Berde Mária: Kódex - korszakom

Enyedi Hírlap 1937 január 10.

,,A diákok szépirodalmi lapot szerkesztettek, ebben akartam napvilágot láttatni verseimmel. De csakis sűrű rangrejtettségben! Személyem nem volt fontos, csupán véka alatt, vagyis kürtő mögött sínylődő szellemi gyertyácskáim sorsát nem bírtam elviselni. Hogy a kezdődő szívügy jól bonyolódjék, ahhoz három személy kell: a mindig számtalan szerelmeseken kívül egy őrangyalféle is, aki egyengeti az ösvényeket, tévútra tereli az ellenséget és illetéktelen kíváncsiakat. Hogy egy irodalmi pályafutás meginduljon, ahhoz az írón és művén kívül szintén feltétlenül szükséges egy harmadik tényező, aki a bátortalan és kiszolgáltatott írások sorsát szépen elkormányozza, ha kell alakoskodjék is érdekükben. Nekem, szerencsémre, volt ilyen szövetségem. Fiú lévén, sokkal szabadabban mozoghatott, mint én. Barátnőim irányában éppoly szolgálatkésznek bizonyúlt, mint az én dolgaimban. Hűséges, gáncsnélküli lovagunk volt! Másodunokatestvérem, Herepei Árpád, szintén a kollégium diákja.

Rábíztam magamat. Szeretnék a HALADJUNK nevű diáklapban megjelenni verseimmel. Szó sem lehetett persze, hogy egyszerűen csak benyújtsa a verseket az önképzőkör elnökének. Nemcsak, mert az elnök urak nemigen komáztak negyedikes ,,fikával", hanem, mert ez az önképzőköri elnök éppen az én testvérbátyám volt, egyben a lap szerkesztője! Nekem viszont magántanítóm latinból és algebrából, egyszerűen féltem tőle, mert igen szigorúan tartott, bizony körmömre is koppingatott ha nem ,,vágtam" a leckét! (Isten áldja meg érte haló poraiban.)

Árpád vagy bizalmas nevén Pikó unokatestvérem azonban arról is tájékozódott, hogy a ,,Haladjunk" -nak van egy szerkesztői postaládája, oda kellene becsempészni a kéziratokat. El fog lopózni az Olvasóba, ahol ugyan semmi keresete és esetleg kirepítik, de majd csak talál egy őrizetlen pillanatot. A verseket elváltoztatott írással ő maga másolja le. Így készítettük elő ,,Patak mellett" című alkotásomat. Nemes érzelmeket csinos, sőt igényes formában próbált kifejezni, így indulván:

Elmerengve járok itten
Szívem úgy elandalog,
Szép időkre... szívem első
Szerelmére gondolok.
A lehajló árnyas fűzfa
Úgy emlékeztet reád,
,,Szerettelek"... Csak ezt mondja
Hajladozó, zúgó lombja,
Ezt sóhajtja a virág.

Nem voltam még tán tizennégy éves sem és már emlékeimből táplálkozott elégikus hangú költészetem!

Pikó aztán jelentette, hogy a vers becsempészése sikerült, igaz, hogy négy krajcárt fizetett a vele összejátszó pedellusnak.

Bátyám, a szerkesztő és elnök úr, rajongó ügybuzgalommal intézte a lap dolgait. Általában hallatlanul fogékony, lobbanékony természetének legnagyobb öröme, legfőbb életeleme a lelkesedés volt. Hozzá szoktunk, hogy a kollégiumból mindennap tenger mondanivalóval érkezett haza. Ebéd ideje alatt ő vezette a szót, politizált, az iskolai dolgokat pertraktálta, csillogó, szenvedélyes eláradásban! A rámnézve oly nevezetes délben szélvészléptekben futott végig a tornácon s azon frissiben elújságolta, hogy egy egészen különös jó napja van, váratlan felfedezést tett a szerkesztői irodában! Ismeretlen, új költő jelentkezett a levelesládában! Végre is kihúzta zsebéből saját versemet és égő szemmel, kipirosodó arccal felolvasta az asztal mellett.

Egész ebéd alatt lapitottam a boldogságtól, de a szurkolástól is. Mi lesz, ha le kell magamat leplezni? A ,,Haladjunk" szerkesztői üzenetei felszólítják e számban az ismeretlen szerzőt, hogy a férfiatlan bujkálásnak vessen véget és jelentkezzék! Inkább azonnal, négyszemközt jelentkeztem a Bátyámnál.

Nem haragudott meg csalafintaságomért, mert már más, vergődő költőlélek is rávetemedett. Inkább csak restellte elragadtatását, lelkendezéseit. Zavarba jött, pironkodott, mint a szégyenlős gyermek, de vissza nem vonhatta már egyetlen szavát sem!

Nem tudom, miben állapodtunk meg, leközölte-e nevemet a ,,Haladjunk"- ban, vagy sem. Magam úgy tettem, mint egy híres csillagász, aki soha meg nem nevezte az általa kikövetkeztetett bolygót. Fő, hogy a vers megjelent. Sohasem láttam saját szememmel. De ettől kezdve többé nem tágítottam a reménytől, hogy végére kell érnem kéziratos korszakomnak és műveim meg kell, hogy szolgálják a nyomdafestéket."

Berde Mária: Sorsunk

Láttam virágot, akit délről hoztak.
Afrika tűzben fogant kaktuszát
Láttam, hogy nőtt, hogy vágyott és hogy sorvadt,
Hogy vívott faggyal, köddel nagy tusát.
Láttam madarat, nyirbált, tépett szárnyút.
Láttam madarat szűk kalit megett.
Végtelen égről, rétről néma álmút.
Láttam szomorgó méla gyermeket,
Ki sánta volt, beteg volt, vagy szegény tán,
Azért a játéktól otthon maradt.
Lent kavargott a nép a déli sétán,
Karika szállt száz gyermek-kéz alatt
És ispiláng és aranyláncom járta
S a gyermek nézte könnyesen, sóvárgva -
Láttam magam. E bús szegény világot.
Elsüllyedt álmom, szétrongyolt vitorlám.
És sírtam a szárnyszegettek, sóvárgók,
Itthonmaradtak, összetörtek sorsán.

.

Berde Mária: Csönd

Nem aki lomhán és sugártalan jő
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám!:
Koronás, hermelinpalástos...
Alkony szitál és át az ablakon
A kora május zsongva leskel
Kezedben izzó muzsikájú könyv
Úgy állunk összehajló testtel.
És én a hangodon keresztül
Behunyt szemmel iszom a lelked.
És elhallgatsz. És ez a csönd.
A fejed a vállamra ejted -

Berde Mária: Örök tagadás

Tagadlak. Hányszor megtagadlak!
Nem háromszor, de hússzor egy nap.
Másra simul szemem sugára,
Mosolygok a más mosolyára,
Ha hallgatom, hogy más mit suttog,
Ha léhán, dőrén visszasúgok.
És ha rólad beszédbe kezdnek,
Ajkam nem ég, pillám se reszket.
Odavetem félvállról, sebten:
Hát - elfeledtem.

Ó, mind hazugság!
Csak hogy ne sejtsék, hogy ne tudják:
Hogy véled kelek, véled fekszem,
Emléked tüzénél melegszem.
Görcsösen, némán átkarollak:
Tört roncsa zátonyult hajómnak.
Első reményem, első álmom,
Utolsó üdvöm, végsugárom.
Betöltetlen, égi ígéret,
Titkon, éjjel szenvedek érted,
Hogy meg ne sejtsék, meg ne tudják,
A nappalom: merő hazugság.

Berde Mária (Kackó, 1889. február 5. – Kolozsvár, 1949. február 20.) erdélyi magyar író, költő, műfordító.
A középiskolát Nagyenyeden végezte. A kolozsvári egyetem bölcsészkarán magyar–német nyelv- és irodalomból doktorált. Első verseskötete 1912-ben jelent meg. Münchenben tanult tovább, itt betegedett meg tüdőbajban, majd egy svájci szanatóriumban gyógyították. 1917-től 1920-ig a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanított. 1920-tól Marosvásárhelyen élt és tanított, közben az Erdélyi Szemle és a Zord Idők lapokat szerkesztette. Tagja volt az Erdélyi Helikon íróközösségnek. 1931-től a nagyváradi kereskedelmi leányiskola tanára lett. 1940-ben Corvin-koszorút, 1942-ben Baumgarten-díjat kapott.