A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alekszandr Szergejevics Puskin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alekszandr Szergejevics Puskin. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. január 29., péntek

Puskin: Az oroszlán és az egér



Aludt az oroszlán. Egy egér végigszaladt a testén. Felserkent és megragadta. Az egér kérlelni kezdte, hogy engedje el; így könyörgött neki:

- Ha te eleresztesz, jót cselekszem veled.

Nagyot nevetett az oroszlán ezen az ígéreten; hogy mondhat olyant az egér, hogy jót cselekszik vele s elengedte.

Nemsokára vadászok fogták el az oroszlánt és fához kötözték. Az egér meghallotta az oroszlán ordítását, odafutott, elrágta a kötelet és így szólt:

- Emlékszel, nevettél - nem hitted, hogy jót is tudok cselekedni veled, de most már láthatod: tehet jót egy kis egér is.

Puskin: Oly boldog voltam én


Oly boldog voltam én, míg gyönyöröknek éltem,
Csendes örömben és lelkesedésben égtem...
S ma vígságom gyors napja hol?
Elszállt, akár a könnyü álom,
Gyönyöreimet sem találom,
S köröttem zordon árny, az unalom honol!...

Puskin: Emlékezés


(Puscsinhoz)

Cimborám, emlékszel arra,
Nyájas csöndesség ölén
Búnkat habzó, tiszta borba
Hogy fojtottuk, te meg én?

Hogy rejtőztünk, szót se ejtve,
Sötét sarkunk rejtekén,
Bacchussal lustán heverve,
Őrjárat se járt felénk?

Emlékszel a suttogásra
Puncsos serlegek körül,
Meg a néma kupicákra,
S hogy pipánk előkerült?

Felparázslott, s gyönyörűen
Szállt a füstje örömül!...
Hirtelen pedáns üvölt fel
Valahonnan messzirül.

S a palackot összetörtük,
Serleg? Nyisd az ablakot!
Mindenfelé szétöntöztük
Puncsot és a drága bort.

Elmenekülünk sietve –
S a veszélynek nyoma sincs!
Orcánk bíbort játszik erre
Szónkban elme s szív megint,

Tiszta jókedv nevetése,
Merev, bágyatag szemek,
Részeg tompaságra érett
Bacchus víg igézete.

Ó, barátaim, szivemben
Éltek mindörökre hát!
Mindenkor, ha víg a kedvem,
Rátok emelek kupát.

Puskin: Románc


Borús és szürke őszi estén
Leány ment a sivár mezőn,
És titkos szerelme gyümölcsén
Kezét tartotta remegőn.
Csendes volt minden – erdő, rétek,
Leszállt az éjjeli homály,
S feszülten, izgatottan nézett,
Tettétől megborzadva már.

S az ártatlan teremtés láttán,
Felsóhajtott keservesen...
„Kínom nem ismered, kis árvám,
Alszol gyötrelmem: gyermekem.
Szemed nyitod, és vágyakozva,
Keblemhez többé nem tapadsz,
Hiába vársz anyai csókra,
Idegen ajkakra maradsz.

Hiába hivogatsz szünetlen!...
Nem vallhatom meg vétkemet.
Örökre elfelejtesz engem;
De én sohase tégedet!
Majd mások adnak menedéket,
S fattyúnak hívnak, meglehet;
Megkérdezed: „Hol az enyémek?”
S igaz családod nem leled.

Borús lelkedben bánat ébred,
Míg játszanak más gyermekek!
És az anyai gyöngédséget
Te komoran csak lesheted;
Te mindenütt magányos vándor,
Elátkozod a sorsodat,
Szemedre hánynak mindent százszor...
Én kérem bocsánatodat.

Talán, bús árva, az apádat
Megismered, ölelheted.
Jaj, édes árulóm, hol járhat,
Kit sohasem feledhetek?
Nyújtsd néki a vigasztalásod:
Mondd: „Immár nyoma sincs neki,
Elhagyta e sivár világot,
Az elválást nem bírta ki.”

De mit is mondtam én?... Talán majd
Te lelsz reám, s szomoruan
Nézel a bűnösre, anyádra.
Tán fel sem ismerem fiam?
Ó, bár meghatná a kegyetlen
Sorsot könyörgésem szava...
De tán te mész el majd mellettem,
Többé nem láthatlak soha.

Alszol – engedd, hogy utoljára
A mellemhez szorítsalak,
Törvény igazságtalansága
Okozza a balsorsodat.
Amíg az évek el nem űzték
Ártatlan örömeidet –
Aludj, picim! a keserűség
Kerülje gyermekségedet!”

De hirtelen a közelében
A holdfény kunyhóra esett...
Sápadtan, remegő kezével,
Az ajtóhoz közeledett;
Lehajolt, és a küszöbére
Elhelyezte a csecsemőt,
Szemét elfordította, félve,
És már az éj takarta őt.

Puskin: Mese a halászról meg a kis halról


Öregember, öregasszonyával,
Kék tengernek partján éldegélt.
Éldegéltek öreg sárkunyhóban
Harminchárom esztendeje már.
Öregasszony fonta fonalát.
Öregember halászgatni járt,
Hálóját először kiveti.
Nincs más benne - csak tengeri giz-gaz.
Hálóját másodszor kiveti,
Tele van az hínárral, moszattal.
Hálóját harmadszor kiveti,
Nincs más benne, mint egy kicsi hal,
Csakhogy az a kicsi hal aranyhal!
S az aranyhal szája szóra nyílik
S emberhangon ekkép esdekel:
"Engedj, öreg, vissza, vár a tenger,
Váltságdíjat kapsz értem, ha kell,
Teljesítem, bármit is kívánnál."
Megijedt a halász a csodától:
Itt halászik harminchárom éve,
Sosem hallott még halat beszélni.
Az öreg a halat elbocsátja
S szól utána kedvesen becézve:
"Isten veled, szép aranyhalacska!
Nem kell nekem váltságdíj tetőled.
Menj, siess a kék tenger vizébe,
Bolyongani szabad messzeségbe!"
Ballag haza öregasszonyához,
Szól neki a félelmes csodáról:
"Nem fogtam ma, csak egy kis halacskát,
Aranyhal volt, nem akármilyen hal,
Szólt a kis hal, úgy, ahogy mi szólunk,
Kéredzkedett kék tengerbe vissza,
Váltságdíjat érte felajánlott,
Váltságdíjat, amit én kívánok.
Váltságdíjat venni féltem én,
Kék tengerbe visszaeresztettem."
Öregasszony az öreget szidja:
"Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó!
Hogy nem vettél váltságot a haltól!
Legalább egy teknőt kérj nekem,
A mienk már szétrepedt egészen."

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy a tenger fodrozódik.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik és kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Én az öregasszonytól kikaptam,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Elzavart: új teknő kell neki,
A mienk már szétrepedt egészen."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Meglesz majd az új teknő - ne félj."
Ballag haza öregasszonyához,
Új teknőt lát az öregasszonynál.
Öregasszony szitokkal fogadja:
"Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó!
Teknőt kértél, ó, te málé, teknőt!
Azt hiszed tán, nagy dolog egy teknő?
Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Kérj tőle egy szép falusi házat!"

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már elborul a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Szidalommal várt az öregasszony,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Házat akar a rigolyás asszony."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Nem kell félned: meglesz majd a ház."

Megy az öreg kunyhója felé:
Kunyhójának nyoma sem maradt.
Áll az új ház, szép tisztaszobástul,
Kéményestül, cserepestetőstül,
Kapuszárnya erős tölgyfa deszka.
Ablakában ül az öregasszony,
Mindhiába - csak urát szapulja:
"Ó, te mamlasz, igazi fajankó!
Házat kértél, mafla, parasztházat!
Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek én durva parasztasszony,
Leszek inkább ősnemes nagyasszony."

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már háborog a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg meghajolva mélyen:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Még bolondabb lett az öregasszony,
Nem hagy nyugtán engem, öregembert.
Nem lesz többé durva parasztasszony,
Akar lenni ősnemes nagyasszony."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével."

Ballag haza öregasszonyához.
No de mit lát? Kastélyt, tornyosat.
A tornácon áll az öregasszony,
Kis subája drága cobolyprémből,
Arany brokát födi fejebúbját,
Nyaka körül nehéz igazgyöngyök,
Aranygyűrűk csillognak kezén,
Lábán piros csizma kordovánból.
Körülötte cselédek sürögnek,
Veri őket, hajukat cibálja.
Szól az öreg, öregasszonyához:
"Adjonisten, nemesasszony úrnőm!
Ugye, most már megnyugszik a lelked?"
Ráripakodik az öregasszony -
Szolgálni az istállóba küldi.

Múlik egy hét, elmúlik a másik,
Még bolondabb lesz az öregasszony,
Az öreget újra kérni küldi:
"Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek már ősnemes nagyasszony,
Leszek inkább nagyhatalmú cárnő."
Megijedt az öreg, kifakad:
"Mi lelt asszony, bolondgombát ettél?
Azt sem tudod, hogy kell lépni, szólni,
Rajtad nevet majd az egész ország."
Erre mérges lett az öregasszony,
Szegény urát jól pofonüti.
"Mit merészelsz, muzsik? Feleselni,
Ősnemes nagyasszonnyal, velem?
Míg szépen vagy, mégy a tengerpartra,
Vagy ha nem mégy, vitetlek erővel!"

Megy az öreg, megy a tengerpartra,
Látja, hogy már sötét az a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?"
Szól az öreg meghajolva mélyen:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
A vénasszony újra megbolondult:
Nem lesz többé ősnemes nagyasszony,
Akar lenni nagyhatalmú cárnő."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Ne félj: cárnő lesz az öregasszony."
Ballag haza öregasszonyához.
Mi ez? Cári palota előtte.
Kit lát benne? Öregasszonyát.
Ott ül asztalánál, ő, a cárnő,
Kiszolgálják nemesek, bojárok,
Töltögetnek délibort neki -
Eszik hozzá fűszeres kalácsot,
Körülötte rettenetes őrség,
Vállukon a rettenetes fejsze.

Több se kell a rettegő öregnek -
Vénasszonya lábához letérdel.
"Adjonisten, rettenetes cárnő!
No de most már megnyugszik a lelked?"
De az öregasszony rá se néz,
Parancsot ad: ki vele, ne lássa!
Odafutnak nemesek, bojárok,
Az öreget ütik, taszigálják,
Szaladnak az ajtónálló őrök,
Fejszéikkel majdhogy felaprítják.
Látja a nép, nagyot nevet rajta:
"Úgy kell neked, vén ostoba birka!
Tanulhattál, pipogya fajankó!
Bolond, aki más szekerét tolja!"

Múlik egy hét, elmúlik a másik,
Még bolondabb lesz az öregasszony.
Udvaroncokat szalajt uráért,
Megkeresik, hurcolják elébe.
Szól az öregasszony az öreghez:
"Fordulj vissza, szólj az aranyhalnak:
Nem leszek én nagyhatalmú cárnő,
Leszek inkább tenger királynője,
Lakom inkább óceán-tengerben,
Ott szolgáljon engem az aranyhal,
Ő legyen majd futosó cselédem."

Most az öreg nem mer feleselni,
Nem mer még egy árva szót se szólni.
Megy immár a kék tenger partjára,
A tengeren lát fekete orkánt,
Dagadoznak haragvó hullámok
Száguldanak, vonítanak, bőgnek.
Parton áll, az aranyhalat hívja,
Odaúszik, kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?"
Szól az öreg, meghajolva mélyen:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő!
Mit tegyek az átkozott banyával?
Akar lenni tenger királynője,
Akar élni óceán-tengerben,
Azt akarja, szolgáld te magad,
Te magad légy futosó cselédje."
Nem szól erre semmit az aranyhal,
Loccsan egyet farka a habokban.
Beleúszik tenger mélységébe.
Vár válaszra, vár a tengerparton,
Elunja az öreg, hazaballag -
Látja újra: előtte a kunyhó,
A küszöbén ül az öregasszony,
Lába előtt ott a törött teknő.