Jó itt nekem Kis, hajnali kávéház-zugban, Jó itt nekem, Hajnali, csendes mélabúban, Jó itt nekem Lassacskán, szépen végit várnom, Csak ennyi, lásd, Hajnali csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sírj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sírj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd, Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet, Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik, Áldott az élet, Keze felém is illendően nyílik, Áldott az élet, Hullott kezéből rám is némi jó, Csak ennyi, lásd, Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled, Vígasztaljanak méltóbb, zengőbb versek, Isten veled, Vígasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek, Isten veled, Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon, Csak ennyi, lásd, Hogy én eltűntem és hiányzom.
Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer lehessek titkotok mind elbeszélni bátor! Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!
Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor, halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser! I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!
Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca, nyájjal hintett fehér csöndje, tudósok ránca a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -
Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek, és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek, Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!
Szelíd gyermek, mért késztetsz, hogy megálljak, Felém mért nyújtod nyájasan kezed? Szívem, mely mindig későn érkezett, Szelíd gyermek, lásd, lomha, furcsa, bágyadt.
Leomlanék csókolni jászolágyad Mint ki mirhát hoz, s kit csillag vezet, De lásd, a mirha s csillag elveszett, És eltemettem minden drága vágyat.
Álomsereg víg Fáraója voltam, S szép katonáim zengő csodasorban Vittem dőrén, amerre örvény tátong.
S most itt vagyok, szelíd szavadra vágyva, Mert nem maradt más bennem csak a gyáva, És gúnyolódnám, s ajkam halk imát mond.
Mint halk csapatban szürke nyest, A hegyre kúszik már az est, S a bokrok alján meglapul: Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl, S a vak bozóton átremeg: Lámpák vagy bús állatszemek? Kék fák közé most jer velem, Hol minden árny és rejtelem, És minden mély törzs mély csoda, Nézd! gesztenyefa-pagoda! Lombja mélyén egész sereg Zeg-zug, mint száz szentély-üreg, S bent apró virágoszlopok Halvány ivor-szine lobog. Üljünk le itt e szent helyen, Öledbe tegyem fejem; alszik gond, szitok, Most áhitatot áhitok, Szárnyat, röpítőt és Levetni a bús test-csuhát, Nehéz szivem elejteni, A fájó Én-t Így-így! tedd főmre most szelíd, Halk Veronika-kezeid, Ne bánd, hogy szól már a kuvik, S hogy már a hold is elbuvik, Csak ringass, lágyan, csöndesen, Míg jő majd halkan, könnyesen Az ébredés, mint bús, csodás, Furcsa, ámult feltámadás... ...
Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök, buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedűl, S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl Fantáziám, a magános cigány: Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpűlget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.
Mint halk hegedűszó távoli korcsmából, Felém muzsikál a messzi ifjúságból, Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam, Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.
Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából, Feléd figyelek ma az üres, korcs mából, Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék, Mintha megint az a régi lennék...
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Virrad. Szürkül a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol, És álmodozva pingál enyhekéket, S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha, Lebomlik a fák törzsén nesztelen, S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyújtózik hallgatag, S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedül, S hogy vígasztaljon, halkan hegedül Fantáziám, a magános cigány: Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpülget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.
Szelíd gyermek, mért késztetsz, hogy megálljak, Felém mért nyújtod nyájasan kezed? Szívem, mely mindig későn érkezett, Szelíd gyermek, lásd, lomha, furcsa, bágyadt.
Leomlanék csókolni jászolágyad Mint ki mirhát hoz, s kit csillag vezet, De lásd, a mirha s csillag elveszett, És eltemettem minden drága vágyat.
Álomsereg víg Fáraója voltam, S szép katonáim zengő csodasorban Vittem dőrén, amerre örvény tátong.
S most itt vagyok, szelíd szavadra vágyva, Mert nem maradt más bennem csak a gyáva, És gúnyolódnám, s ajkam halk imát mond.
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
Embernek lenni fáj, és ettől a fájdalomtól csak harc árán szabadulhatunk.
A harc azonban mindig csak magunkkal folyik.
Ebben a harcban mindig belebotlunk valakibe, belekapaszkodunk, keresünk valami állandót, biztosat.
