A gyönyör fáj Kéjes a bánat Erős sodrával Örökre árad Ha elhord messze Visszahoz egyszer Mély folyóteste Úgyse ereszt el Partok dalolnak A fák jó zöldek Ne bántsd a csöndet Ki gondja a holnap? Karikakörbe Útját e görbe Pályán tán járja a föld, talán nem A célt ne kérdjed A nap talán áll Az élet régibb A halálnál Ámen
Valahogy...minden messze lett. Hallom néha a hegyeket, úgy hívnak, oly primitíven - fehér szívére húz a Tátra, felétek tél lesz nemsokára, nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!
Rajzotok föltükrözi szívem ti megrabolt, volt, régi kincsek, úgysincs, ki sorsotok sirassa - a nagy dacos kedv bennem sincs meg, tudsz-e még kuruc lenni, Kassa, naivan, hittel, jón, szelíden?
Ti szent semmik. Házak. Az esték. Nők. Ki vitt el titeket tőlem? Kergettük egymást az időben, eltévedtem és nem keresték a nyomom. Eldobáltam lázat, ideget, vért. Megálltam. Fáradt vagyok. Nem tudom, ki keres még?
Nem tudom, vagytok-e még igazán? Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik? valami elvitt egyre messzibb, vagyok-e még és van-e még hazám? Valahogy...minden messze lett, fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak, hallom néha a hegyeket: siratlak, siratlak, siratlak.
Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között a nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.
Ki nézi meg a mi szívünket? Valami bennünk itt megállott, az óra jár még a zsebünkben, nem ingott meg a mi hitünk, nem, de megállt valami, nem tudjuk, valahol, a múltat hallani, a jelen zakatol, az évek járnak a ködben, hány? 10, 20, 40, 50?
Mi nem tudjuk, egy óra volt csak, sütött a nap, halkan daloltak, s tapostak, fontak a párkák.
A mi helyünket már fiaink várták ó, kilopták szemünkből a fényt, kezünkből kicsavarták a fáklyát s ők élik helyettünk az ént, valaki tévedett, nincs Isten, nincs ég! Adjatok életet, Segítség!
Valahogy...minden messze lett. Hallom néha a hegyeket, úgy hívnak, oly primitíven - fehér szívére húz a Tátra, felétek tél lesz nemsokára, nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!
Rajzotok föltükrözi szívem ti megrabolt, volt, régi kincsek, úgysincs, ki sorsotok sirassa - a nagy dacos kedv bennem sincs meg, tudsz-e még kuruc lenni, Kassa, naivan, hittel, jón, szelíden?
Ti szent semmik. Házak. Az esték. Nők. Ki vitt el titeket tőlem? Kergettük egymást az időben, eltévedtem és nem keresték a nyomom. Eldobáltam lázat, ideget, vért. Megálltam. Fáradt vagyok. Nem tudom, ki keres még?
Nem tudom, vagytok-e még igazán? Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik? valami elvitt egyre messzibb, vagyok-e még és van-e még hazám? Valahogy...minden messze lett, fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak, hallom néha a hegyeket: siratlak, siratlak, siratlak.
Engem egy villamosban kapott el a furcsa érzés - ismered? Úgy hívják: lelkiismeret - szörnyű és jó, szikrázik, elvakít, szeretnél megcsókolni valakit - én térdre hulltam s rámnézett egy hordár, sapkája és fehér szakálla volt: Csak ennyit szólt:"Ez megbomolt." S a csoda oda volt már. Felálltam, ember vagyok, nagy dolog: azóta tovább lopok.
Olyan messziről ért el hozzám a szemed, Mint távoli csillagok fénye, melyek Talán le is hulltak már az égről, mire szemem Sugarukat felfogta. Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát, Már nem is én vagyok, akit látsz S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén, Mint fénylő valóságra. Csillag, Millió élet lehet benned és gyantás erdők, Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek. Fényed a szemem éri, De már tudom, Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.
Ülök a padon, nézem az eget. A Central Park nem a Margitsziget. Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek. Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek. Micsoda házak és micsoda utak! Vajon, hogy hívják most a Károly körutat? Micsoda nép! - az iramot bírják. Vajon ki ápolja szegény Mama sírját? Izzik a levegő, a Nap ragyog. Szent Isten! - hol vagyok?
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta – Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta – Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor – A költő, a szamár, s a pásztor – Az alomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik, – mennyből az angyal
Embernek lenni fáj, és ettől a fájdalomtól csak harc árán szabadulhatunk.
A harc azonban mindig csak magunkkal folyik.
Ebben a harcban mindig belebotlunk valakibe, belekapaszkodunk, keresünk valami állandót, biztosat.
