Móra Ferenc: Hová lett a fakó?

Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagy urakkal a Mátra széliben vadászgatott egyszer Mátyás király. Űzvén a szarvast, délidőben terebély fák árnyékában jóízűen megette a cigánypecsenyét.
- Na most már hunyjunk egyet ebben a szép bársony fűben urak – heveredett le ebéd után a király. – Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, amíg mi szundikálunk.
Tóbiás mester olasz tudós volt s az eszével szolgálta volna a királyt ha olyan nagyon eszefelejti ember nem lett volna. Pedig mindent tudott az égvilágon, amit könyvből meg lehetett tanulni,csakhogy mindig máshol járt az esze mint ahol kellett volna.
Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonya bokrok alatt, hogy egy szót se hallott a király beszédjéből.
- Neked szóltam, mester! – kiáltott rá Mátyás. – Van-e kedved bojtárkodni?
Tóbiás mester akkora igent bólintott hogy az orrára csúszott a hegyes bársonysüveg.
Van, királyom van. A lovak elolvasatnak ebben a szép könyvben, én meg ellegelek ebben a szép zöld mezőben.
Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig meg nem tudta érteni, mit nevetnek most őrajta. Nagymérgesen gubódzott vissza a könyvébe s ki se bújt belőle addig, amíg napáldozat táján föl nem ébredt a király s össze nem kürtöltette az udvari népét.
- Gyerünk, urak, gyerünk, mert megfordítják otthon a tányérunkat.
De hát nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szőrin-szálán elveszett a király fakó lova.
- No, nagyeszű Tóbiás, most add elő a tudományodat! – ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. – Elveszett a fakó, te felelsz érte.
- Engedelmet kérek, - tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester, - nem veszett az el. Azt mondja az írás, semmi sem vész el a világon. Valahol okvetlen megvan a fakó is.
- Sütheted a tudományod, - legyintett a király. – A fakót add elő, vagy utána mehetsz magad is.
Tóbiás mester a válla közé kapta a fejét s elsompolygott fakót keresni. Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé.
- Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.
- Nem baj no, mester, - esett meg a király szíve az öreg gyámoltalanon. – Én majd felülök a nádor lovára, nádor az országbíróéra, országbíró a tárnokmesterére, tárnokmester a kunkapitányéra, kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, sereghajtó hadnagy a tiedre, te meg hazakutyagolsz gyalogszerrel, s ha elfáradsz foghatod a lovad farkát.
Már éppen indulóban voltak, amikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szűr a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszönés a száján.
- No, mire végzik? – azt mondja, - hazafelé igyekeznek?
- Igyekeznénk ám, ha egy kis kár nem ért volna, - feleli rá a király.
- Kis kár sem nagy kár, - azt mondja a pásztor.
- Nono, - feleli a király, - de azért nem tudom, mit szólnál hozzá, ha a te lovad elveszne.
- Akinek nincs, annak nem vész.
- De ha volna és elveszne?
- Keresném.
- Kerestük már azt mindenütt, ahol nincs – kottyant bele a beszédbe bánatosan Tóbiás.
- Hát ott kell keresni, ahol van, - nézett körül a pásztor. – Meg kell nézni a szarkafészekben.
Szép kerek szarkafészek ringatódzott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor. Tóbiás mester pedig elvihogta magát.
- Bolond lyukból bolond szél fúj. Nem griffmadár a fakó, hogy fára szálljon.
- Meg kell azt próbálni, mester! – ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a szitán. – Uccu csak föl a fára, nézd meg azt a szarkafészket!
Tóbiás mester csóválgatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta, hogy ő udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a szemével, hogy jobbnak látta lerúgni a lábáról a bársonybocskort s nekirugaszkodni a fának.
Gólyalábaival egyszerre fönt termett s le is kelepelt csúfolódva:
- Légy sincs ebben, nemhogy ló volna!
- Nono, - szólt vissza a király, - nézz csak körül abból a fahegyből, hátha látsz valami szépet.
Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy esdő sárgarigó.
Ott legel a fakó az érparton, a másik erdőszélen!
Nem telt bele egy harapásnyi idő, már a fakón ült a király. De addig el nem indult, amíg kezet nem szorított a pásztorral.
- No, öregem, te is okosabb embernek adsz kenyeret, mint Tóbiás mester.
- No, akkor mondanék én még egyet, ha zokon nem esne a szavam, - sodorta kétfelé a bajuszát a pásztor.
- Hallom, bátya, hallom.
- Amondó volnék, hogy nem a tudós a hibás, aki nem tud a lóra vigyázni, hanem az, aki tudóssal legelteti a lovat.
- Megint tanultam tőled, jó ember, - bólintott nyájasan a király. –Meg is fizetem érte a tandíjat.
Azzal elővette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpetáknál.
- Ejnye, ejnye, - nevetett a király – már csak a bicskámat hagyhatom itt zálogba.
Ezüst volt a bicska vasa, arany a pántja, karbunkulus-kővel kirakott a gyöngyháznyele. Azóta se evett a magyar paraszt olyan bicskával szalonnát.

Móricz Zsigmond: A világ végén már szép és jó

A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.
De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.
Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni.
Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni valamennyinek.
Mint egy méhkas, úgy zsibonganak; mint egy madárfészek, úgy csiripolnak; mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azér is béreltek állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.
Kedvesapám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy a felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.
Rozi is le tudna vetkőzni, de csak néz, kicsit duzmaszkodva, hogy a kedvesanyám vele egy cseppet se törődik. Senki se törődik vele, mert a vetkezés olyan izgalmakat okoz, hogy éppen elég kinek-kinek. A legnagyobb lány tizennégy éves, a legkisebb még bölcsőben van. Rozi-forma, négyéves van még kettő, az ikrek. A sok nevet ki tudná megtanulni, még az anyjuk is összevissza cserélgeti, sose tudja, mék a Mari, mék a Juli, Sári, Klári, Cica-Maca - ezek az ikrek. A három picinek még nincs is neve, mit lehet egy féléves gyereken szólítani?
De csak az az egy az érdekes, hogy Rozi olyan kimondhatatlan jól érzi magát a testvérei között, sokkal jobban, mint azok egymással. Ennek a kicsiségnek már van múltja. Nem első hely ez, ahol családot tanul ismerni. Rövid kis életében már a harmadik helyen szopja a szülői szeretetet. Éppen azért csak neki fáj, hogy vele senki se foglalkozik. Se a kedvesanyám, se a gyerekek, se Mari, se Juli, se Sári, se Klári. Ő csak áll oldalt, elbiggyesztett szájjal, és várja, hogy hát ővele mi lesz.
A kedvesanyám kiönti az üstből a forró vizet a nagy kádba, amit behoztak kintről, s a leányok berakják egymást és saját magukat. Most olyan a kád, mint a szüreti puttony, tele szőlőfürtökkel.
De Rozi még mindig magában áll, ott külön, s nem tudja, mi lesz vele. Az ujját a szájához dugja, s néz, néz.
A gerendás szobát felveri, szinte szétveti a lárma, a kedvesanyám folyton kiabál:
- Ne kiabáljatok, megbolondulok!
S annál jobban kiabálnak, kacagnak a vízben, és kiabálnak.
Sok pucér lány. Marinak már akkora combja van, mint a kenyér. Duzzog a kis Rozi, de nem mer beleszólni, mert így van ez az evésnél is, ez a világ rendje, megszokta ő azt már nagyon, hogy ő kenyérből is csak akkor kap, a végén, ha már mindenki kapott, és ha marad. Ha nem marad, akkor nem is kap. És nem sír, és nem kiabál, és nem követel. Ez valami titokzatos dolog, hogy az állami gyerek, az úgy megtanulja, hogy neki nem kell sírni, se kiabálni, se kérni, csak várni... S Rozi is vár, mint egy kis koldus a kapu előtt, míg valaki ki nem visz neki valami alamizsnát. Már ebben a parányi kis négyéves lányban pontos érzék van a nincstelenség jogköre iránt. Neki joga van itt állani és végigvárni, míg a tíz gyerek megfürdik. Emlékszik, hogy már ő fürdött a télen is velük, és akkor még neki a kezére kellett verni a kedvesanyámnak, hogy maradjon sorra. Most már nem kell. Nagyon régen volt ugyan, de nem felejtette el, hogy az ő szerepe az, hogy várjon. Hát vár.
De nézni szabad.
- Egyél tejet! - szól rá a kedvesanyám. - Ott a tej.
Igen, de Rozi csodálatos módon nem szereti a tejet. Nem kell neki.
- Nem - mondja dacosan.
A kedvesanyám folyton elfelejti, hagy melyik gyerek mit szeret, hogy győzné ő fejben tartani, hogy az állami gyerek nem eszi meg a tejet. Mindig van, aki megeszi a részét, mire ő csak észre is venné.
- Nem kell a tej?
- Nem. Egye meg maga.
- Hogy a fene egye meg a gyomrodat! - ripakodik rá a kedvesanyám, és ronggyal kezdi súrolni egyik lányának nyakát, sőt homokkal; olyan fekete, mint az üszőé. - Lódulj ki! - kiált rá Rozira.
Büntetni kell a gyereket. A gyereket folyton büntetni kell, mert másképp elszilajodik.
Rozi nem mozdul, ez olyan elvetemedett, ez az állami gyerek, hogy ennek nem lehet parancsolni.
- Nem takarodsz rögtön ki? - s meglódítja, és a kislányka úgy kipenderül a megnyitott ajtón a hűvös konyhába, azt se tudja, hogy áll meg.
Most aztán kint áll a pitvarban. Az ajtó be van zárva. Annak a kilincsét eléri, de már van benne annyi nevelés, hogy csak nézi a kilincset, soká nézi, nézi, kitartóan, kis fekete szemeivel, csak néz, csak néz, de nem nyúl hozzá. De hogy a tejet emlegették, éhes lesz.
Nem teketóriázik, abban a percben megindul, otthagyja a szoba ajtaját, és megy a kamarába. Annak madzagkilincse van, azt meghúzza, s az ajtó ettől a furcsaságtól, hogy az ember egy madzagot megránt, kinyílik. Rozi bemegy, és ott van a kenyér az orra előtt, nagy félkenyér. Odamegy, és két kis fekete kezével nekiáll és belemarkol, és letöri a ducát. Sikerül. A markában marad a kenyér, azzal fordul és megy és billeg, közönyösen ballag, elmegy a szobaajtó előtt, bentről hallja a nagy lármát, kacagást, visítást, és csak megy tovább, hazamegy. A szalmába megy, oda, ahol az este laktak...
Mert az este részegen jött haza Tülkös bácsi, alig tudott menni, nagyokat lépett, és a fejével folyton a falba ütötte magát, amit a kis Rozi a világon a legrendesebb dolognak érzett, s Tülkös bácsi valami csuda dolgot kotort elő, amivel a búzát verték agyon a nyáron, a végén kisbot lóg a hosszú botról, és azzal a hosszúval kezdett ütni, s folyton csak a kedvesanyámat verte és ütötte. És akkor a gyerekek, akik most úgy kacagnak, éppen úgy visítottak. Úgy sikított a tíz lány, mint tíz darab trombita, csak a kis Rozi nem sikított. Kis Rozinak nem volt joga sikítani.
Akkor is ő már aludt, de kedvesanyám kiragadta a kuckóból, és kiszaladt vele az udvarra, pedig jó hideg volt, és elfutottak mind, mezítláb, a szérűbe, az udvar végébe, és bebújtak a szalmába meg a szénába. Ó, olyan nagy házak vannak ott az udvaron szénából, nagyobb, mint amiben laknak, s akkor a lányok mind fészket csináltak a kazalban, és bebújtatták egymást, és sétét volt, és csakugyan Tülkös bácsi nem jött oda, nem lelte meg őket, és ő is ott volt, bebújva Sárival egy lyukba, még szerencse, hogy úgy aludt el, hogy róla semmi ruhát se vettek le, s a kis cipőjét nem húzták le, ő csak aludt, de más nem történt vele. Így nem is fázott meg olyan nagyon, hát most szaladt és szaladt, és ment haza, a szalmaházba, és megkereste, de nem találta meg azt a fészket, ahol tegnap este bújtak, de nem is kereste, mert már védve érezte magát, és hozzáfogott megenni a cipót, amit hozott, a kenyérnek a ducát.
És a kis állami gyerek, mint a kiskutya, ha lopott, vagy a kisegér, ha talált valami majszolnivalót, csak ott állott, s a fejét bedugta a szénába, és úgy rágicsált, és nagyon szerette mindig a kenyeret, nagyon boldog volt, hogy kenyere van, és úgy ette, mintha az övé volna. Vót neki egy kis esze, olyan kis magához való esze, ha nagyon fiatal volt is. Tudta, hogy hol áll a kenyér, és törni is tudott magának, ha nem is volt kése, meg ha lett volna, akkor se vágott volna, mert azt még nem tudott...
Egész addig tartott az evés, míg a ház felől nagy lárma nem lett. Ez igen soká volt. A fürdés már befejeződött, és a kedvesanyámnak valahogy eszébe jutott a kis Rozi. Kikiáltott a pitvarba, hogy gyere be, de onnan senki se felelt. Muszáj volt kimenni, s azonnal látta, hogy a kamra ajtaja nyitva van, mert a kicsinek még odáig nem ért a kis esze, hogy a nyomokat eltüntesse. Persze, kedvesanyám azt is látta, hogy a kenyér meg van szentségtelenítve, s ebből már azt is tudta, merre kell keresni a kis Rozit, s csakugyan egy perc, és a szalmakazalnál járt, s fogta a nyakát a kislánynak, és felemelte, mintegy békát, s megrázta, és nagyokat ütött rá, ahol érte, az állami gyerekre.
- Nem fogsz megfürödni! - mondta. - Tolvaj disznó! Most aztán büdös leszel húsvétra, és dögölj meg!
De kis Rozi, kis állami védett, már ehhez hozzá volt szoktatva. Nem is lehetne az, hogy őtet ne verjék, őtet csak verik. Az már nem is fáj olyan nagyon, hogy visítson, fáj, de már hozzá van szokva, el van rá készülve, hogy neki minden falat ételért bizonyos verést kell elszenvednie, úgyhogy ő ilyenkor is csak hallgat, ha verik, mert minek sírjon, senki se vigasztalja meg, senki se menti meg, és nem is törüli le a könnyét, az állami gyereket csak verik. Ő nem tudja még, mi az, hogy ő állami gyerek, csak nála ez a dolog technikája, hogy ha verik, nem sír. Ha ételt lel, megeszi, ha ütik, hallgat.
De most valami csoda történt. Megjelent a helyszínen az állam.
A Néni jött, a felügyelő néni, aki meg van bízva a kiadott lelencnek a gondozásával, és kijött most a tanyára, és megnézte, hogy a kis Rozival mi van, s mi lesz a húsvétkor, és véletlenül éppen rajtakapta, hogy a kedvesanyám verte az állami gyereket.
Ebből nagyon furcsa dolog lett. A szelíd és csöndes Néni kiabálni kezdett, ellenben a nagy, fekete kedvesanyám igen hallgatott.
- Azt hiszi, nincs más, akihez a gyereket odaadhatom? - mondta a Néni. - Majd meglátja, hogy van... Hogy néz ki ez a gyerek? Hol vannak a ruhái? Hol vannak a ruháid?
Rozi az ártatlanság zsenialitásával azt mondta:
- Kedvesanyám mindig a Cicára meg a Macára adja.
- Mi az, maga a macskákat hálatja a gyerek ruháiban?
És a kedvesanyám csak hallgatott.
S a kis csodálatos megértette, hogy itt baj van, a Néni buta, s azt hiszi, hogy azok valami macskák, pedig azok az ő testvérei.
- Nem macska. Jány.
- Ahá! - értette meg a Néni. - Maga a saját gyerekeire adja az állami ruhákat? No, jó, hogy tudom. Azonnal összeszedni minden ruhát, s a gyereket viszem. Éppen van egy jó helyem a számára, bent a faluban.
Nem volt mit tenni, kedvesanyámnak össze kellett szedni a ruhákat, és a Néni kocsira rakta a kislányt, és egyszerűen elvitte magával. És a kis Rozi egy szót sem szólt, már megint a nagy bölcsességénél maradt, hogy neki nem szabad megszólalni, ha róla intézkednek.
S a kocsi végül is beért a faluba, és megállott egy szép ház előtt, ahonnan kijött egy piros arcú, kövér, vidám néni, és ölbe kapta a kis Rozit, és nagyon hálálkodott a Néninek, hogy ilyen szép húsvéti ajándékot hozott neki.
De kis Rozi már megint kívül érezte magát a világon, s újra hallgatott, és morózusan nézett apró, fekete szemeivel.
- Én kedvesanyámhoz akarok menni - mondta, s letörülte az arcáról a csókokat.
De a kövér néni csak nevetett, s bevitte a szobába, és nagy babát mutatott neki, hogy: "Nézd csak, ez mind a tiéd lesz, ha itt maradsz." Ám ő egyre jobban gyanakodott, és a Jézusért sem hitte volna el, hogy neki nem kedvesanyja a kedvesanyja, hiába mondták, hogy nem az szült tégedet, nincs neked anyád.
Ez még jobban megrémítette és megharagította, hogy most ezek az idegenek el akarják rabolni az ő kedvesanyját.
Már a Néni el is ment, s csak biztatta utolsó szavával is a kövér nénit, hogy: "Csak bánjon vele szépen, akkor majd meglátja, megszereti magát a kis Rozi."
Kis Rozi nagyon el volt bigyeredve, az a sok minden, ami ma történt, a fürdés, a sok meztelen lánytestvér, a kenyér, a szalma, a verés, a Néni, a szekér, ez sok volt neki egy nagypéntekre.
- Le foglak fektetni, kicsikém, úgyis rengeteg dolgom van - mondta a kövér néni, s lefektette kis Rozit egy nagy díványra, s betakarta úgy, ahogy volt, meleg kendőkkel.
De kis Rozi csak hagyta, azzal a fifikus kis ravasz eszével azt mondta magában: "Csak ereggy ki innen."
S mikor a kövér néni kiment, ő abban a pillanatban felugrott, és minden habozás nélkül kifutott a szép szobából, a nagy hajú babák mellől, és ki az udvarra, s ki az utcára. És olyan kutya szerencséje volt, hogy senki se látta meg. Az egész faluban mindenki húsvétra készült, senki se volt az utcán, s kis Rozi mehetett, amerre a szemével látott.
És ő szaladt az úton, a poros országúton, és ment, amerre az út ment, míg csak ki nem ért a faluból. Akkor ment tovább, és csak ment, csak ment, csak ment, s látta az eget, ahogy a földre ért, s azt gondolta a gömbölyű kis eszével, hogy ott van a világ vége, és ott már jó lesz.
És már néha azt hitte, hogy meg tudja fogni a kis kezével a világ végét, de újra jött az út mellett egy fa, azután jött egy kút, és a világ vége nem akart ideérni. Addig-addig, hogy végén jött egy falu, amilyet ő még sose látott.
De ő csak ment, csak ment a kis lábain, pedig már olyan fáradt volt, hogy folyton megállott és fázott. Lila volt a szája, és lúdbőrös az egész teste, de ő azt nem tudta, hogy mit jelent, azt sem tudta, hány hét a világ.
Egyszer csak megszólítja egy asszony:
- Hova mégy, te kislány?
Nagy, lompos kutyák voltak mindenfelé, és a kis Rozi meg volt szeppenve, s csak nézett a nénire.
Igen, de a néni hirtelen csak összecsapta a kezét:
- Én ismerem ezt a gyereket, ez a Tülkösné egyik lánya. Hogy kerülsz te ide?
No, most jött a kis Rozi nagyszerű csalafinta esze. Nem merte megmondani, hogy "elszöktem", hanem azt mondta:
- Bejöttünk kedvesanyámmal a piacra, és kedvesanyám elveszett. Kedvesanyámhoz akarok menni.
S most először egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, minden jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek, de persze csak idegenben, otthon nem fél senki attól, ha ő sír, otthon nem érdemes sírni.
Hát a sírás csakugyan használt. A néni kézen fogta, s mikor megérezte, milyen hideg a kis Rozi kis keze, ölbe vette, a kötényével takargatta, és bevitte a maga házába. Ott lefektették és faggatták és sajnálták.
És a ravasz kis Rozi elfogadott minden részvétet, s csak annyit árult el, hogy: "A világ végén jó."
Senki sem értette. Éccaka ott hált, s másnap reggel, húsvét szombatjának reggelén befogatott a bácsi a kocsijába, mert ezek is gazdagok voltak, és lovuk, szekerük volt és nagy házuk, és kocsin vitték haza kedvesanyámhoz.
No, ott nagy zsivajjal rohantak rá a gyerekek, és még a kedvesanyám is furcsán nevetve pislogott rá.
- No, te rossz kutya, letöröd még eccer a kenyérnek a pilléjét? Tudja, komámasszony, annyit kap, ami belefér, és megszökött a disznó a fürdetés elől a szalmakazalba, és ott zabálta a kenyeret... Csak kitapodni a belét az ilyen állami kölyöknek!
Evvel lehajolt kis Rozihoz, és megtörülte az arcocskáját. De azért nem állotta meg, hogy egyet ne düffentsen a kicsi hátán.
Kis Rozi fellesett, s meglátta a kapun keresztül a távolban az ég alját. Nagyon csodálkozott, hogy itt is van világ vége. Míg itt lakott, nem is vette észre...
- Na, jó itthon, te nyavalyás?
- Ott - nyújtotta ki az ujját, s a távolba mutatott.
- Mi az az ott?
- Ott... ott...
Nem merte kimondani, hogy ott jobb, a világ végén... Ott jó lehet.

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Veres tanító út tett-vett a szobában, s nagyon unatkozott. Szeretett volna valami ürügyet kitalálni, hogy elmehessen hazulról.

"Ez az asszony egészen megvénült - mondta magában, s fél szemmel vizsgálta a feleségét. - Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék."

Az asszony már fel volt öltözve s betegen, fáradtan, hanyagul, csak muszájból takarított. A bejáróasszony be-bejött s megkérdezte, mit csináljon a főzéssel.

- Bánom is én! Amit akar! - mondta végre türelmetlenül az asszony.

Az ura felhúzta a szemöldökét magasra, s mély ráncok gyűrődtek alacsony homlokán.

"Ilyen egy jó asszony - mondta magában -, aki azt mondja az ebédre, hogy csináljon a cseléd, amit akar. Ez kellett nekem éppen. Mikor én már legénykoromban is olyan háztartást vittem, hogy akármelyik házasember jött el hozzám, mindig megirigyelte. Milyen búcsúkat tartottam én, a katolikus kollegák is mind hozzám jöttek. Pedig csak egy magányos úr voltam...Malacom volt, disznóm: volt úgy, hogy tehenet is tartottam: na, egye meg a fene. Késő bánat, eb gondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam."

Az asszony beült egy karosszékbe, s kibámult az ablakon. Nagy, szomorú szemei most nem csillogtak, bágyadtan meredtek az ablakra.

"Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után..."

- Lelkem - szólalt meg a férj -, megyek egy kicsit a városba.

Bólintott rá, mintha részt venne az életben, pedig csak úgy magától billent a feje. Aztán az ablakra nézett, s úgy vonta valami, hogy kivesse magát rajta. Szinte szédült bele. De erőtlen testének egy porcikáját sem bírta mozdítani.

A tanító úr már a szobában feltette a kalapját: meghúzta elölről, hátulról, hogy jól álljon a fején, botot vett a kezébe, és megrángatta a ruháját, mintha azzal rendesebb lett volna.

Egy kis lelkiismereti furdalást érzett, mikor lement a lépcsőn, mintha valami azt súgta volna neki, hogy otthon kellene maradni, beteg az asszony, meg kell vidámítani. De abban a percben kiverte a gondolatot a fejéből, s türelmetlenül igyekezett másra, valami nem kellemetlenre, valami közönséges dologra fordítani a figyelmét.

"Szombat van - mondta magában. - Holnap vasárnap lesz."

Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun. A sikátoron akart felmenni a nagyvendéglőhöz, mert az a rövidebb út, de egyet gondolt s kiment a nagyutcára.

- Á, alászolgája, Klein úr! - köszönt vidáman a fiákeresnek.

A testes, vörös arcú Klein nagy mozdulatokkal köszönt vissza.

- Hogy van, tanító úr, hogy van? Pardon, még nem is gratuláltam az igazgatói kinevezését! Gratulálom.

A tanító furcsán nézett rá, bántotta a fülét a helytelenül használt grammatikai forma, de jól esett a barátságos megemlékezés.

- Köszönöm. Na, hogy van, Klein úr?

- Rosszul, kérem, nem megy a seft...Persze, az uraknak jó, haha, azok csak úgy ugratják egymást kifelé az ablakon. Banda, kérem, csak az asszony kell nekik meg a rablás.

- Mi az, mi az? Kiugrattak valakit az ablakon?

- No, hát maga, igazgató úr, hol volt? Hisz mindenki arról beszél. Azt a fiatal albírót, aki nemrégen van itt a városban. Csinos, magas, elegáns fiatalember...

- Az albírót! - szólt megdöbbenve a tanító.

- Igen, a közjegyző éjszaka hazamegy, kérem, és ott kapja a feleségével az albírót. És, kérem, az a szamár fiatalember kapja magát, és kiugrik az ablakon, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, csórén.

A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki hang rajta. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnak, és szaporán továbbment, mintha sietnie kellene valahová.

Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.

Szembejött a polgármester. Köszönt neki.

- Jó napot, tanító úr - mondta a polgármester, s kezet nyújtott.

- Alászolgája, polgármester úr .

Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással, s szólt ilosvai dialektussal:

- Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Idehozzák mindenféle fiatalembereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot, és a város jó hírét tesznek tönkre.

- Könyörgöm - szólt a tanító úr, s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény , fekete kalapja alá, és sűrűn pislogott apró, fekete szemeivel -, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatalember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úriembernek mutatta magát. Hanem, könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.

- Aha, aha.

- Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig - persze! A közjegyzőé a következő ház!Nem akarta, hogy odáig elkísérjem: megáll, kezet nyújt, és az mondja: alászolgája.

- Aha.

- Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egészen úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova...

- Aha.

- Meg is halt?

- Nem halt meg!

- Nem? - mondta a tanító, s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.

- Az a baj - ismételte a polgármester -, hogy mindenféle idegen fiatalembereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születték, és azok kíntelenek messze földön kínlódni, és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit teszik, hát kérem, jönnek az újságok, és a várost kompromittálnak.

Kezet nyújtott és elment. Veres összevonta a homlokát.

"Mért mondtam én ennek, hogy könyörgöm! De szamár vagyok!...Á, polgármester úr, azért nem békülünk! Á, könyörgöm, nem lehet levenni az embert a lábáról..."

A trafikosné a másik oldalon kint állott az ajtóban, és integetett a tanítónak. Veres át is ment.

- Jaj, tanító úr, kérem szépen, mi volt ez, istenem! - mondá a trafikosné, és összecsapta a kezét.

- Az este nálam volt, kilenc óra lehetett, mikor elment, de mondhatom, semmi kifogást nem lehetett volna ellene tenni...

Összevissza beszélt, s mindent elmondott, mi történt tegnap délután, csak akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy is történt a baj.

Egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember. A borbély illő tisztelettel átjött a másik oldalról, s úgy hallgatta a beszédét...megállott mellettük egy csizmadiamester is, aki bőrkötényben jött végig az utcán, igen tekintélyes presbiteri tag volt, úgyhogy nem lehetett tiltakozni a kíváncsisága ellen. Messziről Máté Pista alakja tűnt fel, most is vadászruhában volt, fegyverrel a vállán, s a túlsó oldalról kiáltott Veresnek, hogy jöjjön át.

A tanító el is búcsúzott a csoporttól, s azok még együtt maradtak egy kis ideig, míg megtették a szükséges megjegyzéseket, aztán a trafikosné bement a trafikba, a borbély a műhelyébe, csak a csizmadia állott ott legtovább: meg is mondta a borbély rá, hogy ha egy csizmadia megáll, akkor azt csak bivallyal lehet kivontatni a pozíciójából.

- Hát, öregem, hallom, nálatok volt tegnap ez a szerencsétlen flótás - mondta Máté Pista.

- Igen, tegnap ebédtől este kilencig volt ott!

- Most jövök éppen Druhonyecról, hallatlan, micsoda dolgok történnek ebben a városban! Hát most mi lesz, az asszonnyal mi van?

- Nem tudok, barátom, semmit.

- Na, gyerünk be egy pohár sörre, majd ott meghallunk mindent.

A kisváros csöndes volt. Az utcákra forrón sütött le a nap, de ők, amint a nagy porban előre haladtak, s meglátták, hogy a városház tornáca előtt néhány ember álldogál, izgatottan mondták:

- Micsoda forradalom! Barátom, az egész város föl van fordulva!

A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.

- Hm, hm - szólt Máté Pista. - Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr? Mindig ott ült abban a sarokban!

- Na, nem ül többé.

- Neem?

- Meghalt!

- Meg?! - kiáltott fel Máté.

Veres Pál annyira nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.

Aztán leült egy szó nélkül, s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat, s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.

- Hát ilyen az élet - szólt. - Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is él, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy:"Albíró úr, ne menjen el. Pityizáljunk itt szépen, csendben, magunk közt mint jó barátok." Azt mondja, hogy:"Nekem dolgom van." "Este kilenckor?" - mondom én. Na, ugye, kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? "Hát még tegnap elígérkeztem valahova!"

- Á, á - szisszent fel mindenki.

- "Már tegnap elígérkeztem valahová!" - ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkeztem valahová, tudniillik tegnapelőtt!

- Azt jó tudni! Ez fontos! - mondta egy kopasz, veresszőke úr, és felemelte söröspoharát, amely félig volt.

Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.

- Az fontos, kérem - mondta a másik úr, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember! Kérem, ha izgatottan ment oda, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!

- Nem akartam hagyni, hogy elmenjen - folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: "Albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!" Ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja, az is ott volt.

Kicsit hallgattak.

- Ilyen az emberi sors - szólt egy kövér úr, a városi közgyám.

- Sose tudja az ember, hogy mikor hal meg. Az én hivatalomban csupa megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről sem maradt gyerek.

- Hogyhogy, egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.

- Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk - szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani: bólogatva, sóhajtva tette hozzá: - Azt megölte az ura.

- A vén trottli - mondta Máté Pista -, barátom, hisz az már nem ember. Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt az asszonyban!

- Bezzeg nagy kurmacher vót valaha! - szólt nevetve a vörös úr.

- Hát az öcséddel mi lett? - kérdezte egy szemüveges, fekete úr Verest.

- Felmentették.

- Hát annak mi baja volt? - szólt bele Máté.

- Semmi - legyintett Veres, és amint ránézett a Bardócz kolléga kíváncsian mosolygó arcára, előbb az jutott eszébe, vajon mire értette tegnapelőtt este az úr, hogy sajátságos, azután, hogy mi is volt az éjjel...Beharapta a szája szélét, s hülyén nézett maga elé.

A kopasz, vörösszőke úr felnevetett.

- Igazán minden szenzáció csak addig tart, míg nagyobb nem jön. Kis halat megeszi a nagy hal, kis botrányt a nagy botrány. Egy kis diákcsíny volt az egész. Már nem is gondol rá senki. Szegény fiúnak az éjszakájára voltak kíváncsiak a professzorok. Kopó sorra járta az egész várost, hogy hol volt Veres Laci éjjel kettőtől háromig.

Hangosan felkacagtak.

- Mi a patvar! - kurjongatott Máté Pista, s az öklével előbb a fejére, aztán az asztalra csapott. - Fene abba a Kopóba, nekem jó barátom az öreg, de diákkoromban nekem is sok kellemetlenségem volt vele! Hát még most is olyan diszkrét? - Aztán a barátja vállát rázta meg. - Te, hát az öcsédből is lesz már mégis valami, ha éccaka kettő és három között, nem lehet tudni, hol jár!

Veres rábámult, s azt mondta magában:"A feleségem hol volt kettő és három között!"

- Mi! Megbutultál, öregem?

A tanító megrázkódott, s természetesen elmosolyodott.

Ebben a percben felnyílt a folyosói ajtó, s Veres meghökkenve látta, hogy az ő cselédasszonyuk lépett be rajta. Iszonyú rémült volt az arca, s látszott, hogy a gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.

- Mi baj, Tetka? - kiáltott rá Veres.

- Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon!

Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.

- Odajöte Kalafszkyné nacsága, elmondot, micsoda baj történte
écaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra tekintetes asszonka csak kiugrota ablakon!

Veres tanítónak elmeredt a szeme, és lepittyent a szája.

- Én szaladtam pan doktor uracskáért, és Kalafszkyné nacsága vízzel locsolta tekintetes asszonkát. És mikor jöte orvos úr, a pan csodadoktor mondot nekünk, hogy nincsen semmi baj, olyan szerencsésen este le, csak mintha, követem alásan - s megtörülte az orrát a fejkendő csücskében - segreeste vóna.

Valaki hangosan felkacagott.

Veres Pál odanézett, aztán felállott, mindenki nevetett, és ő is elmosolyodott.

- Nahát, hál' istennek...Fizetek, kisasszony...Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.

- Bizony, elég két halott egy napra - mondta az árvagyám. - Ámbár itt sincsen gyerek.

- Szegény asszony - szólt dallamos hangján Máté -, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete...

Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.

- No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom...azazhogy...Kár azért a fiatalemberért - s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Biz' isten, a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...