Wass Albert : Szegény vagyok

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

Wass Albert: Talán

Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.

Wass Albert: Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...
Ha jönne már...
ugye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe...

Wass Albert: Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra hely.
Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!
Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.
A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:
magyar földön nem lesz új
Magyarország,Gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

Az utolsó táltos

Magyar monda, Wass Albert nyomán
-
Badacsony vén hegyén, a Balaton kék vize fölötti bazaltszikláinak üregeiben, barlangjaiban sok-sok száz évvel ezelőtt itt rejtőzködtek az Öreg Ősten utolsó hűséges szolgái és ide menekült az utolsó magyar táltos is. Sok éven keresztül élt itt barlangokban, bújdokolva a papok és német-bizánci lovagok elől. Rejtekhelye feltáratlan maradt és az Öreg Ősten hű szolgájára senki sem talált rá.
A táltos már nagyon megöregedett, elhatározta, hogy elhagyja Badacsony hegyének hű védelmét és a nyugati gyepük világát elhagyva biztonságos helyre megy.
Egy szép, napsütéses téli reggel elhagyta búvóhelyét és elindult, át a Balaton vastag jegén, gyalog, nyugodtan, békésen. Tarisznya vállán, őseitől örökölt módon elkészített szárított hús és pogácsa, tűzgyújtó szerszáma. A hóna alatt vitte kincsét, amit élete árán sem adna, cserzett bőrbe csomagolva.
A tihanyi apátság őrszeme a tó jegén meglátta a magas szikár öregembert és riadóztatta a zsoldosokat. Szemük előtt lebegett a veszprémi Gerhard úr által kihirdetett vérdíj.
A tihanyi zsoldosok állig fegyverzetben, csörömpölve eredtek az öreg táltos nyomába.
Az öreg hallotta, de nem fordult hátra. Ha táltos lován lenne, akkor nem érnék utol! De az öreg nem gyorsított, nem fordult meg, csak ment és ment a saját nyugodt, biztos tempójában. Tudta, hogy élete Isten kezében van és nem ember szándékában.
A távolság csak csökkent és csökkent az üldöző zsoldosok és az öreg táltos között. Az Öreg Ősten nem hagyta cserben hűséges szolgáját, hatalmas recsegéssel, ropogással beszakította a Balaton jegét a zsoldosok alatt, kik mind odavesztek. Az öreg biztos léptekkel ment tovább! „Hála néked és áldás, vizeknek Ura! mormogta.
A nép hálából emlékezik az Öreg Táltosra, a jég ma is sokszor megreped, és ezt azóta rianásnak nevezik.
Aznap halászok adtak szállást, ételt, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Tavaszra az Alföldet is elérte, ott a pusztai népek, testvérként vendégelték meg. Marasztalták, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Szíve húzta, csak húzta.
Elérte Erdély hegyeit. Melegség öntötte el, de lábai és teste nem bírta, összeesett. Egy kunyhóban tért magához. Egy asszony hajolt fölé.
- Ki vagy te, asszony? kérdezte az öreg táltos.
- Látó vagyok, népünket gyógyítom, anyámtól tanultam felelte a rimaasszony.
Az öreg féltette az asszonyt, mert úgy tudta, boszorkánynak kiáltják és elégetik. De a rimaasszony megnyugtatta :
- Régen nem, Kálmán király törvénybe iktatta, hogy boszorkányok nincsenek!
Az öreg megnyugodott, majd hozzátette :
- Áldja őt a Magyarok Istene!
Az öreg táltos békében maradhatott így a rimaasszonynál tavaszig.
De az öregnek mennie kellett, át Erdélyen, a Maros völgyén. Ment patak partján, hegygerincen, míg nem a hegyek és a fák az Égig nem értek. Ez Székelyföld! Az öreg táltos hazaért!
Az öreg táltos pár évig élt a székelyek között. Észre sem vette, hogy ősi hitét, vallását ismerik a Székelyek, akik nem felejtenek és hittérítő kereszténység nem térítette el őket. Őrzők voltak ők. Ősi szokás szerint bocsánatot kértek a fától mikor kivágták, s állattól mikor elejtették. Áldomást ittak, az első loccsantást az Anyaföld kapta, a tüzet földdel oltották el. Ismerték őstörténetünket, megőrizték rovásírásunkat. Vasárnaponként lementek fa templomaikba hogy a szeretet vallása szerint hallgassák Jézus cselekedeteit. Az Öreg Őstenük mindannyiukat egyformán szereti.
Az öreg táltos érezte, hogy hívja magához az Öreg Ősten. Kiválasztotta a Székelyek közül a legrátermettebbet, a legbölcsebbet, a legbátrabbat.
Felvitte a Székelység legmagasabb hegyére, minél közelebb Őstenéhez. Alattuk a fenyvesek, patakok, rónák, a dolgos magyar népek. Lábuk ősi földön, fejük az Égben. Ketten voltak, az Öreg Őstenen kívül senki sem hallotta szavaikat, senki sem láthatta őket.
Az öreg táltos lassú, nehézkes mozdulatokkal kicsomagolta a cserzett bőrbe tekert titokzatos tárgyat. Nem szólt, némán, nyugodtan tette. Egy kardot vett elő, markolata aranyból, pengéje fényes mint a nap. Ősi rovásírás rajta.
- Isten kardja! kiáltott fel a Székely, ki ismerte a rovásokat.
- Géza fejedelem úr óta őrizzük, sok elődöm életével fizetett érte, de rejtekhelyét nem árultuk el.
Az öreg Táltos átadta Isten kardját a Székelynek, azzal, hogy minden évben egyszer a magas hegyre vigye fel, ott bontsa ki, tisztogassa meg és csavarja tiszta ruhába, hogy ha pedig az ő ideje is lejár, gondoskodjon új őrzőről.
A Székely átvette a kardot, fejet hajtott, és így szólt:
- Esküszöm az élő Egyistenre, a napra, a holdra, a vizekre, a szelekre a szent földre, hogy Isten Kardját életem árán is megőrzöm. Földanya ne fogadja be testemet, Vízapa lökjön ki magából, lelkem legyen átkozott, ha esküm megszegem.
Így volt ez évszázadokon át. A Székely nép azóta sokat szenvedett, de Isten kardjának gondját viselik. Esküjüket őrzőről őrzőre elmondják, pontosan úgy, ahogy azt az első őrző székely tette.
Isten kardja ma is ott van náluk, az utolsó Táltos akaratának eleget téve. Egy székely, ismeretlenül, névtelenül egy évben egyszer eltűnik székelység legmagasabb hegyén, hogy eleget tegyen fogadalmuknak.
Minden őrző tudja az utolsó táltos búcsúszavait : „Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti győzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint.

Wass Albert: Erdélyi hitvallás

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

Wass Albert: A gyökér megmaradt

Ezerszáz esztendeje már,
hogy hazát foglaltak őseink e földön,
s őrizték vérrel, ésszel, türelemmel
ezerszáz esztendőn keresztül,
hogy hazánk legyen az ég alatt.

Gyökerünk lenyúlt mélyre,
mélyre. egészen le,
Erdély szívébe,
s a mai napig ott maradt.

Történelem viharai csapkodták,
verték ezt a földet,
megtanítottak élni, halni,
mégis magyarnak megmaradni.

Élünk ma is, ahogy lehet,
s Isten-hitünk szent erejével
magyar szívünk szeretetével
őrizzük ezt a gyökeret.

Míg Isten a mi menedékünk
és hűség minden fegyverzetünk,
addig félnünk nem szabad:
mert a gyökér, az megmaradt!
Ki hűséget vet - életet arat,
és a gyökér, az megmarad!

Wass Albert: Ha visszatérek

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: Kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a fél világ:

vajon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Wass Albert: A magyar nemzet hét parancsolata

Az Úristen kegyelméből azonban nincsen veszedelem a megmaradás lehetősége nélkül. Ha fölismerjük a veszedelmet, és él bennünk az akarat, hogy segítsünk magunkon, az Úr is velünk lesz! S ha már egyebet vénségemnél fogva nem is tehetek: szavakba foglalhatom a törvényt, mely részben minden nemzetre egyformán vonatkozik, de különösképpen a magyarra. És elnevezhetem ezt a törvényt A MAGYAR NEMZET HÉT PARANCSOLATÁNAK:

1. Tiszteld és szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, minden erődből, és rajta kívül más istened ne legyen. Bálványt ne imádj! A pénz mindössze eszköz, nem istenség. Érdekimádat, ön-imádat hamis utakra vezet embert és nemzetet egyaránt.

2. Magyar mivoltodat, az Úr legszebb ajándékát, meg ne tagadd soha! Őrizd, ápold, add át fiaidnak, mert csak addig marad rajtatok az Úr szeme, míg e nemzethez hívek maradtok. Ki nemzetét elhagyja: az Urat tagadja meg, s elvész nyom nélkül a népek tengerében.

3. De ne gyűlöld azt, aki más nemzethez tartozik. A gyűlölet méreg, mely megmérgezi az elmét, és gyűlöletet terem. Rokonod minden isten-fia ember, bármely nyelvet beszéljen is.

4. Szeress minden magyart, mert testvéred Ő: nemzeted fia. Segítsd és támogasd, mert közös hazát adott nektek az Úr. Ki testvére ellen fordul, vagy megcsalja azt: önmagát rövidíti meg ezzel, saját nemzetét gyöngíti, s az Úr parancsa ellen vétkezik. Ki széthúzás magját veti el: romlást arat.

5. Ki bántja a magyart: téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Bárki magyar vesztesége a te veszteséged is.

6. Légy becsületes, tisztességes és igaz! Ezek azok az emberi értékek, melyeken nemzeteknek, országoknak épülniök kell. Hamis szó, hamis cselekedet ingoványba vezet. Aki csalásra épít: nyakát töri. A felelőtlen ember homokra épít, amit elfúj a szél, és elmos az eső. A becsületesség olyan, mint a sziklakő: kemény és maradandó. Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövendő az igazaké. Haladj csak bátran a becsület és tisztesség útján, a jövendő az igazakkal van.

7. Legyetek bátrak és hűségesek egymáshoz és a magyar nemzethez, mert az Úr szereti a bátrakat és a hűségeseket, s megsegíti azokat, akik az igazság útjain járnak.

Őrizzétek szívetekben ezeket a parancsolatokat, s meglássátok: az Úr veletek lesz!

(1993. május)

Wass Albert: Szegény vagyok

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

Wass Albert: Álomtündérhez

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

Wass Albert - Az aranymadár

,,...Amikor már nagyon fáradt leszel,
és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:
egyszerre csak érted üzen a a zöld erdő.
Először csak egy kis szellővel,
mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.
Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,
de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák...
illatukat neked gyűjtik a rét virágai...
jöttödet lesi az ösvény...
jöjj, siess...!

Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy.
De nem mehetsz.
Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen,
és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő.
Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat,
és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét.
Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán,
és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor.
Szemedből előtörnek a könnyek,
emossák rólad a láthatatlan láncokat,
kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,
bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen.
Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint!

Részlet Wass Albert: Kard és kasza című regényből

- Amikor egymást ölik az urak, a paraszt jól teszi, ha félre áll az útból - tanácsolta népének óvatosan a záhi pópa, míg Devecseri Péter, a magyarok papja így tette szavakba a maga véleményét:
- Amikor a rományok egymást ölik, nekünk abból csak hasznunk lehet!
Javában folyt már az aratás, amikor egyszerre csak katonai behívókat kezdtek el kézbesíteni mindenütt. Románia mozgósított! Hogy ki ellen, azt nem lehetett tudni. De különösnek tűnt, hogy csak románokat hívtak be fegyverbe, magyarokat nem. Aztán egyszerre csak kiderült ennek is az oka: Románia és Magyarország között titkos tárgyalások folytak. Magyarország visszakövetelte Erdélyt. Olaszország teljes mértékben támogatta a magyar követeléseket, a németek pedig gyors és békés megoldást kívántak, ideiglenes megoldást, ha egyebet nem lehet, amit aztán majd a háború után ki lehet dolgozni részletesebben. Németország akkor már lehengerelte tankjaival fél Európát és rendet kívánt a háta megett.
A vegyes lakosságú mezőségi falvak magyar népe megkushadt, mint kerítés tövin a nyúl. Lámpagyújtástól kezdve nem jártak az utcán s napközben is, csak amikor éppen kellett. Kaput, ajtót bereteszeltek éjszakára s vasvillát, erdőirtó baltát kézügyben tartották. Szó azonban nem esett egyébről, csupán gabona dolgáról, szénakaszálásról, szántásról, vetésről, jószágról.
A rumunyok, azok meggyűltek időnként a falu piacán, összedugott fejjel, korcsma előtt, templomok kertjében, pópák udvarán. Hallgatták, amit valaki felolvasott nekik az újságból, vagy a rádiót figyelték, vagy azt, aki éppen beszélt hozzájok nagy hangon arról, hogy „nici o brazda”! Egyetlen barázdát sem a szent román földből! Menjenek a büdös ungorok Budapestre, ha nem tetszik itt nekik!
- Inkább meghalunk mind, semhogy egyetlen barázdáját is visszaadjuk! - találkoztak olykor borzas hajú, fiatal diákszónokok a falvak piacán, de a tüszös rumunyok nagy része csak állt ott, hallgatta őket s nem szólt egy szót se. Mert Isten tudja csak, mit hoz a jövendő, s okos dolog, ha az ember észben tartja a régi paraszti közmondást, mely szerint „gura bate curu”, vagyis, aki befogja a száját, az megkíméli olykor a fenekét egy veréstől.
S ahogy telt a nyár, egyre inkább úgy tűnt, mintha ennek a közmondásnak a bölcsessége időszerűvé vált volna újra. Valahol a Dunán, egy Zsófia nevezetű hajón, magyar és román urak veszekedtek azon, hogy hol legyen az új országhatár. Valami tehát történni fog előbb-utóbb, azt mindenki tudta, s változások lesznek hamarosan. Akit pedig úgy ér a változás, bármi is legyen az, hogy már előre „csá”-t kiabált, amikor „hó”-t kellett volna, azt könnyen maga alá tapossa a szekér.
Aztán eljött végre az az augusztusi nap, amelyikre egyformán várt mindenki, lélegzetvisszafojtva, magyar és román. A rádióba beolvasták a bécsi döntőbíróság ítéletét. Magyarok számára Budapesten, románok számára Bukarestben.
A Záhi kastély nappali szobájában ott ültek gondtelt fejjel a rádió körül a falu „nadrágos” magyarjai: Devecseri Péter tiszteletes, Csontos János, az „amerikás”. Elekes Árpád tiszttartó, Tőtösi Dani és Péterfi István, a malmos. Ültek ott, összeszoruló szívvel, lehajtott fejjel és hallgatták, ahogy egy lelkes és izgatott hang Budapesten beolvasta a rádióba, háttérben a Magyar Nemzeti Himnusz zenéjével:
- Kolozsvártól délre a feleki gerincen... onnan keletnek Kolozs alatt... Palatka alatt... Bölényes alatt... Feketelak alatt... Földvár alatt... onnan délkeletnek fordulva...
- Mi az, hogy „alatt”? - nyögött föl Péterfi és megtörölte izzadt homlokát a kézfejével.
- Azt jelenti, hogy délre tőle - felelte Miklós tompán és alig ismert rá a saját hangjára.
- Uramisten, Uramisten... - nyögött föl Devecseri Péter -, mért vertél meg minket...?
A szobában lévők egymásra néztek. A hang már a Marosnál tartott és haladt a Székelyföld felé, lelkesen, boldogságtól el-elakadó hanggal, a Himnusz zenéjével a felsorolt helységnevek mögött.
Egyikük se szólt, csak nézték egymást. A sánta pap sovány, borostás arcán könnyek csorogtak alá. Ő szólalt meg újra. Hangja sírás volt és nevetés egyszerre.
- Drága édesanyám! Devecser Magyarország lesz újra! Értitek-e? Az édesanyám visszakerült Magyarországra...!
Zokogásba fulladtak a szavai. Tenyerébe temette az arcát. Sovány vállai rázkódtak, mint a betegé.
- Bölényes is Magyarországhoz került? - kérdezte Helga.
Miklós bólintott.
- Úgy tűnik, hogy a Kőrisek gerincén húzódik az új határ.
- Ez nagy nyereség Magyarországnak - folytatta Helga - , örvendenünk kell valójában. Első lépés... a háború után majd jöhet a többi!
A pap ránézett véreres szemeivel.
- Grófné, addigra úgy kiirtanak minket itt a románok, egyenként, hogy már nem lesz kik miatt visszaadni ezt is Magyarországnak... !
- Tiszteletes úr...! - szörnyülködött a grófné, de Miklós közbevágott. Hidegen, józanul, higgadtan.
- Értsük meg, hogy a döntés értelmében egy német-olasz vegyesbizottság gondoskodik arról, hogy kilengések ne legyenek egyik oldalon se. Minden panaszt ez a bizottság vizsgál majd ki. S a románok jól tudják, hogy ha bármilyen visszaélést is követnek el az itt élő magyarokkal szemben, a németeknek csak egy szavukban kerül, s Magyarország kapja meg egész Erdélyt...!
Tőtösi Dani kelt lábra elsőnek.
- Én ezt azért inkább nem várom meg. Még ma indulok Kolozsvárra s ott is maradok. Ha kell, gyalog megyek odáig.
A többiek szótlanul meredtek rá.
- Hűségről hallottál-e, Dani? - kérdezte a pap keserűen.
- Miféle hűségről beszélsz? - vörösödött el a tömzsi. - Hűség szerintem az, ha teszünk valamit a nemzetünkért. Mit tehetnék itt? Mit tehetsz te itt? Semmit. Míg odaát...
- Itt tarthatom a lelket azokban, akiket velem együtt megvert az Isten - felelte a pap és feltápászkodott. - Az én számomra ez a hűség.
- Maradok én is - mondta Miklós egyszerűen, hűvösen - Itt az otthonom, itt a helyem. Több szükség lesz most reám itt, mint Kolozsvárt.
- Könnyű neked - vetette oda Tőtösi a szót -, német a feleséged. Bizonyára befolyásos rokonsága is van német katonai körökben. Veled kesztyűs kézzel bánnak a románok, kik olyanok lesznek most, mint a megvadult darazsak, s azon állnak bosszút, akin tudnak. Én azt nem várom meg...
Tőtösi Dani még aznap este vonatra ült. De csak Ludasig jutott el. Az átszállásnál, poggyászaival vesződve, lármás, részeg tömegen kellett keresztülvergődnie. Nagyobbára román diákok voltak. Szidták Magyarországot, átkozták a németeket, s ordítozva követelték, hogy adjanak puskát a kezükbe, s majd ők megmutatják, hogyan kell megvédeni a román hazát!
- Nici o brazda! Nici o brazda! Egyetlen barázdát sem! - üvöltötte a részeg tömeg.
Már majdnem átvergődött rajtok Tőtösi Dani a poggyászával, amikor közvetlenül mellette valaki elordította magát:
Itt megy a magyarok kémje! Fogjátok meg!
Kezek nyúltak feléje. Öklök csapódtak az arcába, fejére, hátára. Földre zuhant. Még ott is rúgták, taposták kímélet nélkül.
- Kinye ungur! Kutya magyar! Román föld kell neked? Nesze! Nesze! Nesze!
Félig ájult volt már, amikor a csendőrök bevonszolták az állomás épületébe.
- Verekedni akarsz, mi? - ordított rá az őrmester és öklével az arcába sújtott. - Mondd azt, hogy nici o brazda! Mondd, mert beletaposlak a földbe, disznó tolvaj ungur! Nici o brazda! Mondd!
Tőtösi Dani a padlón feküdt, törött csontokkal, véresen. De még volt annyi élet benne, hogy fölvicsorgott a föléje hajló őrmester arcába.
- Mindent vissza! - hörögte, s utolsó erejével beleköpte a szájából ömlő vért a gyűlölettől eltorzult, kegyetlen arcba.
- Dögölj meg, oláh... mindent vissza... !
Ezek voltak az utolsó szavai! Mikor valami jó kétórás rá a csendőrök odavezették az ágyból kirángatott járási orvost a váróterem sarkába a rongyos pokróccal leterített test mellé, annak már csak annyi dolga volt, hogy megállapítsa a halál okát. Szemtanúk jelentése szerint mozdony kerekei alá zuhant. Meg is látszott rajta. A ruhafoszlányokból áradó pálinkabűz pedig minden kétséget kizárólag arról tanúskodott, hogy részegségében érte a baleset. A hivatalos jelentés, amit nehány újság is átvett, már arról is tudott, hogy Tőtösi Dániel Cluj-i lakos a bécsi döntés miatti bánatában leitta magát és öngyilkosságot követett el.
Záhon az egyik újságból tudták meg a hírt, amit valaki behozott a Reich boltjába. Akkor már tiltva volt minden utazás. Még az egyik faluból a másikba is csak az őrmester engedélyével volt szabad menni. Úgy a vasutat, mint az országutakat a katonaság számára kellett szabadon tartani. Kivételt csak az Észek-Erdélyből menekülő románok képeztek, akik inkább veszni hagyták mindenüket, semhogy kitegyék magukat és családjukat a bevonuló magyarok kegyetlenkedéseinek. Így hangzott a rendelet szövege, amit minden középületre kiszögeztek. Az igazság azonban az volt, hogy ezek a „menekülők” nagyobbára román hivatalnokok voltak, akik nem annyira a bevonuló magyar katonaságtól, mint inkább a helybeli magyar lakosság bosszújától féltek és nem is ok nélkül. Ami pedig „veszni hagyott” vagyonukat illetve, ha maradt is valami utánok, az sok nem lehetett. Toronymagasra megrakott teherkocsik, lovas- sőt ökrös-szekerek hosszú sora cipelte dél fele ezeknek a „menekülőknek” holmiját és nem csupán a teherkocsikat és igásfogatokat „kölcsönözték” erre az alkalomra katonai erőszak igénybe vételével a felszabadulásnak örvendő magyaroktól, de a „megmentett” terű jórésze is magyar otthonokból került elő, mint „kárpótlás” azok részére, akiknek menekülniök kellett.
Bár a telefonokra is rátette a kezét a katonaság, Helgának sikerült mégis érintkezésbe lépnie a bukaresti német követség katonai attaséjával, Freiherr von Beilitz alezredessel, aki unokatestvére volt anyai ágon, és így, még mielőtt a Szatmár, Zilah, Dés és Beszterce irányából lefele áramló román katonai egységek odaérhettek volna, német katonai gépkocsi érkezett Záhra egy vidám, fiatal hadnaggyal és egy gépkocsivezető közkatonával, s azok kitűzték az Ugron kastélyra a horogkeresztes német lobogót. Ennek a védelme alatt aztán aránylag simán úszták meg a záhi magyarok a bécsi döntés közvetlen következményeit. A fiatal hadnagy még a vadászpuskát is visszaszerezte a megszeppent csendőrőrmestertől, s augusztus lévén esténként vadkacsa-húzásra is levitte házigazdáját a tóra, mintha semmi se történt volna. Onnan figyelték aztán az országúton elvonuló rendetlen katonai alakulatokat, melyekre a németnek egy szava volt csupán: „csürhe”. Gyalogos katonák teheneket, tulkokat, ökröket hajtottak az út szélén, törökbúza-földeken, lucernásokon keresztül, eltaposva mindent, az úton pedig visítozó disznókkal megrakott ökrös-szekereket, ezer mindenfélével megterhelt lófogatokat hajtottak magukkal a katonák, melyekről a vak is láthatta, hogy nem képezte a katonaság tulajdonát. Csóválta is a német a fejét.
- Tiszta rablás ez! - mondogatta. - Nyílt megsértése az egyezményeknek!
Egy ilyen alkalommal, éppen húzásra menet, ahogy ott álltak a kocsi mellett a bozsori tanyánál és nézték az országúton mozgó összevisszaságot, egyszerre csak egy ember jött feléjük szaladva a kukoricásból. Szucsu volt, a bölényesi vadőr. Kiveresedett arccal, lihegve ért oda.
- Jaj, kezitcsókolom méltóságos Miklós gróf - lihegte a nagy darab ember -, jaj, de jó, hogy itt találom, instálom... nagy baj történt! Elvitték a lovakat, ökröket... engem azért küldött a méltóságos gróf úr pénzzel, hogy vásároljam vissza, ha lehet... !
- Kik vitték el? - kérdezte Miklós.
- A dési rosiorok, instálom! Itt jönnek Méhes felöl, mindjárt itt lesznek! Én átrövidítettem a hegyen...
A német hadnagy csak állt ott unatkozva. Szót se értett az egészből. Nézte az eget, a nap lemenőben volt már. Ideje volt lassanként fölmenni a dombra. Félóra se telik, s az első kacsák indulnak már...
Bosszúsan húzta össze a szemöldökét, amikor Miklós elmondta neki, hogy kicsoda az ember, aki előttük áll és miért van ott.
- Hány lovat raboltak el s ökröt? - akarta tudni.
Miklós Szucsuhoz fordult.
- Tizennégy lovat összesen, tenyészkancákat mind. Tizenhat ökröt.
- Mi az alakulat neve?
- Második lovasezred. Rosiorok. Én magam is a rosioroknál szolgáltam, csakhogy az én ezredem a kilences - tette hozzá elmosolyodva - gárdahuszárok.
- Hallottam róluk - bólintott a német -, a rosiorok előkelő ezrednek számítanak. Mi a rangja? Tartalékos hadnagy?
Miklós bólintott.
- Van magánál valamiféle katonai igazolvány?
- Nincs. Csak arról, hogy megválasztott országgyűlési képviselő vagyok... illetve voltam - javította ki magát -, amióta Antonescu került kormányra, az sem érvényes már...
- Mindegy - mondta a német hadnagy -, vegye elő, hogy kéznél legyen. Mondja az embernek, hogy ugorjon föl a kocsira. Méhes felől jönnek, azt mondja?
- Igen.
- Elébük megyünk és megállítjuk az egész ezredet - recsegte a német és fölugrott a katonai kocsiba -, menjünk, Schröder - parancsolt a vezetőre - arrafele!
Alig értek el a sályi útkereszteződésig, Szucsu megszólalt elől a vezető mellett. Izgatottan mutatott előre.
- Ott jönnek!
Lovas alakulat tűnt föl a kanyarban. Az első lovas-század után szekérsor.
- Állítsd a kocsit keresztbe az úton! - parancsolta a hadnagy a katonájának.
Aztán leszállt, megszorította a derékszíját, megigazította a pisztolyát, megvizsgálta a gombjait s szemére húzta az ellenzős német tisztisapkát.
- Az ember maradjon a kocsiban, graf - rendelkezett kurtán -, maga álljon mellettem. A vadászpuskákat fektessük le, hogy ne láthassák. Így. Készen vagyunk. Azzal kihúzta magát egyenesre és kiállt az út közepére a kocsi elé. Miklós mellette. A lovas-század eleje már alig volt száz lépésre. Kapitány vezette az oszlopot, nagy sárga lovon. A német tiszt fölemelte fehérkesztyűs kezét.
- Halt! - kiáltotta messzire csengő érces hangon.
A románok kapitánya meglepetten húzta meg a lova kantárszárát. Majd fölemelte ő is a kezét.
- Sztáj! - harsant föl hátul az első szakasz parancsnokának a hangja -, sztáj! sztáj! - hangzott hátrébbről is. A század megállt. A kapitány előre ugratta a lovát. Bosszúsnak látszott.
- Mi történik itt? - csattant a hangja, románul.
- Deutsche Offizierskommission! - recsegte vissza hasonló módon a német, a maga nyelvén - Német tisztibizottság!
- Was wollwn? - acsarkodott vissza hibás németeséggel, bosszúsan a román kapitány.
- Kommandant! Második lovasezred itt áll! Arrest! Kommandant komm hier! - rövidítette le a saját nyelvét a hadnagy, mint németek szokták, amikor buta idegenekkel van dolguk, - Sofort!
Miklósban elhűlt a vér. Letartóztatni egy egész ezredet! Mit gondol ez az inci-finci kis hadnagy? hiszen csak egy kézlendületébe kerül a kapitánynak s úgy elsöprik őket onnan az útról, mintha ott se lettek volna soha... !
Azonban a kézlendület elmaradt. A kapitány megfordította a lovát és rikácsolt valamit hátra. Egy altiszt elnyargalt. a kapitány közelebb lépett. Jó lova volt, keménykötésű, erős.
- Mein name Capitan Balcescu - mutatkozott be, békésebb hangon - Was los?
A német hadnagy hanyagul sapkájához emelte a kezét.
- Leutenant Karl von Rödiger, Offiziers Kommission, Deutscher Gesandschaft, Bukarest - ropogtatta keményen a szavakat, majd Miklós felé lendítette a kezét - Graf Nicholas von Erőss, deputat mit Offiziers Kommission.
- Deputat? - hebegte a román kapitány a lovon és egyikről a másikra nézett. - Uraságod beszél románul, domnule deputet? - kérdezte meg végül is.
Miklós bólintott.
- Magam is a rosioroknál szolgáltam - mondta a maga hibátlan bukaresti kiejtésével -, a királyi gárdahuszároknál.
- Ó - derült föl erre a kapitány arca -, akkor ön talán ismeri Stirbey herceget?
- Az apát vagy a fiát? - kérdezte Miklós, - Romeo egy évvel volt alattam. Vadásztam náluk Barbisorán...
Ettől aztán egészen megenyhült a kapitány. Közelebb léptetett.
- Aztán mi ez itt? - kérdezte bizalmasan - Mi baj van?
- Tizennégy ló és tizenhat ökör - felelte Miklós kurtán -, feljelentést kaptunk...
- Mondtam, hogy baj lesz belőle - morogta a kapitány -, ez a bolond Petrescu okozta az egészet. Petrescu kapitány, a harmadik századtól - tette hozzá. Nagyot sóhajtott.
- Megmondom mit tegyünk, Cortescu őrnagy mindjárt itt lesz, ő a parancsnokhelyettes. De ő nem tud semmiről semmit. Ő részegen aludt, amikor mindez történt, ott... valahol Geaca mellett...
- Blenisun - javította ki Miklós.
- Lehet - egyezett bele a kapitány -, mindegy hol. Elég az, hogy megtörtént. Az őrnagy nem tud semmiről, és az ezredes meg az alezredes, azok nincsenek is itt. Azok egyenesen Satu Mareről Dévára mentek automobilokon lakást keresni, s vitték a családjaikat is. Hát ide figyeljen, domnule deputat, mondok valamit. Mi összeszedjük azt a néhány rongyos lovat meg ökröt, s vissza is vitetjük nehány katonával oda, ahova valók. Hát mit? Nem nagy dolog. S megfeledkezünk az egészről. He?
Miklós lefordította németre az ajánlatot. A hadnagy összeráncolt homlokkal hallgatta.
- Mondja meg neki - játszotta meg a szerepét -, hogy nekünk jegyzőkönyvet kell felvennünk, s azt be kell nyújtanunk hat példányban...
A kapitány megérthetett belőle valamit, mert barátságos gesztussal széttárta a karjait és ránevetett a németre.
- Á, minek tölteni az időt irka-firkával, Herr Kamarad! Ha ló is, ökör is mind otthon van istállóban, akkor nincs international ügy, igaz? Akkor nincs semmi, igaz? Én garantál, hogy holnap reggel ló, ökör otthon van, ahol kell! Jó? Nincs jegyzőkönyv, nincs semmi baj! Igaz?
A hadnagy megcsóválta a fejét.
- Szabálytalan, nagyon szabálytalan - aggodalmaskodott -, valaki itt az ezrednél beszél, és mi mind bajba kerülünk! Mind!
- Beszél? - vigyorgott rá Balcescu kapitány. - Hahaha! Ki beszél? Katona néma, mint lócitrom a füben, Herr Kamarad! Én, Balcescu garantálom!
- Rendben van, egy feltétel alatt - nézett rá szigorúan a német hadnagy -, ha holnap estig hoznak nekem egy hivatalos nyugtát, amelyen ugyanaz az aláírás van, mint a feljelentésen! Holnap estig!
- Holnap estig - bólintott a kapitány -, hova küldjem a nyugtát?
A hadnagy lefele mutatott a völgyön. A tó végiben, fent a dombon, pirosan csillogott a kastély cserépteteje a lemenő nap fényében.
- Schloss! Kastély! Hadiszállás! Német zászló - mutatott a gépkocsit ékesítő két kis zászlócskára. - Fent a kastélyon! Holnap este! Ha nem, jegyzőkönyv!
Azzal sapkájához emelte a kezét s hátat fordítva a kapitánynak indult vissza a kocsijához.
- Ott lesz a nyugta, garantálom - vigyorgott Miklósra a kapitány - az őrnagynak nem is kell tudnia róla. Majd ha előre jön, megmondom neki, hogy rutin vizsgálat volt az egész. A németek tudni akarták, hogy rendben megy-e a visszavonulás. a viszontlátásra, domnule deputat. Remélem, találkozunk még kellemesebb körülmények között is. Talán Bukarestiben, mi? Ördög vigye ezt a provinciát, nem kellene nekem, ha ingyen adnák se. Csak baj van vele...
Megfordította lovát s ugratott vissza az embereihez.
Mikor Miklós beszállt a kocsiba, a német hadnagy vidáman rákacsintott.
- Jól megijesztettük ezt a fickót!
- De mi lett volna, ha nem ijed meg? - kérdezte Miklós - Vagy ha hamarabb ideér a parancsnok és igazolást akar látni?
A fiatal németnek megrándult a szájszéle, gúnyosan.
- A német egyenruhánál jobb igazolás ma nem kell Európában!
Miután Szucsut is vissza kellett juttatni valamiképpen Bölényesre, vacsoránál megkérdezte Miklós német vendégét, hogy nem mehetnének-e át másnap, már csak azért is, hogy megtudják, beváltotta-e kapitány a szavát? Von Rödigernek mindegy volt, s így aztán másnap reggel neki is indultak az országútnak. Vidám augusztusi szél lobogtatta a kocsi két oldalán a német zászlócskákat, Szucsu büszkén feszített elől a német katona mellett, Miklós meg a hadnagy a hátsó ülésről figyelték az utat.
Román gyalogos egységek vonultak délnek, szünet nélkül, rosszkedvűen, porosan, rendetlenül. Holmikkal megrakott teherautók, lovas szekerek, ökrös szekerek, lábon terelt jószág: menekülők áradata vegyült a lassan vonuló katonaság közé. Ilyenkor meg kellett állni a kocsival s megvárni, míg a port kavaró nyáj elvonult két oldalt, pásztorlegények boltjának engedelmeskedve. Voltak, akik csodálkozva bámultak az ellenkező irányba igyekvő gépkocsira és a német zászlócskákra, voltak, akik ijedten húzódtak félre előle, s voltak, akik haragosan kiköptek.
Báldon katonaság szállta meg a Béldi-kastélyt, s a park virágágyásai között lovak legeltek. A szép, évszázados fákat falubeli baltások döntötték ki, egyiket a másik után, s aprózták föl tűzifának. Egy istállóbeli ijedt cselédtől tudták meg, hogy a grófék elköltöztek Zsibóra, Kálmán grófhoz, a kastélyt és a hozzátartozó épületeket pedig lefoglalta a hadsereg.
- Úgy látszik, itt készülnek maradni instálom - rémüldözött az öreg, ki több, mint negyven évig kertészkedett az udvarnál -, az intéző urat is kidobták a lakásából, úgyhogy őkelme is összepakolt, s elindult Kolozsvárnak... a drága szép uradalomból ejszen nem marad semmi...!
Nagysármás piacán valami népgyűlés lehetett. a környékbeli falvakból becsődült tüszős, kihúzott ingű oláhok tömöttődtek, kék-sárga-piros zászlókkal, nyers deszkából összetákolt pódium körül, melyről egy nagy darab, pocakos, kapaszkodó úriember-féle beszélt hozzájok, ordítozva és az öklét rázva. Miklós megismerte rögtön. Maccavei volt, a szenátor.
- Nici o brazda! - üvöltötte a szenátor tajtékzó szájjal - Egy barázdát se adunk oda a szent román földről! S ha kell, még a gyermekeket is kitapossuk a magyar anyák hasából, de Magyarország nem lesz itt soha!
- Nici o brazda! - üvöltötték a megrészegült tüszősök - Tüzet a magyarok házaira! Menjenek Budapestre!
Valamivel távolabb ott ácsorgott kék egyenruhájában a csendőrőrmester három katonájával. A piacot körülvevő magyarok házai és a többi házak is mind tova a dombig zárt kapukkal, némán álltak ott, mintha lakatlanok lettek volna. Kutya se ugatott sehol.
Ez a fanatikus bolond bajt csinál itt, ha nem teszünk valamit - mondta Miklós komoran és lefordította a hadnagynak a szenátor szavait s a tömeg ordítozását.
Schröder! Fordulj meg és hajts oda, ahol azokat a csendőröket látod! - rendezett azonnal a német hadnagy.
Felhúzta kesztyűit, megigazította fején a sapkáját s a gomblyukában fityegő vaskeresztet. Mikor a német katonai gépkocsi megfordult a piacon, majd megállt a csendőrök előtt, a tömeg elnémult. A fejek arra fordultak. A szenátor is elhallgatott a pódiumon. A hadnagy kiszállt a kocsiból, feszesen, egyenes derékkal. Miklós is kiszállt a túlsó oldalon. A hadnagy kesztyűs keze odaintette magához az őrmestert. Az sietve jött oda.
- Deutsche Offizierskommision! - recsegte a német, majd Miklóshoz fordult, - Mondja meg az őrmesternek, hogy őt teszem felelőssé a rendért! Még egy izgató szó arról a pódiumról, vagy a legcsekélyebb rendetlenség és azonnal jelentést küldök a főhadiszállásra!
Miklós lefordította az őrmesternek a hadnagy szavait. Az elvörösödött és felkiáltott a pódiumra.
- Szenátor Maccavei!
A kövér ember haragosan jött le az emelvényről. Nyikorogtak alatta a nyers deszkák.
- Mi az? Mit akarnak ezek? - dohogott bosszúsan, majd megismerte Miklóst és arca még jobban elsötétült. De szóhoz már nem juthatott, mert von Rödiger úgy esett neki, mint valami rest újoncnak a gyakorlótéren.
- És maga szenátor létire ilyen beszédeket tart? Magyarország és a Német Birodalom ellen uszítja a népet? Ért németül?
- Jawohl, meldegehorsam... - csuklott elő a kövér, kopaszember szájából a huszonöt évvel azelőtt beleidomított császári és királyi katonanyelv, s még a bokáit is összecsapta ügyetlenül. A hadnagy végignézett rajta.
- Akkor jó - dörgött rá katonásan a megszeppent szenátorra -, legalább megérti, amit mondok! Még egy ilyen uszító beszéd! A legkisebb rendetlenség, vagy erőszak az itt élő magyar polgársággal szemben! És azonnal jelentés megy a főhadiszállásra! Értjük?
- Jawohl...!
- Ez az országhatár, amint tudják, ideiglenes! - folytatta a hadnagy a leckéztetést, mint aki fenékig ki akarja élvezni a helyzetet. - Mozgathatjuk erre, mozgathatjuk arra! Ha azt látjuk, hogy maguk nem alkalmasak arra, hogy más nemzetiségek fölött uralkodjanak, ha azt látjuk, hogy maguk primitívek, kegyetlenek és nem tisztelik a mások jogait, akkor letaszítjuk ezt a határt egészen a Fekete tengerig is ha kell, értjük? Verstanden?
- Jawohl Herr...
- Mikor itt visszajövök, rend legyen! - parancsolta a hadnagy, azzal katonásan megfordult és visszaült a kocsiba. Miklós szó nélkül követte példáját.
- Hajts! - recsegett oda a gépkocsivezetőnek. A motor felbődült, megfordult a piacon s zakatolt vissza az útra. Nehány tüszős ijedten ugrott félre előle. Mikor Miklós visszalesett a kocsiból, Maccavei még mindig ott állt tátott szájjal, hajadonfővel a megdöbbent őrmester mellett és bámult utánok.
- Adtam neki valamit, amin elrágódhat egy ideig, mint kutya a csonton - nevetett csintalanul a német hadnagy -, s nem is hiszem, hogy hazudtam volna sokat - tette hozzá -, bár nem vagyok politikus, de azt hiszem, hogy mihelyt befejeztük a háborút, elrendezzük Erdély kérdését is véglegesen. S természetesen az kapja meg az egészet, aki azt legjobban megérdemli, nem gondolja?
Olyan könnyedén, magabiztosan beszélt, mintha a háború máris eldőlt volna, csupán nehány apró kis formaságot kellett még elintéznie a harctereken. Miklós hallgatott. A Helgával töltött évek megtanították arra, hogy ne vitatkozzék németekkel olyasmiről, amit pillanatnyilag nem lehet bizonyítani. Annak ellenére, hogy mi történt az apjával, még maga Helga is Hitler bűvkörében élt és el se tudta képzelni, hogy a nagy Führer hibát követhetett volna el bárhol is. Ami pedig a háború kimenetelét illeti a dekadens angolokkal, franciákkal és az alacsonyabb rendű szlávokkal szemben: ebben a kérdésben Helga is olyan volt, mint az összes többi német. Kétség nem férhetett hozzá, hiszen a páncélos villám-háború már be is bizonyította: a német haderő egyszerűen verhetetlen!
Miklós azonban megcsóválta a fejét valahányszor a térképre nézett. Bármilyen nagynak is képzelte magát Németország, a többiekhez viszonyítva hihetetlenül aprónak tűnt. De aggodalmait magának tartotta. annál is inkább, mert nem volt olyan biztosabban sem, hogy egy nagy német győzelem magyar szempontból valóban a legelőnyösebb lenne? Ha rajta múlna - és titokban remélte, hogy az angolszász hatalmak is így gondolkoztak -, akkor a legjobb megoldás mindenki számára az lenne, hogy Hitler és Sztálin, s a német nemzetszocializmus és az orosz kommunizmus addig püfölik egymást, míg mindkettő elpusztul végkimerülésben, s Európa kis népei megszabadulnak a rájok nehezedő óriásoktól.
De erről természetesen nem lett volna okos beszélnie. Így hát csak ült szótlanul a csintalan kis német hadnagyocska mellett, kinek hálával tartozott, amért mulatságát lelte abban, hogy bajban lévő magyarokon segíthetett. A kissármási Bánffy-birtok dombját szintén katonaság szállta meg. Pusztakamarásnál Szász Ferenc útszéli tanyája is nyüzsgött tőlük, mint a hangyaboly. Gyekérők pedig akkor menekült három lovas szekérrel Bölényes felé a Béldi Györgyék intézője. A falu oláhjai álltak az utcán és rögökkel meg ocsmány szavakkal dobálták a menekülőket. Szerencsére, csak két kilómétert kellett szerezniök, s ahol a legelő-gerincről lefutó akácsor leért az országútig, onnan már csak néma és aggodalmas arcú oláhok figyelték az intézőék futását, míg a magyar házak felől vidám köszöntés fogadta őket. Onnantól kezdve már csak egyetlen napja volt Romániának. Az az akácsor Magyarország új határát jelezte.
Különös érzés volt. Valójában semmi se változott, olyan volt minden, mint azelőtt. Amikor vadászni jártak Tátival föl a laki erdőre. Vagy a malomi kis nádashoz. Vagy a két-hídhoz, húzásra. És mégis, csodálatosan, irigylésre méltóan más volt minden Még a levegőnek is szabadság-szaga volt valahogy, öröm-illata. A hegyoldalak, a rétek színe vidám volt. Az árokparti fűzfák mintha hetykébben viselték volna a tetejüket. Bölényes úgy ült ott a völgy oldalában, a meleg augusztusi napsütés alatt, mint jókedvű tojóstyúk a fészkén, s fölötte ragyogott a kastély parkjának zöldje, akár a smaragd.
A falu utcájáról gyalogos katonaoszlop kanyargott elő, porosan, lomposan. A házak kerítései mögül emberek nézték a távozó románokat, de senki se szólt egy szót sem. Különös nagy csönd ült a falun. Akik meglátták a németzászlós gépkocsit befordulni a kastély felhajtójára, azok összefutottak és összedugták fejüket. S akik megismerték Szucsut büszkén feszíteni elől a német katona mellett, azok eltátották a szájukat.
A felhajtó két oldalán teljes pompájukban virágoztak a piros futórózsák. Örvösgalambok szálltak át csattogó szárnyakkal a vadvirágos alsó rét felett, s a sötétzöld fenyves gyantaillata édessé tette a levegőt.
- Gyönyörű park - álmélkodott a német, ahogy fölfele kanyarodtak a szerpentinen -, el se képzeltem volna, hogy ilyesmi is van errefele...
András gróf könnyes szemmel ölelte magához a fiát.
- Hát ezt is megértük, ugye? Ezt is megértük! - mondogatta újra meg újra, s hangja elcsuklott a meghatódástól.
Szinte hálálkodva rázta meg a fiatal német hadnagy kezét. Fent a verandán Ilka grófné mosolygott rá a hadnagyra. Ezüst tálcán bort hozatott, metszett poharakat. Leültek a kényelmes karosszékekre, a langyos, virágillatú délutánban. Még a levegő is tisztán ragyogott.
Jánoska boldogan topogott körülöttük a boroskancsóval.
- Tudtam, hogy hazajön Miklós gróf, ugye tudtam? - lelkendezett nekipirosodva az örömtől. - Mondtam a méltóságos gróf úrnak: most már hazatér a mi kicsi gazdánk biztosan! Nem marad az olájok között!
- Azért jöttem főként, hogy megtudjam: visszahozták-e a lovakat meg az ökröket? - tette föl Miklós a kérdést.
András gróf diadalmasan nézett a grófnéra, majd Jánoskára.
- Megmondtam ugye, hogy a Miklós keze van ebben! - nevetett diadalmasan. - Félórája csak, hogy aláírtam a nyugtát. Németül kellett nekik, makacsul ragaszkodott ehhez az a szakaszvezető. Megkérdeztem, hogy tud-e németül, de azt felelte a buta oláh, hogy ő ugyan nem tud, de az írás azért németül kell legyen, mert Hitler maga rendelte így!
Miklós ránézett az apjára s tréfásan megfenyegette az ujjával.
- Papi! Látom a szemedből! Mit írtál arra a papírra?
- Azt, hogy tizennégy ló és tizenhat ökör épségben elhoztak ide a mai napon hat tolvajt meg egy főtolvajt, katonaruhában... ! - harsogta vidáman András gróf. Kétszer is elismételte németül, a hadnagy mulatságára.
A harmadik pohár bor után von Rödiger hadnagy fölemelkedett.
- Sajnos mennünk kell - mondta mentegetődzve -, estére állomáshelyemen kell lennem. Bár szívesen eltöltenék itt akár egy hetet is...
- Bármikor szívesen látjuk - biztosította Ilka grófné -, amikor csak teheti...
- S köszönöm, hogy elhozta a fiamat - hálálkodott András gróf - már aggódtunk, hogy miképpen jut ide ebben a felfordulásban... Helgát és a gyerekeket hova küldte? - fordult összevont szemöldökkel a fiához.
- Otthon vannak - felelte Miklós halkan s fölemelkedett ő is a székből -, mennem kell nekem is.
- Oh mein Gott...! - szaladt ki Ilka asszony száján, németül. András gróf a fiára meredt.
- Visszatérsz? Oda? - szörnyűlködött - Az oláhok közé?
Miklós arca komoly volt.
- Az ottaniaknak még több szükségük lesz reám ezentúl - felelte csöndesen s kinyújtotta kezét apja felé -, ha minden lecsöndesül, ellátogatok ide újra...
- A honvédek már Szamosújvárt vannak - mondta András gróf megkönnyesedett szemmel, szinte suttogva -, holnap délre itt lesznek... érted? Magyar honvédek...! Holnap ilyenkor Magyarország leszünk! Tudod ez mit jelent? Huszonkét évig vártunk erre... s holnap reggel építjük már a díszkaput!
Könny gördült alá a szeméből s lepergett az arcán. Miklós lehajtotta a fejét.
- Nem akarok ünneprontó lenni - mondta halkan, kissé esetten is -, de míg ti ideát ünnepeltek, Gyekén túl még keservesebb lesz a magyarok sorsa. Láttuk már a jeleket Sármáson. A kivonulók bosszúja azok ellen fordul, akik kezök ügyébe esnek. Ha valaha is ott volt a helyem, most igazán ott van.
Félóra se telt bele, s bebizonyosodott, hogy mennyire igazak voltak a szavai. A két-hídnál kavarta alattuk a port a német katonai gépkocsi, amikor szemközt velök a gyekei gerinc fölött füst emelkedett fölfele a bágyadt-kék augusztusi égen. A nap már aláhajlóban volt az ombozi völgyre, s ferde sugarai még jobban megvilágították a fekete gomolygást. Gonosz füst volt, égő házak füstje.
Gyekén a falu utcája tömve volt emberrel. A gépkocsivezető német katonának tülkölnie kellett, hogy utat nyissanak, s akkor is csak kelletlenül húzódtak félre, komor arccal. Gyűlölettel néztek a német egyenruhára, s voltak, akik ki is köptek a kocsi felé.
Von Rödiger ideges kézzel lazította meg pisztolytáskáján a csatot. Arca kemény volt, mintha kőből faragták volna.
- Disznók... - sziszegte a fogai között -, megérdemlik, hogy egész Erdélyt elvegyük tőlük...! Benne lesz a jelentésemben, abban biztos lehet!
A füst ellepte a falut, mint egy nagy sötétszürke tenger, melynek közepéből újabb feketeség gomolygott elő. Már látni lehetett a lángok sárgás-piros nyelveit is, ahogy belenyaltak a haragos füstbe. S az emberek csak álltak az utcán s nézték. Senki se mozdult, senki se szaladt vízért, még csak segítségért se kiabált senki.
A zsidó boltján túl a fordulónál aztán kiderült, hogy miért. A magyarok temploma égett s a mellette lévő papilak. Tömör téglaépület mindkettő, s úgy égett mégis, mintha olajat öntöttek volna reá.
A tűzzel szemben ott állt az utcán a csendőrőrmester, csípőre tett kézzel. Mellette a feketébe öltözött oláh pap s egy nagydarab tüszős parasztember, alighanem a falusbíró. Nevettek.
- Állj meg - szólt oda a hadnagy a gépkocsivezetőnek. A kocsi zökkenve torpant meg a csendőrőrmester és a pópa mellett. Vastag volt a füst, marta a szemet.
- Hol van a parintye? - kérdezte Miklós, románul.
Az őrmester vállat vont, s elvigyorogta magát.
- Mit tudom én! Elment a többi magyarokkal!
- Hova?
- Ejszen Budapestre, ahova való!
A közelben lévők fölnevettek. Gonosz nevetés volt. A német hadnagy szája elkeskenyedett a haragtól, amikor Miklós lefordította németre a szavakat.
- Mondja meg nekik, hogy szigorú vizsgálatot indítunk ebben az ügyben, s ha kiderül, hogy akár a papnak, akár egyetlen magyarnak itt a faluban baja esett, ha kiderül, hogy gyújtogatás történt, az egész falut átcsatoljuk Magyarországhoz!
Az őrmester elsötétült ábrázattal hallgatta végig Miklóst.
- Aztán kicsoda ez, hogy így mer beszélni, he? - kérdezte a végén.
- Az ellenőrző bizottság hivatalos tisztje - felelte Miklós.
A csendőrőrmester a pópára nézett, a pópa megvonta a vállát, s a tüszős oláh meg a fejét vakarta meg.
- Nem tudjuk mi történt, honnan tudhatnánk? - mondta rosszkedvűen. - Mire észrevettük a tüzet, már nem lehetett rajta segíteni. Nem a mi bajunk. Legokosabb, ha hazamegyünk, s törődünk a magunk dolgával...
Azzal megfordult s indult. A pópa követte nyomban, s az őrmester még rántott egyet a vállán s ment ő is. Vissza se néztek a német gépkocsira.
- Menjen mindenki haza! - ordított az őrmester az emberekre. - Nincs hetivásár! Mozogjatok, az anyátok...!
Az emberek sötét nézéssel, szótlanul kezdtek eltakarodni az utcáról. Nehányan hátrasandítottak még s köptek a tűz felé, vagy a német gépkocsi felé, ki tudhatta.
- Indulj - morgott előre a hadnagy a gépkocsi vezetőjéhez -, majd beveszem a jelentésbe ezt az egész disznóságot, s olyan kivizsgálást rendezünk itt, amilyent ez a büdös gyújtogató népség még nem látott...!
De alig értek el a katonai gáthoz, bajba ütköztek újra. A gát rozoga fahídján egylovas szekér vágtatott keresztül. Porzott mögötte a kiszáradt agyagút. A szekér ülésén két leány ült előre hajolva, lobogó hajjal. A gyeplőt tartó ostorral verte a kihabosodott lovat.
- A katonai magyar pap lányai - ijedt meg Miklós -, ismerem őket!
Ahol a katonai út beletorkolt az ország útjában, a hadnagy megállította a gépkocsit. Miklós leugrott a hátsó ülésről, s karjait lengetve elállta a zakatoló szekér útját. A leányok belekapaszkodtak a gyeplőbe, de így is csak nehezen tudták megállítani a horkoló, meghajszolt lovat.
- Mi történt? - ugrott oda Miklós a szekérhez.
- Miklós gróf! Jaj Istenem, Miklós gróf! - sikoltoztak a pap lányai össze-vissza a szekér ülésen. - Elvitték aput börtönbe! Anyut pincébe zárták! Alig tudtunk megszökni! Jaj Istenem, Miklós gróf, tegyen valamit! Megölik anyut is, aput is, mint ahogy halálra verték a grófot...! Az egész falu tele van részeg katonával! Verik a magyarokat, s amit az asszonyokkal tesznek...! Jaj drága jó Istenem, Istenem...!
- Logodetti grófot már megölték - fordult Miklós sápadtan a német hadnagyhoz -, most meg a falu népére vetették magukat...! Román katonák! A papot elhurcolták, a papnét pincébe zárták...!
- Gyerünk! - mondta rekedten von Rödiger. - Legjobb lesz, ha a leányok is velünk jönnek! Hagyják itt a szekeret, majd valaki gondját viseli! Nem hagyhatunk két leányt egyedül az úton ezeknek a vadállatoknak az országban!
A hadnagy előre ült gépkocsivezetője mellé, s a két megtépázott, izzadt, félelemtől reszkető leány bekuporodott Miklós mellé a hátsó ülésre. A fahíd rozoga deszkái csattogtak alattuk, s az agyagút pora magosra szállt a rohanó gépkocsi mögött.
A falu utcáján részeg katonák tántorogtak. Volt, aki tehenet vezetett kötőféken, volt, aki libát vitt a hóna alatt. Itt-ott kiabálás hallatszott a házakból. Gyermeksírás, asszonysikoltás.
- Hol a parancsnokotok? - csattant rá Miklós a katonára.
Azok eltátott szájjal bámultak a német egyenruhákra. Végül is egy szakaszvezető a román templom mögötti piros cseréptetőre mutatott.
- A domnu őrnagy a pópánál szállt meg...
A pópa tisztára söpört udvarán katonák lézengtek. Két sötétképű fiatal hadnagy éppen a tornác lépcsőjén jött lefele, amikor a német gépkocsi megállt a lépcső alatt.
- Hol az őrnagy úr? - mordult rájok Miklós.
- Asztalnál ül éppen - felelte az egyik hadnagy.
- Hívják ki, rögtön!
- Kinek a parancsára? - húzta föl szemöldökét a másik.
- A német ellenőrző bizottság tisztjének parancsára!
A két hadnagy egymásra nézett, s visszamentek a tornácra, be a házba. Kis idő múlva újra nyílt az ajtó. Egy vörösképű, pocakos kis őrnagy jelent meg benne. Szája még majszolta a falatot, véreres szemei kidülledve meredtek a látogatóra.
- Ha? Miféle ellenőrző bizottság? Mi?
- Kérdezze meg tőle az alakulat nevét, rendeltetését - mondta a hadnagy -, maga pedig, Schiltz, jegyezze föl azonnal - parancsolta a gépkocsivezető katonájának.
- Második hadosztály első gyalogezred harmadik zászlóalj - böfögte az őrnagy fent a tornácos -, rendeltetés határőrszolgálat... ki akarja tudni? Ha?
- Második hadosztály, első gyalogezred, harmadik zászlóalj - fordította át Miklós németre -, határőrszolgálatra rendelték őket, tehát úgy látszik, itt maradnak...
- Mondja meg neki, hogy azonnal vessen véget a rablásnak és vizsgálja ki a lakosság ellen elkövetett bűnöket - rendelkezett a német -, mi külön vizsgálóbíróságot küldünk majd ki ide, a lakosság panaszainak meghallgatására és ha addigra a tettesek nem kerültek kézre, majd gondoskodunk arról, hogy kézre kerüljenek...
Az őrnagy arca egyre vörösebb lett, s még mielőtt Miklós belekezdett volna a tolmácsolásba, kitört belőle az elfojtott harag, tört németséggel.
- Mi román királyi hadsereg vagyunk, akik fölött csak a román király hadbíróság ítélkezhet, más senki, verstehen?! Én a román királyi hadsereg őrnagya vagyok! Őrnagy! Verstehen? Nekem nem parancsol semmiféle német bizottság! Miféle rablásról beszél maga, német hadnagy? He? Hadnagy, nem őrnagy! Jawohl!
Von Rödiger leugrott a gépkocsi üléséről, odalépett a tornác lépcsője alá, szembe a kis haragos őrnaggyal, kihúzta magát teljes hosszában, hogy villogó kék szemei egymagasságba kerületek a lépcső tetején álló román tiszt borgőzös szemeivel, s mellén összefont karokkal mondta, jéghidegen:
- Mint a német haderők ellenőrző bizottságának meghatalmazott ellenőrző tisztje a velem levő román országgyűlési képviselő úr jelenlétében hivatalosan felszólítom az őrnagy urat, hogy mint a községet megszálló katonai egység parancsnoka velem és a román parlament képviselőjével együtt azonnal és haladéktalanul elkezdje a panaszok kivizsgálását, először is a magyar protestáns lelkész otthonában és nyomban utána a grófi kastélyban!
A kemény, csattanó szavak súlya alatt a beborozott őrnagy alakja lassan megtottyant, arca elszürkült, s egyik hadnagyáról a másikra nézve, mintha azoktól várt volna segítséget, habogni kezdett. Még le is jött a lépcsőn és hol a német hadnagyhoz, hol Miklóshoz fordulva próbálta megmagyarázni a helyzetet, félig németül, félig románul.
- Hadnagy úr, én csak parancsot teljesítek! Ide hoztam a zászlóaljat, mert itt lesz a határőr parancsnokság! Innen aztán megy század ide, század oda, s megint szakasz ide, szakasz oda, tudja hadnagy úr, hogy van ez! Domnu képviselő, nekem a németekkel semmi bajom! Hogy mi történt a pappal meg a gróffal, az nem az én hibám! A falu román népe... meg a menekültek, akik jöttek... Feketelakról, Földvárról, Buzáról, mindenünnen... a harag, a keserűség ami a szívükben van... képviselő úrnak tudnia kell... mit tehetek én, amikor civilek egymásnak esnek? Igaz? Mit tehetek én?
Ekkor megszólalt hirtelen a német gépkocsi hátsó ülésen az egyik papleány, románul.
- Az a hadnagy, ott! - nyújtotta ki kezét az őrnagy mögött ácsorgó hadnagyok egyike felé. - Az a magosabbik! Ő volt az, aki apámba belerúgott, ő volt az, aki katonáival megkötöztette és elhurcoltatta le katonáival a pincébe! Ő volt az, aki kergetett minket a gyümölcsösön át, s csak a kukoricásban tudtunk megbújni előle! Az ott, az a magosabbik!
A feketehajú, mokányképű hadnagy ábrázata sötétvörösre gyúlt.
- Hazudik! - köpte ki a szót, haragosan. - Soha sem láttam életemben ezt a nőszemélyt! Hazug rágalom!
- A vádat bizonyítani is kell ám, domnisoara - vigyorgott a köpcös kis őrnagy -, vannak-e tanúi, he?
- A nővérem, itt mellettem - felelte a papleány, sápadtan s a hangja remegett -, meg az anyám, akit pincébe zártak! Meg az apám! Mit tettek az apámmal?
Az őrnagy gúnyosan bólogatott.
Gondoltam, he, gondoltam! Nincs szemtanú, mi? Csak a családon belül! Összeesküvés a román hadsereg hírneve és becsülete ellen! Apját egyébként most hallgatja ki a kapitány, a csendőrség épületében. Kihallgatás után hazamehet. Ha úgy viselkednek, mint a hadsereg ellenségei, ellenséghez illő elbánásban is részesülnek. Ehhez minden hadseregnek joga van! Igaz, képviselő úr? Hadnagy úr?
- A panaszokat kivizsgáljuk, Herr Major - felelte von Rödiger kimérten. - Hol van itt egy telefon? Jelentést kell tennem Brassóban, a főhadiszálláson...
Az őrnagy sajnálkozó vigyorgással vonta meg a vállát.
- Telefon? Itt nincs olyasmi, hadnagy úr. Elmaradt, vad tartomány ez, s az emberek is ilyenek: vadak, primitívek. Majd ha kissé megismeri a helyzetet, megérti maga is, hogy a rend és fegyelem érdekében a katonaság olykor olyan módszerekhez kell folyamodjon, amilyenekre civilizált országokban nincsen szükség ... meghívhatom egy pohár borra? Egy kis falatozásra? Hadnagy úr? Képviselő úr? A pópának pompás sajtja van és a kenyér még meleg, most sütötték!
- Köszönöm, őrnagy úr, szolgálatban vagyok - húzta ki magát a német, hidegen -, parancsom úgy szólt, hogy az új román határokon belül maradt magyarok biztonságáról gondoskodjak és jelentést tegyek a visszaélésekről.
Katonásan tisztelgett az őrnagy felé, sarkon fordult s fellépett a gépkocsira.
- Hajts - szólt oda fogai között a német katonához.
A tornác lépcsőjén a köpcös román őrnagy dünnyögött valamit maga elé, aztán megfordult s zord nézésű hadnagyai élén visszatért a házba.
- Banditák ezek, nem katonák - mérgelődött von Rödiger, amikor már a falu utcáján zakatolt velök újra a gépkocsi -, hazudnak, csalnak, nem lehet velök semmire se menni. Minél előbb sikerül nyakukra hoznunk a vizsgáló bizottságot, annál jobb lesz az itt élő magyaroknak. Magunkban nem tehetünk semmit. Hol van a legközelebbi telefon?
- Sármáson - felelte Miklós -, félóra is beletelik, mire odaérünk. Mi lesz itt addig a pappal meg a feleségével? S fent a kastélyban?
- Most már semmi - felelte a hadnagy. - Az őrnagy gondoskodni fog arról, hogy erőszakosságnak még nyomát se leljük. Nem csodálkoznék - tette hozzá -, ha a papot is meg a papnét is otthon találnánk majd, a legjobb egészségben és a bizottság kérdéseire azt felelnék mindketten, hogy nem bántotta őket senki, a leányok csak megijedtek és elszaladtak, amikor az a hadnagy bekopogott az ajtón, hogy megkérdezze, merre vezet az út istentudjahová...
Majdnem úgy is történt szóról-szóra, ahogy von Rödiger megjósolta volt. Bár este lévén a postahivatal zárva volt már, mire Kis-Sármásra beértek, de a zsidó boltjából sikerült felhívni a brassói német hadiszállást és a kerekek nyomban mozgásba jöttek fölött s a román hadosztályparancsnok, egy mérges regáti tábornok, úgy leszidta tábori telefonján a pópa ebédlőjéből félrészegen előrángatott őrnagyot, hogy az még csak habogni se tudott tőle. Másnap délelőtt tizenegykor pedig három gépkocsin megérkezett a vizsgálóbizottság: egy német ezredes a segédtisztjével, egy román ezredes a segédtisztjével, egy német katonai tolmács, egy gyorsírónő és egy németül beszélő román hadbíró-százados.
A bizottság Tordáról jött ki, az új román tartományi székhelyről. Kolozsvárra aznap vonultak be a honvédcsapatok.
Von Rödiger a mezőházi útkereszteződésnél várt reájok. Az éjszakát Miklósnál töltötték az Ugron-kastélyban, ahol Helga fél éjszakán át vigasztalgatta a sírdogáló leányokat. Miklós pedig bizalmas emberei útján gyűjtögette a faluba érkező híreket: hol mi történt? Állítólag a báldi kastélyt Észak-Erdélyből menekülő román hivatalnokok, tanítók és egyéb állami alkalmazottak számára foglalták le és a fiatal Béldi grófot kitelepítették az egyik üresen álló cselédházba, a kastélyban maradt ezüstöt, porcellánt és egyéb holmit pedig széthordták „kárpótlásként” a menekültek. Ugyanez történt állítólag Pusztakamaráson is, azzal a különbséggel, hogy ott Szász Ferenc, Ugron István és Báró Kemény Géza birtokosokat „magyar összeesküvés” címén a csendőrségre hurcolták, s azóta se látta őket senki.
Von Rödiger mindezeket a panaszokat följegyezte, s ott a mezőházi útkereszteződésénél hivatalos jelentésbe foglalva átnyújtotta, a katonai üggyel együtt, a német ezredesnek. Utána rövid tanakodás következett arra vonatkozólag, hogy Miklós és a két leány mehetne-e együtt a bizottsággal? A leányok, mint szemtanúk és Miklós, mint a magyarság hivatalosan megválasztott képviselője? A román ezredes eleinte akadékoskodott kissé, különösen Miklós jelenlétét

Wass Albert: Patkányok honfoglalása

Wass Albert munkássága

Regények, novellák, elbeszélések

1934 Farkasverem
1940 Csaba
1940 Mire a fák megnőnek
1940 Jönnek!
1941 A titokzatos őzbak (novellák)
1941 Csalódás (Az ÜNNEP 1941. augusztus 15-i számában)
1943 A kastély árnyékában
1943 Egyedül a világ ellen
1943 Vérben és viharban
1944 Tavaszi szél és más színművek
1945 Valaki tévedett (novellák 1945-49-ből)
1945 A költő és a macska (elbeszélések)
1947 A rézkígyó
1949 Zsoltár és trombitaszó – Örökösök (novellák, karcolatok, levelek – posztumusz kisregény 1949-ből)
1949 Adjátok vissza a hegyeimet!
1951 Ember az országút szélén
1952 Elvész a nyom
1953 Tizenhárom almafa
1958 Az Antikrisztus és a pásztorok
1959 A funtineli boszorkány
1964 Átoksori kísértetek
1965 Elvásik a veres csillag
1967 Magukrahagyottak
1974 Kard és kasza
1975 Magyar örökségünk (Tanulmányok, hátrahagyott novellák, írások, interjúk)
1978 Halálos köd Holtember partján
1985 Hagyaték
1989 Te és a világ (novellák)
Eliza (angolul íródott)
Igazságot Erdélynek!
Józan magyar szemmel I-II. (publicisztikák)
Karácsonyi üzenetek – A temető megindul
Magyar pólus (Újabban fölkutatott versek, novellák, tárcák, közéleti írások, interjúk és levelek)
Népirtás Erdélyben
Hűség bilincsében
Hanky tanár úr
Se szentek, se hősök
A szikla alatti férfi
A sólyom hangja
Csillag az éjszakában
Black Hammock
Magyar Számadás
Nem nyugaton kel fel a nap
Voltam

Versek, mesék

1927 Virágtemetés (vers)
1942 Tavak könyve (mese)
Tókirály és szile (Tavak könyve mesesorozat 1.)
A bölcs bölömbika (Tavak könyve mesesorozat 2.)
Évszakok teremtése (Tavak könyve mesesorozat 2.)
Csupafej, a jégmadár (Tavak könyve mesesorozat 4.)
Csámpás, a kis ruca (Tavak könyve mesesorozat 5.)
1947 A láthatatlan lobogó (vers)
1946 Erdők könyve (mese)
Mese az erdőről (Erdők könyve sorozat 1.)
Bulámbuk (Erdők könyve sorozat 2.)
A vén gombacsináló (Erdők könyve sorozat 3.)
Éjjeli pávaszem (Erdők könyve sorozat 4.)
A kis szürke nyúl (Erdők könyve sorozat 5.)
A mátyás és az őz meséje (Erdők könyve sorozat 6.)
1971 Válogatott magyar mondák és népmesék [18]
A hunok útra kelnek (Hun mondák könyve sorozat 1.)
Isten kardja (Hun mondák könyve sorozat 2.)
Emese álma (Magyar mondák könyve sorozat 1.)
Vérszerződés (Magyar mondák könyve sorozat 2.)
Szerencsés Pista (Válogatott magyar népmesék sorozat 1.)
A zenélő ezüst kecske (Válogatott magyar népmesék sorozat 2.)
A legkisebbik királyfi és a táltos paripa (Magyar népmesék sorozat 3.)
A zöldszakállú király fia (Magyar népmesék sorozat 4.)
Okos Kata (Magyar népmesék sorozat 5.)
A hét holló (Magyar népmesék sorozat 6.)
A repülő kastély

Wass Albert: Hagyaték

Wass Albert: Te és a világ (részlet)

Jóindulat


Ha azt hiszed, hogy ma jóindulatú voltál, mert nem léptél a lábára senkinek, mert felebarátod fejéről nem ütötted le a kalapot, mert nem terjesztettél másokról hazug híreket, mert nem gorombáskodtál lakótársaiddal: tévedsz. Csak éppen rosszindulatú nem voltál. Rossz és jó között van egy kis hézag is. És ebbe a kis hézagba nem csupán Te, de az emberiség kilencvennyolc százaléka kényelmesen belefér.
Gondolj arra: föl kell építeni a békességet ezen a világon. És békességet építeni csak jóindulatból lehet.
Nem elég tehát, ha nem gyártasz rossz téglákat valamely épülethez. Tégla nélkül nem épül föl semmiféle fal. Jó téglákat kell gyártanod.
Ha az emberiség két százaléka rossz téglákat gyárt, kilencvennyolc százaléka pedig Veled együtt tétlenül henyél jó és rossz között: ki építi föl vajon a békesség házát?

Wass Albert: A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
gyujtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél eképpen:
a népek közt, Uram,
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol nem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nékem is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom patakra,
fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ…
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgése

Bajorerdő, 1947.

Wass Albert: Nagyapám tanítása

A megbízható ember

- Idefigyelj - mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
- Idefigyelj - mondta. - Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem - hebegtem megrendülve.
- Dehogyis érted - csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek - akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli - mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél..."

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.