az ígért hivatal, amennyi kell. Egyet se törd magadat, Miklós. Ezekkel az urakkal ugyan meg nem mented Erdélyt, csak a magad fejére gyűjtőd a bajt. Menj szépen haza, s viseld csendesen sorsodat, vagy eredj te is Gorbóra, s légy, ami akarsz.
- Bátyám! - üvöltött fel Wesselényi Miklós, de Dániel István kiábrándultán csillapította:
- Fiatal vagy és tüzes, de én már annyit láttam, hogy semmin sem csodálkozom. Amit neked Hallerné asszony beígért, azt mind be is váltotta. Ennek a földnek már nem Erdély a neve...
Leforrázva tért haza Wesselényi Miklós. Felindulásában verte a fejét.
- Hát mégsem a császárt, Erdélyt árulta el...
Lova lába veszedelmet dobolt, a faágról ereszkedő őszi pók is rossz hírt mondani jött. A megkínzott mezők pusztán és holtan terülnek el, a dermedező fák is sebes, fekete kérgüket mutatják, és nincs egyéb a földön, csak undor és piszok. Emberekkel találkozik, de senkinek a szemén szeretet át nem suhan. Csak a percet lesik, hogy egymásra ugorjának. Egyedül maradt. Olyan kietlen és társtalan, mint a vadszomjas bika, amely tehetetlen vágyában megküzdik az anyafölddel.
»...Mert te vagy nekem Erdély...« - sírt vissza benne a császár szeretőjének forró vallomása. Ezt is csak azért mondotta, hogy árulását rám hárítsa, s magát megnyugtassa. Nem Erdély földjét, csak engem árult el.
Ráfeküdt a lova nyakára, úgy ábrándozott. Az őszi, piros lombkárpitok között mégis az ő arcát látta, a fehér felhők az ő selyme voltak, az a néhány virág - mely még hátramaradt -, az is arra kérte, hogy hozzá vigye el.
- Hogy tudott így megbabonázni! - harcolt a józan eszével. - Miért szeretem? Ha testemet megkérdezem, azt feleli: - Nem kell! - Ha lelkemet megkérdezem, azt feleli: - Nem kell! - Akkor miért szeretem? Miért nem tudom elítélni, megvetni azokért, miket cselekedett? Miért védem eszem ellen minden tettét, miért szégyellem önmagam helyette? Ki ad erre feleletet?
A feleletet adó gondolat olyan hirtelen jött, hogy véresre rántotta tőle a lova száját.
- A halál!
Mikor kimondotta, mintha megsiketült volna körülötte minden de aztán elszántan ugratott előre.
- Hát feleljen a halál!... Kipusztítom ebből az átkos világból magammal együtt.
Sorvadó szájjal belebámult az ég mélységébe, és már nyugodtan ment célja felé. Könnyű volt már ez a bitanggá vetett keserű élet mihelyt el akarta dobni magától. Több igazlátás nem is özönlött agyába, erei tüzet az élet már nem sietteté. Nincs, amit süvegbe rejtett orcával sirasson.
- Hát a feleséged, kicsiny két fiad? - zúgta a távoli erdő.
- Legalább ők is megnyugszanak. Jobb az emlékemet szeretni, mint engemet.
Mégis megejtette két szemét a galambverejték, mikor komoran belépett kapuján. Az udvarbíró hajadonfővel üdvözölte. Látszólag nyugodtan kérdezte meg az úr.
- Mi újság, János, mióta nem voltam itthon?
- A takarodással elkészültünk, Báró úr, a ménes rendben van, az őszi szántást holnap kezdjük. Eléggé megáldott Szentfelsége az idén.
- Baj nem történt?
- Számba se vegye Méltóságod, de biza két lovász, kiket múltkor telepített az új utcába - megszökött.
- És hová szöktek?
- Csak ide a szomszédba, Haller méltóságához Gorbóra. Wesselényi felkacagott.
- Más nem szökött meg?
Az udvarbíró meg vakarta a tarkóját.
- A külső életről nem.
- Talán a kastélyból? - döbbent meg a báró. A paraszt hímezett-hámozott.
- Azért a catholica frajláért bizony nem állok jót, kit a püspök úr őméltósága küldött a minap.
- Hát az hova szökött?
- Csak ide Gorbóra - billentette újból a háta mögé hüvelykujját az udvarbíró.
Hirtelen robusztussá szélesedett Wesselényi, hogy megropogott bele a nyaka csigája.
- Tüstént menjen küldönc Gorbóra, és mondja meg Haller úrnak, hogy mielőtt a nap lenyugszik, megkötözve hazatakarítsa őket!
Olyan volt a tekintete, mintha éhségkáprázatokban szenvedne, leheletéből áradt a harag és türelmetlenség. A lovas legény futott Gorbóra, és olyan képpel érkezett vissza, mintha Pilátusnál lett volna vacsorán. Megtántorodott a kimerültségtől, de Wesselényi mellen ragadta és megrázta.
- Úgy mondd a választ, ahogy üzenték!
- Úgy mondom - hebegett a legény. - A gróf úr elébb pofon ütött, aztán kirúgatott, és utánam kiáltotta: - Mondd meg a báródnak, hogy jöjjön személyesen értük - ha mer.
Nem ütötte meg a guta, de mikor kiesett markából a legény, úgy kaszált a földön, mint a kitépett póklábak.
Ezen az éjjelen nem mert senki aludni Sibőn, de a legsápadtabb maga az úr volt, mikor talpig fegyverben reggel megjelent az udvaron. Rekedten adta ki a parancsot:
- Minden ember, aki csak mozogni tud, öltözzék fegyverbe, és azonnal indulunk! Ma kő kövön nem marad Gorbón! - jósolta vészesen.
Lóra ugrottak a hajdúk, fejszére kaptak a jobbágyok, és alig hunyorított hármat a nap az égen, már ötszáznegyven ember, egész kis sereg robogott Wesselényi nyomában, ki felfacsart szakállal vágtatott előre. A sápadtság mint finom pára vette körül arcát. Hol visszarántotta lovát, hogy gondolkodni próbáljon, hol előreugratott a szenvedély lökésétől és izmainak feszült erejétől. A mén szája is fehér tajtékot vetett. Ketten reszkettek, mintha sánta kísértetek táncolnának körülöttük. Szíve marta a mellét. A feleségére, gyermekeire gondolást nem bírta megállítani, önmaga megvetése, a kínosan érzett veszteség és a szégyen még veszettebbül sarkallta bomlott terve felé.
- Mit szól hozzá a világ? - hökkent megint vissza, de keserű agya villámgyorsan így felelt:
- Ha én vagyok becsületes, a világ tart becsületvesztettnek, s ha magamat tartanám becstelennek, a világ mondaná, hogy becsületes vagyok. Öleld meg, vedd el a más feleségét, csak a tied ne tudjon róla - adná a tanácsot -, nagyúrnak s bolondnak minden szabad. Ha így teszek, nagyúr vagyok, ha megölöm családi életem békéjéért, bolond vagyok... De én nem bírok élni, hogy önmagam kelljen megvetnem. Igen, hanem szeretném az én szent asszonyomat, hanem kellene hűsége, tisztasága, szépsége, jósága előtt minden percben térdre borulni, akkor az a másik ölébe ránthatna a lóról... Ha Heléna is olyan volna, mint a többi asszony!... Bár olyan volna! - sajdult fel a titkos vágy, de alig gondolt rá, irtózattal fogta torkon magát, és olyant taszított a ló büszke fején, hogy az állat térdre rogyott.
- Előre! Nincs más mód.
A távolba mélyesztette tekintetét, de nem látott, nem hallott egyebet, csak a vére locsogott fel minden lépéssel a fülébe. Az út széli fák meg sem rezdültek, a néptelen út megnyúlt előtte, a réten csillogó tócsák ezüst tükörnek látszottak.
Alig hagyták el Tótszállást, háta megett a fejszés, vasvillás, rongyos parasztok fel morajlottak, és előre mutattak. A majorokból hintó gördült ki, négy vérig ostorozott paripa kétségbeesetten húzta, és felgörbült púppal egy férfi ült benne. Mindenki megismerte, és iszonyodva nézték urukat.
- Ott menekül a gorbói gróf!
Wesselényi maga is elrémült. Nem sejtette, hogy ilyen hamar cselekednie kell. Tudta, hogy egyetlen szavába kerül, s koporsó lesz abból a hintóból, véresek lesznek a kerekei. Már feltátotta száját, de úgy érezte, hogy felesége puha, ijedt, hideg keze görcsösen befogja, fülébe sikoltás rémlett, mellére két reszkető kicsinye nehezedett. Az útszélen, mint borzasztó felkiáltójelek meredeztek a jegenyék: - Ne ölj! - Nehéz magagyőzéssel hátracsavarta fejét, hogy ne lássa a menekülő embert. A sarkánál megtorpant jobbágysereg némán bámult fel reá, és a hajdúk katonás rendben sorakoztak előtte:
- Mit parancsol, Báró úr?
A válasz a döntés. Zavartan sütötte le szemeit. Jobb érzése unszolta: Vissza, őrültségre készülsz! Elvesztél, ha csak ezt az útra esett falevelet is átléped. Fáradtan bámult maga köré, és hirtelen megismerte a tájat. Anyja temetése után ezen a helyen találkozott azzal az asszonnyal. Ezek mögött a jegenyék mögött tűnt el ő is. Végiggondolta, hogy mi minden történt azóta. Akkor az éj vonta gyászkeretbe arcát, de igaz, tiszta szerelem fénylett, ígért mindent, drága, boldog jövőt, boldogságot, és most az ellene emelt fejszék fokán ragyog az őszi napfény elárult élete és az elárult haza országútján.
Minden gát összeomlott, a feleség tiltó keze lehervadt szájáról, rémült két kicsinye képe elmúlt, izgatott keze előre mutatott, és míg kimondotta, megvénült reszkető, fekete mutatóujja:
- Utánam!
Indulatos, vad arcéle előreütközik. Színes szikrák tündökölnek a nap aranyában, mintha felgyújtott drágakövek volnának, de ők nem látják. Az út széli árokba menekült tyúk megtojik félelmében. Szemük vörös, és úszik a rongy a hátukon, amint kopár ábrázattal futnak. Ahogy a régi hit szerint a hold megeszi a szűzleányt, úgy ette e férfiakat is a vágy a verés rombolás után. Voltak még néhányan, akik fölött még nem hatalmasodott el teljesen ez az érzés. Ezek megállottak és látták, hogy békesség omlik el a földön, és halvány udvara van a napnak, de szemeik csakhamar megszürkültek, a nyájas, fény lő föld szédülten forogni kezdett. Felemelték a kaszát, káromkodtak, hogy füstöt vetett a szájuk tőle, és- »Hejh, halál a grófra!«- üvöltéssel társaik után rohantak. Buta, meghasadt tojás ez a föld, és elvész a hátuk mögé rúgott porfelhőben. Dübörgő futásuk nem lankadt, a meztelen, edzett lábak nem fáradtak el, rohantak foguk közé ragadt nyelvvel, a lovak lobogó sörénnyel, az emberek lobogó hajjal. Az út kanyarulatánál előtűnik megint a menekülő hintó.
- Szorítsd! - üvölti a tömeg.
Halántékuk lángol, az ereik lüktetnek, kábulat dugja be a fülüket. Egymást tiporják, de az elesett is felkel, és feledve fegyverét, rohan tovább, mert rohannia kell. Felvágtatnak a dombra, és úgy tűnnek el mögötte, mintha a semmibe ugrottak volna.
Csak a kavargó por maradt utánuk, melyből kiemelkedtek.


Gorbó falai alatt torpannak vissza, és eloszlik a mámor.
Sokan a fáradtságtól a kerítésnek dőlnek és lihegnek, mások reszketve merednek urukra, és eszükbe jut, hogy a kapun belépőkre börtön, pusztulás vár. Józan eszük visszatér, és önkéntelenül visszahúzódnak.
- Száz botot kap, ki nem engedelmeskedik!- üvölti Wesselényi, és a fejszés jobbágyokhoz fordul.
- Vágjátok be a kaput!
Az emberek előrelépnek. A kastély ablakaiból puskák nyúlnak ki, a fegyveres cselédség az udvarban felsorakozik, a kápolna félrevert harangja cseng szaporán, kísértetiesen. A vadszőlő pirosán mászik fel a kastély oldalán, lenn a lábainál az egymásba folyó fehér kunyhókból görbén futnak az emberek, s csak messziről, a dombhátak tetejéről mernek visszatekinteni. Mindenki érzi, hogy a romboláshoz, gyilkoláshoz még csak az első puskalövés vagy fejszezuhanás hiányzik, és azután Jézus irgalmazzon azoknak, kik a falak mögött vannak. Óvatosan néznek a dühödt vezérre, de senki sem meri a figyelmeztető szót kimondani. Fekete ábrázata, egymást harapó fehér fogai mutatják, hogy gyűl benne az indulat, és pillanatokon múlik, hogy teljesen elöntse. Még tétováz, mert még nem tudta megölni minden gondolatát. Hadi rendbe sorakoztatja seregét, a falak ellen uszítja, de az utolsó pillanatban visszarántja.
- Előbb a kaput! - kiáltja, és tajték freccsen kurta szakállára. Az emberek nem mozdulnak, mert magától megnyílik a kapu, és három ijedt úr lép elszántan Wesselényi elé.
- Ventura hadnagy vagyok - emeli fel tiltón karjait a fiatal tiszt. Szép arcú, fiatal, ölelni, asszonyjátéknak való gyerek. Alig tüskézik a bajsza, de fehér a bőre, szerelemtől piruló, és az ilyet szeretik simogatni a szépasszonyok, de közben másra gondolnak. Riadt szeme alatt a két, álmatlanságtól festett karika mutatja, hogy szerelmes, és megártott neki is Nemes Zsuzsa grófnő. Wesselényi gőgösen, szánakozva billenti meg ujjával az állat.
- Mi tetszik, hadnagy úr?
- Figyelmeztetem, báró úr - hebegi a fiú -, hogy törvénytelenséget cselekszik.
- Ne fáradj, fiam! - kacag Wesselényi. - Tudom én azt magamtól. Ha én akarok valamit, meg is cselekszem. Talán te nem engeded, kamerád?
Az ifjú tiszt büszkén emeli fel fejét.
- Én!
- Rendben van! - mordul rá a báró, és kihúzza kardját. - Gyerünk!
A tiszt vonakodik.
- Nem tehetem. A duellumot a törvény szigorúan tiltja.
- Akkor félre az útból, huncfut! - rivall rá Wesselényi -, bújj vissza anyád szoknyája mögé.
- De uram - ugrott elébe a hadnagy társa.
- Te pedig ki vagy? - fordult hozzá sötéten Wesselényi.
- Gracza György, királyi táblai írnok - hebegte a másik. Wesselényi kurtán az emberihez fordul:
- Kötözzétek meg!
A hajdúk pillanatok alatt magukhoz kapták. Társai sietve visszahúzódtak a kapun. A báró utánuk kiáltotta üzenetét, széles, nehéz kardját rázva:
- A mai nap az, melyen e kardot gróf Haller vérébe mártom, testét összekoncolom és felfalom. Gyújtsátok fel a falut! - parancsolta ismét, és olyan határozott, olyan szörnyű volt, hogy senki sem merte teljesíteni. A parasztok babonásán suttogták:
- Olyan, mintha fekete kutya vérit itta volna.
A szél madarakat hajtott át a fejük fölött, az elmosódó hegyek kékes bizonytalansága mutatta, hogy estre hajlik az idő, de a kimondhatatlan szorongás nem enyhült. A falak mögött fáztak a cselédek a rémülettől, az úr kétrét görbült kínjában, és borzadozva hallgatta Ventura hadnagy töredezett szavait.
Csak az asszony nem tördelte kezeit, de szemei kétakkorák voltak, mint rendesen, egyszerre érezte a szerelmet és félelmet. Bőrén arany pórusok nyíltak, és a különös örömtől turbékolt, mint a galamb. Felöltötte legszebb ruháját, ezüst cseppekkel hintezett hófehér selymét, melyből félig előbújtak dagadozó mellei, és mosolyogva megállóit a nyitott ablaknál, egyszint a nyugvó nappal, mintha arany tükrében önmagét nézné. Észre sem vette, mikor a félelemtől szinte négykézlábra görbült férje belépett, és kétségbeesetten hajába turkálta ökleit.
- Mit tegyünk? E vadállat ránk tört, és sehol sincsen segedelem. Menekülnünk kell, Zsuzsa.
Az asszony gúnyosan húzta félre a száját.
- Menekülni? Kár volna. Ki kell engesztelni.
- Próbáltuk, de hiába minden. Nem ismer sem Istent, sem embert. Nem állhatunk ellen, el vagyunk veszve.
- Grófnő - hősködött most a kis tiszt -, ne aggódjék. A védelemre mindent megtettünk. Itt pusztulunk el mindannyian, ha kell, a küszöbén, de bántani nem engedjük. Vagy rámegyünk, és elverjük a kapu elől, vagy meghalok.
Nemes Zsuzsa szánakozva nézett a fiúra.
- Ön akarja elverni Wesselényi Miklóst a kapum elől? - és hidegen félrefordult. - Köszönöm. Ha nekem tetszik, majd elküldöm én.
Ingerülten rántotta félre a fejét, hogy a hajára tűzött hímes fátyol lassú lengéssel sarkaihoz esett. Gyors elhatározással kikönyökölt az ablakba, és halk sikoltással lekiáltott:
- Miklós!
Wesselényi felvetette fejét, és a két égő szempár egymásba mélyedt.
Az emberek leeresztették a fegyvert, és vártak mozdulatlan. Lassú percek teltek el anélkül, hogy sejtették volna, mi történik. Wesselényi némán ült a lovon, és zsibbadt kezeit nem bírta felemelni. Azt se látta, mikor az asszony visszahúzódik. Behunyt szemekkel tusakodott, és nem tudta, hogy a nap lehanyatlott. Csak arra rezzent fel, hogy a magasból gyönyörű hegedűszó zendül fel. Vágyakozó, édes, szerelmi himnusz, ugyanaz a nóta, mit egykor ő húzatott ezek alatt az ablakok alatt.
Lehajtott fővel hallgatta, és csak izzadt bajsza mozgott, ahogy félhangosan elgondolkodott.
- Rettenetes vagy, asszony. Te adod a hazug álmot, hozod a világra a rosszat, szörnyeteg lesz melletted a férfi, kacagással pusztítasz, sátánok kelnek ki testedből, és mindent odadobtál, hogy a homlokodtól lábujjadig elterülő vágyad kielégítsd, hogy lihegve odaomolhass az én életem és Erdély romjai fölé. Elég volna egyetlen sóhajtás, hogy elpusztulj, és szomjas a föld rá, hogy feligya véredet, és mégsem bírok tenni ellened semmit, mert szeretlek... - De miért szeretlek?...
A nyomasztó nyugtalanság újra meggyötörte, s mert nem tudott feleletet adni, hallgatta a muzsikát. Mély ráncok barázdálták arcát, és nem mert többé felnézni az ablakba. Meghordozta tekintetét földön, égen, iramodó kis felhőkön, és egyszerre megtalálta kínzó kérdésére a feleletet. Ujjongva kiáltott fel:
- Nem őt, nem az asszonyt, első szerelmemet szeretem benne! Egyszerre megszabadult az igézettől. Heves mozdulattal visszaparancsolta seregét.
- Hagyjatok magamra!
Nyugodt, boldog volt újból. Érezte, hogy erői visszatérnek. Hiába vonták ott fenn a bűvölő szerelmi dalt, nem érezte hatását, az emlékek nem bántották. Könnyű, erős férfi volt, olyan, mint a tavaszi fa, melynek nedvei egyszerre rohannak szét, átütik a gallyak hegyét, és szétömlő, édes mámorban millió virággá tárulnak. Önmagától volt részeg ő is, mint az ilyen virágos fa.
- Első szerelmemet szeretem - vizsgálta a gondolatot ismét. - Milyen csodálatos! Hát ezért nem buktam el, s nem taszítottam alázatba feleségemet, gyermekeimet? Az első tiszta, szűzi és ártatlan érzés undorodott tőle. Csókjainak nem maradt nyoma, és forró teste lesorvadt rólam. De vajon nem az új gondolat múló játéka-e ez velem? - támadta meg a kétség. - így érezném-e, ha karjaimba dobná magát, és testének forró láncaival mindent megadással kínálkoznék? Addig nem lehetek nyugodt, míg ki nem próbáltam...
Bizonytalan léptekkel az ablakok alá lépett, és halkan felszólt:
- Zsuzsa!
Az asszony borzongva ugrott hátra. Férje, vendégei szorongva kérdezték:
- Mi baj? Mi történt?
- Nem. Nem bírom tovább elviselni - hárította félre álnokul útjából a grófnő. - Megyek. Magam végzek vele - és tébolyult szemekkel lerohant az udvarra. Mindenkit visszaparancsolt:
- Senki se kövessen! Tartsátok távol magatokat!
A férfiak elámulva néztek utána. Az asszony kis sikolyokban tört ki.
- Bárcsak megölne!
Szerelem és kéj párázott gondolatában, és ezt kimondhatatlanul édesnek érezte. Soha ennyire fel nem gerjedt, soha ilyen szép nem volt. Öntudatlanul szakította le melléről a ruhát, hogy a kurta nász, vagy rövid halál: mind a kettő készen kapja. Alig bírta az ingertől a kapuig vivő néhány lépést megtenni, ahol a bizonytalanság végződik. Az utolsó pillanatban erőtlenül a kapufélfának bukott, és kísérteties önkívületben súgta az előlépő férfinak:
- Itt vagyok. Tégy velem, amit akarsz!
Wesselényi nem válaszolt, csak nézte, külön a két szemét, haját, arcát, puha karjait, ingerlő testét, és azt mondotta: - »A szem csak szem, a kar csak kar, a mell csak mell.« - Lihegve odahajolt, és kezével végigsimította. Nem érzett semmit, mintha nem ő volna, mintha kiszállott volna saját testéből. Önkéntelen csodálkozott, hogy hova lett a nőből az illat, az inger, a sejtelmes befolyás, a kárhozat szépsége, szívének csengése. Miért látta eddig sugárnak, mely átnyílalt rajta, fuvallatnak, mely vágyakat súgott? Miért nem óhajt most is, mint régen, beleolvadni, és az érzések fájó ködébe hanyatlani vele? Miért?...
Most már tudta. Mihelyt az első szerelmet levette róla, meghalt reá nézve. Kettőjük egyesülése eznapságtól fogva csak holtak ölelkezése volt. Két koponya egymáshoz koppan, és unják egymást. Ennyi az egész...
- Mit akarsz velem? - pihegte a vonagló nő szétnyílt szájjal. A férfi hidegen válaszolt:
- Köszönöm a visszaadott nótát- esel akart menni, de Nemes Zsuzsa elébe pattant:
- Már nem szeretsz?
- Már nem szeretlek.
- Megölni se akarsz?
- Tőlem akár a világ végéig is elélhetsz. Az asszony lábaihoz roskadt, úgy könyörgött:
- De hát mi történt veled, Miklós? Add értelmit a szónak. Wesselényi megszánta.
- Nézd, Zsuzsa. Elviselhetetlen volt az életem, mert azt hittem, hogy téged szeretlek, de most tudom, hogy nem te voltál, csak az első, igaz és hű, szentséges szerelmet feledtem nálad, életemnek gyönyörű, hímes palástját, mi befödi az élet terheit, erőt és szépséget nyújt. És most visszavettem tőled. Egyéb nem történt.
Az asszony megértette, és szederjes lett az arca az értelemtől.
- Ölj meg, Miklós, ölj meg! Most én mondom, hogy ölj meg, mert szörnyű bosszút állok!
Egyetlen rántással kiegyenesedett, karjait fellökte a levegőbe, és váltott szájjal dadogta:
- Igen, igen. Úgy vagyon. Elvetted az élet boldogságát. Meg tudnám mutatni a szívemen a sebeket, ahonnan kitépted, és most fázik a lelkem... De légy átkozott, Wesselényi Miklós! Pusztíts el most, mert olyan bosszút állok, amilyenről még nem álmodott a világ. Rád ontom ezt a földet, és felperzsellek pereputtyostól. Annyit még nem sírtak emberek Erdélyben, mint ahogy mától kezdve fognak. Nincs az a veszedelem, mit ki ne gondolnék, csak hogy rátok eresszem. Nem sejted, ki vagyok! Én se tudtam eddig. Ördögök farkával seprem ki ezt a földet, hadd bűnhődjék csak azért, mert téged szült. Esküszöm, hogy így lesz!...
Wesselényi Miklós nyugodtan rázta meg a fejét.
- Tévedsz. Amióta én nem szeretlek, senki sem vagy te ezen a földön. A császár szeretőjétől pedig nem félünk.
Nemes Zsuzsa sikoltani sem tudott. Nézett, nézett gyámoltalanul a férfi után. Feje zúgni kezdett, feketére vált, és csendesen lehullott a kapu lábához.
Alig értek haza Sibóra, a hajdúk, jobbágyok félve szöktek el uruk mellől. Csak Wesselényi haladt fel megkönnyebbülve, nyugodtan, emelt fővel a lépcsőn. Ügy érezte, hogy minden bűnétől megtisztult, a kísértő átok megszűnt, élete ismét tartalmat kapott, felébredt a bűvöletből. Lágyan elmosolyodott, mikor meglátta az érte kétségbeeső drága asszonyt. Kihullott a könnye, kitárta két erős karját, és csak meleg, puha ütődést érzett a mellén, mintha régen elveszített szíve újra visszaköltözött volna.

Nyirő József (Székelyzsombor, 1889. július 18. – Madrid, 1953. október 16.), erdélyi magyar író, katolikus pap, újságíró. Művei elsősorban az erdélyi magyarság művelődéstörténeti és történelmi kérdéskörében helyezkednek el. Szókimondó, a korabeli politikai helyzettel szembeforduló magatartása miatt menekülnie kellett Romániából, majd Magyarországról is.
Művei publikálását és bármilyen nyilvánosságra hozatalát a román és magyar kommunista rendszer betiltotta. Nyírő Józsefet, akárcsak Wass Albertet a román kommunista kultúrpolitika háborús bűnösöknek bélyegezte több évtizeden keresztül. Jelenleg mindkét író esztétikai értékeit végre elismerte az irodalomtörténeti kutatás