Kossuth toborzóbeszéde

Szeged, 1848. október 4.


Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! Mélyen megilletődve hajlok meg előtted.

Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy mellemből kifogyott a hang; de midőn Szeged népét látom, úgy látom, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, mint hogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.

Midőn én, mint az ország teljhatalmú biztosa s a Honvédelmi Bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem.

És én, mondhatom, örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést; mert veszedelem fenyegeti szegény elárult hazánkat, oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhitűek a fővárosban azt mondák, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák. De én azt mondám: ez nem igaz.

Alkudozásba akartak ereszkedni Jellačićtyal*, ama gaz árulóval, kit az ármány pokoli céljainak kivitelére, arra, hogy csak nemrég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket kezeinkből újra kicsikarja, s a népet újra a szolgaság jármába hajtsa, eszközül szemelt ki. De én azt mondám, hogy mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy hajszálnyit is lealkudnék, elmegyek és megtekintem a népet.

És most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit, nem késem megírni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóval való minden alkudozás ellen ünnepélyesen tiltakozik. Megírhatom-e ezt? (A nép: Meg!)

Igenis, megírom, hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdult keblemben a hit, hogy e haza, lépjen bár a pokollal szövetségre ellene az ármány, mentve lesz.

Krisztus, mennyei országát megalapítandó a földön, egynek választottai közöl azt mondá: e kőszálra építem én egyházamat; és én hasonlóan mondom, hogy Szegedre s ennek lelkes népére építem nemzetem szabadságát, és a pokol kapui erőt nem vesznek azon.

Oly hatalmasnak hiszem én a népet, hogy ha felkel és összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatait is képes fenntartani erős karjaival.

Hazámfiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán éppen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordával. Ki tudja, mit hoz ránk ez óra, győzelmet-e vagy veszteséget? – De győzzünk bár vagy veszítsünk, és Szeged népére mindenesetre számolok. A népre minden esetben szükségünk lesz: ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa; ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa.

Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára a városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna? (A nép egyhangúlag: Nem!)

Én esküszöm a mindenható Istenre, ki védi az igazságot, és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp véremig elraboltatni nem engedek, esküszöm, hogy hazánkat védeni fogom, míg karomat felemelhetem. A magyarok Istene úgy segéljen és áldjon meg engemet!*

Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára mint sasok repültek harcmezőre a vitéz magyarok. Én, látván a haza jelen veszedelmét, zászlót ragadtam kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, szegény fejemet nyugalomra nem hajtom, míg az elárult haza fiait szabadságának megmentésére annak árulói ellen zászlóm alá nem gyűjtöm. De most, miután Szeged népének lelkesedését látom, bízvást összehajtom e zászlót, e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bízom a magyarok Istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a hon; ha pedig a hadiszerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha netalán a végrehajtó hatalom az ármány által a fővárosból kiszoríttatnék, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenteni erősen hiszem.

Szegediek! Testvériség köt össze bennünket. Nincs nemes és nemtelen többé; egy hazának fiai, polgárai, testvérek vagyunk mindnyájan. Tehát testvérileg összetartva ragadjunk fegyvert az árulók ellen, legyünk készen hazánk oltalmára.

Testvérek! Ha úgy jöttem volna e városba, mint valamely rendkívüli örömnek, boldogságnak hírnöke, igényelhettem volna talán tőletek koszorúkat, de miután avégre siettem körötökbe, hogy benneteket fegyverre, a haza megmentésére hívjalak fel, azon virágkoszorúkat, melyeket lelkes hölgyeitek utamban elhintettek, nem tekinthetem másképp, mint előjeléül azon győzelemnek, melyet a haza ellenségein nemsokára kivívandunk.

Egész életem küzdés és szenvedés vala; de e pillanatban jutalmazva érzem magamat – ám pihenni nem fogok, árva fejemet nyugalomra nem hajtom, míg el nem mondhatom az írás ama szavait: Most bocsásd el*, uram, szolgádat, mert láták szemeim hazám szabadságát, boldogságát megmentve.

Keblem tele érzéssel, még sok mondanivalóm volna hozzátok; de az érzés elfojtja ajkamon a szót. Különben egypár napig* körötökben szándékozván maradni; még lesz alkalmam hozzátok bővebben szólani. De most nézzétek – soha nem sírtam – és könnyezek.

Kossuth beszéde a Bécsből visszatért országgyűlési küldöttség fogadtatásakor

Pozsony, 1848. március 17.

Uraim!

* Mint a magyar szabadság hírnökei üdvözöljük Magyarhon szabadságának napját. (Örömrivalgások.) Oly nemzet közepette, mely a szabadság iránti lelkesedés végett semmi ösztönzésre, semmi ingerlésre nem várt – ily népnek közepette, midőn az eseményekben maga az Isten szól, röviden szólok Magyarhon szabad polgáraihoz. – Megjöttünk Bécs falai közül, hol az abszolutizmusnak századokon keresztül tartogatott rendszere összedőlt. (Harsogó örömkitörések.) Testvéri szeretettel fogadtattunk azon nép által, mely a szabadság kivívásának tettére Pozsony falai közül kapta a biztató szót. (Sokszoros éljen.) A mi közelgésünknek híre Ausztria számára az alkotmány megadásának perce volt. Mi hisszük és reméljük, hogy a szomszéd birodalom népei azon alkotmányt, mely most szóban van, tetté fogják érlelni. Mi minket illet, még nem sok hetek előtt az volt kívánságunk, hogy reformjainkban, törvényeinkben, közigazgatásunkban nem Bécs, hanem Buda felé haladjunk*. (A helyeslésnek viharos nyilvánulása.) Most már nem Buda felé haladunk, hanem törvényhozásunkban, reformjainkban s közigazgatásunkban, szóval e nemzet jövendőjének intézésében Budán benn vagyunk. A magyar megtartotta s megtartja e nehéz napokban is hűségét a király iránt, s a király nevében István főherceg*, teljes hatalommal felruházott királyi helytartó fogja a felelős magyar minisztérium által Budáról kormányozni az országot. (Éljen! Éljen! Éljen!) És íme, itt azon férfiú (gróf Batthyány Lajosnak* vállára tevén kezét), kit a nemzet kívánsága következtében a király akarata is a nemzet felelős minisztériuma első alkotója és elnökévé kinevezett. (Éljen! Éljen!) Azt gondolom, urak, hogy az ő személyessége, az ő élete, az ő lelke biztosítják a nemzetet, miszerint az, minek ennek következtében történni kell, magyar földön magyar lélek által magyar kezekkel kevés órák, kevés napok alatt végre lesz hajtva.

Mi más törvényeket Bécsből nem hozánk, nekünk más törvények Bécsből nem kellettek. (Éljen!) Nekünk felelős minisztérium kellett, mely a nemzet őrködése és nemzet iránti felelősség kötelessége alatt a nemzet törvényhozóival együtt formulázza meg részletesebben azon törvényeket, melyekre nézve a nemzet erészbeni kívánságát kijelentette, s melyekre nézve a fejedelem helybenhagyását általánosságban – mert másképpen nem lehetett – adott válaszában szinte kijelentette. Uraim! Néhány napok ezelőtt némelyekre nézve közülünk talán veszély percei voltak. De ezen túl vagyunk. Most a munka napja következik. A munka napja nehezebb, mint a veszélyé; mert a veszély az egyest éri csak, ellenben a munka gyümölcse az egész hazáé. E munka tekintetében, uraim, oly közszellemre van szükség, mely, általhatva a szabadság lelkesedésétől, azon meggyőződés által vezéreltessék, hogy a szabadságnak konszolidációjára jogszerű rend és jogszerű nyugalom kell.

Tisztelettel emelek kalapot a magyar ifjúság előtt, melyben a pezsgő vér a férfiúi kor határozottságával és komolyságával párosulva nem csekély tényező volt az eredmények kivívásában Bécs falai közt; s ezen urak megfeleltek a bizodalmas várakozásnak, mert azt hiszem, a bizodalmat megérdemlették azok, kik Bécsben fenn valának. A bizodalmas várakozást veszem a magyar nemzet számára igénybe: hogy a léleknek és testi erőnek minden megfeszítésével az előnkbe kitűzött törvényeket azon polcra lehessen érlelni, hogy ezen országgyűlés, mely a nemzeti szabadságnak alapítója, minél hamarább átadhassa hatalmát a képviselet alapján választandó köznemzeti képviselőknek kezébe. És azért, uraim, hogy e nagy munkát teljesíthessük, s ami a sajtószabadság biztosítására, ami a nemzeti őrseregnek országszertei rendezésére, ami a közteherviselésnek minden osztályok közti életbe léptetésére, ami az úrbéri tartozásoknak mielőtti megszüntetésére, ami a képviseleti rendszer behozatalára szükséges – hogy mindezeket minél hamarább elérhessük, kiküldött társaink nevében is egyetemben az országnak nyugalmát, békéjét s a rendet a haza szent nevétől ihletett minden becsületes hazafinak oltalma – Pozsony városáét pedig különösen a Pozsony városi érdemes polgárság és az országgyűlési ifjúságnak kezeibe teszem le. (Éljen rivalgások.) Én reménylem, uraim, hogy úgy a polgárság, mint az ifjúság, mint minden hazafi, ezen magasztos missziónak mind fontosságát, mind valóságát érezni és megérteni fogja, s ennek következtében megtartja az országgyűlés számára azon állapotot, mely szükséges arra, hogy az országgyűlés a reánézve hátralévő napokon által a nemzetet nemcsak szabaddá tette légyen; hanem szabadsága által boldogságában is megörökíté. Éljen az új miniszter! (Harsány éljenzés.)*

Engedjenek, uraim, még egypár szót. Ő császári királyi főhercegsége, a nádor, teljes hatalmú királyi helytartó holnap a nemes magyar nemzet kebelébe vissza fog térni. Itten, Istennek szabad ege alatt, az Istent híva bizonyságul, azt mondom: hogy azon eredménynek kivívására nézve, melyet kijelenteni az imént szerencsénk volt, senki annyit nem tett, mint őfensége – s nemcsak senki annyit nem tett, hanem az eredményt nála nélkül kivívni mindazon elhatározottsággal s talán mindazon szimpátiával, mellyel mi Bécs lakosai által fogadtattunk, nem sikerült volna, hacsak erőszakhoz nem nyúlunk. Ő, uraim, a királyi székhez azon határozottsággal járult, miszerint kijelenté: ha őfelsége a nemzet kívánatait nem teljesíti, megszűnik lenni Magyarország nádora. Hajoljunk meg, uraim, e magasztos hazaszeretet előtt; hajoljunk meg előtte, mert abban le van téve a magyar szabadság alapja. Meg fog őfensége holnap érkezni; mi pedig el fogjuk fogadni azon szeretettel, lelkesedéssel, melyet érdemel, azon férfias tartással, mely hozzánk illik. – Magyarország történetében sok bús lapok mellett sok örömlap is van; de talán nekünk adja meg Isten azon dicsőséget, hogy Magyarország átalakulását vérontás nélkül eszközölhetjük, és amely dicsőséget megszerezni lelkünknek legforróbb vágya. És remélem, hogy ezen törekvésében a törvényhozó testet a nemzetnek minden tagjai pártolni, gyámolítani és ápolni fogják. (Felkiáltások: Fogjuk.) Mikor érkezend meg nádor őfensége, a magyar főlovászmester* tudtul fogja adni. (Éljen a főlovászmester!) Nem tudok többet szólani; csak egyet jegyzek meg. Történetesen azon mondásomra: „magyar főlovászmester”, észrevételt hallok tenni, mintha eddig a lovászmester német lett volna. Eddig úgy volt, hogy némelyek köztük, ha nem is nevökre, hanem hatalmuk és hivataluk irányára nézve németek voltak.*