Móra Ferenc írása 1929-ből

„…A magyarságnak éppen az a baja, hogy nem politikus nemzet, és még ma se értette meg, hogy minden polgár élete a politikán fordul meg. Nem azon, hogy milyen szorgalmasan túrja a földet, és hogyan tudja gyűjteni a vagyont, hanem azon, hogy milyen politikával kormányozzák az országot, s hogy meg tudja-e ez a politika őrzeni az ő összecsorgott verejtékét.

Hiába mondja, hogy ő nem törődik a politikával, és oktalanul is mondja: mert a politika törődik ővele, és meg is találja, mikor szüksége van rá. Megtalálja és learatja, amit ő vetett, elveszi vagyonát, és ha sor kerül rá – hiszen végelemzésben a háború se más, mint politika -, elveszi az életét. Igaz, hogy az is kiszolgáltatottja a politikának, aki törődik vele, de ha mindenki törődnék, ha mindenkinek fontos volna az, hogy ki beszél, és mit beszél az ő nevében, akkor kiderülne, hogy az országoknak nincs végzetük, az országoknak csak jó, vagy rossz politikájuk van.

Igaz, némelyik ország még ennyire sincs, némelyik országnak még politikája sincs, csak politikusai vannak….”

Móra Ferenc: Este

Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is
te ülj ide mármost.

Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.

Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,
nevess éjszakára
csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:

"Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya..."

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
Hűvös szelek járnak,
Nagy bánata van a
Cinege madárnak.

Szeretne elmenni,
Ő is útra kelni.
De cipőt az árva
Sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
Szalad a vargához,
Fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
Nem ér ő most arra,
Mert ő most a csizmát
Nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
A bölömbikának,
Kár, kár, kár, nem ilyen
Akárki fiának!

Daru is, gólya is,
A bölömbika is,
Útra kelt azóta
A búbos banka is.

Csak a cinegének
Szomorú az ének:
Nincsen cipőcskéje
Máig se szegénynek.

Keresi, kutatja.
Repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"-
Egyre csak azt hajtja.

Móra Ferenc: Mátyás koporsója

Világverő Mátyás királyunknak sok dicsőséges harcát följegyezte a történelem. Sokan azok közt azt tartják a legdicsőségesebbnek, amelyikben Bécsnek büszke várát megvívta.
De bizonyos volt annál még szebb is, csakhogy azt nem jegyezte fel a történelem. Csak az aranyszájú monda szól arról, hogy az utolsó magyar király még a koporsójában is megalázta Bécset, ahol örök álomra csukta a szemét.
Úgy volt az, hogy olyan gyászpompát még nem látott a világ, mint amilyennel a magyarok királyát ravatalra tették a bécsi nagy templomban.
A koporsója vert ezüst, a terítője fekete bársony, a fején drágaköves aranykorona, a kezében gyémántokkal kirakott kard. S a koporsóra minden hív embere tett valami drágaságot. Isten tudja, mi volt köztük a legdrágább. Az a sok szikrát hányó ékkő-e, amivel a főurak hintették be a koporsóját? Vagy az a sok nehéz könny, amit a szegények pergettek rája?
Még a császári udvar is összeült tanakodni, hogy mivel tisztelje meg halott meghódítóját.
- Ne sajnáljunk tőle semmit, csakhogy megszabadultunk tőle - mondta az egyik császári tanácsos.
- Majd megvesszük mi azt most már a magyarokon, amit a királyuk koporsójába áldozunk - reménykedett a másik.
Volt, aki aranynyakláncot javasolt, volt, aki nagy keleti gyöngyökből font koszorút. Azonban Frigyes császárnak egyik se tetszett.
A történelem sok Frigyes nevű császár, királyt ismer. Volt köztük "rőt szakállú", volt "bölcs", volt "istenfélő", volt "veszekedő", volt "üres zsebű". Akiről azonban szó van, a mi Mátyásunk ellenségét úgy ismeri a történelem, hogy "fösvény Frigyes".
Hát fövény Frigyes akaratából az lett a vége a sok szóbeszédnek, hogy öntöttek aranyból egy vékony babérlevelet és azt vitték el a nagy király koporsójára. De azt legalább úgy vitték, mint szemnemlátta, fülnemhallotta kincset. Bársony vánkoson, talpig gyászban.
- Babérlevelet hoztunk a diadalmas hadvezérnek - mondták a koporsónál.
A magyaroknak jól esett, hogy gyászukban még a legnagyobb ellenségük is osztozik. A babérlevélkét odatették a nagy halott szíve fölé.
Három napig tartott Mátyás siratása a bécsi templomban, akkor útnak akartak vele indulni hazafelé. Az volt a terv, hogy a nyitott koporsót az ország négy zászló-ura vállon viszi le a Dunára. Azon meg a gyászposztós hajó hozza le Buda várába.
Az ország négy zászlósa elő is állott. Az ország nádora, az erdélyi vajda, a horvát bán, meg a temesi gróf, Kinizsi Pál. Ez az erejéről híres hős, aki egymaga elbírta volna nemcsak a koporsót, de tán még a hajót is.
Az emberrengetegen azonban a megdöbbenés morajlott végig. A négy dalia meg sem bírta mozdítani a koporsót.
- Sok rajta a drágaság - vélte a nádor. S intett az apródoknak, hogy a nehezebb ékességeket szedjék le, s rakják külön bársonyvánkosokra.
A parancsot teljesítették s a négy főúr megint próbát tett. A koporsó nem mozdult.
- Mit lehetne levenni még róla? - tűnődött sápadtan a nádor.
- Ezt ni! - toppantott Kinizsi s lefújta róla a fösvény Frigyes babérlevelét.
Azzal odaintette Mátyás négy kis apródját, négy aranyhajú legénykét, akiket a király mindig dédelgetett.
- Fiaim, ti tegyétek meg uratoknak az utolsó szolgálatot, akiket a legjobban szeretett.
A négy növendéklegényke könnybe borult szemmel kapta vállra a koporsót s vitte, mint a pelyhet.

Móra Ferenc: Esztike gömbölyű képéről

Ez még abban az időben történt, amikor élt az édesanyám és az ő nádtetejű házába szoktam elbujdosni a városi nyár elől.

Egyszer, ahogy szép piros hajnalon szépeket álmodok a szúnyoghálós hárságyon és ott járok, ahol a madár se jár, valami furcsa harsogásra ébredek fel. Mintha téglapadlón kis széket tologatnának előre-hátra nagysebesen.

- No - mondom -, megint vasutat játszanak a gyerekek. Ejnye, de korán hozzáfognak így faluhelyen is a játékhoz.

Mingyárt ki is szóltam az ereszet alá, hogy tán csöndesebben is mehetne az a vasút.

- Nincs ott vasút, fiam - nevetett be rám szülém friss képe a bazsalikomos ablakon. - Az öreg Parrag harsog úgy a kukoricával.

- Ki az az öreg Parrag? - kérdeztem a ki nem aludt ember morgásával.

- Hát a morzsoló ember, kisfiam.

No, ha a morzsoló ember, akkor én haragszom. A gyerekekre nem szabad haragudni, de a morzsoló emberre szabad. Meg is kérdem tőle mingyárt, hogy hogy mer ő engem megharagítani ilyen szép piros hajnalon?

- Aztán hol az a morzsoló ember?

- Odakint a góréban.

Az ám, a góré, azt még meg se néztem, mióta itthon vagyok. Pedig szép épület ám az nagyon, minden fala olyan, mintha kert-kerítés volna, négy lábon áll és olyan magasan áll a küszöbje, hogy csak székről lehet átlépni.

No, én nem kapaszkodtam föl a góréba, csak kívülről néztem meg az öreg Parragot. Szép szál ember, nem is olyan öreg még, inkább deres a feje, mint havas. Négylábú kis széken ül, annak a végébe bele van illesztve egy éles penge, azon morzsolja le Parrag bácsi a szemet a csutkáról, de olyan sebesen ám, hogy szédület nézni.

- Ügyes ember - gondoltam magamban -, de rátarti is ám, még csak jó reggelt se kíván.

Nem az, pedig felém is fordította a fejét, de megint csak elkapta. Aztán fölegyenesedett s elkezdte vékázni az aranyszemű kukoricát. Ahány vékát mért, annyi rovást faragott a gerendába. Azzal nagyot nyújtózott és megint visszakuporodott a kis székre.

- Jól esik a huzakodás, ugye? - szóltam oda neki.

Megrezzent az ember egy kicsit, de mingyárt el is mosolyodott s rám vetette szép világoskék szemét.

- Jól ám - azt mondta. - Itt görnyedek első kakasszó óta.

- Nono - kötözködtem vele -, lehetett az harmadik kakasszó is. Első kakasszókor még nem lehet látni.

- Nekem lehet, uram, mert én mindig egyformán látok - hajtotta meg egy kicsit a fejét Parrag. - Világtalanul jöttem én haza az olasz hadifogságból.

Végigfutott rajtam a hideg és nagyon megszégyelltem magam. Erre a szegény vak emberre akartam én haragudni, aki már fáradtra dolgozta magát, amikor én még a lustálkodást keveslettem?

Szülém mondta el aztán a többit a vak emberről. Négy anyátlan kis árvája él abból, amit ő keres. Az Esztike közöttük a legnagyobb, az van már tizenhárom esztendős, de tíznek se látszik az istenadta. Ő az anyja a többinek, főz, mos, takarít rájuk, olyan is szegényke, mint az árnyék.

Délben aztán láttam a szegény kislányt. Hozta az ebédet az apjának, krumplis tarhonyát szép tiszta tálban, zöld paprikát is hozzá csemegének. Lekuporodott az ecetfa alá s csacsogott fáradtan, mint egy beteg kis madár. A testvéreiről számolt be, ki mit végzett közülük reggel óta.

Mire Parrag kikaparta a tálat, megjöttek a testvérkék is. Imriske volt a legkisebb, az még hancúrozva jött, mint egy kiscsikó. Veronka és Marika már csöndesebben tipegett a füves udvaron. Hatéves az egyik, nyolc a másik, az ő szemük friss fényét már elhomályosította a nyomorúság.

Ahogy odaértek a góréhoz, kihajolt hozzájuk a vak ember és sorra megsimogatta vézna kis arcocskájukat. A vakok az ujjakkal látnak és a morzsoló ember minden délben az ujjaival nézte meg a gyerekeket. Hosszasan, gondosan cirókálta őket végig, s hol az egyiknél, hol a másiknál csóválta meg a fejét.

- Mi bajod már megint, báránykám? - kérdezte ijedten, ha bajt tapintott az ujjai hegyével.

Csak az Esztikével volt mindig megelégedve. Annak mindig úgy veregette meg a vállát, ahogy a boldog apukák szokták erős, izmos gyermekükét.

- Kicsi, drága vasgyúróm, te!

Nem értettem a dolgot. Hiszen négy kis fonnyadt embervirág közt Esztike a leghervadtabb. Mióta én is látom, szemlátomást vesz.

- Derék lány az Esztike! - mondom egyszer Parragnak, amíg az az ozsonna-kávét kortyolgatta, amit szüle küldött ki neki. - Nagynak sok volna, amit ő végez.

A vak embernek boldogság sütött fel a képén.

- De bírja is ám, kérem. Napról-napra jobban gömbölyödik a képe.

Nem szóltam semmit, hanem másnap délben megbújtam az orgonabokrok közt, amikor Parrag a testvérkéket cirógatta.

- Hát te, Esztikém? - derült föl az arca, amikor a legnagyobbhoz ért. Hadd látom, hizlal-e az új búzakenyér?

És Esztike, - ó, ha láttátok volna! - Esztike felfújta fonnyadt, beesett kis orcáját, mint pajkos gyermek, ha vizet vesz a szájába és kigömbölyítette úgy, hogy a vak apának reszkettek az ujjai örömében.

- Ó, Istenkém, de csak jó búzát teremtettél az idén!

Móra Ferenc: A magyarok útra kelnek

Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.

Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani.

Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. Bizony, ez nem volt jó olyan nemzetnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.

A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek, mondták a nép bölcsei, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. - A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér aztán megvágta karját, és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, vérükkel, életükkel is megvédelmezik.

Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.

Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.

Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.

A rege szerint, mikor odáig értek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turulmadarak, s karmaikkal, csőrükkel vagdalkozva kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették, Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét, erről nevezték a helyet Munkácsnak.

Móra Ferenc: A hadak útja

Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:

- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.

Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.

- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.

Azokat, akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:

Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!

És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.

- Üzenhettek tűzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga földanyánk is.

Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget.

Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet.

Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.

A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:

- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!

Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.

Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!

Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:

- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!

Bizony, most is megsegítette.

Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.

- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!

Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek föl az égen a csillagok között.

- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! - Új erőre kaptak a székelyek.

Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?

A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.

Móra Ferenc: Az Isten kardja

Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.

- No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.

- Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.

Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak.

- Hol vetted ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.

Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.

- Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki akarom húzni, láng csap ki belőle. Ijedtemben elszaladtam, és csak messziről néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire odaértem, már kint volt a földből az egész kard, ott feküdt a füvön. Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!

- Ez az Isten kardja! - kiáltották a táltosok.

Attila pedig felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és ezt mondta hozzá:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

(Idézet Arany János Buda halála
című elbeszélő költeményéből.)

Juhász Gyula: Örökség (prózai írások)

MÓRA FERENC EZEREGY ÉLETE

A lebontott szülőház

Ha én valami múltszázadbeli literátor lennék, azzal kezdeném az egészet, hogy 1879. július 19-én ragyogó üstökös jelent meg Kiskunfélegyháza fölött. De hát én csak amolyan gyalogjáró ember vagyok, Móra Ferenc se szokott kacérkodni az üstökössel, éppen ezért egyszerűen bejelentem, hogy az említett napon nagy volt az öröm Félegyházán a Daru utcában, mert Móra Mártonnak a felesége, Juhász Anna egészséges fiúgyermeket szült, akit Ferenc névre kereszteltek. Gazdagszívű, szegény szűcs volt Móra Márton, tömérdek gonddal-bajjal nevelte föl kis családját. Az idősebbik gyerek, az István, tizenhat évvel előzte meg a Ferkót. Szelíd és csöndes kiskunok voltak, de a Ferkó különösen komoly és szótalan gyerek. Nem messze tőlük, az ódon templom mögött állott a földszintes ház, amelynek a helyén Petrovics mészáros és korcsmáros Sándor fia töltötte gyermeksége legszebb idejét és hallgatta dajkája dalát, a Cserebogár, sárga cserebogárt. Ezen a tájon játszadozott a kis Móra Ferenc is a Barta-gyerekekkel, itt röpítette az első sóhajt és az első sárkányt.

Nagyon jámbor elemista lehetett, mert Horváth tisztelendő úr, aki Sodorna és Gomorra mellett Herculanum és Pompeji sorsát is elmesélte a hittanórán, a tízéves fiút el akarta vinni Kalocsára a jezsuitákhoz, hogy egy új Pázmány Pétert faragjanak belőle. (Különös véletlen, hogy Ady Endre is pap akart lenni Kalocsán, életének egy furcsa fokán.) Az édesanyja már kimosta ingeit, megfoltozta ruháit a fiúnak, de mire a nagy nap hajnala fölvirradt, holtan találták Horváth tisztelendő urat a parókián.

Móra Ferenc tehát tovább tanult a szülővárosában, és titokban megírta az első verseket is. A millennium parádés évében jelent meg először a nyilvánosság előtt, az Új Időkben, de álnéven. A Móra nevet egyelőre illő tisztelettel átengedte István bátyjának, akinek Földszint című első szép verseskönyve után némelyek a Petőfi koszorúját ígérték. (Az ígéret azonban ígéret maradt.)

A szülőház, amelytől Móra Ferenc a középiskola után búcsút vett, ma már csak emlékben él. Lebontották, mint ahogy nálunk általában a nemzeti sportok közé tartozik a költők szülőházának lebontása. Pindaroszét még az ellenség is megkímélte, de nálunk félnek tőle, hogy a példa vonz és még egy költőnek kedve támad, hogy megszülessék benne. Könnyű volt Tömörkény Istvánnak - mondogatta egy szegedi poéta, amikor Dugonics András szülőházának lebontása után az övére került a sor -, Tömörkény a ceglédi állomáson született. Az állomásokat pedig bajosabb lebontani.


A nagy pályatévesztett

A pesti egyetemi tanulmányok elvégzése után (miközben az újságírás előízét is érezte egy darabig, mint a Magyarország korrektora) a komoly tanári pályára lépett Móra Ferenc, éspedig Felsőlövőn, a század első két esztendejében. Főleg természettudományokra tanította a felsőlövői ifjúságot a fiatal segédtanár, akinek hatvanhat forint és hatvanhat krajcár volt a fizetése. De mivel a katonasággal is akadt eligazítani valója és mert házasodni is készült, gondolt merészet és nagyot: Szegedre pályázott főigazgatósági tollnoknak. (Ez időben már egy költő működött e téren: a váradi Dutka Ákos.) De Platz Bonifác, aki pap létére nagy ellensége volt Darwinnak, úgy látszik, a költőkkel szemben is tartózkodó álláspontot foglalt el. Túlságosan beajánlották neki Móra Ferencet, aki akkor már versben és prózában szolgálta az irodalmat. Hiába volt életében először és utoljára audiencián bátyjával együtt Móra Ferenc, nem jelölték a tollnoki állásra és így történt, hogy 1902-ben a szegedi sajtó munkásai közé állott be, a Szegedi Naplóhoz, amelyet Engel Lajos adott ki, és Kulinyi Zsigmond és Békefi Antal szerkesztettek. Ennek a lapnak olyan jó híre és olyan nagy tekintélye volt abban az időben a magyar vidéken, mint a Daily Mailnek vagy a Corriere della Serának. Mikszáth és Gárdonyi asztala állott a redakciójában, és ehhez az asztalhoz Tömörkény mellé Móra Ferenc is letelepedett. A bűvös asztal ott is marasztotta Szegeden és vitte, lassan, de biztosan, előre.

(Megint egy furcsa véletlen, hogy éppen Ady Endre is jelentkezett az időben a Szegedi Naplónál, és kis híja, hogy nem őt ültették le a Mikszáth asztalához.)


A város mindenese

Közigazgatási riporternek szerződött le Móra, hatvan forint volt a fizetése, de csakhamar ő lett a lap mindenese. Békefi födözte föl benne a költőt, aki Csipke néven hosszú esztendők során minden vasárnap jelentkezett, mint az újság ünnepi kalácsa. Móra Ferenc 1902-ben adta ki első könyvét, Az aranyszőrű bárány címen, kedves, derűs verses mesét Mátyás király korából, amely később, a Petőfi Társaság egy ünnepi ülésén a legmagasabb hallgató tetszését is megnyerte. Huszonöt éve jelent meg tehát az első Móra-könyv, csöndesen, minden különösebb feltűnés nélkül. Mint ahogy csöndesen, minden különösebb feltűnés nélkül dolgozott tovább a szegedi művelődés mezején Móra, aki hamarosan fészket rakott Szegeden, elvette szíve régi választottját, Walleshausen Ilonkát, aki nemcsak méltó élettársa, de egyben írótársa is lett, hiszen Móra Ferencné írta a legjobb szegedi szakácskönyvet. 1904-ben Móra a Somogyi Könyvtár és a Városi Múzeum őre lett, 1917-től kezdve igazgatója. Amit Tömörkény nem egészen dicstelenül kezdett, azt ő folytatta teljes dicsőséggel. Különösen a régiségtár és a néprajzitár páratlan gazdagsága és eredetisége az ő érdeme, de a Közművelődésnek emelt tiszaparti palota minden egyes szöglete az ő lelkének és kezének gondosságát és pontosságát hirdeti.


A gyermekek barátja

Jöttek és mentek az évek, a béke csöndes és a háború hangos évei, Móra rendületlenül állott a poszton, írt, olvasott, tanult, dolgozott. Ő lett a mindenttudó Szegeden. Polihisztora az összes tudományoknak. A hivatalos életrajzában olvasom, hogy leginkább zoológiával és archeológiával foglalkozik.

De ha botanikáról van szó, akkor ő Linné és De Candolle tudományában otthon van, ha csillagászatról beszélnek, akkor ő Kopernikus és Flammarion mesterségében teljesen tájékozott, hogy az okkult ismeretekről és az erotikus irodalomról ne is szóljunk.

És közben egyre jönnek ifjúsági könyvei, meséi, regényei. A legnehezebb műfajt választja magának, de a jobbik részt, mint az evangélium mondja: a gyermekeknek ír.

Az öreg diófákról, a Mindenki Jánoskájáról, a Csilicsali Csalavári Csalavérről, a Kincskereső kis ködmönről, a Filkóról mesél a leghálásabb és - a legfinnyásabb olvasóknak, és ezek egyszerre a szívükbe fogadják és nem győzik hallgatni. Egyszer, makói tanár koromban, népszavazást rendeztem az alsó osztályokban, hogy melyik a legkedvesebb olvasmány?

Nagy szótöbbséggel győztesen elsőnek került ki a versenyből a Rab ember fiai, Móra Ferenc ifjúsági regénye Apafy Mihály fejedelem idejéből.

Akadt olyan fiú, aki szóról szóra elmondotta az egész könyvet, és ha valahol elakadt vagy hibázott, mindjárt egy csomó kéz emelkedett a levegőbe: - Nem úgy van, tanár úr kérem! Ezenkívül én még egy olvasmánynak láttam ilyen mély és erős hatását az iskolában: A kék madár meséjének.

Móra és Maeterlinck - egészen jó társaság.


A legendás dolgozó

Kitört a nagy háború, és az egyetlen újság a magyar vidéken, amely az első órától fogva végig a vezető helyen mindig a békét siratta, mindig a magyar vért sajnálta, mindig a jövőt féltette, a Szegedi Napló volt. Móra Ferenc írta ezeket a szó legnemesebb értelmében vett pacifista vezércikkeket, amelyek a maguk hazai családi körében éppen úgy szolgálták az emberiség ügyét, mint Romain Rolland tiltakozásai a nagyvilágban. A háborúban a tollal küzdők sorában a legtisztább magyar hősök egyike volt a mi Móra Ferencünk.

Tömörkény halála után (1917) egészen az ő birodalma lett a szegedi Kultúrpalota, ahová hetedhét országból zarándokolnak a hívek: tanulni és gyönyörködni. Ő pedig ott üldögél szivarszó mellett a csöndes irodában, és dolgozik tovább. A jövendő Móra Ferenc száz év múlva nagy zavarban lesz majd: hova tegye, hogyan osztályozza azt a tömérdek Móra Ferencet, aki itt alkotott és munkálkodott.


Az aradi vértanú

Még a színpaddal is megpróbálkozott, de eddig éppen csak a névjegyét adta le kétszer. Makón mutatták be Csőszfogadás című ragyogóan mulatságos színpadi tréfáját. A színészek alig tudták végigmondani a nagy kacagástól. Réti Ödön és e sorok írója szerepeltek még az estén, előadás előtt levétették magukat a szerzők négy másik művészemberrel együtt. Mikor a nevezetes arcképcsarnok megjelent egy makói kirakatban, a tanyai népek megállottak előtte, és találgatták, kiket ábrázolhat?

- Ezök bizonyosan az aradi tizenhárom lösznek - vélte B. Papp Imre, mire a szomszédja óvatosan megjegyezte:

- De hiszen itt csak heten vannak!

- A többieket alkalmasint mán kivégezték - hagyta helyben az előtte szóló. (Igen ünnepélyes és tragikus volt a helyzet, mint a lenti ábra mutatja.)


Aranyszájú Ferkó

Külön tanulmányt érdemelne Móra Ferenc, az élő szó hatalmának embere.

Talán Dickens tudott úgy beszélni a pódiumon a közönséggel, úgy játszani a szívekkel, mint ez az Anatole France a Kiskunságról. Édesbús gordonkaszó a hangja, amelybe mintha annak a templomnak harangja is belebongana néha, amelynek muzsikáját félálomban hallgatta az a félegyházi nádparipán lovagoló csodagyermek egykor.

És amilyen csodálatos az élő beszéde, olyan különös a kézírása is ennek a Móra Ferencnek. A leggyönyörűbb hieroglifákat rója, csupa gyöngy, csupa ékesség, csak szedő legyen a talpán, aki hibátlanul elolvassa. Igazán ilyenkor látja az olvasó, milyen nagy áldás az emberiségre és külön a magyar literatúrára annak a mainzi Gutenberg Jánosnak találmánya.


Isten kezében

Móra Ferenc kincse szegedi véka alá rejtve világított, melegített egészen 1921-ig, amikor is Supka Géza kéziratot kért tőle az akkori Világ számára. Ettől fogva azután ország-világ megismerte, megszerette, és hogy ma mit jelent nekünk, szegény magyaroknak ez a mi kincsünk, arról ne én beszéljek, arról egy egész ország tesz most vallomást neki.

Én inkább még azt mondom el, hogy Tömörkény István, holtig jó gazdája, hogyan mentette meg két ízben is "véletlenül" Móra életét a mi számunkra. Egyszer a telefonhoz hívta sürgősen a "bojtárját", aki alig lépett az igazgatói irodába, a könyvtárteremben lezuhant a többmázsás bronz Ferenc József-mellszobor, éppen Móra Ferenc hűlt helyére, az íróasztal mellé. (Ebbe a Ferenc Józsefbe az ég villáma csapott Sándorfalván, azért helyezték a megrokkant bronzot a múzeumba.) Más alkalommal pedig csöngetett Tömörkény Mórának, aki az anyakönyvtár emeletén rendezgette az exlibriseket. Móra sietett a gazdája hívó szavára, eközben a felső polc leroskadt és megint csak a könyvtáros hűlt helyére dőltek le a könyvek, rettenetes dördüléssel, mint a Sámson oszlopai.


Éljen a jubiláns!

Mosolyogva mondja ezt ma már a szelíden szivarozó jubiláns, akinek egyszerű és mégis olyan csodálatos élete karmája ott van abban a kis könyvtárban, amely Móra Ferenc összes műveit adja a magyar olvasónak, aki őszinte szívből kívánja, hogy a szivar még nagyon sokáig jól szeleljen, a kis unoka sok örömet szerezzen, és hogy Jókai és Mikszáth még igen-igen hosszú ideig várjanak erre a hatalmas harmadikra abban a magyar Pantheonban.

Literatura, 1927. november.

Móra Ferenc: A szelek

Szeretem nagyon a déli szelet,
Ha fák hegyén szökellve integet.
A természet pajkos suhanca ő,
Csupa vidámság és csupa erő.

Pirospalástos herceg, jó barát,
Tisztára söpri az ég udvarát.
Kidanolgat rá derűt, meleget -
Szeretem nagyon a déli szelet.


A keleti szellőt is szeretem,
Ha elbeszélget szelíden velem.
A harmatos hajnal leánya ő,
Ablakot tárok néki, hogyha jő.

Megfrissül minden, mire rálehel,
Kopasz gallyon is virágot nevel,
Könnyem letörli, mint a lágy selyem -
A keleti szellőt is szeretem.


A nyugati szelet is szívelem,
Ki sírdogál álmatlan éjeken,
A tengereknek méla vándorát,
Ki elterítve felhőfátyolát,
Aludni küldi a sok csillagot,
Megitat erdőt, rétet, patakot,
Szomju virágot úton-útfelen -
A nyugati szelet is szívelem.


De lelkem fázik, szívem szomorú,
Amikor észak zordon szele fú,
Röpködve bősz süvöltözés között,
Mint óriás sas a világ fölött.
Olyankor egy repedt falú tanyán
Sokat didereg az édesanyám,
Pereg a könnye, szíve csupa bú,
Amikor észak zordon szele fú.

Móra Ferenc: Van minden szívnek...

Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Általtörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sirnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

Móra Ferenc: A fűzfáról, aki szépet álmodott...

Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet.

- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.

A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze, a ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.

- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.

-Én nem akarok százesztendős koromban szétporladni - feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.

- Csitt, csitt! - zúgták haragosan a szakállas öreg füzek.- Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már Tél király szélparipái?

"Mi közöm hozzájuk?" - akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.

Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszéjét, de a többiek azt mondták neki:

- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.

A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:

- Nini, hát ezt mi lelte?

Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát.

Hanem az éppen nem sietett a felébredéssel. Semmiben sem akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.

Mikor nagy sokára kipattant a szeme, az volt az első kérdése a többi fákhoz:

- Halljátok-e , fűzfák, ki mit álmodott a télen?

- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával - zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem, és gyűjtögették rólam a mézet.

- Én még szebbet álmodtam - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.

- Én a szegény emberek öröme voltam - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak, s engem áldottak, mikor a munkájuk árán kenyeret vettek.

A negyedik fűzfa szinte kopasz volt az öregségtől. De azért ő is álmodott.

- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok a jóságomért.

- Mit fecsegtek összevissza? - hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe, és onnan néztem le rátok!

Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki nem álmodott közülük.

- Hát ez a seb mitől van a lábadon? - kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.

- Micsoda seb? Ez itt? Észre se vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz erővel felébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.

S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.

Jöttek a vidám gyerekek, és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek, és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai, és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat, és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki, és nem áldotta meg senki.

Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt és haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.

- Tudod mit, apám? - ugrott oda a leveletlen fácskához. - Nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.

S mire a csillagok föltünedeztek, a nagyravágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított , mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.

- Micsoda lárma ez? - riadtak fel éjszakai álmukból a füzek.

A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével.

- Nem ér sokat ennek a tüze se.

- Nyers fának hideg a parazsa - mondta az öreg halász.

A kihűlt hamut fölkapta a szél, és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó füzek levelére.

Móra Ferenc: Sétálni megy Panka...

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű az útját jószágoddal hintsd be,
Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a dülőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

Móra Ferenc: Csalimese

Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
A hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam,
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.