Nem Liszner Vilmos volt az, hanem Liszner Vili, a Vili. Ki nevezi azt Liszner Vilmosnak? Vili jobbra-balra fordulva előbb mondott valamit testőreinek, izgatottan, mint aki végrendelkezik. Nyilván utolsó kívánságát közölte velük. Azt, hogy súgjanak. De a két sportférfiú nem nagyon biztathatta, a tárgyalás hosszúra nyúlt. Jámbor, ki előtte ült, a hatodik padban, kénytelen volt hátraszólni s megjegyezni, fölösleges jó tanácsul:
– Állj föl.
Vili végre fölállt, nem serényen, csak megadással. Nem lehetett tovább elodázni.
– Van kedve felelni, fiam? – kérdezte Novák szelíden, megvakarintva fejét csontvégű irónjával.
Mit mondjon erre? Azt nem mondhatja, hogy egyáltalán nincs semmi kedve felelni. Úgyis felelnie kell. Lefelé tekintett hát a padon heverő könyveire, a számtanra meg a fizikára, melyek lapjait babrálgatta, hogy utoljára még erőt kapjon tőlük, mint Anteus a földtől. Fejét kissé oldalt hajtotta. Alig láthatóan vállat vont. Majd így szólt:
– Van.
A tanár örült ennek. Felelni végre kitüntetés. De megkérte őt, hogy érthetőbben jelentse ki ebbeli készségét:
– Kissé hangosabban.
Vili ismételte:
– Van.
Már készülődött is kifelé, a táblához. Novák azonban leintette:
– Csak maradjon a helyén. Mi így is elbeszélgethetünk.
Ez lehangolta Vilit. Ő szeretett legalább kimenni, kezébe venni a krétát, magasra ugrálva, fölkapaszkodva gyorsan törölni a táblát, kisubickolva legutolsó száraz foltocskáját is, érezni, hogy ott legalább hasznos izommunkát végez, aminek van némi látszatja. Ettől, sajnos, elesett.
– Most ez kibabrált velem – suttogta Vili a fogai között, de ezt nem egészen így mondta.
Novák becsukta könyvecskéjét. Rátekintett.
– Micsoda? – kérdezte szórakozottan. – Önnek bizony javítania kell. Egész évben nem nagyon iparkodott. Most majd jóváteszünk mindent. Ugye, Liszner?
Vili többnyire „kegyelem-elégségessel” csúszott át osztályról osztályra Bíró Gyurka jóvoltából, ki az osztályozó konferenciákon kardoskodott mellette. Novák is átengedte mindig, egy megvető kézlegyintéssel.
De nem kedvelte őt. Nem mintha bármelyik diákja iránt ellenszenvet vagy rokonszenvet érzett volna: mindegyik csak tanuló volt, nevelési objektum. Izgatta azonban az, hogy annyi fáradsága kárba vész, s Vili mégsem érti, amit magyaráz.
(...)
– Liszner, Liszner – kezdte lassan, mély, nem kellemetlen hangján. – Mondja csak, micsoda a maga édesapja? ...
– Kereskedő.
– Milyen kereskedő?
Hosszú csönd után, igen halkan:
– Fűszerkereskedő.
Novák ezt természetesen tudta, hiszen náluk vásárolt már évek óta. De a feddés ritmusa megkövetelte a rávezető szókratészi módszert.
– Látja, látja – szólt, mert ilyenkor mindent kétszer mondott –, ott a maguk szép, nagy boltjában sok inasra van szükség. Miért nem megy inasnak? Nem szégyen az. Aki az eszével nem tudja, vagy nem akarja megkeresni a kenyerét, az keresse meg a két keze becsületes munkájával, az arca verejtékével.
Vili csak pislogott vöröslő, sírni készülő szemével, hogy őt, a bajnokot, inasnak küldi. Torkát a harag görcse szorongatta.
Novák folytatta:
– Most tavasz van, s künn a mezőn, a szántóföldeken, a szőlőkben kezdődnek a munkák, a szántás, kapálás, kötözés. Ehhez sincs kedve? Pedig inkább a földet művelné, minthogy így szomorítsa azt az áldott jó édesatyját. Mondja, kérem, mivel lopja maga az Istennek azt a drága napját?
A formás kis beszéd végéhez közeledett, s az utolsó tanulsággal zárult:
– Aki nem dolgozik, az ne is egyék. Aki nem tanul, az...
– Tanultam.
– Tanultam, tanultam – szólt Novák –, könnyű azt mondani. Ne tanuljon soha, hanem tudjon. Jaj, jaj. Liszner, Liszner...
...
Novák áttért a fizikára. Ezen a téren sem remélhetett sokat Vili. A fizikaórák rendesen délutánra estek, s ő szundikált az elsötétített szertárban. Nem látott egyetlen kísérletet sem...
...
A tanár az ingát adta föl. Vili belekezdett, megindult, mint az inga, és megállt, mint az inga. Novák, hogy mégis kihúzza őt, másik kérdéssel kedveskedett:
– Talán a Toricelli-féle űr.
Vili makacsul hallgatott, lelógatva fejét. Körötte sisteregtek a többiek. Glück Laci kezével-lábával mutogatta tanítványának, hogy mi az. Hangosan súgtak. Novák már ezt se bánta.
Egyre fojtott kuncogás hangzott fel a hetedik pad körül.
Huszár Bandi a természettankönyvét Vili felé tartotta, mint a ministráns a papnak az evangéliumot, hogy olvassa belőle a leckét, de a könyv lapján egy arckép volt. Novák Hilda fotográfiája. Az a csinos, bájos arcképe, mely kirakatokban is látható, s a helyi fényképész szívessége folytán nem egy diák birtokába jutott.
Novák a hetedik pad felé hajolva várta a feleletet, de fél szemmel meglátta a fotográfiát, mielőtt még eldughatta volna a diák.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre. Odaszólt indulatosan:
– Ne ízetlenkedjenek. Mit vihognak?
Azzal járni kezdett, izgatottan, le-föl a padok között. Megkerülte a dobogót, újra visszament Liszner elé, a hetedik padhoz.
Női nevek voltak ide bevésve, nyíllal átlőtt szívek, geometriai idomok, trágár ábrák. Gyűlölettel nézte végig a szamárpadot. Utálta ezeket a kormos, fekete kamaszokat, ezeket a kanokat, kik nem iskolába valók, csak a levegőt rontják. Egész testében reszketett.
És talán tettlegességre is vetemedik, ha meg nem pillantja a feléje nyúló kezek sokadalmát, melyek nagyujjuk és mutatóujjuk szakadatlan mozgásával kaparászták a levegőt, s szinte orra előtt babirkáltak: a diákok törzsüket lehetőleg kinyújtva, jobb karjukat támadóan előrefeszítve kéredzkedtek, hogy ők tudják a Torricelli-féle űrt. Ekkor jutott eszébe, hogy mégis mérsékelnie kell magát, hiszen ezek csak gyerekek.
– Tudja – noszogatta Vilit –, vagy nem tudja?
Vili alig hallhatóan nyögte:
– A Torricelli-féle űr.
De beérte a címmel, mást nem mondott, megint lecsuklott a feje.
Novák most rátámadt.
– Igen, az a maga fejében van.
Hatalmas kacagás harsant föl.
– Csönd legyen – mondta Novák.
Ezt a sikerült élcet több ízben alkalmazta, sok diákjára, egy előkelő növendékére is, ki évekkel ezelőtt járt ide, s azóta államtitkárságig vitte föl, és kezében az ünnepi serleggel beszédeket szokott mondani egy igen előkelő kaszinóban. Senki se vette rossznéven. Vili azonban, ki eddig csak görnyedezett, fejét dacosan fölszegte, s magából kikelve kiáltotta feléje:
– Na.
– Mit morog?
– Azt, hogy ne tessék engem nevetségessé tenni, tanár úr. Nem bírom. Nem bírom.
És látszott rajta, hogy nem bírja.
Novák ordított:
- Szemtelen.
– Nem vagyok szemtelen.
– Bikfic.
– Nem vagyok bikfic.
– Melák.
- Nem vagyok melák.
Mindenkiben megfagyott a vér. Zöldy se mert már röhögni.
Ilyen jelenetek azelőtt sohase fordultak elő Nováknál, legföljebb Fórisnál. A tanár homlokához kapott. Így még nem vesztette el egyensúlyát. A szívek viharosan dobogtak. Ebeczky Dezső rosszallóan csóválta a fejét, Vilire tekintve, mint örök tanárpárti.
Vili most kiegyenesedett. Novák eléje állt. Fél fejjel magasabb volt a tanítványa.
– Óriás – csúfolta Novák és végignézte -, Achilles. Csak a tudása is ekkora volna. Hústorony.
– Ezt ne mondja nekem a tanár úr.
– Micsoda alak. Micsoda nagy alak. Szégyellje magát.
Vili fátyolos hangon kiabált:
– Ne tessék engem bosszantani – és fenyegetően eléje feszült.
– Tessék? Azt hiszi, talán félek magától? Nem félek. Ön akar érett lenni? Éretlen. Leülhet. Végeztünk.
Vili úgy ült le, hogy a pad belenyekkent...
Novák alig hagyta el a tantermet, Vili mint egy faun fölugrott padja tetejére. Szinte a mennyezetig ért. Öklét magasra emelte, a tanár után rázta.
– No megállj, ezért még szorulsz. Csak letegyem az érettségit.
(Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 283–349. o.)
Lánc, lánc, eszterlánc,
