Tormay Cécile: Álmok

Végzetek

Az asszony mozdulatlanul állt a csónak ormán, és a hullámok lassan, himbálva vitték a part felé. A víz mély és kék volt, mint az ég. Víz és ég között a végtelen azúrban magányosan fehérlett az asszonyi test érintetlen szépsége.

A férfi a parton jött, a messze rengeteg felől. Erős, fiatal fejét még körülragyogta az elmúló nap, lába már nedves árnyékban gázolt öntudatos, biztos lépéssel.
A csónak fövénybe futott. Nagy, néma igézet borzongott át az alkonyaton, és ők ketten egymásra néztek. Az asszony tekintete hívott és ígért. A férfi pillantásában meghunyászkodott a küzdés és koldult a hatalom. Az asszony hitt neki, mosolygott, és mosolyogva érte az első ölelés.
Egyetlen teremtmény lett a férfi és az asszony. Ölelkező alakjuk a partról beleért a határtalan azúrba, egy nagy pillanatra összekötötte egymással a földet és az eget.
- Örökre… Örökre – mondta a két halandó ember. Lábuk előtt, lenn a tenger fövenyében a halandó hullámok velük dalolták a végtelen dalát.
- A férfi szomjas diadallal ivott az asszony tekintetéből. Amit a szemében látott, az szebb volt, mint a vihar, égőbb, mint a nyár, és olyan rejtélyes, mint a halál… Egy pillanatra rabszolga lett az asszony.
Párja úrnak érezte magát felette. Ezt az egyetlen pillanatot aztán nem tudta többé soha elfelejteni. Láncot csavart belőle az asszony életére. Pedig mikor a csók elmúlt, elmúlt vele a pillanat. De az asszony hiába vette vissza önmagát, hasztalan emelte fel a fejét, a férfi szemében rabszolga maradt…
- Az enyém vagy – mondotta dölyfösen. Az asszony hallgatott, és társa nem tudta meghallani, amit ez a csend beszélt neki. Parancsolni akart.
- Kövess…
Az elsötétült partokon mint óriás nászinduló zengett a tenger. És az ember vitte szép párját a vizek kék országából a vad erdők zöld birodalmába, ahol ő volt az úr az állatok és a fák felett, ahol úr akart lenni az asszony felett.
Nehéz, köves úton jártak, a férfi elöl, az asszony mögötte. Ha emberlakta tájakon haladtak át, a férfi megfogta párja kezét. Ha más férfiak vágyakozva néztek rá, büszkén szorította magához, és erőszakosan megcsókolta a száját, hadd tudják a többiek is, hogy az az asszony egyedül az övé.
De mikor a népes táj elmaradt, és nem irigyelte őt senki, eleresztette asszonya kezét, és az ember, az állatok királya, magányosan járt megint a rengetegben. Fejszével vágta az utat. Megvetette a fákat, mert erősebb volt náluknál, megvetette az asszonyt, mert vérzett a lába, míg ő előretört. Lankadtan meg-megállt, hogy visszanézzen az eltűnt kék ország felé, melyet ő maga már régen elfelejtett.
Útjuk felett olykor sütött a nap, olykor sivított a szél. Az erdő dalolt, az erdő siránkozott. Azután hullott a hó, hidegen, csendesen; aztán gőzölt a forró föld és a tavasz, a nyár, az ősz, a tél szántott, vetett, aratott és temetett a rengetegben és a földeken.
Az ösvény már visszahajlott… lejtőnek ereszkedett, a két ember pedig még mindig hitte, hogy felfelé, előre megy. A kelő nappal indultak minden reggel, éjjelre pedig csillag esett le útjuk végén a fák közé. Lobogó tűz éledt az éjjeli szállás helyén, és virradattal a férfi nem tudta, hogy ki élesztette a tüzet, ki virrasztott felette, míg ő aludt.
Így mentek soká. Az út hosszú volt, éppen olyan hosszú, mint az élet. Mentek; a férfi elöl győzőn, kevélyen, az asszony mögötte, kimerülten, panasztalanul. De útjuk azért egy volt; megjárták mind a ketten. És a férfi, mialatt biztos nagy lépte közben a botladozó, apró léptek neszét hallgatta, nem gondolt soha arra, hogy az asszony kisebb erővel ugyanazt az utat járja, mint ő maga.
Jön, mert akarom, mert én vagyok az úr az útja és a teste felett! – Kevély diadalában már oly biztosnak érezte magát, hogy hátra sem szólt, hátra sem fordult, és mivel az emberlakta tájakon az idegen férfiak nem néztek többé vágyakozva a párjára, úgy járt előtte, mintha egymáshoz se tartoznának.
Az asszony lehajtotta a fejét, és mert sírni nem akart, hát mosolygott. Ebben a megadó mozdulatban és lemondó mosolygásban benne volt az egész büszkesége.
Alkonyodott.
Horpadt hegygerincen vitt át az út. A vén erdő sötét és vigasztalan lett, és a nyughatatlan fejsze, amint lecsapott, csak az űrt sebezte meg… fát nem talált maga előtt. Álnok szakadék nyílt a hegyben, a föld hirtelen megszűnt a férfi lába alatt. Estében elbődült a zuhanó ember, ordítása felébresztette az alvó éjszakát. Aztán megint nagy és ijesztő lett a csend. Lenn, a szakadék fenekén egy összezúzott test vérzett a füves törmelék között.
Mikor a férfi újra látott, véres felhő volt a szemén. A hold levilágított hozzá a sziklafalak szűk nyílásába, és fenn, a magas parton, mintha az égből hajolt volna ki, ott virrasztott felette az asszony.
Kiáltani, parancsolni akart volna neki, hívni akarta azt, aki mindig engedelmeskedett és mindig követte, de a patakzó vér visszamosta torkába a szót. Tehetetlen, vad zokogás járta át a mellét, lázadó kínjában földestől tépte maga körül a véres füvet. A teste vonaglott, két sebzett keze a levegőbe markolt. Le szerette volna rántani magához párját, hogy a mellére hajtsa a fejét, hogy ne legyen egyedül…
Egyszerre lehanyatlott a karja, szeme tágra nyílt. Valamit meglátott.
A szakadék oldalán egy sudár fa állt. Ágai felértek a sziklapartig… az asszony kezéig. És ő, mintha oda akarta volna adni magát a fának, megkapaszkodott egy gallyban, és mint egy szálló madár, átlendült a holdfényes lombokon. Az ág meghajolt a súly alatt, reccsenve nyúlt le terhével a mélybe. Egy pillanatig ég és föld között lebegett a gally és az asszony, aztán szabadon süvöltött vissza a gally a magasba: az asszony keze eleresztette az egyetlen utat, amely még egyszer felvihette volna őt az életbe. Lebukott párja mellé a szakadékba.
Megint közel voltak egymáshoz, újra hallották egymás lélegzetét. A szenvedő asszony egyszerre erős lett, és a szenvedő férfi gyönge, mint a gyermek, aki az anyja ölébe vágyik éjszakára. Összezúzott, szegény két karjával átölelte az asszony nyakát. Hosszú idő után megint egymásra néztek. Néma, késő megértés volt a férfi búcsúzó szemében. Most, hogy utána jött a párja, mikor ő már nem bírt parancsolni, követte őt, mint az egész életen át, megtudta, amit sohasem sejtett… Hát nem a férfiak akarata, hanem az asszony szerelme a mindenható úr az asszony felett…
Kiáltani szeretett volna, fel szerette volna kiáltani, amit megtudott, azoknak, akik utána jönnek. De az örök csend már lezárta ajkát… a hangja már halott volt.

Tormay Cécile: A régi ház

[...]

IX.

Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki sem mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak.
Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.
Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül, közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.
Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.
...Világosnál kapitulált a magyar hadsereg.
Hát vége...
A kis Ulwing Anna szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tolt eléje. Nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban és fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan becsukódott örökre.
Hát vége...
Egy estén aztán elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról.
Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valami proklamációt nyomatott ki... Ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták az osztrák katonák, az almafát is kivágták a Kígyó-utca szegletén. És a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.
Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.
A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás csendes asszonyok... Sokáig semmi sem változott. Az élet várakozni látszott. Aztán tatarozgatni kezdték az összelövöldözött házakat. Mankót adtak nekik, mint az invalidusoknak. Ennyi történt. Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Csak az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.
János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.
— Pedig így marad, — dörmögte az építőmester. De hogy miért kell így maradnia, arról sohasem beszélt.
Egyszer két kis diák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. — Ezen a régi házon is van egy honvéd, — mondotta az egyik fiú. — Ez is a háborúban volt.
Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?
És amint visszagondolt arra, amit az idegen gyerekek mondtak, úgy tetszett neki, mintha messziről hangzott volna be hozzá a szavuk. Pedig az ablaka alatt beszéltek, a közelben és mégis messze tőle.
Az asztalra könyökölt és az öklére támasztotta az állát.
Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz a kezébe és amit voltaképpen nem is akar megnézni.
Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá.
Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni; életet építeni. Terveket rajzolni, hajlékot az életnek. Jövőt teremteni: ettől megfiatalodik az ember.
De a város megállt.
Ulwing építőmester behívta megához az unokáit. És amit azelőtt sohasem tett, figyelmesen hallgatta őket.
Ekkor tűnt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?
Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.
Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát és erősebbnek látszott, mint valaha.
Körülötte buktak és panaszkodtak az üzletemberek.
— El kell adni a fundusokat... Ilyen időkben nem lehet tartani semmit — mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. — Mit gondol a nagy ács?
De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.
Esténként sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben. És alázatosan, a szegletben már ott ült a fiatal Füger Ottó is.
— Rossz idők járnak, — sóhajtotta a kis könyvelő — csak csődről hall az ember.
— Egyik le, másik fel, — dörmögte az építőmester — nem kell kétségbeesni.
— A forradalom alatt még várhatott jót az ember, — mondotta János Hubert — de a mostani idők...
Az atyja a szavába vágott:
— Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.
— Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?
— Velem és a várossal nem! — mondotta az építőmester. — Hallja-e, Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.
Öt év... János Hubert kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból. A tű egy kissé rozsdás volt, nehezen csúszott vissza. Hirtelen az atyjára nézett: Nem, ő rajta nem fog az idő.
Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.
— Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.
— Írd bele a nevedet, — mondotta János Hubert a fiának. — Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.
— Üzletember?... Síváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és a szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.
Mikor senki sem figyélt rá, otthagyta a könyvet és kiosont a szobából. Gálékhoz ment. Még mindíg a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin penzumára gondolt.
Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet, az atyja helybenhagyta, mert oda csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Hosszú Gábort is be akarták volna iratni a szülei, de Szőnyi direktor úr azt mondta, nincs több hely, noha a Gábor anyai nagyatyja polgármester familiából származott. Így aztán a két barát nem találkozott többé az osztálypadban. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyereke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irígységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott színes képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebébel kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a fővárosba.
Kristóf eleinte nagyon elhagyatottnak érezte magát az idegenszerű környezetben. Óra végén sietve, magányosan iramodott ki az intézet kapuján. Szaladt a Városház-térre és szomorúan kereste régi pajtásait. Vasárnaponként pedig, mint azelőtt, most is Hosszúékhoz járt. Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.
Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra menni. Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.
János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.
Egy véletlen folytán értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Elmenőben egyszer ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.
Ezentúl még gyakrabban járt el Hosszúékhoz. Anélkül, hogy számot vetett volna magával, Zsófi közelében fiatalabb és vígabb volt. Hosszúné ilyenkor két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve felállt és kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be és mindannyiszor kérdően nézett a leányára.
Miért néz így? — gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.
Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett. A leány elpirult. János Hubert észrevette ezt és jól esett neki, hogy lelkében különválaszthatja Zsófit az atyjától.
Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.
Mialatt János Hubert hallgatta, valahogyan letompult előbbeni ellenszenve és lassanként arról is egészen megfeledkezett, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették maguk között az üzletemberek.
Hosszúnak vízimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vízimalmok ideje csak ezután követkéznék. Tűzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papírmalom...
— Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.
János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.
Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi hirtelen elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.
Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörű terveit. Nem értette, mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.
Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában. Cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.
Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltűnt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.
— Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette a hitelét, — mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: — kuriózus, minket eddig még megkímélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?
János Hubertnek egy pillanat alatt eszébe jutott Hosszúné, aki köt és nem néz fel és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: Miféle céljuk lehet?... És Zsófi?... Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.
Egy utolsó, vergődő, szegény kis mosolygás fagyott meg lassan a szája körül. Aztán nem hallotta, mikor az alabástrom óra tízet ütött. Az atyja hangja riasztotta fel.
— Későre jár az idő. Jó éjtszakát, fiam.
— Jó éjtszakát, atyám uram!... — Megcsókolta az építőmester kezét és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
A zárt folyosó nagy kőkockái egyenletesen ismételték a lépéseit. Egészen úgy, mint minden más napon.
Hálószobája odaát volt, túl a gyerekszobán. És itt is éppen olyan rendesen álltak a dolgok, mint a gallérján a nyakkendője. A kis falipolcon a régi kalendáriumok, az Aurora és az Emlények selyemkötésű könyvei; az öltözőasztalon a kefék és fésűk, flakonok, tégelyek, minden nagyság szerint.
János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Ezt sohasem mulasztotta el. Aztán gondosan beletette a tárcát a talpas alabástrom tálba. Gyönggyel hímzett szivartárcáját is melléje tette, a tollkését is, melyet szarvasbőrtokban hordott.
Miközben zsebórájában óvatosan forgatta a kis kulcsot, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt és a kis kulcs állva maradt az órában.
Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kívánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánását, amelybe az elmúlás félelme vegyült, amelynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette. Szerette, mert uralkodhatott felette... Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerű leánynak az elmosódott képével.
János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. Jó anyjuk volna-e Zsófi? Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hosszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzású üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége... Megijedt ettől a befolyástól és világosan érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásának: az építőmester akarata és a saját józan esze.
Zsófi árnyékos, szép szeme reánézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.
A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt...
Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.
(...)