A vén zászlótartó és a fia
Hűvös tavaszi este volt. A komáromi várban esteli takarodót fújtak. A sáncokon messzire hangzott a trombitaszó. Majd a dob pergett a várnak mind a négy sarkán. A takarodó azt jelenti, hogy annak elhangzása után becsukják a várkaput. Reggelig oda teremtett lélek be nem juthat, de ki sem mehet. Fegyveres katonák őrzik a kapukat, akik talán magát várparancsnokot sem bocsátanák ki. Szigorú volt a kapuk őrzésére a parancsolat. Azért sietett mindenki már korán este a várba jutni, akinek ott dolga volt. Szekerek vágtattak az országúton, siető em¬berek jöttek mindenfelől. A várban biztonságban volt mindenki, odakívül senki, mert ellenség vette körül a várat és már hónapok óta ostromolta. Komárom vára fittyet hányt az ostromnak. Bevehetetlen volt a vár, dacolhatott az ellenséggel. Elesége volt bőven, esztendőkre! Meg aztán kívülről mindíg vittek be baromfit, lábasjószágot a környékbeliek. Hiába vigyázott az ellenség. A falusiak marhájukat észrevétlenül hajtották keresztül az ostromvonalon.
Szólt a takarodó a sáncokon. Már nem igen ment be senki a kapukon. Messze, közel nem látszott senki. De mégis jött valaki az országúton. Egy tizenötéves fiú volt az. Portól szürke ruházata mutatta, hogy messzi útról jön.
De ha még egyedül jött volna! Targoncát tolt maga előtt és a targoncán rongyos pokróccal letakarva feküdt valaki. Halott-e vagy sebesült? Azt bizony nem lehetett megmondani. A pokróc alatt csak egy pár ócska vén bakancs nézett a világba.
Tolta a fiú a targoncát. Nagyon igyekezett, mert hallotta szólni a takarodót. Mikor az utolsó trombitaszó is elhangzott a sáncról, éppen akkor ért targoncájával a kapuhoz.
A kapuőrség tisztje megszólította a fiút.
- Mit viszel, te?
Odalépett a targoncához és fölemelte a rongyos pokrócot. A targoncán egy fehérszakállú öreg honvéd feküdt.
A tiszt meghökkent.
Az öregnek le volt hunyva a szeme. Az arca olyan sápadt volt, mintha minden élet kiment volna belőle.
- Ki ez, fiú? - kérdezte a tiszt.
- Az apám, - felelte a fiú.
- Hogy kerültök ide? Ki vagy te?
- Az én nevem ifjabb Sóhaj Pál, az apám idősebb Sóhaj Pál. Ő zászlótartó volt a harmadik zászlóaljban. A zászlóalj dobosa én voltam. A zászlóalj tegnapelőtt Komárom felé masírozott. Útközben megtámadta az ellenség. Az ellenség nagy erővel volt és a zászlóalj elvesztette a csatát. Az apám sebet kapott és ott maradt az ütközet helyén. Mindenki elfutott, csak én maradtam ott. Nem hagyhattam el az apámat.
- Hát aztán? - kérdezte a tiszt.
- Elbújtam egy bokor mögé, amíg az ellenség elvonult. Aztán egy szomszéd tanyáról sze¬reztem egy targoncát és ide hoztam az apámat. Itt vannak orvosok. Tán nem hagyják meghalni szegényt.
- Jól tetted, fiú, - mondta a tiszt. - Hadd lássuk: mi baja az apádnak? Hej, öreg bajtárs, él-e még kelmed?
A tiszt megrázta a zászlótartó vállát. Az öreg bágyadtan fölnyitotta a szemét.
- Élek még, hadnagy uram. Csak a lábam sajog nagyon.
- Majd meggyógyul, - vígasztalta a hadnagy. - Hanem nagy baj van ám. A zászlót hűtlenül elhagyta kend. Hová tette a rábízott zászlót?
- Megvan, hadnagy uram, - felelt az öreg. - Nem hiába vigyáztam én arra, mint a szemem fényére. Mikor megsebesültem, levettem a nyeléről a zászlót és a derekamra csavartam. Itt van hibátlanul.
- Kötelességét teljesítette, - mondta a hadnagy. - Nem felejtem megemlíteni a várparancsnok úrnak. Hanem most kórházba kell menni kendnek.
Mindjárt előszólított egy katonát, aki a kórházig igazította ifjabb Sóhaj Pált az apjával. Az öreget ott lefektették, a fiának is adtak éjjeli szállást egy kaszárnyában.
Másnap aztán magához rendelte a várparancsnok Sóhaj Palit.
Klapka tábornok volt a várparancsnok. Szigorúságáról, igazságosságáról nevezetes katona.
A tábornok végignézte a fiút.
- Hallottam rólad! - mondta.
Pali katonásan tisztelgett a tábornoknak.
- Derék fiú vagy! - folytatta a tábornok. - Nekem különösen tetszik az, hogy az ellenség ostromvonalán át olyan ügyesen, észrevétlenül jöttél át a targoncával.
- Éjjel volt, tábornok úr. Sötét volt. Az őrtüzek égtek a sötétben. Ott volt az ellenség. El¬kerültem tehát az őrtüzeket.
A tábornok figyelmesen nézett a fiú nyílt, bátor arcába:
- Pihend ki magad, öcsém, mert holnap újra útnak indulsz.
- És az apám? - kérdezte ijedten a fiú.
- Hátra arc, indulj! - felelt a tábornok.
Pali egész nap ott őgyelgett a kórház körül. Be nem eresztették, mert az apjának nyugalomra volt szüksége. Nézegette a vár lakosait s különböző ruházatú katonáit. A tüzérek nagy csiz¬máikban végig kopogtak a piacon, majd ágyúkat vonszoltak a vár egyik részéből a másikba. Délben éles trombitaszó harsant föl. Az őrséget váltották a kapunál. Élénk, mozgalmas élet volt a várban. A piacon nagy ernyők alatt a kofák árultak. Nők, férfiak vidáman csevegve sétálgattak a házak előtt. Valahol vígan szólt a zene.
Mintha ellenség nem is lett volna a világon. Senki nem törődött itt az ellenséggel. Mindenki bízott a vár bevehetetlen falaiban, a bátor és nagyszámú várőrségben.
Amint ott nézelődött Pali, egyszer csak azt érezte, hogy valaki erősen figyeli. Önkéntelenül arra felé fordította a fejét.
Egy szürkeszakállú, sovány, magas ember állott tőle tíz lépésnyire. Felleghajtó bő köpenyeg volt rajta és a sapkáját mélyen a szemére húzta.
Pali önkéntelenül összerázkódott, oly hideg, félelmetes volt a köpenyeges ember tekintete. Lassú lépésekkel közeledett Pali felé.
- Te, fiú, - mondta suttogó hangon. - Holnap egy levelet kapsz a tábornoktól, hogy azt vidd messzire. Te csak vedd át a levelet, de én majd megkíméllek a hosszú úttól. Elviszem én helyetted a levelet. Holnap a kapunál várlak.
Szólt, sarkon fordult és eltűnt egy mellékutcában. Pali sokáig elgondolkozva nézett arrafelé, amerre a köpönyeges eltűnt. Vajjon mit akarhat vele ez az ember?
Másnap aztán megtudta.
A tábornok magához hívatta és mikor a szobában volt, becsukta mögötte az ajtót.
- Megnyerted bizalmamat, öcsém. Fontos levelet kell a kormányzóhoz, Kossuth Lajoshoz küldenem. Nem merem senkire se bízni a levelet. Félek, hogy elárulnak, vagy elfogják útköz¬ben a levelet. De rád, rád merem bízni. Tegnap megtetszettél nekem. Itt van a levél. Csak Pestig kell vele menned. Ott már várni fog a megbízott emberem, aki átveszi a levelet.
A tábornak ezután részletesen megmagyarázta Palinak, hogy merre menjen, mit csináljon. Átadta neki a levelet. Kis összegöngyölített levél volt, könnyen el lehetett rejteni.
- Vigyázz rá, mint az életedre, - figyelmeztette a tábornok Palit. - És most indulj.
Pali ekkor engedelmet kért a tábornoktól és elmondta találkozását a köpönyeges emberrel.
A tábornok összeráncolt homlokkal hallgatta. Lassan sötétpirosra festette arcát a harag. Olyant csapott az asztalon álló csengetyűre, hogy csak úgy zengett.
A szomszéd szobából ijedten ugrott be egy tiszt.
- Kémek vannak a várban! - kiáltotta a tábornok. - Kémekkel vagyok körülvéve én is. Legtit¬kosabb terveimet megtudják előre.
Pali még egyszer elmondta, hogy milyen volt a köpönyeges ember.
- Ez senki más nem lehet, mint Bisztrai! - mormogta a tiszt. - Csak Bisztrai olyan vakmerő, hogy itt sétáljon a piacon, mikor ki van adva ellene az elfogatási parancs.
- Hát mért nem fogták el? - pattogott Klapka tábornak.
A tiszt nyomban elsietett. A tábornok pedig figyelmeztette Palit:
- Attól az embertől óvakodjál, fiam. Az ellenség kéme az az ember.
Pali másnap hajnalban, mikor a kaput kinyitották, paraszt ruhába öltözve, elhagyta a várat.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Krúdy Gyula. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Krúdy Gyula. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. május 12., szerda
Krúdy Gyula: Bukfenc
"Gyöngyvirág gyermeksége
Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában,a kecskeméti-utcában kezdte megismerni. Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjúságát töltötte egy bezárt szobában.
Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt.
Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát »grófnénak« hivják Pesten és a »bontonhoz tartozik,* hogy a valamire való gavallér bemutatkozzon a nagymamának.
Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban szellőztették a háromszoros függönyü ablakokat. Tollseprővel seperték össze a szivarhamut a szőnyeggel boritott kis szalonokban.
A földigérő tükrök — néhol a menyezet is tükörrel volt boritva — megifjodtak. A széles francia ágyakban megforgatták a gummilabda rugékonyságu matracokat, simulékony szarvasbőröket, a pehelylyel tömött párnákat és Flikné, a gazdasszony sajátkezüleg kötötte meg a szines szalagcsokrokat a fehérneműben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ott felejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy féligszivott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő, lepattant gyöngyházgombocska vagy elhullajtott hajtű, ópiumos cigaretták fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyúsága, elrepült párfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sirás, fénylő cipőjű selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatu előkelő uraknak unott lépegetése . . .
Ilyen dolgokat érzett Gyöngvirág nagyanyja házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten, amig a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol egy nő az elmúlt éjszaka felvágta az ereit.
A falakról a mezítelen nők fénylő képei, versaillesi tájképek, hattyús tó-részletek, piroskabátos lovagok és puderozott fejű dámák meglepetten néztek a kékbabosszoknyás, leeresztett hajú gyermekleány után, aki félcipőben, szivére szorított kézzel, de mohó kíváncsisággal futott végig az elátkozott szobákon, amig a cseng alig hallhatólag megszólalt a kapu alatt, amint kívülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női kéz megrántotta a „grófné" kastélyán a szakállas oroszlánfejet.
Az egyik szalonban, ahol a ház látogatói várakozni, toalettet csinálni, tükörbe bámulni szoktak, amig a nagymama megjelölte nekik a ,,kék," „piros" vagy „mór" szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel.
Beniczkyné piroskötéses regényei, továbbá néhány könyv Zolától, a Szentek élete, néhány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény, valamint Kossutány Tamás Hires bűneseteinek története hevertek egy éjjeli szekrény fiókjában. A könyveket nők hozták
magukkal, akik itt a várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek
a téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piroslámpásos tavaszi estből. Emelt fővel fordultak be a Koronaherceg-utcába, hogy a kívánatos és tiszta fehérnemüs
kirakatokat megnézzék.
Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia nyelvtannak és két arckép-albumnak örült. Pl tanuló-könyvekből tudást merített, — mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A
nagymama nem sok lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ó falusi földesasszony óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival, szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)
Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a fiúgyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott
egyik-másik arccal az album gyűjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a díszmagyaros, frakkos urak, akik kiviaszkolt bajuszszal, megnyírt szakállal, hóditó tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon mentek keresztül. A Calderoni-boltja, ahol a nagymamama az arcképeket beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt és a kisleány azt hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért hagyták itt arcképüket.
Károlyi Istvánt csaknem megszólította a múzeumkert mellett, amint a májbajosarcu főúr finom cipőben tovaballagott. De ismerősen pillantott a délceg Apponyira, a sodrottbajszu, szélesvállu Elek ezredesre a lengő vörös szakállú Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre, — csak azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz esztendő óta valamenyien egyforma, osztrák-hivatalnok szakállt
viselnek; — Somogyi Mórra, az őszhaju gladiátorra és Mannheit Jaquesre, a bozontos Rigolettóra nézett az utcán és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. — A kürtőkalapos, gólyalábu Dréher, a ragasztott bajuszú, szinte álarcos lovag Freystádler, a lirai költőőszivü és tpkepénzes arcú Kohner Jenő, Erzsébetkirályné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők acképalbumából való Sennyey
Géza, Prónay báró, a magyarruhás protestáns főúr, a hajadon fővel járó Salamon, a pirosszekfüs Péchy, a fürtösfejü Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket
harcsavadászatokkal mulatattó Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségére ,mucus"-nak dédelgetett nők hive : Batthyány Elemér, a torreádor
megjelenés Bródy Sándor, a szőke szakállú Ambrus és az ifjú Csekonics: egykor majd újra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék, akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág
nagyleány korában.
Elgondolkozott, hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.
Ugyanigy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.
A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe gyűjtötte.
Gyöngyvirág néha bátorságot vett és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt egyik másik feltűnő szépség, turnéros, frufrus hölgy nevéről.
— Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnje,— felelt a gazdasszony és tovább sepert.
Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott — Sina báróné, mindennap nálunk teázik.
A féleszű gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy hercegnőből és Sina bárónéból állott mert több arisztokrata nevet nem ismert.
Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is . ..
Sokára, midőn virágot árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt, semmitmondó arcukra nézett és kereste rajtuk a régi szépség, a gyermekkori álmok nyomait.
Soha sem lelt fel semmit gyermekkorából.
Tehát Q.Z előkeló társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki a világba bezárt szobájából.
— Szivesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni,
ha Ninive módjára elpusztul a város, — mondogatta a „grófné", ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a szobájában.
A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagu füzetei és tintás papirosai között lesütött szemmel üldögélt.
Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta ket a kapitányságon. A házmestert sajátkezüleg
megfenyítette. És a legtöbb nőnek, férfinak csókra nyújtotta a kezét, midőn küszöbét átlépték.
Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta midőn a délelőtti órákban a boglyasfejü, mosdatlan "Esterházy hercegnőnek" a nagymama parancsára ajtót mutatott a gazdasszony és a legcsufabb szidalmakat kellett elszenvedni a szegény hercegnőnek.
Máskor ugyancsak a nagymama rendelkezésére egy becsípett gavallért taszítottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.
— Vájjon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük? — kérdezte magában Gyöngyvirág.
Ezenkívül egy nagy fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi, borjunagyságu eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde erejétől mindenki félt a kerületben.
Maxnak hivták a jó kutyát és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői" különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen estefelé történt a séta és Max mindig egy férfikalappal a szájában nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns
uraknak lekapta a fejükről a cilindert és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és a hajadonfős ur a kutya üldözésére indultak, igy okvetlen
találkoztak a zöld ház kapujában s többnyire nem bánták meg a találkozást.
Max a kalappal szájában ugy nevetett, mint egy örömapa. "Sina báróné" gamáslit és háttakarót hímzett Maxnak és a ház többi látogatói is kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett, csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka, mint egy oroszlán és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban végigment a félreeső folyosón.
— Te bolond — kiáltotta a "grófné" — csak kártyát hozok a kamarából.
Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából; a női hangok ugy hangzottak, mint az Arany Szarvról, mikor zsákban fojtogatják őket; a férfiak kacagása kísérteties és megdöbbentő volt, Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum
vőlegényeire, arisztokratanyugalmu gavallérjaira, vájjon ők nevetnek ily durván az éj óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes fáradt beszélgetést
a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a szalonból. Tekintélyes, kürtkalapos,őszbecsavarodott ur volt a jövevény s karjait a kézeljében ugy lógatta, mint egy szélütött, az ádámcsutkája le és fel járt magos gallérjában, bús szemét
a szőnyegre meresztette.
— Ha volna valaki, aki hasonlitana az elvált feleségemhez . . . mormogta és nem mert a nagymama szemébe nézni.
A „grófné" figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet.
Keskeny ajka mosolygott:
— Talán személyesen nagysága jönne ide.
Az őszes úriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta tenyerével szemét.
— Nem. Ezt ne mondja — kiáltotta hörögve.
— Az egy szent nő.
A nagymama vállat vont és az ajtóig kisérte látogatóját.
Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:
— El fogok szökni a boldogtalan háztól és magammal viszem Maxot.
Kilopózott szobájából és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos farkával ugy verdeste a küszöböt, mint a dobot."
(az eredeti kiadás alapján)
Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában,a kecskeméti-utcában kezdte megismerni. Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjúságát töltötte egy bezárt szobában.
Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt.
Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát »grófnénak« hivják Pesten és a »bontonhoz tartozik,* hogy a valamire való gavallér bemutatkozzon a nagymamának.
Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban szellőztették a háromszoros függönyü ablakokat. Tollseprővel seperték össze a szivarhamut a szőnyeggel boritott kis szalonokban.
A földigérő tükrök — néhol a menyezet is tükörrel volt boritva — megifjodtak. A széles francia ágyakban megforgatták a gummilabda rugékonyságu matracokat, simulékony szarvasbőröket, a pehelylyel tömött párnákat és Flikné, a gazdasszony sajátkezüleg kötötte meg a szines szalagcsokrokat a fehérneműben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ott felejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy féligszivott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő, lepattant gyöngyházgombocska vagy elhullajtott hajtű, ópiumos cigaretták fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyúsága, elrepült párfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sirás, fénylő cipőjű selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatu előkelő uraknak unott lépegetése . . .
Ilyen dolgokat érzett Gyöngvirág nagyanyja házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten, amig a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol egy nő az elmúlt éjszaka felvágta az ereit.
A falakról a mezítelen nők fénylő képei, versaillesi tájképek, hattyús tó-részletek, piroskabátos lovagok és puderozott fejű dámák meglepetten néztek a kékbabosszoknyás, leeresztett hajú gyermekleány után, aki félcipőben, szivére szorított kézzel, de mohó kíváncsisággal futott végig az elátkozott szobákon, amig a cseng alig hallhatólag megszólalt a kapu alatt, amint kívülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női kéz megrántotta a „grófné" kastélyán a szakállas oroszlánfejet.
Az egyik szalonban, ahol a ház látogatói várakozni, toalettet csinálni, tükörbe bámulni szoktak, amig a nagymama megjelölte nekik a ,,kék," „piros" vagy „mór" szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel.
Beniczkyné piroskötéses regényei, továbbá néhány könyv Zolától, a Szentek élete, néhány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény, valamint Kossutány Tamás Hires bűneseteinek története hevertek egy éjjeli szekrény fiókjában. A könyveket nők hozták
magukkal, akik itt a várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek
a téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piroslámpásos tavaszi estből. Emelt fővel fordultak be a Koronaherceg-utcába, hogy a kívánatos és tiszta fehérnemüs
kirakatokat megnézzék.
Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia nyelvtannak és két arckép-albumnak örült. Pl tanuló-könyvekből tudást merített, — mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A
nagymama nem sok lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ó falusi földesasszony óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival, szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)
Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a fiúgyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott
egyik-másik arccal az album gyűjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a díszmagyaros, frakkos urak, akik kiviaszkolt bajuszszal, megnyírt szakállal, hóditó tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon mentek keresztül. A Calderoni-boltja, ahol a nagymamama az arcképeket beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt és a kisleány azt hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért hagyták itt arcképüket.
Károlyi Istvánt csaknem megszólította a múzeumkert mellett, amint a májbajosarcu főúr finom cipőben tovaballagott. De ismerősen pillantott a délceg Apponyira, a sodrottbajszu, szélesvállu Elek ezredesre a lengő vörös szakállú Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre, — csak azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz esztendő óta valamenyien egyforma, osztrák-hivatalnok szakállt
viselnek; — Somogyi Mórra, az őszhaju gladiátorra és Mannheit Jaquesre, a bozontos Rigolettóra nézett az utcán és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. — A kürtőkalapos, gólyalábu Dréher, a ragasztott bajuszú, szinte álarcos lovag Freystádler, a lirai költőőszivü és tpkepénzes arcú Kohner Jenő, Erzsébetkirályné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők acképalbumából való Sennyey
Géza, Prónay báró, a magyarruhás protestáns főúr, a hajadon fővel járó Salamon, a pirosszekfüs Péchy, a fürtösfejü Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket
harcsavadászatokkal mulatattó Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségére ,mucus"-nak dédelgetett nők hive : Batthyány Elemér, a torreádor
megjelenés Bródy Sándor, a szőke szakállú Ambrus és az ifjú Csekonics: egykor majd újra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék, akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág
nagyleány korában.
Elgondolkozott, hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.
Ugyanigy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.
A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe gyűjtötte.
Gyöngyvirág néha bátorságot vett és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt egyik másik feltűnő szépség, turnéros, frufrus hölgy nevéről.
— Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnje,— felelt a gazdasszony és tovább sepert.
Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott — Sina báróné, mindennap nálunk teázik.
A féleszű gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy hercegnőből és Sina bárónéból állott mert több arisztokrata nevet nem ismert.
Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is . ..
Sokára, midőn virágot árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt, semmitmondó arcukra nézett és kereste rajtuk a régi szépség, a gyermekkori álmok nyomait.
Soha sem lelt fel semmit gyermekkorából.
Tehát Q.Z előkeló társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki a világba bezárt szobájából.
— Szivesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni,
ha Ninive módjára elpusztul a város, — mondogatta a „grófné", ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a szobájában.
A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagu füzetei és tintás papirosai között lesütött szemmel üldögélt.
Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta ket a kapitányságon. A házmestert sajátkezüleg
megfenyítette. És a legtöbb nőnek, férfinak csókra nyújtotta a kezét, midőn küszöbét átlépték.
Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta midőn a délelőtti órákban a boglyasfejü, mosdatlan "Esterházy hercegnőnek" a nagymama parancsára ajtót mutatott a gazdasszony és a legcsufabb szidalmakat kellett elszenvedni a szegény hercegnőnek.
Máskor ugyancsak a nagymama rendelkezésére egy becsípett gavallért taszítottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.
— Vájjon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük? — kérdezte magában Gyöngyvirág.
Ezenkívül egy nagy fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi, borjunagyságu eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde erejétől mindenki félt a kerületben.
Maxnak hivták a jó kutyát és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői" különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen estefelé történt a séta és Max mindig egy férfikalappal a szájában nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns
uraknak lekapta a fejükről a cilindert és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és a hajadonfős ur a kutya üldözésére indultak, igy okvetlen
találkoztak a zöld ház kapujában s többnyire nem bánták meg a találkozást.
Max a kalappal szájában ugy nevetett, mint egy örömapa. "Sina báróné" gamáslit és háttakarót hímzett Maxnak és a ház többi látogatói is kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett, csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka, mint egy oroszlán és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban végigment a félreeső folyosón.
— Te bolond — kiáltotta a "grófné" — csak kártyát hozok a kamarából.
Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából; a női hangok ugy hangzottak, mint az Arany Szarvról, mikor zsákban fojtogatják őket; a férfiak kacagása kísérteties és megdöbbentő volt, Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum
vőlegényeire, arisztokratanyugalmu gavallérjaira, vájjon ők nevetnek ily durván az éj óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes fáradt beszélgetést
a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a szalonból. Tekintélyes, kürtkalapos,őszbecsavarodott ur volt a jövevény s karjait a kézeljében ugy lógatta, mint egy szélütött, az ádámcsutkája le és fel járt magos gallérjában, bús szemét
a szőnyegre meresztette.
— Ha volna valaki, aki hasonlitana az elvált feleségemhez . . . mormogta és nem mert a nagymama szemébe nézni.
A „grófné" figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet.
Keskeny ajka mosolygott:
— Talán személyesen nagysága jönne ide.
Az őszes úriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta tenyerével szemét.
— Nem. Ezt ne mondja — kiáltotta hörögve.
— Az egy szent nő.
A nagymama vállat vont és az ajtóig kisérte látogatóját.
Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:
— El fogok szökni a boldogtalan háztól és magammal viszem Maxot.
Kilopózott szobájából és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos farkával ugy verdeste a küszöböt, mint a dobot."
(az eredeti kiadás alapján)
Krúdy Gyula: Álmoskönyv
ÁLMOK
az emberről magáról, testi részeiről, leghozzátartozóbb tulajdonairól, amint az 1755-i Álmoskönyvecske ezt kimagyarázza
Ha valaki álmodja, hogy háta megett valami történik: jövendő dolgokat jelez. Ha előtte történik: az a jelenidő.
A fő: fejedelemségre magyarázatik, de jelent tanítót, atyát, anyát és vér szerinti rokont is.
A két oldal. A jobb oldal, amelyen az oroszlán alszik, jelzi a férfineműségét az álomnak. Míg a bal oldal az asszonyember nemét mutatja.
Fül. A jobb fül a bátyát, a bal fül a nénét jelzi.
Szemek. A gyermekek.
Állak. A feleségek.
Szakáll. A férfi saját maga. Ha nő álmodja: a szakáll jelzi az ő hitvestársát, urát, parancsolóját.
Fog (felső): legnagyobb gyermekünk. Alsó fog: ifjabb gyermekünk. Fogak: gyermekeink. Fogak jelentősége még: egész háznépünk, aki kenyerünket eszi. A jobb felőli fogak: a véneket jelzik. A bal oldali fogak az ifjakat jelzik. A nagy fogak: rendszerint vagyonunkat, marháinkat, javainkat jelentik az álomban. De néha titkos dolgokat is. Míg az apró, éles fogak mindig titkainkat jelzik. Az első fogak a házieszközeinket is jelenthetik.
Haj (fehér): a rest ember jelvénye. Fekete haj a gyors emberé. Míg a veres haj gyors és kemény embert jelez.
Vér. A rokonságunk.
Váll. Az atyafiság.
Kebel. A gyermekek.
Kezek. A szolgák. A szolgálók. Olykor a mesterséget is jelzik, amely mesterséggel kenyerünket keressük.
Has és bél. Jószágunk.
Köldök. Atyánk és anyánk.
Belső testrészeink. Minden vagyonunk, amellyel az életben bírunk.
Szív. Férfinál: feleséget, asszonynál: az ő urát jelzi.
Máj. Gyermekeink boldogulását, keresetét mutatja.
Epe. Aranyat és ezüstöt mutat.
Lép. Az öröm képe.
Vese. A vér szerint való atyafi.
A szemérem helye. Jelzi szüleinket, rokonságainkat, a gazdagságot és olyan valakit, kit az ember titkon nagyon szeret. A combok is ugyanezt jelzik álmainkban.
Szemérem. Néha veszélyt mutat.
Térd. Utazás. Ezenkívül jelzi a jó barátot, a tréfaságot (és küldött követünket). Beteg ember térdéből valami kinő: az a halál.
Láb. Szolgáink és szolgálóleányaink.
Hát. A hátul való részünk esztendeinkre és idős voltunkra hivatkozik.
Ajk. Alkalmasint régi időt jelez. De a felső része: hosszabb időt és nagyobb vénséget.
*
ÉGI JEGYEK
Tizenkét jegy van, a legtöbb égi jegynek szerepe van az álomfejtésnél. A legrégibb álmoskönyvek, a középkori jóslatok, a misztikusok, varázslók, aranycsinálók, jövendőmondók elsőrangú fontosságot tulajdonítanak az égi jegynek, amely fölöttünk áll.
A lipcsei kiadás szerint jelentősége van az uralkodó bolygónak, amely abban az évben szerepét elfoglalja.
Valamint a naptárban megjelölt katolikus böjtnapoknak. Így különösen a karácsony adventjének, hamvazószerdának, valamint a kántorböjtöknek.
A tizenkét égi jegy közönségesen a tizenkét hónapot jelzi. Így: január Vízöntő hava, február a Halak hava, március a Kos, április a Bika, május az Ikreké, június a Rák hava, július az Oroszláné, augusztus a Szűzé, szeptember a Mérlegé, október a Skorpióé, november a Nyilasé, míg december a Bak hava.
Kántorböjtök esnek tavaszkor februárban: 12., 21., 22-én, nyáron májusban: 21., 23., 24-én, őszkor szeptemberben: 17., 19., 20-án, télen december: 17., 19., 20-án.
Az elsőrangú babonás napokról a könyv más részében találunk magyarázatot.
*
Az égi jegyek megmagyarázása
Ha a Hold kulcsa XI-et mutatna, mint éppen száz esztendővel ezelőtt, a babonás-könyvek mindenféle következményeket fűznek ahhoz, ha az ember álmában vízcsobogást hallana. Pedig ez nem más, mint a testnek a szomjúsága. Nagyobb baj van azoknál, akik úgy érzik, hogy a szívük szomjúhozik álmukban. Ez Vízöntő hava.
Hát még a vízpartokról hányan néznek a reggeli napsugárban eltáncoló szitakötő után? Nem kevesebben, mint a halászok, akik álmaikban is mindig halakkal foglalkoznak. Az álom vizein felveti magát az az aranyhal, amelyet minden halász szeretne megfogni egyszer életében. Álomban színültig telve van a háló zsákmánnyal, és az álombeli csuka se talál menedéket a halász elől.
A szabadban élő emberek, pásztorok, gazdák, földmívelők szebbeket álmodnak, mint a királyok, mert az ő álmaikhoz az éji szél és a kosok bégetése szolgáltatja a muzsikát, amit azok nem hallanak. Az álom tengeréből előjönnek a nyájak, amelyeknek aranynapsugárból van a bundájuk. Az álom földjein nő meg a búzakalász olyan magasra, hogy azt ember el nem érheti. Az álom mezőin olyan kövér a legelő, mint akár a bibliai József hét bő esztendejében.
Hát azok a komor férfiak (a bikák), akik látszólag oly magányosan állonganak életük folyamán, mint a fenyőfa a hegytetőn: vajon nem álmodnak-e azok is olyan dolgokról, amelyekre bizonyos szívdobogással gondolnak vissza felébredésük után? Nincsen az a zordon, asszonytalan férfi, akit álmában valaha meg nem simogatott volna valamely láthatatlan asszonynak a keze. Felébredéskor ám hiába nyúlnak a szívük gödréhez, már eltűnt onnan az a drágalátos női kéz - ám az álom velük marad darabideig, mintha valami virágoskert illataiból jöttek volna ki.
És ha betekintünk a meddő asszonyok álmaiba, mit látunk ott? Ha nem is egész gyermekkertészet kacag és hempergőzik az álom tavaszi mezőségein, de az ikrek, azok a várva várt égi jövevények ott vannak minden gyermektelen asszony álmaiban, még ha napközben irtózna is a gyermeksírástól. Nem ritkaság, hogy ezek a karban fogódzó csecsemők olyan nők álmaiban is előjönnek, akiknek nincs még bekötve a fejük, és a leányzó nem meri senkinek bevallani álmát.
Az álom nemcsak a jövő időt példázza (amelyben a babonások hisznek), hanem az elmúlt időket is, amelyben az álmodó rák módjára visszafelé megy azokon a bejárt életutakon, amelyekre már nem is emlékezik. Azért eszmélünk fel, hogy az álmainkban látott arcokat láttuk valahol, valamerre, de ébrenlétünkben azokra sohase emlékezünk. Ezeket az arcokat hívják álombeli ismerősöknek, akik elmaradtak valahol a múlt időben.
Hát azt az embert nem ismered-e, kedves mesehallgató, aki álmában mindig oroszlánokat győz le, és az oroszlánok kitépett sörényét még felébredéskor is keresi a kezében? Gyáva kis papucskészítő ő valahol a damaszkuszi kapu mellett, ahol a Keletre utazók igazíttatják meg vele sarujukat. És a kalapálás aznap vígabban folyik, amikor a suszter néhány oroszlánt álmában legyőzött.
Mindenki álmodik. Csak az a különbség az álmodók között, hogy egyik ember sokáig magában hordozza álmát, amíg a másik nyomban elfelejti: elfújja a hajnali szellő, mint a viráglevelet. Legtöbbet persze a nők álmodják. A nők között ritka az olyan, aki álmát nyomban felébredés után elfelejtené. Nyitott szemmel is utánanéz az álom tovaszálldosó lepkéjének, amely néha csak olyan igénytelen, mint egy káposztalepke, máskor pedig nyugtalanító, mint akár a nők hajába akadt halálfejes pillangó, különösen Szűz havában.
A nők után az álmok karavánjai nagyon szeretnek éji tanyát verni ama vasrostélyos ablakok körül, ahonnan sápadt képű emberek nézegetik a hold fogyását vagy telését. A rabok álmai könnyűvé teszik a mérlegnek azt a serpenyőjét, amelybe szomorú életsorsuk van vetve, a másik serpenyőbe pedig a kegyetlen törvény. Csak nézzük meg azokat a képeket, amelyeket felébredése után rajzol a szegény rab a börtöne falára. Vagy hallgassuk meg, hogy a börtönlakók hogyan magyarázgatják egymásnak álmuk jelentőségét! Rájövünk, hogy olyan helyen járunk, ahol az álmokat nem szokás nyomban elfelejteni.
No most végre elérkeztünk ahhoz az emberhez, aki elveszítette az álmát. Elveszítette, és soha többé nem tudja megtalálni, és ezért kínozza magát skorpió módjára. Tudja, hogy valamikor nagyon jót, nagyon kedveset álmodott, amely boldoggá tehette volna akár egész életére is - de álmát könnyelműen elfelejtette. Most már aztán szaladhat utána. Az elveszített álmot soha nem találja meg.
Nem mind bátor ember az, aki oroszlán módjára a jobb oldalán alszik. De ahhoz már bizonyos bátorság kell, hogy az ember a szívére feküdjön. A szív tele van mindenféle ismeretlenségekkel, amelyek sokkal korábban kelnek fel olyankor az ember mulattatására, valamint kínzására, ha őt testünk nyomásával hallgatásra akarjuk kényszeríteni. Hiába nyomjuk el a szívet álom közben: a nyilas akkor is eltalálja őt, ha kéznél van. Nagyon rossz dolog az álombeli szerelmeskedés, mert nagyon ritka esetben talál kielégülést az ébrenlét óráiban. Az álmában megszerelmesedett ember vagy asszony mindig tanácstalanul nézeget a világban. Mindez pedig azért van, mert a szívet védeni akarjuk a nyilas elől.
Mikor született a féltékenység? Száz eset közül kilencvenszer álomban jön elő ez a kínzó, gyötrelmes érzelem, mert álmában az álmai elől nem hunyhatja le szemét az ember, mint azt éber állapotban tenni szokta bizonyos nemszeretem dolgok felett. Vigyázzunk az álombeli féltékenységekkel. Vigyázzunk az álombeli bakkecskével. Nyomban költsük fel azt, akit álmában sírni, sóhajtozni hallunk.
az emberről magáról, testi részeiről, leghozzátartozóbb tulajdonairól, amint az 1755-i Álmoskönyvecske ezt kimagyarázza
Ha valaki álmodja, hogy háta megett valami történik: jövendő dolgokat jelez. Ha előtte történik: az a jelenidő.
A fő: fejedelemségre magyarázatik, de jelent tanítót, atyát, anyát és vér szerinti rokont is.
A két oldal. A jobb oldal, amelyen az oroszlán alszik, jelzi a férfineműségét az álomnak. Míg a bal oldal az asszonyember nemét mutatja.
Fül. A jobb fül a bátyát, a bal fül a nénét jelzi.
Szemek. A gyermekek.
Állak. A feleségek.
Szakáll. A férfi saját maga. Ha nő álmodja: a szakáll jelzi az ő hitvestársát, urát, parancsolóját.
Fog (felső): legnagyobb gyermekünk. Alsó fog: ifjabb gyermekünk. Fogak: gyermekeink. Fogak jelentősége még: egész háznépünk, aki kenyerünket eszi. A jobb felőli fogak: a véneket jelzik. A bal oldali fogak az ifjakat jelzik. A nagy fogak: rendszerint vagyonunkat, marháinkat, javainkat jelentik az álomban. De néha titkos dolgokat is. Míg az apró, éles fogak mindig titkainkat jelzik. Az első fogak a házieszközeinket is jelenthetik.
Haj (fehér): a rest ember jelvénye. Fekete haj a gyors emberé. Míg a veres haj gyors és kemény embert jelez.
Vér. A rokonságunk.
Váll. Az atyafiság.
Kebel. A gyermekek.
Kezek. A szolgák. A szolgálók. Olykor a mesterséget is jelzik, amely mesterséggel kenyerünket keressük.
Has és bél. Jószágunk.
Köldök. Atyánk és anyánk.
Belső testrészeink. Minden vagyonunk, amellyel az életben bírunk.
Szív. Férfinál: feleséget, asszonynál: az ő urát jelzi.
Máj. Gyermekeink boldogulását, keresetét mutatja.
Epe. Aranyat és ezüstöt mutat.
Lép. Az öröm képe.
Vese. A vér szerint való atyafi.
A szemérem helye. Jelzi szüleinket, rokonságainkat, a gazdagságot és olyan valakit, kit az ember titkon nagyon szeret. A combok is ugyanezt jelzik álmainkban.
Szemérem. Néha veszélyt mutat.
Térd. Utazás. Ezenkívül jelzi a jó barátot, a tréfaságot (és küldött követünket). Beteg ember térdéből valami kinő: az a halál.
Láb. Szolgáink és szolgálóleányaink.
Hát. A hátul való részünk esztendeinkre és idős voltunkra hivatkozik.
Ajk. Alkalmasint régi időt jelez. De a felső része: hosszabb időt és nagyobb vénséget.
*
ÉGI JEGYEK
Tizenkét jegy van, a legtöbb égi jegynek szerepe van az álomfejtésnél. A legrégibb álmoskönyvek, a középkori jóslatok, a misztikusok, varázslók, aranycsinálók, jövendőmondók elsőrangú fontosságot tulajdonítanak az égi jegynek, amely fölöttünk áll.
A lipcsei kiadás szerint jelentősége van az uralkodó bolygónak, amely abban az évben szerepét elfoglalja.
Valamint a naptárban megjelölt katolikus böjtnapoknak. Így különösen a karácsony adventjének, hamvazószerdának, valamint a kántorböjtöknek.
A tizenkét égi jegy közönségesen a tizenkét hónapot jelzi. Így: január Vízöntő hava, február a Halak hava, március a Kos, április a Bika, május az Ikreké, június a Rák hava, július az Oroszláné, augusztus a Szűzé, szeptember a Mérlegé, október a Skorpióé, november a Nyilasé, míg december a Bak hava.
Kántorböjtök esnek tavaszkor februárban: 12., 21., 22-én, nyáron májusban: 21., 23., 24-én, őszkor szeptemberben: 17., 19., 20-án, télen december: 17., 19., 20-án.
Az elsőrangú babonás napokról a könyv más részében találunk magyarázatot.
*
Az égi jegyek megmagyarázása
Ha a Hold kulcsa XI-et mutatna, mint éppen száz esztendővel ezelőtt, a babonás-könyvek mindenféle következményeket fűznek ahhoz, ha az ember álmában vízcsobogást hallana. Pedig ez nem más, mint a testnek a szomjúsága. Nagyobb baj van azoknál, akik úgy érzik, hogy a szívük szomjúhozik álmukban. Ez Vízöntő hava.
Hát még a vízpartokról hányan néznek a reggeli napsugárban eltáncoló szitakötő után? Nem kevesebben, mint a halászok, akik álmaikban is mindig halakkal foglalkoznak. Az álom vizein felveti magát az az aranyhal, amelyet minden halász szeretne megfogni egyszer életében. Álomban színültig telve van a háló zsákmánnyal, és az álombeli csuka se talál menedéket a halász elől.
A szabadban élő emberek, pásztorok, gazdák, földmívelők szebbeket álmodnak, mint a királyok, mert az ő álmaikhoz az éji szél és a kosok bégetése szolgáltatja a muzsikát, amit azok nem hallanak. Az álom tengeréből előjönnek a nyájak, amelyeknek aranynapsugárból van a bundájuk. Az álom földjein nő meg a búzakalász olyan magasra, hogy azt ember el nem érheti. Az álom mezőin olyan kövér a legelő, mint akár a bibliai József hét bő esztendejében.
Hát azok a komor férfiak (a bikák), akik látszólag oly magányosan állonganak életük folyamán, mint a fenyőfa a hegytetőn: vajon nem álmodnak-e azok is olyan dolgokról, amelyekre bizonyos szívdobogással gondolnak vissza felébredésük után? Nincsen az a zordon, asszonytalan férfi, akit álmában valaha meg nem simogatott volna valamely láthatatlan asszonynak a keze. Felébredéskor ám hiába nyúlnak a szívük gödréhez, már eltűnt onnan az a drágalátos női kéz - ám az álom velük marad darabideig, mintha valami virágoskert illataiból jöttek volna ki.
És ha betekintünk a meddő asszonyok álmaiba, mit látunk ott? Ha nem is egész gyermekkertészet kacag és hempergőzik az álom tavaszi mezőségein, de az ikrek, azok a várva várt égi jövevények ott vannak minden gyermektelen asszony álmaiban, még ha napközben irtózna is a gyermeksírástól. Nem ritkaság, hogy ezek a karban fogódzó csecsemők olyan nők álmaiban is előjönnek, akiknek nincs még bekötve a fejük, és a leányzó nem meri senkinek bevallani álmát.
Az álom nemcsak a jövő időt példázza (amelyben a babonások hisznek), hanem az elmúlt időket is, amelyben az álmodó rák módjára visszafelé megy azokon a bejárt életutakon, amelyekre már nem is emlékezik. Azért eszmélünk fel, hogy az álmainkban látott arcokat láttuk valahol, valamerre, de ébrenlétünkben azokra sohase emlékezünk. Ezeket az arcokat hívják álombeli ismerősöknek, akik elmaradtak valahol a múlt időben.
Hát azt az embert nem ismered-e, kedves mesehallgató, aki álmában mindig oroszlánokat győz le, és az oroszlánok kitépett sörényét még felébredéskor is keresi a kezében? Gyáva kis papucskészítő ő valahol a damaszkuszi kapu mellett, ahol a Keletre utazók igazíttatják meg vele sarujukat. És a kalapálás aznap vígabban folyik, amikor a suszter néhány oroszlánt álmában legyőzött.
Mindenki álmodik. Csak az a különbség az álmodók között, hogy egyik ember sokáig magában hordozza álmát, amíg a másik nyomban elfelejti: elfújja a hajnali szellő, mint a viráglevelet. Legtöbbet persze a nők álmodják. A nők között ritka az olyan, aki álmát nyomban felébredés után elfelejtené. Nyitott szemmel is utánanéz az álom tovaszálldosó lepkéjének, amely néha csak olyan igénytelen, mint egy káposztalepke, máskor pedig nyugtalanító, mint akár a nők hajába akadt halálfejes pillangó, különösen Szűz havában.
A nők után az álmok karavánjai nagyon szeretnek éji tanyát verni ama vasrostélyos ablakok körül, ahonnan sápadt képű emberek nézegetik a hold fogyását vagy telését. A rabok álmai könnyűvé teszik a mérlegnek azt a serpenyőjét, amelybe szomorú életsorsuk van vetve, a másik serpenyőbe pedig a kegyetlen törvény. Csak nézzük meg azokat a képeket, amelyeket felébredése után rajzol a szegény rab a börtöne falára. Vagy hallgassuk meg, hogy a börtönlakók hogyan magyarázgatják egymásnak álmuk jelentőségét! Rájövünk, hogy olyan helyen járunk, ahol az álmokat nem szokás nyomban elfelejteni.
No most végre elérkeztünk ahhoz az emberhez, aki elveszítette az álmát. Elveszítette, és soha többé nem tudja megtalálni, és ezért kínozza magát skorpió módjára. Tudja, hogy valamikor nagyon jót, nagyon kedveset álmodott, amely boldoggá tehette volna akár egész életére is - de álmát könnyelműen elfelejtette. Most már aztán szaladhat utána. Az elveszített álmot soha nem találja meg.
Nem mind bátor ember az, aki oroszlán módjára a jobb oldalán alszik. De ahhoz már bizonyos bátorság kell, hogy az ember a szívére feküdjön. A szív tele van mindenféle ismeretlenségekkel, amelyek sokkal korábban kelnek fel olyankor az ember mulattatására, valamint kínzására, ha őt testünk nyomásával hallgatásra akarjuk kényszeríteni. Hiába nyomjuk el a szívet álom közben: a nyilas akkor is eltalálja őt, ha kéznél van. Nagyon rossz dolog az álombeli szerelmeskedés, mert nagyon ritka esetben talál kielégülést az ébrenlét óráiban. Az álmában megszerelmesedett ember vagy asszony mindig tanácstalanul nézeget a világban. Mindez pedig azért van, mert a szívet védeni akarjuk a nyilas elől.
Mikor született a féltékenység? Száz eset közül kilencvenszer álomban jön elő ez a kínzó, gyötrelmes érzelem, mert álmában az álmai elől nem hunyhatja le szemét az ember, mint azt éber állapotban tenni szokta bizonyos nemszeretem dolgok felett. Vigyázzunk az álombeli féltékenységekkel. Vigyázzunk az álombeli bakkecskével. Nyomban költsük fel azt, akit álmában sírni, sóhajtozni hallunk.
Krúdy Gyula: Álmoskönyv
TENYÉRJÓSLÁSOK KÖNYVE
ÁLMOK
AZ OLVASÓHOZ
(Előszó a II. kiadáshoz)
Néhány esztendő alatt megérett Álmoskönyv-em arra, hogy második nyomtatásban adjam őt azoknak a kezébe, akik Magyarországon és a határain túl is még mindig szeretnek álmodni.
Szükség volt e második kibocsátásra már csak azért is, mert a könyvárusok polcairól elfogyott Álmoskönyv-em; másrészről igen sok hiányossága mutatkozott vala a könyvnek. Hiányoztak belőle mindenféle álmok, amelyeket az emberek álmodni szoktak, és rájuk magyarázatot nem találnak. A sok száz levél, amellyel olvasóim felkerestek: arról győzött meg, hogy tökéletesnek hitt Álmoskönyv-em öregbítésre, bővítésre szorul.
Azonkívül az elmúlt években magam is gyarapítottam ismereteimet mindenféle bevált régi könyvek és jónak vélt új könyvek olvasgatásával. Megismerkedtem Mesmer tudományával, aki tudvalevőleg kézrátevéssel tudott gyógyítani - én talán az apró betűkkel fogom majd elmulaszthatni azokat a borús gondolatokat, amelyek az embereket egy-egy rossz álom után meglepni szokták.
Nincsen rossz álom.
Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk.
A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.
Tehát a legrosszabb álom sem jelenthet egyebet, mint azt, hogy még nem léptük át a halál néma kapuját; tennivalónk, elfoglaltságunk van a földön. Az álmok mutatják néha balsorsunkat is, amellyel majd bátran szemközt kell néznünk; de jelentik örömeinket is, amelyek majd felváltják csüggedtségünket.
A legrosszabb álomban is van valamely jó.
Éppen arra való ez a könyv, hogy az álmától elborult ember kikeresse magának a sokféle álommagyarázat közül azt a megfejtést, amely őt leginkább megvigasztalja.
1925. ősz
A szerkesztő
* * *
MAGYAR EMBER ÁLMAI
Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. Az Ótestámentumban Ábrahám álmodik, a próféták látásai se egyebek álmoknál. Da-Niel (Dániel) próféta például “meglátta” az elmúlt világháborút, és annak végét pontosan jövendölte. Valamennyi bibliai próféta álmodik a Megváltóval. A zsidók még ma is várják.
A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud eligazodni. Piramisokat építenek az Álom tiszteletére. Könyvtárak telnek meg az Álom tudományával.
Aki a világ minden álmát összegyűjteni akarná, hétszer beutazhatná a tengereket, szárazföldeket, mégis elhullajtana egy-egy álmot valahol, amelyet nem vett észre, és műve csonka volna.
Így nagy munkára nem is vállalkozhatunk. Hazánkban maradunk, a magyar ember álmait próbálgatjuk megfejteni a rendelkezésünkre álló eszközökkel. Azért lehet a könyvnek a címe: Magyar álmok is.
A Kárpátoktól az Adriáig minden lehunyó nappal felébrednek az álmok árnyai. Az emberek kezdik azt a másvilági életüket, amelyre másnap felébredve magyarázatot keresnek. A sok régi, bölcs Álmoskönyv mellett tán elkél az én szerény próbálkozásom.
*
A könyvben következő álmok és babonák magyarázatait nem én találtam ki, csupán összegyűjtöttem az álomfejtéseket.
Összeszedtem régi könyvekből és régi emberek elbeszéléseiből.
Falusi asszonyok hiedelmeiből, bölcsnek nevezett öregemberek megjegyzéseiből.
Megsárgult papirosú könyvek segítettek munkámban, amely könyvek már nem lelhetők fel, csak a múzeumokban, s ezért olvasmánynak is szórakoztató e könyv; megleljük benne őseink álmait, s azt, hogyan mulattatták képzeletüket, midőn álmukból felébredtek. Dédapáink, ükanyáink álmai is szólnak hozzánk e lapokról, amely álmok magyarázatait az 1756-iki esztendőben megjelent Álmos Könyvetské-ből gyűjtöttem. Már az ismeretlen, régi szerző is azt írja sárgult könyvében, hogy az éjjeli látásokat, jelenéseket és álmokat a régi álmoskönyvekből és bölcs emberek nagy mesterséggel összegyűjtött tapasztalataiból szedegette össze. Elöljáró beszédében hivatkozik Pliniusra, mert nem minden álomnak szabad hinni. Az álom sok és különb-különbféle. Némely álom csak a mindennapi cselekedeteinket forgatja; némely pedig a vérnek nagy bőségéből és teljes voltából származik; és ez a sok vér megrekeszti nedvességével és párájával az agyvelőt, amelyből aztán a csodálatos éjjeli látások következnek.
Ugyancsak 1756-i Álmos Könyvetske írója hivatkozik Ciceróra, aki azt mondja: “Az embereknek, akik mértékletesen és józanon élnek, álmuk rendszerint beteljesedik, amikor annak ideje elérkezett.” De felvonultatja a maga igaza mellett a régi magyar író Arisztotelészt és Fabianust is.
“Bölcs dolog az, ha az ember hanyatt fekszik, sokkal több és csudálatosabb dolgok forognak előtte, mint mikor oldalt fekszik. Sőt az időn is áll: mert ha az ember vacsora után mindjárt elnyugszik, jól és erősen aluszik, álmodik is, de az ember nem vésheti eszébe az álmot, hogy megfejtse, mert az álom kimegy a fejéből.”
*
A természet szerint való álom, amely által minket az Isten tanít és int a jövendő dolgokról, kétféle:
Az egyik az éjfél előtti álom, amelynek a régi, bölcs emberek szerint semmi magyarázata nincs, mert az még jóformán mindennapi életünknek, gondolatainknak, teendőinknek, hangulatainknak folytatása. “Semmi magyarázata bé nem telik, nem is szükség rá számot tartani.”
A másik álom: a hajnali álom, amely megmarad emlékezetünkben, amelynek magyarázata érdemes. Éjfél után kakasszóra ugyanis: már megtisztul a vér és a szív a “bűnös páráktól”, amelyek az eledel és a mindennapi élet folytán elrekesztik az agyvelőt. Megnyílnak a helyek testünkben, ahol a mi lelkünk és okosságunk nyugszik.
A szívünk felejti a bánatot, a mindennapot, és bántódás nélkül álmodik.
1756-os Álmos Könyvetske tehát a hajnali, azaz az éjfél utáni álmok magyarázatát javallja.
Különösebb jelentősége van az évszaknak is, amelyben álmodtunk.
Nyáron a nap közelsége, ősszel az esős éjszaka, télen havas föld felett bolyongó hold, tavasszal a szél zúgása: befolyásolja álmainkat.
De nem csoda, hogy ily körülményesek voltak 1756-ban Magyarországon az álomfejtések. Bővérű, jól táplált, vérmes magyarság lakott a Duna és a Tisza mentén. A disznótor, a szüret, az ünnepnap, névnap pontosan megtartatott. A has örökös ellenségeskedésben volt a lélekkel. Kicsattanó arcú ősanyáink, potrohos ősapáink meleg dunyháik alatt sok bolondot összeálmodtak, amely álmok között az Álmos Könyvetské-nek kellett rendet csinálni. Ezért találhatók olyan álomképek az 1756-os könyvben, amilyen álmok manapság már nincsenek. Ki álmodja napjainkban, hogy kobzot (lantot) ver? (Ami azt jelenti, hogy: tested őrizd a gonosztól.) Ki hord álmában kézíjat? (Amely szükséges dolgot jegyez, amelyben el kell járnod.)
*
1799-i Esztendőbeli megnagyobbított álmoskönyv a Lottériában megjátszásra ajánlható számokkal jelenik meg. Hozzátétetett a képes álmoskönyvecske, amelyben előadatik, hogy az álomban látott dolog micsoda számokat jelentsen, mely szerint ki-ki szerencsét próbálhat.
Itt aztán elgondolkozhatunk, vajon ki találhatta ki ezeket a számokat, amelyeket az egyes álomfejtések mellé biggyesztett a szerkesztő. Miért jelent 68-at pogácsát enni? Miért a méhraj 36-ot? Pedig bizonyos, hogy az álmoskönyvi számoknak éppen olyan eredetük van, mint akár a zsidók vagy az ősmagyarok szent számainak, ámde elfogadható magyarázatot e számok létrejöttére nem lelni a régi könyvekben. Valószínű, hogy ismét azoknak a “bölcs, öreg emberek”-nek megfigyelései, tapasztalatai irányadók az álmoskönyvszerkesztő számjegyeiben, akik egyébként mindenféle “mesterkedéssel” hozzájárultak ahhoz, hogy tudjuk előre az időjárást, a száz esztendő előtt kimondott jövendőt! Ezek a régen eltávozott öregek figyelmeztettek tán, hogy milyen számok jöttek ki a budai lutrin, mikor ők lencsével álmodtak.
A mindentudó bölcsek sütötték ki, hogy miért jelent a részeg ember két 7-es számot.
Oly bonyodalmassá tenné Álmoskönyv-emet e régi számok magyarázata és felhasználása, hogy inkább lemondtam az álomfejtések mellé illeszteni szokott számjegyekről, bár bizonyosan sokan lesznek az olvasók között, akik ezt a hanyagságomat nehezményezik.
A kis lutrit már eltörölték hazánkban, és a szegény ember hiába álmodja a legjobb számokat, meggazdagodni többé nem lehet egy szerencsés álommal. Meg kell elégednie a szegénynek a távoli reménységgel, amely álmát e könyvben magyarázza.
Bucsánszky Alajos 1855-ben Pesten és Bagó Márton 1853-ban Budán kiadott álmoskönyvei (amelyeknek apjuk az 1833-i könyv) már a lutrizó közönség részére készülnek, álommagyarázatai szűkre szabottak, a legfontosabb a nagy numerus az álom mellett, ezért e könyveket kevésbé forgattam Álmoskönyv-em megszerkesztésénél.
De nem mulasztom el a könyvekből e kis vers felhasználását:
Álom és essős idő, magokban elmúlnak,
Gyáva szipák a’ kik ezeken búsúlnak,
Hogy ollykor betellik némely látott álom,
Barátom, ámbár melly oldalról vizsgálom,
Csak olyan, mint mikor patkót talál a’ vak,
De azért úgyebár, hogy bizony nagy kobak
Tesz patkó-szedőkké világtalanokat,
Te látó tanúknak sem hívod azokat.
amely mindenkori álmoskönyvek élére illik.
*
De nem sok hasznát vettem a mostani álmoskönyveknek sem, amelyek ponyván vagy kisebb könyvkereskedésben forognak; semmi közük sincs e könyvek álommagyarázatainak az ókori, perzsa, kaldeai, egyiptomi csillagjósok mesterségéhez. Az egyikben azt találom:
“Kossuth Lajos szobrára adakozni: dicsőség.” A másikban: “Alagi lóversenyt látni: élvezet.” - Nem, ezeket az álmoskönyveket nem mertem használni munkám szerkesztésénél. Nagyon valószínű, hogy a könyvkiadók szegény írnokainak önkényes álommagyarázatai foglaltatnak itt.
Ezenkívül bizonyosan csodálkozik az olvasó a sok nőnemű álmon, amely e könyvben felsorakozik. Például “ruhát teregetni”, “kiáztatni”, “abroszt fehéríteni”, “befőzni”, “arcfestékeket használni” leginkább nők szoktak. Viszont első pillanatban érdektelennek látszanak e mindennapi álmok - holott ez az élet. Bizony álmaink csak nagy ritkán emelkednek ki a hétköznapi életünk eszmeköréből. Nagyon ritka álmodozó az, aki végképpen itt tudja hagyni a földet, és messzeségbe emelkedik. A legtöbbet ruhafacsarásról, lyukas cipőről, új ruháról, némi kis jólétről álmodnak az emberek. Ezért ne vessük meg a mindennapi álmokat sem, mert ők jegyzik a valóságos életet. A nők álmai sokkal prózaibbak, mint azt általában a férfiak hiszik. Ezért azután némely oldalon tán elásítja magát a férfiolvasó a sok nőnemű álomtól.
*
Nagy segítségemre volt az ismert és közforgalomban lévő Nagy Egyiptomi Álmoskönyv-ön kívül egy német álmoskönyv, amelyet nagyon régen adtak ki Lipcsében. Szerzője persze ismeretlen, ámde álommagyarázatai oly csábítók és indokoltak, mintha egy mai korbeli Freud professzor jegyezte volna megfigyeléseit. (Általában azok az álomfejtések, amelyeket némileg eltérőnek talál az olvasó a rendes álmoskönyvek magyarázataitól, abból erednek, hogy Freud bécsi professzor úr álommagyarázatai engem is megragadtak, mint oly sokakat Magyarországon.) Egyes álomfejtéseknél ezért inkább adtam hitelt azon könyvek feljegyzéseinek, amelyek (bár régiek) valamiképpen megegyeznek a modernebb kor tudományos álomvizsgálatával. Ámde a világért sem szeretném, ha könyvemet tudákosnak vagy álbölcsnek ítélnék, mert itt-ott Freud professzor, illetőleg Ferenczi Sándor doktor nagyszerű tanításának nyomai mutatkoznak. A könyv lehetőleg ragaszkodik a legrégibb álmoskönyvek feljegyzéseihez, inkább bízik a régen meghalt, öreg “bölts” emberek megfigyeléseiben, mint korunk meglepően nagyszerű megállapításaiban. S így nagyon szerettem forgatni egy régi német álmoskönyvet, amelynek ismeretlen szerzője egy halott költőre: Shakespeare Hamlet-jére és Kerner Jusztinusz orvosra és íróra is hivatkozik az álomfejtegetések megerősítésénél.
*
Hosszú, csendes esték munkája ez a könyv. Amely estéken a forgatott sárga lapok mögött feltünedeznek félig-meddig porrá válott öregasszonyok arculatai, akik falusi ifjúságomban, pattogó tűz mellett oly jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak, mint akár a valóságos életnek. Inkább a saját mulattatásomra, inkább hosszú telek csendes eljátszadozására, esti órák halk elfuvolázására szerkesztettem ez álmoskönyvet, mint azért, hogy bárki is hitelt adjon a következő soroknak. Álom: játék, mint az élet… Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.
1919 tél
ÁLMOK
AZ OLVASÓHOZ
(Előszó a II. kiadáshoz)
Néhány esztendő alatt megérett Álmoskönyv-em arra, hogy második nyomtatásban adjam őt azoknak a kezébe, akik Magyarországon és a határain túl is még mindig szeretnek álmodni.
Szükség volt e második kibocsátásra már csak azért is, mert a könyvárusok polcairól elfogyott Álmoskönyv-em; másrészről igen sok hiányossága mutatkozott vala a könyvnek. Hiányoztak belőle mindenféle álmok, amelyeket az emberek álmodni szoktak, és rájuk magyarázatot nem találnak. A sok száz levél, amellyel olvasóim felkerestek: arról győzött meg, hogy tökéletesnek hitt Álmoskönyv-em öregbítésre, bővítésre szorul.
Azonkívül az elmúlt években magam is gyarapítottam ismereteimet mindenféle bevált régi könyvek és jónak vélt új könyvek olvasgatásával. Megismerkedtem Mesmer tudományával, aki tudvalevőleg kézrátevéssel tudott gyógyítani - én talán az apró betűkkel fogom majd elmulaszthatni azokat a borús gondolatokat, amelyek az embereket egy-egy rossz álom után meglepni szokták.
Nincsen rossz álom.
Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk.
A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.
Tehát a legrosszabb álom sem jelenthet egyebet, mint azt, hogy még nem léptük át a halál néma kapuját; tennivalónk, elfoglaltságunk van a földön. Az álmok mutatják néha balsorsunkat is, amellyel majd bátran szemközt kell néznünk; de jelentik örömeinket is, amelyek majd felváltják csüggedtségünket.
A legrosszabb álomban is van valamely jó.
Éppen arra való ez a könyv, hogy az álmától elborult ember kikeresse magának a sokféle álommagyarázat közül azt a megfejtést, amely őt leginkább megvigasztalja.
1925. ősz
A szerkesztő
* * *
MAGYAR EMBER ÁLMAI
Az emberiség történelme: álmoknak sorozata. Az Ótestámentumban Ábrahám álmodik, a próféták látásai se egyebek álmoknál. Da-Niel (Dániel) próféta például “meglátta” az elmúlt világháborút, és annak végét pontosan jövendölte. Valamennyi bibliai próféta álmodik a Megváltóval. A zsidók még ma is várják.
A régi Egyiptom, Szíria, India álmai telve titokzatosságokkal, amelyek között a csillagvizsgáló se tud eligazodni. Piramisokat építenek az Álom tiszteletére. Könyvtárak telnek meg az Álom tudományával.
Aki a világ minden álmát összegyűjteni akarná, hétszer beutazhatná a tengereket, szárazföldeket, mégis elhullajtana egy-egy álmot valahol, amelyet nem vett észre, és műve csonka volna.
Így nagy munkára nem is vállalkozhatunk. Hazánkban maradunk, a magyar ember álmait próbálgatjuk megfejteni a rendelkezésünkre álló eszközökkel. Azért lehet a könyvnek a címe: Magyar álmok is.
A Kárpátoktól az Adriáig minden lehunyó nappal felébrednek az álmok árnyai. Az emberek kezdik azt a másvilági életüket, amelyre másnap felébredve magyarázatot keresnek. A sok régi, bölcs Álmoskönyv mellett tán elkél az én szerény próbálkozásom.
*
A könyvben következő álmok és babonák magyarázatait nem én találtam ki, csupán összegyűjtöttem az álomfejtéseket.
Összeszedtem régi könyvekből és régi emberek elbeszéléseiből.
Falusi asszonyok hiedelmeiből, bölcsnek nevezett öregemberek megjegyzéseiből.
Megsárgult papirosú könyvek segítettek munkámban, amely könyvek már nem lelhetők fel, csak a múzeumokban, s ezért olvasmánynak is szórakoztató e könyv; megleljük benne őseink álmait, s azt, hogyan mulattatták képzeletüket, midőn álmukból felébredtek. Dédapáink, ükanyáink álmai is szólnak hozzánk e lapokról, amely álmok magyarázatait az 1756-iki esztendőben megjelent Álmos Könyvetské-ből gyűjtöttem. Már az ismeretlen, régi szerző is azt írja sárgult könyvében, hogy az éjjeli látásokat, jelenéseket és álmokat a régi álmoskönyvekből és bölcs emberek nagy mesterséggel összegyűjtött tapasztalataiból szedegette össze. Elöljáró beszédében hivatkozik Pliniusra, mert nem minden álomnak szabad hinni. Az álom sok és különb-különbféle. Némely álom csak a mindennapi cselekedeteinket forgatja; némely pedig a vérnek nagy bőségéből és teljes voltából származik; és ez a sok vér megrekeszti nedvességével és párájával az agyvelőt, amelyből aztán a csodálatos éjjeli látások következnek.
Ugyancsak 1756-i Álmos Könyvetske írója hivatkozik Ciceróra, aki azt mondja: “Az embereknek, akik mértékletesen és józanon élnek, álmuk rendszerint beteljesedik, amikor annak ideje elérkezett.” De felvonultatja a maga igaza mellett a régi magyar író Arisztotelészt és Fabianust is.
“Bölcs dolog az, ha az ember hanyatt fekszik, sokkal több és csudálatosabb dolgok forognak előtte, mint mikor oldalt fekszik. Sőt az időn is áll: mert ha az ember vacsora után mindjárt elnyugszik, jól és erősen aluszik, álmodik is, de az ember nem vésheti eszébe az álmot, hogy megfejtse, mert az álom kimegy a fejéből.”
*
A természet szerint való álom, amely által minket az Isten tanít és int a jövendő dolgokról, kétféle:
Az egyik az éjfél előtti álom, amelynek a régi, bölcs emberek szerint semmi magyarázata nincs, mert az még jóformán mindennapi életünknek, gondolatainknak, teendőinknek, hangulatainknak folytatása. “Semmi magyarázata bé nem telik, nem is szükség rá számot tartani.”
A másik álom: a hajnali álom, amely megmarad emlékezetünkben, amelynek magyarázata érdemes. Éjfél után kakasszóra ugyanis: már megtisztul a vér és a szív a “bűnös páráktól”, amelyek az eledel és a mindennapi élet folytán elrekesztik az agyvelőt. Megnyílnak a helyek testünkben, ahol a mi lelkünk és okosságunk nyugszik.
A szívünk felejti a bánatot, a mindennapot, és bántódás nélkül álmodik.
1756-os Álmos Könyvetske tehát a hajnali, azaz az éjfél utáni álmok magyarázatát javallja.
Különösebb jelentősége van az évszaknak is, amelyben álmodtunk.
Nyáron a nap közelsége, ősszel az esős éjszaka, télen havas föld felett bolyongó hold, tavasszal a szél zúgása: befolyásolja álmainkat.
De nem csoda, hogy ily körülményesek voltak 1756-ban Magyarországon az álomfejtések. Bővérű, jól táplált, vérmes magyarság lakott a Duna és a Tisza mentén. A disznótor, a szüret, az ünnepnap, névnap pontosan megtartatott. A has örökös ellenségeskedésben volt a lélekkel. Kicsattanó arcú ősanyáink, potrohos ősapáink meleg dunyháik alatt sok bolondot összeálmodtak, amely álmok között az Álmos Könyvetské-nek kellett rendet csinálni. Ezért találhatók olyan álomképek az 1756-os könyvben, amilyen álmok manapság már nincsenek. Ki álmodja napjainkban, hogy kobzot (lantot) ver? (Ami azt jelenti, hogy: tested őrizd a gonosztól.) Ki hord álmában kézíjat? (Amely szükséges dolgot jegyez, amelyben el kell járnod.)
*
1799-i Esztendőbeli megnagyobbított álmoskönyv a Lottériában megjátszásra ajánlható számokkal jelenik meg. Hozzátétetett a képes álmoskönyvecske, amelyben előadatik, hogy az álomban látott dolog micsoda számokat jelentsen, mely szerint ki-ki szerencsét próbálhat.
Itt aztán elgondolkozhatunk, vajon ki találhatta ki ezeket a számokat, amelyeket az egyes álomfejtések mellé biggyesztett a szerkesztő. Miért jelent 68-at pogácsát enni? Miért a méhraj 36-ot? Pedig bizonyos, hogy az álmoskönyvi számoknak éppen olyan eredetük van, mint akár a zsidók vagy az ősmagyarok szent számainak, ámde elfogadható magyarázatot e számok létrejöttére nem lelni a régi könyvekben. Valószínű, hogy ismét azoknak a “bölcs, öreg emberek”-nek megfigyelései, tapasztalatai irányadók az álmoskönyvszerkesztő számjegyeiben, akik egyébként mindenféle “mesterkedéssel” hozzájárultak ahhoz, hogy tudjuk előre az időjárást, a száz esztendő előtt kimondott jövendőt! Ezek a régen eltávozott öregek figyelmeztettek tán, hogy milyen számok jöttek ki a budai lutrin, mikor ők lencsével álmodtak.
A mindentudó bölcsek sütötték ki, hogy miért jelent a részeg ember két 7-es számot.
Oly bonyodalmassá tenné Álmoskönyv-emet e régi számok magyarázata és felhasználása, hogy inkább lemondtam az álomfejtések mellé illeszteni szokott számjegyekről, bár bizonyosan sokan lesznek az olvasók között, akik ezt a hanyagságomat nehezményezik.
A kis lutrit már eltörölték hazánkban, és a szegény ember hiába álmodja a legjobb számokat, meggazdagodni többé nem lehet egy szerencsés álommal. Meg kell elégednie a szegénynek a távoli reménységgel, amely álmát e könyvben magyarázza.
Bucsánszky Alajos 1855-ben Pesten és Bagó Márton 1853-ban Budán kiadott álmoskönyvei (amelyeknek apjuk az 1833-i könyv) már a lutrizó közönség részére készülnek, álommagyarázatai szűkre szabottak, a legfontosabb a nagy numerus az álom mellett, ezért e könyveket kevésbé forgattam Álmoskönyv-em megszerkesztésénél.
De nem mulasztom el a könyvekből e kis vers felhasználását:
Álom és essős idő, magokban elmúlnak,
Gyáva szipák a’ kik ezeken búsúlnak,
Hogy ollykor betellik némely látott álom,
Barátom, ámbár melly oldalról vizsgálom,
Csak olyan, mint mikor patkót talál a’ vak,
De azért úgyebár, hogy bizony nagy kobak
Tesz patkó-szedőkké világtalanokat,
Te látó tanúknak sem hívod azokat.
amely mindenkori álmoskönyvek élére illik.
*
De nem sok hasznát vettem a mostani álmoskönyveknek sem, amelyek ponyván vagy kisebb könyvkereskedésben forognak; semmi közük sincs e könyvek álommagyarázatainak az ókori, perzsa, kaldeai, egyiptomi csillagjósok mesterségéhez. Az egyikben azt találom:
“Kossuth Lajos szobrára adakozni: dicsőség.” A másikban: “Alagi lóversenyt látni: élvezet.” - Nem, ezeket az álmoskönyveket nem mertem használni munkám szerkesztésénél. Nagyon valószínű, hogy a könyvkiadók szegény írnokainak önkényes álommagyarázatai foglaltatnak itt.
Ezenkívül bizonyosan csodálkozik az olvasó a sok nőnemű álmon, amely e könyvben felsorakozik. Például “ruhát teregetni”, “kiáztatni”, “abroszt fehéríteni”, “befőzni”, “arcfestékeket használni” leginkább nők szoktak. Viszont első pillanatban érdektelennek látszanak e mindennapi álmok - holott ez az élet. Bizony álmaink csak nagy ritkán emelkednek ki a hétköznapi életünk eszmeköréből. Nagyon ritka álmodozó az, aki végképpen itt tudja hagyni a földet, és messzeségbe emelkedik. A legtöbbet ruhafacsarásról, lyukas cipőről, új ruháról, némi kis jólétről álmodnak az emberek. Ezért ne vessük meg a mindennapi álmokat sem, mert ők jegyzik a valóságos életet. A nők álmai sokkal prózaibbak, mint azt általában a férfiak hiszik. Ezért azután némely oldalon tán elásítja magát a férfiolvasó a sok nőnemű álomtól.
*
Nagy segítségemre volt az ismert és közforgalomban lévő Nagy Egyiptomi Álmoskönyv-ön kívül egy német álmoskönyv, amelyet nagyon régen adtak ki Lipcsében. Szerzője persze ismeretlen, ámde álommagyarázatai oly csábítók és indokoltak, mintha egy mai korbeli Freud professzor jegyezte volna megfigyeléseit. (Általában azok az álomfejtések, amelyeket némileg eltérőnek talál az olvasó a rendes álmoskönyvek magyarázataitól, abból erednek, hogy Freud bécsi professzor úr álommagyarázatai engem is megragadtak, mint oly sokakat Magyarországon.) Egyes álomfejtéseknél ezért inkább adtam hitelt azon könyvek feljegyzéseinek, amelyek (bár régiek) valamiképpen megegyeznek a modernebb kor tudományos álomvizsgálatával. Ámde a világért sem szeretném, ha könyvemet tudákosnak vagy álbölcsnek ítélnék, mert itt-ott Freud professzor, illetőleg Ferenczi Sándor doktor nagyszerű tanításának nyomai mutatkoznak. A könyv lehetőleg ragaszkodik a legrégibb álmoskönyvek feljegyzéseihez, inkább bízik a régen meghalt, öreg “bölts” emberek megfigyeléseiben, mint korunk meglepően nagyszerű megállapításaiban. S így nagyon szerettem forgatni egy régi német álmoskönyvet, amelynek ismeretlen szerzője egy halott költőre: Shakespeare Hamlet-jére és Kerner Jusztinusz orvosra és íróra is hivatkozik az álomfejtegetések megerősítésénél.
*
Hosszú, csendes esték munkája ez a könyv. Amely estéken a forgatott sárga lapok mögött feltünedeznek félig-meddig porrá válott öregasszonyok arculatai, akik falusi ifjúságomban, pattogó tűz mellett oly jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak, mint akár a valóságos életnek. Inkább a saját mulattatásomra, inkább hosszú telek csendes eljátszadozására, esti órák halk elfuvolázására szerkesztettem ez álmoskönyvet, mint azért, hogy bárki is hitelt adjon a következő soroknak. Álom: játék, mint az élet… Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.
1919 tél
2010. január 10., vasárnap
Krúdy Gyula: Magyar tájak (részlet)
NÉMA MAGYARORSZÁG
A varjak többször nyugtalankodnak ez idő tájt, mint egyébkor. A húsvéti fák (amelyek oly halkan, észrevétlenül rügyeznek, mint a gyermekszerelem), az ő hangjukkal, fészkükkel, baljóslatú fekete figurájukkal vannak díszítve. Bozontos tanyájuk a fatetőn úgy leng a szélben, mint a Bleak House környékén egykor az angol regényben. A napsugár, amely déltájban oly meleg, mintha minden erejével kezdeni, meghódítani, ráerőszakolni akarná a tavaszt az elhitványult világra, érdektelenül hintáztatja a fekete madarakat magas állomásaikon. Az elcsöndesedett, elnéptelenedett falusi tájon csak a varjak, csókák élik régi életüket. Fészket raknak, feltűnően hangosak, tojásaik miatt nyugtalankodók, míg az emberek, akik a nyurga, kopasz fák alatt elhaladnak, oly csendesek, hogy az is meghallatszik, ha két csirke a szomszéd udvaron összevész, a favágók munkája nagy messziségből jelt ad, míg a hajóács köznapi kalapálása olyan feltűnőség az elhalkult tájon, mint régi időben a gyorsvonat szédületes robogása. A varjak élnek és céltalanul piros szoknyában néhány nő, aki már igazán csak azért viseli a tarka köntöst, mint a bujdokló cinke színes mellénykéjét. A nap süt. Erőszakosan, tavaszt, életet, megújhodást, gyönyörű ifjúságot a németek gránátjainál hatalmasabb erővel diktál a gyászba borult, öltözködni se kívánó földbe. Ismét fordul egyet az emberi élet a megfiatalodás, kiszellőzködés, új rügyezés és szerelem felé; bármit írnak is az újságok. Tavasz van, ifjúság, új élet, remény és friss kedv van, ha a földgolyó közepéig fölszántják a föld hátát a kietlen lövegek, mindenáron gyönyörűséges a napsugár, szagos a fenyőfa levele, fehér a réti virág, és lepke jön a déli szél hátán az ismeretlen tartományból, amely az álmodó embernek a homlokára száll. A hadseregek kimeríthetik izomzatuknak végső erejét, forgáccsá lőhetik az ágyúk csövét, meghalhat még egypár millió ember: az évszak, amelynek ideje elkövetkezett, oly ártatlanul, nyugodtan jött át a nedves réteken, mint egy ingesgyermek.
Az emberek legfeljebb nem látják meg az új rügyeket, ifjú füveket, zsendülő szeleket, friss vízáramlásokat, amelyek az évszak beköszöntével a világra elkövetkeznek. Nem figyelik meg az emberek, hogy a folyók gyorsabban futnak, a kakasok más hangon kiáltanak, a csendességnek hangja, a felhőknek színe, a napáldozatnak tüneménye: más már, mint tegnap volt. Legfeljebb csak az emberek nem törődnek azzal, hogy az erdőnek különös illata kezd lenni; a hegyek elmerengenek a látóhatáron, mint terhes fiatal nők; a hold kora délután felkúszik a nyárfák hegyére, mint titkolózó szerenád, hogy lássa szerelmese búcsúzó képmását a napnyugati határon; csatában járt katona hosszadalmasán lefekszik szülőföldje mezőjére, és halkan kotyog a bor a kiszáradt kulacsban, mintha a zordon téllel elmúlt volna az ő érdagasztó bátorsága is; ódon szagú könyvek és vénséget lehelő pincegádorok, régi hordódongák és a téli estéken százszor telerajzolt haditérképek, tavalyi rögeszmék és vég nélküli szomorúságra beállított óramutatók a családi órán: - mind idejüket múlták, midőn a konok, háborúba zsinegeit, szégyenpadra tett, a becstelenségek kalodájába zárt emberiség még mindig nem akarja látni, hogy tavasz van, máskor áhítatos, fiatalságot, új boldogságot, drága reményt, szitakötő-szárnyú terveket ígérő tavasz... Az évszak azonban semmibe sem veszi az embereket, csinálják ők tovább a maguk dolgait, mint megőrült ácsok az akasztófákat: az évszak, a gyönyörű, eljött a fáknak, folyóknak, réteknek, madaraknak, jelentéktelen kis füveknek, egy tisztásnak a fenyveserdőben s egy orgonabokornak a kedvéért. Eljött, mert szereti reggelenkint új festékkel díszíteni a háztetőket, friss harmatokkal a park bokrait, új nedvekkel a réteket és jó szaggal a magános kutakat. Neki az a fontos, hogy a pusztai vadmadár az azúrnak új tükörében füröszthesse meg tollait, az akácfa nagyot nyúljon, mint virágvasárnap a növendékleány, a varjú jajgató károgással űzze egymást a pusztaház körül, és a bokron kékes álomfoszlány maradjon reggelre a virágokkal álmodott éjszaka után.
Mi köze a tavasznak az emberekhez?
Még annyi sem, mint a visító malacoknak a kukoricához, amelyet kis csirkéinek szór a gazdasszony az ól előtt.
A tavasz eljön és drága, erőszakos, rendbontó ölelkezését az emberek helyett majd kis csirkéken, énekesmadarakon, néma nagy fákon, hallgatag réteken és a maguk nyelvén beszélő vizeken próbálja meg. Néki mindig kedvesebb lehetett egy vadrózsabokrot megcsókolni, mint egy unalmát űző embert.
Nézzük a falut, amely oly néptelen, mint a régi tölgyfaerdőség, ahonnan elköltöztek a bajuszos cincérek, serény harkályok és életteljes disznókondák. A kakasok oly messziről beszélgetnek, mintha egy másik tartományból közölnék mondanivalóikat, ahol béke és csendesség van, s a nők oly halkan mennek a házak fala mellett, mintha elveszítették volna minden bátorságukat az élethez az elmúlt három esztendő alatt. Még a házőrző ebek is gyávábbak lettek, és a kovács nagyszerű kalapálása, amely faluvégi hangba könnyen elképzelhette a merengő: ősei megérkezését, utazását, kis terjedelmű tennivalóját, étvágyát és utazókabátját, a kalapálás oly fáradtan hangzik, mintha megunta volna a fegyverek készítését; patkót, kerékszöget szeretne csinálni az a kalapács.
A falusi ember élete nagyjában hasonlít a régiek életéhez, amelyről gyermekkorában hallhatott az unoka, a szabadságharc utáni magyar életről.
Itt foglalkoznak titkos írással, amellyel nagyapáink leveleztek, midőn a vagabundok mindenféle hamis hírlelésekkel férkőztek vendégszeretetükbe. Akkor a közelgő Klapkáról meg a bujdosó Kossuthról írtak egymásnak titkos leveleket a szomszédos faluba, amelyet kalapja alá rejtett a cigány postás. Most még ártatlanabbak e levelek a régi jámbor óhajtásoknál. "Bözsikém, vasárnap Pesten leszek, remélem, megkapom az ígért két puszit..." - írja valaki egyiptomi hieroglifekkel. A tél és a háború hosszú. A dob kutyabőre esténkint várja a titokzatos ábécé jeleit. A falusi úriember úgy eltávolodik a "modern" életből (amelyhez már javában közelgett), mint azok a régi muszka regényhősök, akikről a halhatatlan Turgenyev Vadásziratai című könyvét írta... Az esték végtelenül hosszúak, úgy halkul el az élet, mint a mécses lángja, örülni többé nem lehet a farsangi álarcoknak. Elvitték a magtár javát. Az ősapák félszeg olajfestményei olyan ijedten néznek alá a falról, mintha ők, a másvilágiak sem tudnák, hogy mi következik ezután. Az öreg cselédek hosszasan bámulnak az estébe. A fák különöset sóhajtanak. A földesúr titkos írással levelet ír egy ismeretlen nőnek.
És hosszan, szinte másvilágias tekintettel néznek egymásra az emberek, ha találkoznak. Már nem szokás beszélgetni sem a háborúról, mint valamely családi szerencsétlenségről. Már megszokta mindenki, hogy olyan csend veszi körül, mint a tengerfenéken. A boltban minden nap elfogy valamely régi portéka, amit többet nem lehet kapni. Senki sem csodálkozik. Mindenki nyugodt, mintha ez volna a természetes rendje az életnek. A nagypénteki kereplőt forgatja ily egyhangúsággal a harangozó, mint amilyen mostanában a falusi ember élete.
Napközben fotografáltunk a réten, mint a színészeket "felveszik" Pesten, pattant a kis masina, izgatott volt a lencse előtt a nő és férfi, és a nap eltelik azzal is, amíg a napsugárból papiroskép lesz. Régi regénykönyvek - a nagymama olvasmányai - lekerülnek a padlásról.
- Pesten tán másképpen éltek, - mondja a falusi uraság - itt meg kell elégedni gyertyával. Az eleim gondos emberek voltak. Eltették a gyertyakoppantót.
Tavaszi éj van, holdjárta utcákra bámulok, a láthatatlan rügyek kibújnak a gallyak tetejéből, a földből egy kis fű nyújtogatja a nyakát. Hová szöktél tavasz az emberek elől?
(1918)
Krúdy Gyula: Magyar tájak (részlet)
A BETYÁROK ORSZÁGÚTJÁN
A Bakony szökik az emberek elől.
Mind beljebb húzódik hegyei, völgyei közé. Már nem is hallani erdőzúgást Várpalotán, pedig húsz esztendő előtt még ott kezdődött a Bakony, ahol a falu végződött. A forspont (ismét kocsin utaznak Magyarországon; akinek valami bélyeges írás van a zsebében, a községházán, a "direktóriumnál" rekvirál előfogatot), a forspont tehát jó darab ideig halad a fehéren kanyarodó országúton, hegynek-völgynek, amíg végre elérjük azt a dombot, amelynek ritkás hajzatát messziről látni.
Itt a Bakony. Régi Magyarország híressége. Kalandok, regények, mesemondák színtere. Az elmúlt század történelme, amikor még ráértek Magyarországon meséket mondani, meséket végigélni. Manapság már senki se él, aki a Bakony nevezetességét: Sobrit a két szemével láthatta volna. Pedig a mostani vénembereket gyermekkorukban Sobrival ijesztgették. Sobrinak néztek minden gyanús vándorlegényt, holdfényben merengő odvas faderekat, a szél futó árnyékát az országút porában, a réti sas rikoltását, éjszakában koppanó lépést a gyalogúton... Jön Sobri.
Már kizöldült a Bakony, a lombok összehajtanak, barátkoznak, tehénkét legeltet buja füvén egy katonasapkás gyerek, azonkívül aztán nem találkozunk senkivel, csak az erdővel. Megyünk benne, mintha sose lenne vége. A veszprémi országút ez, benne fut a Bakonyban, pandúrok virrasztották át a csillagos égboltozatot, betyárok óvakodó tüzet kereste az éjben a riadt vásáros szeme, az országútról egyenesen az erdőbe lehet lépni. Bár két lépésnyire esik egyik fatörzs a másiktól, mégis olyan sűrű ez az erdő, hogy nyomban elrejti azt, aki benne tíz-tizenöt lépést halad. Nincs bokra, csak sudár fatörzse. Egyforma, egykorú, egy testvér itt minden fa. Szabályosak, mint a katonák. Ember legyen, aki itt el nem téved. Mérföldekre nem változik a kép az erdő belsejében. Lomb, fa, fű, kalapnagyságú kék égboltozat. Aztán megint lomb, megint fa, útnak, tájékoztatónak híre-hamva sincs. Aki ismeretlenül elbódorog benne, a harmadik vármegyében lyukad ki, ami ugyan nem valami nagy dolog ezekben a dunántúli megyékben. Egy árok, egy facölöp vagy egy vizecske: már új vármegye kezdődik. A pandúrnak meg kell állni, nem üldözheti a betyárt idegen megye területén. Respektálták is szívesen ezt a törvényt a régi csendbiztosok, hisz egész életükben sem tettek volna egyebet, mint betyárt hajszolnak. A pandúrok tehát megfordították a lovak fejét az ároknál, megfenyegették öklükkel a zsiványokat: "ide ne merjétek tenni többé a lábatokat, mert ez Veszprém megye"; - a betyárok tüzet raktak, és kezdődött elölről a régi élet, hisz a Bakony mindenütt egyforma volt: Vasban, Veszprémben, Zalában.
De hát hogyan igazodtak el ebben a példátlan erdőségben a betyárok?
Sobri Jóska idejében valahol a pozsonyi Kárpátoknál kezdődött a Bakony és lenyúlott a Dráváig. Erdőben rejtőzve, akár emberrel sem találkozva vándorolhatott a betyár hetekig, ha üldözték. Az országúton ő amúgy sem járt. Ott csak lesben állt addig, amíg dolgát elvégezte. Aztán jött a titoktartó, lábnyomot, bűnt, lelkiismeretet altatgató Bakony.
Sobri és a többiek életrajzából tudjuk, hogy a betyárok többnyire idegen tájakról származtak a Bakonyba, az ország búvóhelyére. Sobri állítólag baranyai volt. Pap Andor sem született a Bakonyban. Az a sok szegény, szökött katona, kicsapott diák, leégett zsellér vagy kalandor úrféle, kóborló cigány, bűnbe esett mesterlegény, aki az osztrák katonai törvényszékek vagy megyei úriszékek elől bújt el a Bakonyba; az ország különböző tájairól verbuválódott. A helybeli emberek ismerték egymást. Nemigen mert betyárok közé állani idevalósi, mert azt nyomban felismerték, megfogdosták volna, családját földönfutóvá teszi, atyafiait szégyenbe ejti. Még az orgazdasággal is csak suttyomban mertek foglalkozni a bakonybeliek. A betyárok orgazdái messzi, biztos megyékben lappangtak. A régi világ tele volt mendemondával ezekről az orgazdákról. Sok meggazdagodott, Pesten feltűnt családnak az eredetét szerették keresni a bakonyi betyárok orgazdái között.
A bakonyi kanászok legfeljebb arra voltak jók, hogy elvezetgessék a betyárokat az általuk ismert utakon. A csárdásné a csendbiztosnak is szeretője volt. A csárdás a pandúrral is barátkozott. A pandúr nem haragudott a betyárra, hisz éppen olyan vad vándoréletet élt, mint amaz.
A betyárok vezetői az öreg betyárok voltak, akik valamiképpen mindig megmaradtak, ha egy-egy bandát szétugrasztottak. Elmentek biztonságba, elhúzódtak messzire, amíg a Bakonyban megint felütötte fejét a zsiványság. Akkor jöttek híradás, üzenet nélkül, megsúgta nekik a szél, elbeszéli az eső, lekiabálta a magasból a vándormadár, hogy a Bakonyban megint szalonnát pirítanak a betyárok, vásáros szekér messzi zörgésére figyelnek éjjeli emberek, rövidszárú puskáját a szalmakazlakból előveszi a vén betyár és elindul az új bandába. Máskor pandúrrá lett betyárok esnek bele a régi mesterségbe. Nem lehet elfelejteni a veszedelmes, szabad, dologtalan betyáréletet, aki egyszer megpróbálta. Ezek a régi, kitanult, Bakonyt ismerők, a nyugalmazott betyárok rendesen vezetői az új bandáknak. Persze nyomban megugranak, biztonságba vonulnak, amint a bandát üldözőbe veszik. Tudnak ezen a környéken egykor egy nyolcvan esztendős vén emberről, aki minden bandavezért végigszolgált a Bakonyban, de neki sohasem esett bántódása. Idejében egérutat vett. Szép vagyonkát hagyott hátra. Professzionátus volt. Bizonyosan nem dalolt soha a betyáréletről, csak némán dolgozott. Holott inkább megérdemelte volna a vármegye akasztófáját ilyen vén, lelketlen haramia, mint az a sok ponyvaregénytől meghibbant, vagy a törvények igazságtalanságától elbujdosott fiatal legény, aki nemegyszer merő virtuskodásból állott az akasztófa alá.
Fúj a szél, a betyárok szele, lengenek a fák, a menyét bozontos farka árulkodik, sas a magasban kiált, nyomasztó magányosság a mély erdőben, legalább egy őz jönne vagy madár énekelne! Hallgat itt minden. Titkot őriz az öreg fa, száját lezárja a sok mindent látott országút, csárda romján szél sivít, de szavát senki sem érti. Hogy remegett a baljóslatú erdőségtől hatvan-hetven esztendő előtt az utazó. Minden fatörzs mögött Sobri szűrét látta, az árok száraz falevelében a betyár árvalányhajas kalapját, a szarka tarkaságában a haramia ingét. Ott, ahol sűrűbb az erdő, mintha a fák vére megduzzasztaná a lombokat, ott bizonyosan áll a betyár, lesben, mélán, rablókedvvel, kegyetlen szívvel. Ott áll és már ki is lép az országútra.
Zöld, rongyos, mohos mente van rajta, amilyent valamikor a pandúrok viseltek. Új korában tán csókot kapott ez a kabát, de most már olyan vén, hogy legfeljebb a szél rázogatja meg. Rövid, mocskos gatyája van a betyárnak, a mezítelen lábára tán a tavalyi ősz szárította meg a sarat, olyan sárga, száraz az arca, mint egy vén vadásztarisznya, az erezete, a ránca vén fák kérgéről van kölcsönvéve. Mozog az odvas fatuskó előre; eső, piszok, rossz esztendő jön a legyűrt karimás kalapján. Csak a szeme ég, mint a tapló.
Fegyver nem látszik nála, balta nincs a kezében, mégis olyan szívzsibbasztó, mindenre elgondolkoztató a figurája, mint a közelgő öreg halálé. Az ember nyomban számolni kezd magával. Vajon mennyit kell a vén halálnak adni, hogy tovább engedjen Veszprémbe? Vajon megelégszik-e a kikalkulált summával? Hogyan kezdi a dolgot? Az a vén mente gyanús! Bő zsebében láthatatlanul megfér a revolver. Hej, hogy csattan, vakít, perzsel majd a pisztoly lángja a déli napsugárban. Vajon hányadik gyilkosságot követi el a vén haramia, számítgatja-e magában a kioltott életeket?
A vén betyár mozdulatlanul áll az úton. Várja a kocsit.
Mintha lassítana ez a bojnyik-képű kocsis. Egész úton nem fordul hátra a bakjáról, nem volt egy szava, pedig az idevaló kocsisok szeretnek beszélgetni az utazóval. Dicsérik tájképeiket, az ostorral rámutatnak a nevezetesebb hegyekre, várromokra. Kérdezősködnek az utazótól, mi újság a nagy világban. Mostanában akadna elég téma az elbeszélgetéshez. És lám, a kocsis egész úton magaúntan hallgatott, mint a gonosz lelkiösmeret. Talán csak nem cimboráskodik a betyárokkal?
Az öreg mente áll az út mellett és várakozik.
Ha ez a vén ember valódi bakonyi betyár, akkor ismernie kellett még Sobrit is, hisz vénebb őkelme, mint akármelyik fa. Talán valamikor selyem inge, gatyája, aranyrojtos nyakravalója, selyemmel kivarrott szűre, harmonikás csizmája volt őkelmének is, mint a régi népszínművekben láttuk a színpadi betyárokat. A fiatalkora talán belenyúlik abba a hóbortos, regényeskedő korszakba, amikor az igazi divathölgy betyárgyereket tartott szeretőnek. Sobrit sokan megsiratták környékbeli szép szemekből. No vén betyár, kendnek se volt mindig ilyen szennyes a gatyája, kislány mosta fehérre.
No lássuk, tudja-e még kend a régi mesterséget, a betyárvirtust! Dobjuk le a köpenyeget. Kettőnk közül valaki itt marad a fűvön.
De a vén ember csak szelíden áll.
Lepittyedt az ajka, gondtól barázdás a homloka, törpe a termete, szemölcs szemölcsre nőtt az orrán, állán. Reszketeg a keze, amint megbillentette a kalapot.
- Elvtárs, - mondja - kérnék szépen egy szál gyújtót. Tegnap óta alszik a pipám. Elfogyott a tűzkövem. Pipa nélkül pedig nem megy a favágás.
Öngyújtót, fénylő kis acélt, Mannlicher-töltény alakú szerszámot vesz elő zsebéből és igazolásul megpattogtatja a szerkezet kis kerekét. Valóban nincsen annak szikrája.
A kocsis, meg magam is siettünk tűzzel szolgálni az álbetyárnak. Aztán megkönnyebbülve, vígan folytatjuk az utat Veszprém felé.
(1920)
Krúdy Gyula: Magyar tájak (részlet)
NYÍRI HANGOK
Egyszer Bujiban is járt az ördög...
De hát ugyan miért is ne járt volna? Bujiban sem laktak másféle emberek, asszonyok, mint akár Süvöltőn vagy Geszteréden, ahol az ördög olyan sűrű vendég volt, mint akár a végrehajtó. Úgy járt-kelt, mintha körülbelül ezekhez a falukhoz tartoznék. Látták sokan éjjel kóborolni a kertek alatt, nappal eltűnni a rozsvetésben.
A buji ördög másféle volt. Éjjel jött négylovas kocsin, - fekete volt a fogat, és a négy ló tüzelt - a bakon pedig senki sem ült, a gyeplő a lovak közé volt vetve. A lovak egyszerre megállottak özvegy Sáriné háza előtt, és a hintóból valaki kiszállott. Az ördög ekkor láthatatlan volt. A ház ajtaja magától kitárult, az ördög besétált rajta. Egy jó negyedóra múlva a fekete fogat tovább vágtatott, és kocsis megint nem ült a bakon.
Persze ez így elmondva éppen olyan valószínűtlennek látszik, mint az a sok többi történet mind, amelyben az ördög szerepet játszik. Hisz nagyon kevés azoknak száma, akik színről színre látták a földalatti fejedelmet és azoknak se megbízható a vallomása. Ám mindjárt másféle lesz a történet, ha elmondjuk, hogy az özvegy Sáriné - nem valami vén asszony volt ám, aki éjjel a Gellérthegyre jár, hanem takaros, fehérbőrű, gömbölyű vászoncseléd, akit megkívánt minden épkézláb férfi. Még Simkó Mihály is járkált utána, pedig annak csak fél lába volt. A másikat odaadta a hazájának... Ha ugyan a hazának szüksége volt arra, hogy követválasztáskor boros fejjel szekérre üljön és a szekérről a szekér alá kerüljön. Mikor is fél lába ottmaradt.
Még az hozzá, hogy más vármegyékben tán akadnak még szép asszonyok, de a mienkben a legszebb özvegy Sári Mihályné volt. Ez azonban még nem lett volna olyan nagy baj. Nemcsak a legszebb volt ő, de a legerényesebb is. Véleményem szerint sohase lett volna Sáriné olyan híres, mint amilyen volt, ha ez a második tulajdonság hiányzik természetéből. Mert hiába, nem is igazi szépség az, amely mindenkié. Az a szép, amely egyedül a miénk. De a legszebb, amely senkié. Sáriné pedig senkié se volt, mióta az a bolond Sári - minek is születik ilyen ostoba ember? - elcserélte meleg, puha nyoszolyáját egy deszkaalkotmánnyal. Téli disznótorozáskor jéghideget harapván, amely hidegség elterjedt egész testére. Elment, és a szép virágszál árván itt maradt.
No, hiszen kertésze akadt volna elég, mindjárt az első időben. Barinkay, a főszolgabíró ajánlkozott is nyomban a temetés után.
- Ha valamire szüksége van, nemzetes asszony, csak forduljon hozzám. Tudja, a hatóság sok mindent megtehet, mert a hatóságnak nagy az ereje.
Így beszélt a vörösképű, kövér férfiú és savószínű szemével oly keményen nézett Sárinéra, mintha mindjárt vasra akarná veretni.
Az asszony szemérmesen felelt:
- Köszönöm jóságát, főbíró uram. Én nem igen járok a kocsmába verekedni.
- Nono - felelt Barinkay és olyan fenyegetően sodorta gyér bajuszát, mintha az özvegy volna a legnagyobb verekedő.
A hónapok múltak, múladoztak és mindig több kertész akadt volna, aki a virágszálat öntözi. Még öreg alispánunk is, arra jártában, így kiáltott fel:
- A macska rúgja meg! Ha egy pár esztendőcskével fiatalabb volnék!
De mit ér a kívánság! Nem fiatalodott az öreg úr egy napot se.
Ahány fiatal, öreg gavallér volt a vármegyében, mind megpróbálkozott az özveggyel. Mintha valami babonás állapot vette volna körül az asszonyt, nem hajlott a szóra, esdeklésre. Barinkay főbíró elkeseredve mondogatta:
- Ha lehetne, már az ördöggel is szövetkezném, csak megtörjem ennek az asszonynak a makacsságát.
Éppen jókor emlegették az ördögöt. Nemsokára jött fekete fogatán és az özvegy házánál stációt tartott. Negyednapra már az egész vármegye azon törte a fejét, hogy ki lehetett a titokzatos látogató. Mert, hogy nem az ördög volt, azzal csak tisztában vagyunk mindnyájan, nemde, szerelmetes atyámfiai?
Az özvegy maga szelídkésen mosolygott.
- Lehet, hogy itt járt az ördög. Hallottam valami zörgést a tornácon, de ide a házba nem jött be senki. Mit is akarna velem az ördög? - fűzte hozzá szomorú mosolygással.
A muskátlik tovább is ott virítottak az ablakában, az udvarán ott járt és ugatta a holdvilágot három farkasfogó komondor. Barinkay a hivatalos jelentések margóján még mindig csak ilyenforma híradásokkal lehetett a megyei uraknak:
"Semmi nevezetes. A Lőrinc napot megültük, Sáriné pedig lakat alatt tartja a szívét."
A hivatalos írás margójáról lenyestük a híradást. Az egyiket eltette öreg levéltárosunk Gaál Endre, a másikat pedig valamelyik fiatal aljegyző.
...Abban az időben, amikor Sáriné divatban volt, magam is a vármegyét szolgáltam és a Barinkay széljegyzetei jobban érdekeltek a hivatalos írásnál.
Egyszer ezt jelentette a főbíró:
"A csendőrökkel a fekete fogatot nyomoztattam, mert már újra megjelent egy éjszaka."
Nemsokára ezután valami névnap vagy lakodalom Bujiba szólított. Vidáman ültem fel a kocsira, vígan értem Bujiba. A vörösképű Barinkay atyáskodva tette vállamra a kezét:
- Nos, amice, mi újság a központban?
Elmondtam mindent, ami éppen eszembe jutott. Az alispán vizslája megveszett, a cigányok nagybőgőjét összetörték a héten a "Vörös ökör"-ben...
- Hát Sárinéval mi van bátyám?
A főbíró savanyúan mosolygott:
- Hát te is tudod? Csalódtunk benne, amice. Igen nagyon csalatkoztunk benne.
A karomba kapaszkodott és a csizmaszárát veregette a lovaglóostorával.
- Tulajdonképpen az volt a baj, hogy nagyon sokat gondoltunk erről az asszonyról, holott éppen olyan közönséges volt, mint a többi. Sőt, ha lehetséges, még közönségesebb valamivel. Férjhez ment, amice, és a szerelemnek vége.
- Hát az ördög, meg a fekete fogat?
- Falusi fantázia terméke. Járt ugyan egy kocsi az udvarába, de azon a vőlegénye jött, bizonyos Szebeni Mihály a Tiszántúlról. Néha csak éjjel ért ide, mert messziről kellett jönnie.
- Hát meghódította a szép asszonyt egy idegen? - vetettem közbe. - Nagy baj.
A főbíró elgondolkozott. Majd sokára így dünnyögött:
- Az a legsajátságosabb, hogy közöttünk senkinek se jutott eszébe, hogy egy özvegyasszonynak a szívébe az ajtón is be lehet jutni. Valamennyien az ablakon akartunk bemenni. Szebeninek kellett jönni, hogy megmutassa azt, hogy némely asszonynak a meghódítása a karikagyűrűvel van összefüggésben.
(1941)
Krúdy Gyula: Álmoskönyv (részlet)
MAGYAROS VENDÉGSZERETET
Egyik kalendárium a másik után kivénült, ezt a kifejezést kezdtük lassan elfelejteni; amíg ez idén, midőn farsangot írnak a báli levelezők, valamint a szabónők és a muzsikus cigányok: újra felbukkan itt-ott a régi fogalom. Itt házibál volt, amely reggel végződött, amott lakoma, amelyet az első harangszónál káposztaleves fejezett be, néhol megtartogatják a névnapokat, amint ezt az ősapák elrendelték, máshol egy ezüstmenyegző alkalmából mutatják be a legújabb tourtáncokat. A tudósító nem felejti el megemlíteni a házigazda magyaros vendégszeretetét.
Mit jelent ez? Talán gazdagabbak lettünk? Kiment az ajtón a drágaság, és belépett helyette a vidám megelégedettség? Egyiket sem jelenti. Éppen csak az a jelentősége, hogy a módosabb, tehetősebb emberek kezdenek ráeszmélni, hogy a megunt sopánkodás, nyakig érő panaszkodás helyett vidám meghívásokkal is illik felkeresni barátaikat, ismerőseiket. Kezdenek rájönni, hogy a vagyonnal bizonyos társadalmi kötelezettségek is járnak, adakozások, felülfizetések, gavalléros tempók, terített asztal, nyájas arc, amelynek akkor sem szabad elkomorulni, ha egyik-másik szívesen látott és egyébként jó magaviseletű vendég bizalmas eszmecserére hívja a házigazdát pillanatnyi pénzügyei rendezéséhez. A gazdag ember egészsége is megkívánta, hogy ne lássa mindig azokat az egyforma, szomorú, életvesztett vagy dühös, karikában forgó szemeket, amelyekkel manapság léptennyomon találkozik: a nyugodt álmához, a lelkiismerete altatgatásához tartozik, hogy nyájas, boldognak tetsző arcokat, a hölgyekre az 1913-as csodálkozással és hódolattal tekingető szemeket, lágyan udvarló szájakat, örök barátságra koccintó poharakat is lásson maga körül.
Jóleső hiúság simogatja a lelkeket, amikor az emberek egymás kedvéért kiöltözködnek, frakkot vagy szmokingot húznak, a hölgyek a legszebb ruháikban ülnek a vacsorázóasztalhoz, múltszázadbeli kiszólásokkal fogadják a leveseket, pecsenyéket, tésztákat, elismeréssel bólingatnak a borospohárnak, és belőle nagy kortyot nyelnek, tréfát mondanak a sajtra, csodálatos elragadtatással választanak a szivarosládikóból, és mindig akad egy hatalmas étvágyú ember, aki általános ünneplés közepette harmadszor is vesz a töltött káposztából, amilyent "a nagyatyja sem evett".
Nem a legutolsó élvezet az evéstől és ivástól kipirult arcok között házigazdának lenni, kínálgatni a menyecskeképű almákat, párolgó feketéket, ügyelni a kiürített poharakra, eltalálni a vendég óhajtását, kellemetes, mindenkinek hízelgő témákat tartani felszínen, kártyát adni a kártyásoknak, a hervatag szépasszonyoknak választékos udvarlót, a tudó mellé buta embert ültetni, a vitatkozóhoz méltó ellenfelet, a férjhez kívánkozó leánykához örökös vőlegényt, a zenélőhöz partnert, vénasszonyhoz pletykás szomszédot, szomorú vendéghez víg hahotázót, gondoskodni bohókás pohárköszöntőről, mindig könnyű lábú táncosról, költőről, aki verseit elszavalja, muzsikusról, aki előveszi hangszerét. Ó, nem utolsó dolog baráti hangulatba ringatott férfiakkal és megelégedett nőkkel kezet fogni, midőn éjfélt kongatnak, a toronyórák és a vendégek hazafelé szállingóznak.
Magyaros vendégszeretet! Nem is olyan ritka vendég már a városban, amikor az emberek végre elhatározzák, hogy évek óta elkövetett mulasztásaikat végre helyrehozzák.
(1922)
Egyik kalendárium a másik után kivénült, ezt a kifejezést kezdtük lassan elfelejteni; amíg ez idén, midőn farsangot írnak a báli levelezők, valamint a szabónők és a muzsikus cigányok: újra felbukkan itt-ott a régi fogalom. Itt házibál volt, amely reggel végződött, amott lakoma, amelyet az első harangszónál káposztaleves fejezett be, néhol megtartogatják a névnapokat, amint ezt az ősapák elrendelték, máshol egy ezüstmenyegző alkalmából mutatják be a legújabb tourtáncokat. A tudósító nem felejti el megemlíteni a házigazda magyaros vendégszeretetét.
Mit jelent ez? Talán gazdagabbak lettünk? Kiment az ajtón a drágaság, és belépett helyette a vidám megelégedettség? Egyiket sem jelenti. Éppen csak az a jelentősége, hogy a módosabb, tehetősebb emberek kezdenek ráeszmélni, hogy a megunt sopánkodás, nyakig érő panaszkodás helyett vidám meghívásokkal is illik felkeresni barátaikat, ismerőseiket. Kezdenek rájönni, hogy a vagyonnal bizonyos társadalmi kötelezettségek is járnak, adakozások, felülfizetések, gavalléros tempók, terített asztal, nyájas arc, amelynek akkor sem szabad elkomorulni, ha egyik-másik szívesen látott és egyébként jó magaviseletű vendég bizalmas eszmecserére hívja a házigazdát pillanatnyi pénzügyei rendezéséhez. A gazdag ember egészsége is megkívánta, hogy ne lássa mindig azokat az egyforma, szomorú, életvesztett vagy dühös, karikában forgó szemeket, amelyekkel manapság léptennyomon találkozik: a nyugodt álmához, a lelkiismerete altatgatásához tartozik, hogy nyájas, boldognak tetsző arcokat, a hölgyekre az 1913-as csodálkozással és hódolattal tekingető szemeket, lágyan udvarló szájakat, örök barátságra koccintó poharakat is lásson maga körül.
Jóleső hiúság simogatja a lelkeket, amikor az emberek egymás kedvéért kiöltözködnek, frakkot vagy szmokingot húznak, a hölgyek a legszebb ruháikban ülnek a vacsorázóasztalhoz, múltszázadbeli kiszólásokkal fogadják a leveseket, pecsenyéket, tésztákat, elismeréssel bólingatnak a borospohárnak, és belőle nagy kortyot nyelnek, tréfát mondanak a sajtra, csodálatos elragadtatással választanak a szivarosládikóból, és mindig akad egy hatalmas étvágyú ember, aki általános ünneplés közepette harmadszor is vesz a töltött káposztából, amilyent "a nagyatyja sem evett".
Nem a legutolsó élvezet az evéstől és ivástól kipirult arcok között házigazdának lenni, kínálgatni a menyecskeképű almákat, párolgó feketéket, ügyelni a kiürített poharakra, eltalálni a vendég óhajtását, kellemetes, mindenkinek hízelgő témákat tartani felszínen, kártyát adni a kártyásoknak, a hervatag szépasszonyoknak választékos udvarlót, a tudó mellé buta embert ültetni, a vitatkozóhoz méltó ellenfelet, a férjhez kívánkozó leánykához örökös vőlegényt, a zenélőhöz partnert, vénasszonyhoz pletykás szomszédot, szomorú vendéghez víg hahotázót, gondoskodni bohókás pohárköszöntőről, mindig könnyű lábú táncosról, költőről, aki verseit elszavalja, muzsikusról, aki előveszi hangszerét. Ó, nem utolsó dolog baráti hangulatba ringatott férfiakkal és megelégedett nőkkel kezet fogni, midőn éjfélt kongatnak, a toronyórák és a vendégek hazafelé szállingóznak.
Magyaros vendégszeretet! Nem is olyan ritka vendég már a városban, amikor az emberek végre elhatározzák, hogy évek óta elkövetett mulasztásaikat végre helyrehozzák.
(1922)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
