Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (részlet)

TIZEDIK FEJEZET
A NAGY NAP

Kétségtelenül nagy nap ez a március 15-ike Magyarország életében is, pedig az ezeréves élet, mennyivel nagyobb nap a Jókai életében, tekintve, hogy semmi jelentékeny se történt e napon a nemzetre nézve, amiben Jókainak (ki ezentúl elhagyja neve mellől az ipszilont) része ne lett volna, holott Jókait egy, a tömegek figyelmét elkerülő másik nagy esemény is érte a nap legvégén, miután a nemzet már becsomagolta a maga ajándékait és elraktározta azoknak érdemeit, dicsőségét, akik rászolgáltak.

Erre a napra sok munka vár és mind be fog végeztetni. Pedig a Pilvaxbeli ifjak öt-hat órát átaludtak, szóval nyolc-kilenc óra már elveszett és mégis elegendő a még megmaradt tizenöt óra.

Úgy tűnik fel nekünk Jókai innentől kezdve, mintha mindaz, ami ővele amott történt, nem léteznék, mintha ő is e napon keletkezett volna. Páratlan népszerűségének lombozata e naptól kezdődik és innen veszi táplálékát, mint a fa koronája a földtől, amelybe a gyökere lenyúlik. Ebből él, ebből lélegzik. Ennek a napnak az isteni nedveit felszíjja, ha a népszerűség hervadozik és rögtön vele lesz megint. Gyűrűjét ha elveszti, ennek a napnak az évfordulója visszahozza. Több mint ötvenszer tér vissza, még azután is ötvenszer fényesíti meg Jókain, ami esetleg megkopott vagy megpattogott volna rajta.

Ha ez a nap nincs, élete más irányt vesz, munkáit hiszen megírja, az európai hírt is megszerzi velük, de tényes karrierjének másik fele, melyet nemzetének vezérfiai közt töltött az ország első tanácsában és mindenütt, ahol a történelem szövődött, elmarad.

Petőfi talán le se feküdt vagy ha lefeküdt, nemigen aludt, mert már hét órakor reggel talpon volt, benézett Jókai szobájába, felköltötte, aztán nyugtalanul sietett a Pilvaxba. Útközben Vasvárival találkozott, ki szinte a Pilvaxba tartott. Borongós, ködös, szinte pépes márciusi pirkadás volt, csípős szél fújdogált és feszegette a még jobbára csukott boltok cégtábláit.

A Pilvaxban még nem volt senki, csak a koránkelő Bulyovszky Gyula, minélfogva még visszamentek mind a hárman Jókaiért, kinek szobájában tanácskoztak ama néhány bevezető szó fölött, mellyel a tizenkét pontot proklamálni fogja.

Kevéssel nyolc óra előtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petőfit. Vártak még egy kissé: lassan szállingóztak a tegnapi »héroszok«. Éppen a leglármásabbak maradtak el. Megjött Emődy, Vajda, majd a hórihorgas Pálffy Albert nyitott be nagy disputában a nyalka Dobsával. Különösen megörültek báró Nyáry Albertnek. Betoppant Degré, aki vidékről jött, egy pár jurátus is beváltotta a szavát, de még mindig igen szegényes gyülekezet volt egy forradalomcsinálásához. Nem rebellis a magyar korán reggel - sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petőfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklődve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyűltek össze, hogy Jókait felerőszakolták egy asztalra.

Jókai felállt és felolvasta pár bevezető szóval, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«

»Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat - írja ő maga -, érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is.«

Utána Petőfi olvasta el a »Nemzeti dal«-t. Ekkorra már mind odagyűltek a vásárosok is s a dal refrénjét utána zúgták ők is: »Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk«.

A »főpróba«, mert annak kellett azt tartani, kitűnően sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé a Hatvani és az Újvilág utca sarkán levő épület udvarára.

Még mindig nagyon kicsiny volt a csoport, de a felkokárdázott ifjak, kik előtt egy trikolórt vitt egy nagytermetű jurátus, felköltötték útközben az érdeklődést. Minden lépésnél nőtt a csoport: »Éljen a szabadság! Egyenlőség! Éljen Kossuth!« kiáltások hangzottak. Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, ott hagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét.

»Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel.«

Petőfi elszavalta a Talpra magyart[41] s a menet most már az orvosnövendékekkel megszaporodva, sorba járta a többi fakultásokat. Az Egyetem térről újra visszaindult ezerekre és ezerekre szaporodva, megállt a Hatvani utcában a Pálffy-ház előtt, amelynek földszintjén akkoriban a »Landerer és Heckenast« nyomda volt.

Petőfi felállt a kapu alatti szögletkőre.

- Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!

Havas eső szitált az égből. A rivalgó tömegek az esernyőket rázták a levegőben.

- A nemzeti dalt is nyomassák ki - követelte a tömeg.

Jókai felkiáltott:

- Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?

Mire suhogás támadt a levegőben, mintha ezer madár leszállna: ezer esernyő kapcsolódott le.

Erre Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatoltak a nyomdába, mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Landerer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta őket.

- Azért jöttünk - fordult Petőfi Landererhez -, hogy e két kéziratot kinyomassuk.

Landerer megnézte a kéziratokat.

- Lehetetlen - felelte szárazon -, nincs rajta a cenzor engedélye.

A nép küldöttjei zavartan néztek össze; Landerer odasúgja Irinyinek:

- Foglaljanak le egy sajtógépet!

Egy géphez lépett most Irinyi.

- E sajtót a nép nevében lefoglaljuk és követeljük kéziratunk kinyomatását.

- Az erőszaknak nem állhatok ellent - felelte Landerer ünnepélyesen és megparancsolta szedőinek, hogy munkába fogjanak.

A kéziratokat apró darabokra metélték, hogy minél gyorsabban kiszedhessék, addig a nép türelmesen várt és ázott odakünn, anélkül, hogy esernyőjét használta volna.

Hogy együtt tarthassák, Degré, Irányi, Jókai és Egressy beszédeket tartottak. Különösen Jókai derekasan viselte magát. Belemelegedett. Térült, fordult, mindenütt ott volt, mintha három példányban lenne meg. Majd a nyomdába szaladt, majd künn lelkesíté a közönséget. Az emeleten levő Kaszinóból egy mágnás magához hívatta eközben és azt a tanácsot adta az ifjúságnak, hogy be kellene venni egyik pontnak a papi jószágok elvételét is.

- Persze - jegyezte meg Jókai -, hogy ezzel a ponttal összetörjük a többi tizenegyet.[42]

Végre ki volt szedve a kézirat, betették a gépbe s Petőfi, Jókai tették az első mozdulatot a gépen, hogy mintegy jelképileg a magok munkájának vállalják az előállítás tényét is. Irinyi azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül az első példányt s rohant vele a néphez, ki az utcára.

Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva messze dörgő hangon kiáltá:

- Március tizenötödike délelőtt féltizenkettőre nagy időszak a magyarok történetében. Íme itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.

De már ez előtt a szentség előtt, e kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.

A nép hatalma tehát megteremté első gyümölcsét. De milyen csodás ez a hatalom, melynek külső formáit sohase látták a magyarok, mint az istenét, alig állt egyébből, mint egy kis akaratból. Olyan egyszerűen, simán ment minden, hogy szinte hihetetlen. Legyen világosság, mondja a nép és világosság támad. Ezalatt egész Pest talpon állt. A Hatvani utcát le a Kerepesi úti Fehér hattyúig és a Beleznay-kertig sűrű tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. A kereskedők becsukták boltjaikat a vonalon és beálltak tüntetőknek. Az ifjúság félénkebb alakjai előkerültek. Déltájban az arisztokrácia néhány tagja is ott volt látható, várakozva a nyomtatvány egy-egy példányára. A legnagyobbakhoz, a leggazdagabbhoz hozzá csatlakozott a salak is. Egy kövér fickó, ki selypítve beszélt s kiből a hetvenes évek »Moháci báci«-ja lesz, nemzeti színű szűrben, »Éljen III. Lajos« feliratú lengő kakas-tollal kereste a feltűnést, de csakhamar letépték róla, hogy az ünnep méltóságát megőrizzék. Bizait, a hírhedt »nemzet báróját« hasonlóan eltiltották a szerepléstől. Az ifjúság vigyázott a szabadság első napjának jó hírére. Ellenben szélesre ereszté fantáziáját, s minthogy e bűvös szerdai napon csak kívánni kellett valamit, mintha az Aladin csodalámpája gyúlt volna ki, egyszeribe minden teljesedett, hát támadtak is kívánalmak. Valakinek eszébe jutott, hogy ingyen előadás kellene estére a népnek. Nosza hamar egy küldöttséget kell meneszteni a Nemzeti Színház igazgatóságához, hogy adassa elő estére Bánk bánt. A küldöttség csak nagy nehezen bírt elhatolni a színházig, de az előadás meglett. Délután a múzeum előtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték Kubinyihoz örök emlékül leteendők a múzeumba, az első szabad sajtótermékeket. A künn összegyűlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni.

Mily bohóság a történelem szemben a valósággal! A krónikás összerakja az eseményeket, az indokokat, bepillantást hagy a rotyogó fazekakba, ahol azokat főzték, szemlélhetővé teszi a füstöt, mely a kéményen kiment, a lángot, amely azokat felforralta, de nem képes elővarázsolni a hangulatot, a miliőt, melyben történtek. Ki értené meg, a mai lehűlt vérrel, az ifjaknak e Betlehemjáráshoz hasonlatos meneteiből az extázisnak azt a paroxizmusát, amelyet mindannyiszor előidéztek a pontokkal és a forradalmi dallal? Amilyen tökéletes törvényeken nyugszik a föld forgása, hogy együtt mozog a levegő rétegeivel - olyan tökéletlen a történelem, ahol az események a levegőjük nélkül raktároztatnak el.

A múzeumtól a városházára tódult a tömeg. Irinyinek jutott eszébe, hogy a városi tanács is írja alá a tizenkét pontot.

Petőfit, Jókait, Irinyit, Irányit, Vasvárit és Egressyt választották meg küldöttségnek. Útközben Klauzál és Nyáry Pál csatlakozott hozzájuk, mely utóbbi karonfogva Jókait, beszéltette el magának a nap eseményeit.

A városi tanács éppen gyűlésezett, mikor odakünn a tenger morajlásához hasonló zaj jelezte a nép érkezését. Kevés vártatva betoppant a küldöttség. Irányi adta elő a nép kívánságát, mire Kacskovics Lajos főjegyző felelt, hogy a városi tanács is üdvözli s kis módosítással elfogadja a reformokat. Szepessy Ferenc a polgármester törökösen bólingatott a fejével. Holovics Boldizsár tanácsnok ellenben kirúgta maga alól a széket, hogy ő nem engedi magát elvek elfogadására kényszeríteni, zárt ülést kér előbb, ahol előbb beszélje meg a tanács a pontokat. Kínos csend következett. A tanácsnokok zavartan néznek össze. Rottenbiller elsápadt mint a fal. A nyitva hagyott ajtón özönlik be a nép a tanácsterembe s a méltatlankodás moraja hömpölyög végig. Irányi Dániel felugrik a zöld asztalra, feldönt egy tintatartót s aztán egyenest az asztal túlsó végén elnöklő Szepessy előtt terem.

- Mi nem érünk rá várakozni - kiáltja ingerülten. - Kívánjuk a 12 pont rögtöni aláírását.

Nyáry Pál szólni akar. Holovics nekivörösödve ágál kezeivel a levegőben. Tízen-húszan az ifjakból vetik magukat arra felé, hogy Holovicshoz érjenek. Jó szerencse, Szepessy átérti a helyzetet. Hirtelen megragad egy tollat és aláírja a tizenkét pontot s éppolyan hirtelen ráüti a város pecsétjét.

Erre aztán lecsendesedett minden s a tanács zavartalanul folytathatta ülését, melynek legfontosabb határozata a nemzetőrség szervezése, melybe tömegesen beálltak az ifjak, természetesen Jókai és Petőfi is.

De a nap programja még nem volt kimerítve. Ha már minden beteljesedett, ami beteljesedhető (hiszen a nemzeti bankot végre is nem lehet még ma megkapni), de miért ne lehetne megkapni Táncsicsot? Egyszerre kimondhatatlan óhaj lepte meg a tízezernyi tömeget Táncsicsot hazahozni. Fel Budára! kiáltozák. S mint a hömpölygő tengeráradat Budára indulának, ahol a helytartótanács a mai belügyminisztérium ódon házában székelt.

Útközben el kellett menniök a tüzérség mellett, hol égő kanócokkal álltak ágyúik mellett a katonák.

Éljen a szabadság! kiálták a tömegek. A tüzérség nem mozdult.

A helytartótanács együtt volt még, pedig a gyertyákat már meggyújtották. Itt is üléseztek éppen, mint a városházán, mikor az ifjak beléptek. A nép elfoglalta az udvart, a lépcsőket, a folyosókat. Attól lehetett félni, hogy a vén épület beszakad a teher alatt.

Az elnöklő gróf Zichy nyájas mosollyal kelt fel s hellyel kínálta meg az ifjúság küldötteit a zöld asztalnál. Azok természetesnek találták, leültek, nagyon el voltak már kényeztetve. Nyéki, a cenzor, arany burnótos szelencéjét tolta oda nekik. Degré kicsípett egy szemernyit és jóízűen prüsszentett.

A küldöttség három kívánságot nyilvánított. Bemutatták a 12 pontot. Zichy elolvasta figyelmesen, miközben homloka erősen izzadott, azután így szólt: »Semmit se tehetek ez ellen«. Kifejezték ekkor, hogy a sajtószabadságot mondja ki a helytartótanács és mozdítsa el a cenzorokat. »Rendben van - felelte Zichy -, a cenzorok elmozdíttatnak.« (Nyéki arca zöldbe-sárgába játszott.) Harmadikul az államfoglyok kibocsátását kérték. Zichy a fejével bólintott s kiadta a rendeletet kesernyés mosollyal.

»Pedig csak a kaput kellett volna bezáratnia és el van fogva az egész forradalom vezetőivel és kezdeményezőivel együtt.«[43] De amily észrevétlenül válik a nép akarata hatalommá, éppen oly észrevétlenül válik a hatalom semmivé. Egy ismeretlen erő, melynek oszlopai többnyire csak látszatok. A hatalom, bárhogyan abszorbeálja is az egyik fél, örök időkig a sokaságok és a trónok közt lesz megoszolva. S minél jobban eltávolodnak egymástól, annál félelmetesebbnek mutatkozik a távolból a másik ereje. Néha e szepegést okozó fallácia tartja fenn a rendet és a legkorhadtabb állapotokat. Népek és trónok viszályai többnyire elhibázott taktikával kezeltetnek. Mert a szemmérték sehol se hibázik annyit, mint ezeknek az erőknek megítélésénél. Ha a királyok tudnák, hogy a népnek akarata mennyire széthúzó és mennyire tökéletlen, másképp csinálnák dolgaikat, de ha viszont a népek is tudnák, hogy milyen törékeny puha fából van némely trónus, - hát mégiscsak minden a régiben maradna.

Zichy Ferenc kétségkívül a kényszernek engedett. Ő az udvaron zajongó sokaság mögött egy háborgó várost s amögött egy háborgó országot látott és semmi kedve se volt magát feláldozni, míg Bécsből napok múlva parancsot kap. Örült, hogy semmi instrukciója nincs s így engedhet. Megnyittatta a börtönt. Már akkor beállt az esti szürkület is, s jó Táncsics kituszkoltatván cellájából, nagy szemeket meresztett, midőn a börtönajtóban az alispánok alispánja, a hatalmas Nyáry Pál fogadja dikcióval, a »tavasz első virágának« nevezve őt. A tavasznak ez a torzonborz elhanyagolt virága, zavartan mereszté rá szemét - hogy álmot lát-e?

Nem, nem. Tiszta valóság mindez. Nyugodj meg jó ember, ez csakugyan Nyáry Pál! De ez az üdvrivalgás nem annyira neked szól, mint inkább a véletlenek szeszélyének, melyeknek labdája lettél. Nem a te kiszabadulásodért eped a nép, hanem egy börtönt akart megnyitni, mint ahogy Viktória mondá, mikor trónralépését jelentették: »Hozzátok ide a Timest és egy csésze teát«, s mikor a Timest és a teát előhozták, nyugodtan küldte vissza. »Most már látom, hogy én uralkodom.«

Mindegy, ne félj azért, ebben az esetben nem fogja mondani, hogy zárjátok vissza. Nyújtózkodj ki, egyenesítsd fel derekadat szegény rab, e percben csakugyan te vagy a nemzet legünnepeltebb embere, ülj fel hát a diadalszekérre, mely visszavisz a sötétségből a szürkeségbe.

Már beköszönt a nyirkos este. A vízivárosi templomtoronyban az esti harangszó kondult meg. Az utcai lámpák kigyúltak. A kiszabadított írót kocsira emelték. A kormányszéki tagok, gróf Almássy Mór és gróf Török Bálint magok vezették a kocsihoz, ott kezet fogtak vele, hogy a népnek kedveskedjenek, amelyet pedig szerettek volna epéjükbe belefojtani. Sok ezer ember sokat kitalál, valahol előkerestek egy mézeskalácsos boltot, megvették a fáklyákat és azoknak lobogó tüze mellett haladt a Táncsics diadalszekere a rivalgó, tomboló sokaság közt. A pesti oldalon a lovakat kifogta a nép s maga húzta a kocsit a Kerepesi út torkolatáig.

Már ekkorra megkezdődött a Nemzeti Színházban az ingyen előadás. Théâtre paré meghívott vendégekkel gyönyörű látvány, de egy ingyen előadás még sokkal szebb. A nép összevissza töltötte meg a páholyokat, zártszékeket és a karzatot. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, előkelő delnők az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni s még sincs orrfintorgatás, sem otkolonos üvegre szükség. Hiszen az egyenlőség még csak egynapos. Ilyen csecsemővel nem szabad máris rosszul bánni. »Bánk bán« volt ugyan kitűzve, de az ünnepélyes alkalom okáért a személyzet a »Szózat«-ot énekelte el. Ekkor Egressy Gábor állt ki fekete attilában, görbe jurátus-karddal és elszavalta a Talpra magyart. Akkor aztán egy hang elkiáltja: »Lássuk Táncsicsot«. Néhány hang gyengén ismétli: »Hozzák ide Táncsicsot!« »Hol van Táncsics?« A zaj folyton erősbödik, míg végre orkánná fajul. Degré egy páholyból próbált beszélni, hogy Táncsics el van törődve, otthon pihen. Vasvári a karzatról kiáltozott valami beszédfélét. Petőfi egy zártszékre állt fel, hogy a közönséget kívánságáról lebeszélje, nem akarván a nap komoly eredményeit a színházi komédiákkal és esetleges derült jelenetekkel összekeverni. De a lármában elvesztek szavai. Mindenki beszélt, mindenki dühhel követelte Táncsicsot, többen a padot verték és a lábaikkal dobogtak, hogy nekik a világon senki se kell, csak Táncsics.

Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra és onnan szól a néphez.

Úgy amint volt, rohant fel karbonari köpönyegében s erősen behorpadt cilinder kalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett.

Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon.

Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.

Hogy mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitűzésekor valamit, sohase emlékezett rá többé. Hogy ő mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt előtte, mint egy álom.

Mikszáth Kálmán: Hogy járt Vörösmarty a finánccal?

1877
Mikor a jó magyar szűzdohány iránti szeretetünknek csak titokban lehetett áldozni, Vörösmarty Mihályt, a híres költőt, mindig ellátták barátai jóféle verpelétivel.

A Pesthez közeleső Nyékről (Fehér megye) sokszor be-berándult a fővárosba, barátaihoz, s bizony csak amúgy csendes pipaszóval, az apostolok lovain, mert a földi kincsekből édeskevés jutott annak, ki annyi szellemi kinccsel gazdagítá hazáját.

Egy napon bodor füstöket eregetve ballagott a budai vámon, kopott szürke köpenyében, midőn a balszerencse egy finánc képében utólérte. A tiltott magyar dohány illatát messziről megszimatolta a derék hivatali közeg.

- Adja elő a zacskóját - rivallt rá a költőre, ki szótlanul, ijedten teljesíté a kemény parancsot.

- Nos, barátom - mondá a különben magyar születésű szaglász gúnyosan -, ez ugyancsak meg van tömve derekasan; ezért szépen fizethet az úr...

Vörösmarty sóhajtott, a bírságra és az elkobzott dohányra gondolva, melynek egy részét Deák Ferenc jó barátjának szánta, kit éppen meglátogatni készült; legtanácsosabbnak látta könyörgésre fogni a dolgot. Azonban mit sem használt: a jegyzőkönyvet felvették.

Még egy reménye volt. Azt hitte, ha népszerű, nagy nevét, mely sokszor kirántá az ilyenféle bajokból, megmondja, a jó magyar képű s neveltnek látszó finánc visszaadja a zacskót s a bírságot is két kézzel engedi el.

- Ne okoskodjon, barátom - szólt szelíden a buzgó emberhez. - Én Vörösmarty Mihály vagyok.

A finánc nem látszott meghatva lenni e névtől, mely oly nagy címe volt annak, ki azt viselte. Költőnket, bár minden hiúságtól ment volt, mégis bosszantá ez a közöny s még egyszer figyelmezteté:

- Ön tán nem hallotta, mit mondtam. Én Vörösmarty vagyok.

A finánc haragosan förmedt rá.

- Eh! lári-fári! Vörös Marci, Zöld Marci, mind egy ördög! Fizessen tíz forintot, aztán menjen pokolba! A dohány itt marad.

Költőnk sokáig megemlékezett még erről a jelenetről, s ha valaki hírét, népszerűségét emlegette, nevetve szokta megjegyezni: Eh, hagyjátok el! Vörös Marci, Zöld Marci mind egy ördög!

Mikszáth Kálmán: Szűcs Pali szerencséje

Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a határkôre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő ruhában, a gomblyukába tűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erôs gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az ősszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!
Haragoszöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza...
Csak egy picike lóherebokrocska a lábainál, amint a felhô alul kibukkanó nap első sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől, s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük; lehajolt utána... szerencse az... letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdavert, még csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk...
Gondosan betette erszényébe az ezüstforintosok közé a szerencsét, s mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán...
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.
- Hova, Pali öcsém? -- szólította meg Mák Gergely.
- Gózonba.
- Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! -- mondá, és megállította szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek "Mindenszentektől" kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
- Bizony mond valamit kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz -- teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.
- Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!... Bízott már a jövôben, s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését, s lerázta kötényérôl a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.
- Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjéért, fölvette az ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt adott neki.
- Ne haragudjál, kis cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kiscica, ki van itt?... Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszerre előtte termett.
- Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? -- kérdé halkan, és nyakkendôje csokrát babrálta.
- Sicc, te cudar! -- kiáltá Erzsike, s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha haragjával nem bírva üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos kendőjét egészen letolta égô arcára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendôt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne késôbb nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza babos kendôvel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtôl volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben, és csintalan ördögök táncoltak elôtte: azok az örömtôl, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak elôre a kocsmaajtón.
- Eh, miért ne mennék be magam is? -- gondolta Szűcs Pali. - Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között.
Bement, ivott. Az elsô iccétôl még boldogabb lett, a többitôl szilajjá vált, az utoljától veszetté.
- Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!
Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra:
- Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm! Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a babos kendôt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.
- Ejnye, Pali, Pali! -- kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. - No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.
- Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára...
Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta...
Mák Gergely uram fejét csóválta, s közibe vágott a lovainak:
- No 'iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit Erzsinél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen... mert a babos kendô még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!...
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt ô Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?

Mikszáth Kálmán: A néhai bárány

Karlovszky Bertalan festménye az 1890-es kiadásból

Az napról kezdem, mikor a felhôk elô harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.
Minden érezte az Isten közeledô látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé.
A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és önnen kukorikolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verôdve riadoztak az udvarokon.
Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis esô híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassanként kitisztult az ég, s csak a megdagadt Bágy hömpölygô vize, mely szilajon, zúgva vágtatott el a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégesô volt, vagy talán felhôszakadás.
No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak, s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni - lutheránus vidéken.
Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esôvizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával! Piszkosan hömpölygött alá az ár, s a partok tömött fûzfabokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földbôl egy darab, s elmállotta vizekben. Hajnalra szélesebb csipke szélei majd a határt, s a cikkcakkjai is újak lesznek!
Gerendák, ajtók és mindenféle házeszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok... A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipántos láda, s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.
Az ám, most hogy im a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az elsôlábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!
Olyan türelmesen ül az ide-oda billegô jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze... amott fordul ni, a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát után, öreg láda!
Nézték egy darabig, hogy majd csak elôbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával...
Hanem hát azt mondja ôkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezôbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendôre ilyenkorra.
Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felsôvégen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.
Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságoskönyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélô kegyelemét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut... de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.
Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak ô húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem 'iszen, az Isten nem alszik, rossz tûz el nem alszik, nem marad ez annyiban.
Kerül annak gazdája akárhonnan! Súgtak-búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek érig ezüsttallér volt a ládában. Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a "nagyitalú" Mócsik György, a gózoni szûcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ô száján... Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttallérokról.
Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélbôl az egyik, hat olajos kendô, nyakba való kettô, ezüstcsatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!
Hogy az ár elmosta a csôszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt. pedig beh keservesen, mint cseléd szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vôlegény - de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.
Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, ha nem éppen amitt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírta két ragyogó szemét, pedig legalább ô vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált... Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is... úgysincs már, aki selyemfüvet megegye, mert a kedves, az édes Cukri bárány oda lett...
Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verôfényben. Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja! De hátha megkerül, hátha visszahozzák?
Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha ôrizné. Látták Csoltón, sôt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.
No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse! El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ô a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.
S így esett meg a csúfság bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták, Istenem, de csak nagy úr is törvény! Maga volt ott a bíró meg a tizedes, mert Baló Mihály, a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult. De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.
- Megvan-e a bárány? - kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogyis merné a ládát megkérdezni elôbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.
- Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.
Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.
- Kend az erô, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge - szólt dacosan -, és a furfang lesz a fegyverem.
Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ô is ott állt: a leggyengébb. Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fût-fát kikérdezett. Gózonban is megfordult, hol egy lánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha. De nem ment semmire, sôt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.
Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülô úton, nem pallossal, hanem puszta kézzel?... Le kellett most már mondani a reményrôl is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul. Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.
Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ô is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás... vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!
Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony isten, kár volt a kocsiért!
Hát amint a Csorba Gergelyéktôl befordulnak, a Kocsipálék csûre mögül egyszer csak szembejön az egész elöljáróság meg a fôemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz'a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon. - Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú, magas embert - súgja kishúgának Ágnes - , az vitte el a Cukrit.
Éppen a községházához értek ôkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s mûértôleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!
Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei tele lett könnyel!
- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.
- Nem én... csak megrezzentem... Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegôben.
Eközben ôk is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és továbbment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!
- Bácsi! - szólt csengô szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat.
A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?
- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé, és a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegôben, mint egy parittyakô. Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palócosan fésûre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:
- Miféle bárányodat, fiacskám?
- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...
- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. -
Takarodj innen, azt mondom...
Aztán odafordult a tanácsbeliekhez.
- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...
- Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem.
Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.
Fülig vörösödött ôkigyelme a bíró gúnyos vádjára.
- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...
A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elôvonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.
- Esküszöm kendtek elôtt, itt a szabad ég alatt, az egy élô Istenre...
A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípôktôl egyszerre lecsapódott a földre.
Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál. Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következô esküszó. Jó is, hogy ott akadt.
- Cukri! Kisbáránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.
Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott... Ügyes szûcsmunka és szép tisztára mosott báránybôrbôl volt az egész bélés, hanem az ismerôs közepe mégis a legkülönb.
A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

A különc Gregorics Pál halálakor az egész rokonságnak kellemetlen meglepetést okoz azzal, hogy minden vagyonát törvénytelen gyermekére, a házvezetőnőjétől született Wibra Gyurira hagyja. Ám évek múltán az időközben tehetséges fiatal ügyvéddé serdült György sem fér hozzá a teljes örökséghez, mivel az annak legértékesebb részét képező értékpapírok hollétét senki sem ismeri. Wibra nyomozni kezd jogos jussa után, és a szálak a glogovai pap húgához, a csinos fiatal lányhoz, Bélyi Veronkához vezetnek, kinek feje fölé a legenda szerint még kisgyermekkorában maga Szent Péter helyezett csodatévő esernyőt.

Rendező: Vladislav Pavlovic, Bán Frigyes
Forgatókönyv: Bán Frigyes, Apáthi Imre
Operatőr: Illés György
Vágó: Kerényi Zoltán, Alfred Bencic
Zene: Šimon Jurovsky
Gyártó: Studio Hranych Filmov, Hunnia Filmstúdió
Szereplők: Pécsi Sándor, Törőcsik Mari, Karol Machana, Rajz János, Samuel Adamčik, Egri István, Psota Irén, Mádi Sazbó Gábor, Fónay Márta, Somogyi Nusi, Sármássy Miklós, Téry Árpád, Orsolya Erzsi, Peéry Piri, Margitai Ági, Márkus László, Csala Zsuzsa, Jan Bzdúch, Olga Adamčikova, Jela Tucná-Lukešová, Ondrej Jariabek, Jan Klimo, Martin T'apák, Eugen Senaj, Beata Poničanová, Adam Matejka, Maria Hájkova, Dušan Blašković, Seres Erzsi, Egri László, Madaras Vilma, Erika Markovićová, Božena Slabejová, Ivan Lichard, Margita Zemlová, Alojz Kramár, Jozef Hanušek, Moór Mariann, Gejza Slamen, Ondrej Mojziš, Magyari Tibor, Irma Bárdyová, Lea Juričková, Arnošt Garlaty, Lubo Román, Norika Marákyová

Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán a magyar regény és novellairodalom nagy művésze.


Palócföldön a Nógrád megyei Szklabonyán született 1847. január 16-án gazdálkodó kisnemesi családban. A középiskola alsó hat osztályát a rimaszombati református gimnáziumban végezte. Selmecbányai református líceumban érettségizett. Tevékeny tagja volt az iskolai önképzőkörnek. A pesti egyetemen négy évig jogot tanult, azonban diplomát nem szerzett. Majd Balassagyarmaton lett tisztviselő. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Mauks Ilonával, akivel 1873-ban össze is házasodott.


Ezt követően Pestre költöztek, ahol Mikszáth a Magyar Néplap szerkesztője lett. 1874-ben saját költségén kiadta első könyvét Elbeszélések címmel, két kötete hozta meg számára a kívánt sikert. Kálmán fiuk már születése másnapján meghalt. Súlyos anyagi gondjai miatt kénytelen volt elválni feleségétől.
Két és fél évig az ellenzéki Szegedi Napló szerkesztője, itt érett igazi művésszé. Ezt követően 25 évig a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. Megjelentette új elbeszéléseit A tót atyafiak (1881), ill. A jó palócok (1882) címmel, melyek meghozták a várva várt elismerést.
Anyagi helyzete rendeződött, í gy ismét megesküdhetett 1882-ben szeretett feleségével. A Petőfi Társaság, a Kisfaludi Társaság valamint az MTA mellett a Szabadelvű Párt képviselőjeként a parlament tagja.
Az eladó birtok, Szent Péter esernyője, A két koldusdiák, A beszélő köntös, A kis prímás. 1882-től a Pest Hírlapban Országgyűlési karcolatokat jelentetett meg A Tisztelt Házból címmel (ironikus hangnem).



Egyre inkább kiábrándul kora politikájából, ekkor műveiben ennek az érzésének ad hangot. Ezután novellái, elbeszélései, regényei gyors egymásutánban követték egymást. A gavallérok, Beszterce ostroma, Új Zrínyiász, Két választás Magyarországon, A Noszty fiú esete a Tóth Marival, Mikor a mécs már csak pislog (novelláskötet), Különös házasság, A fekete város. Népszerűsége nőttön nőtt, szinte már Jókaiéval vetekedett.
Utolsó éveiben egyre távolabb került a politikától. 1910-ben a 40 éves írói jubileumi ünnepségek után néhány nappal, 1910. május 28-án váratlanul meghalt.