Borisz Paszternak: Doktor Zsivagó

Maurice Jarre zenéje.

Borisz Paszternak: Csoda

Ahogy Bethániából Jeruzsálembe ment,
szívét baljós sejtelem szállta meg.
Hűség perzselte a domb tüskés bozótját,
egy közeli kunyhó fölött megállt a füst,
tüzelt a levegő, nem rezzent a nád,
s a Holt Tenger tükre sima volt és ezüst.
S ő, tengernél keserbb keserséggel
ment az úton, csak pár felhő követte,
a város felé, ahol egy csapszékben
a tanítványok gyülekeztek.
És gondjaiba annyira belemélyedt,
hogy üröm szagával telt meg a mezőség
és elcsitult minden. S ő megállt középen
egymaga. Ájultan terült a táj leple el.
És egybefolyt minden: a sivatag, a hűség,
források, gyíkok, patakmeder.
Nem messze tőle egy fügefa nőtt, de
nem volt rajt' termés, csak levél, meg ág.
S ő így szólt hozzá: "Mi hasznom belőled?
Merev görcsöd ugyan mi örömet ád?
Éhezem, szomjazom, s te — ennem nem adsz,
s oly vigasztalan vagy, mint a gránit.
Be szánalmasan tehetetlen állsz itt!
Hát mindörökre ily meddő maradj!"
S ahogy vezetéken a villám leszalad,
végigborzadt a fán az ítélet,
elhamvasztva egy pillantás alatt.
A lomb, az ágak, a törzs, a gyökérzet,
nem több: egy perc szabadsággal ha élhet,
a természet erői megtették volna dolguk.
De a csodák — csodák; bennük Isten beszél,
és midőn zavartan tévelygünk és bolyongunk,
ő nagy hirtelenséggel ránkcsap, utolér.

(Fordította: Gömöri György)

Borisz Paszternak: Téli éjjel

Fehér, fehér hó takarta
körben a vidéket.
Az asztalon gyertya lángolt,
gyertya égett.
Miként nyáron muslinca-raj
falánk lángba,
a hópihe-nép úgy hullt, s alélt
ablak-halálba.
Jéggel mintázta a vihar
az ablak üvegét.
Az asztalon gyertya lángolt,
gyertya égett.
A fénybefordult menyezetre
árnyak vetődtek,
kezek és lábak és sorsok
kereszteződtek.
És hirtelen két cipőcske
padlóra koppant,
és a mécses viaszkönnye
ruhára csöppent.
Fehér ködbe hullt a világ,
minden elenyészett.
Nem maradt más, csupán a láng —
gyertya égett.
Elfujták a gyertya lángját,
s mint egy angyal,
izzott a vágy, kitárta szárnyát
keresztalakban.
Februárban hóvilág volt,
s minden éjjel
az asztalon gyertya lángolt,
gyertya égett.

(Fordította: Gömöri György)

Borisz Paszternak: A szél

Végem nekem már, de te élsz.
S a szél keseregve és sírva
iramlik erdőnek, faháznak.
S nem külön-külön egy-egy szálnak,
hanem egyszerre minden fának,
az egész végtelen határnak,
mint öblök hánytorgó vizén
vitorlások dagadt vásznának.
S mindezt nem hetyke merészségből,
vagy értelmetlen dühöngésből,
de hogy a bánatban szavakhoz
segítsen altatódalodhoz.

(Fordította: Sulyok Vince)

Borisz Paszternak:Hamlet

Elcsitult a lárma. Színre léptem,
ajtófának döntve vállamat
füleltem: a zajló messzeségben
mi történik életem alatt.
Rám irányul a komor, vak éjnek
ezer és ezer látcsöve már.
Múljon el, óh, atyám, arra kérlek,
tőlem ez a keserű pohár.
Tetszik terved céltudatossága,
játszanám ezt a szerepet is.
Ámde zajlik most másféle dráma.
Ments ez egyszer föl, ne kényszeríts.
Ámde futja minden itt az útját.
Magam vagyok. Jó, rossz egyre jut.
Elúrhodott a farizeusság.
Az élet nem lakodalmas út.

Borisz Leonyidovics Paszternak (Борис Леонидович Пастернак); (Moszkva, 1890. február 10. – Peregyelkino, 1960. május 30.)

Nobel-díjas orosz költő, esszéíró, műfordító, író.