Csak a gyökér kitartson

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája
Deszkakunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.

Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllelő
Recsegett, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta,

De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom - motyogott nagyapám:
Nem lesz baj, gyerek!

Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is nő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám, vége.

Most is vihar, szél tépi, rázza
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája.

Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak
...- Adj! Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!

Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson.
A gyökér kitartson!

Alföldi Géza: Fajtám

Fajtám, te könnyes, űzött, árva,
mi vagy te, mondd meg énnekem,
hogy csak terólad szól sírva, vágyva,
szídva, imádva minden énekem !

Érted minden sírás, könnyek,
teérted szent a fájdalom,
érted a kín is, látod, könnyebb,
s a keresztet is vígan vállalom !

Mi vagy te ?...Ködös képzelet ? -
Mert meg nem foghat ember agy,
sosem láttak s még meg nem mértek,
mert csak lélek, hit, cél és eszme vagy!

Száz mikroszkóp ki nem mutathat,
nics vegyszer, ami rád talál,
és mégis-mégis minden te vagy,
hegy, völgy, ég, föld, száz élet s száz halál.

Semmi sem vagy és mégis minden,
sosem születsz és mégis élsz,
mint láthatatlan, örök Isten
a földből nősz ki és az égig érsz !

Ezrek halnak kínhalált érted.
Egyik sem tudja, hej, miért !...
Csak ködös vággyal űz a végzet,
de nem is férfi, aki nem így élt !

Koldusok lesznek és boldogok,
az utcaseprők hercegek,
mert szívünkben lánggal fellobog,
fajtám, te űzött, az áldott neved !

Otthagynak asszonyt, kis családot,
mindent, ami szép, jó és vagyon,
s büszkén hordják érted a láncot,
vagy úgy hullanak el a vérpadon !

S bár egy jó szót sem kapnak érte,
de te vagy mégis mindenük !
S inkább a poklok fenekére,
mint az égbe, ha ott nem vagy velük !

Mi vagy fajtám ?...Hit ?...Vagy őrület ?
Átok ?...Vagy égi szerelem ?...
Mindegy !...S hozzon bármit a jövő :
csak tied vagyok !... Rendelkezz velem !


Alföldi Géza költő, újságíró, szerkesztő, kiadó, zeneszerző a mai Magyarországon a legelhallgatottabb egyéniségek közé tartozik, de emigrációs viszonylatban is egyre szűkül azoknak a köre, akik ismerték és elismerték nemzetünk szolgálatában végzett önfeláldozó tevékenységét.
Költészete, amely kb. 5000 verset foglal magába, egy végtelen hitvallás a hazaszeretetről, a hontalanságba kényszerített, de magyarságát minden körülmények között bátran vállaló, soha meg nem alkuvó ember küzdelme a hatalmas túlerővel rendelkezõ nemzetellenes ország- és világhódító csoportokkal szemben.
Fajtája iránti, szinte már fanatikus szeretete, hűsége tükröződik verseinek majdnem mindegyikéből.

Agyonhallgatásának oka egyszerű: nemzeti szellemű volt és kivételesen tehetséges.

Alföldi Géza: Krisztus lehajolt

Hulló hó fátylán át igézett a hold
Mosolya ezüst-sugár
s a kopottan is sudár
jegenyékre szerelmesen hajolt.

A havas réten egy árva nyúl mosdott.
Nem figyelt, észre sem vett.
S míg a nyár éneke lett,
messziről egy öreg harang bongott.

Babonás, különös téléjszaka volt.
Álltam egy kereszt tövén,
s fázós, topogós fölém
kitárt karjával Krisztus lehajolt.

Budapest, 1937