Meghalt...
A kályhában parázslott a tüz. Kora ősz volt, de odakint fütyült a szél és az asszony fázott, füteni kellett. Besötétedett, világosságot is kellett volna gyujtani, de Tóth kábultan, gondolatok nélkül ült a kályha előtt, nézte a vörös fénycsóvát, amit a tüz a padlóra vetett. Ki tudja, hol jártak a gondolatai.
- Felolvassak? - kérdezte később.
Az asszony nem válaszolt. Megismételte a kérdést.
- Sándortól, vagy a maga verseiből valamit...
Julia erre sem felelt. Tóth agyán keresztülvillant a félelem. Felugrott a kályha mellől, az ágyhoz lépett.
- Julia!
Megragadta a beteg kezét, felemelte, a pulzusát tapogatta. Gyengén, alig észrevehetően vert. Mikor elengedte a kezét, élettelenül esett a paplanra. A fiatalember gyorsan világosságot gyujtott, az asszony fölé hajolt. Még lélegzett. Szólongatta, dörzsölte a kezét, de az asszony nem mozdult. Tanácstalanul állt az ágy előtt, érezte a halál közelségét. Villámgyorsan kergették egymást a gondolatai. Orvosért kellene küldeni. Vagy felesleges? El kell hivatni Gyulait... Meg kell kerestetni Zoltánt. De hol lehet megtalálni Zoltánt? A lakásán? - akkor itt volna...
Odakint megcsikordult az ajtó, apró tipegő lépések közeledtek a betegszoba felé. Nyilt a belső ajtó, Gyulaiék cselédlánya előtt belépett a szobába a kis Ilonka.
- Anyukám! - kiáltott boldogan a gyermek.
Tóth a kislány elé lépett, gyámoltalan mozdulattal vissza akarta tartani kinokba torzult anyjának látásától.
- Kis Ilonka... Kis Ilonka... Most menj...
Késő volt. A gyermek meglátta anyját, aki most olyan rémületesen más volt, mint máskor. Borzadva kapta arcához két kis kezét, sikoltozva megfordult, nekiszaladt a cselédlánynak, aki ijedt csudálkozással állt az ajtóban, s azzal együtt jajgatva - elfutott.
A beteg halkan, alig érthetően megszólalt az ágyon.
- Ilonka volt?
Tóth az ágy fölé hajolt.
- Igen. Ilonka volt.
- Hová ment? Miért sikoltott?
A férfi zavartan nézte az asszonyt. Julia elkinzott arcán megjelent a megértés sugara.
- Megijedt...
- Csak...
- Megijedt... Hiszen olyan ijesztő vagyok...
- Elhivom a doktort.
- Nem kell a doktor... Nem szabad zavarni Walla bácsit... Már nem kell doktor... Olyan jól vagyok...
Az ágy mellett álló szék felé intett. Tóth megértette, de azt már nem értette, hogy mit is kellene tennie. Fiatalságának olyan idegen volt ez a halálbakisérés, amit magára vállalt. Eszébe jutott az első nap, amikor Juliát látta... Most mennyire más...
Gyámoltalanul nyult az éjjeliszekrényen fekvő Petőfi-kötet után.
- Felolvassak valamit?
- Nem kell felolvasni... Nem kell... Hol van Zoltán?
- Elment. Az előbb volt itt, de elment. Nemsokára visszajön.
- Persze... aludtam... akkor volt itt... Ha eljön, ébresszenek fel... Beszélni kell vele... Hogy soha el ne felejtse Sándort...
Nagy kinnal az ágy felé fordult, ájulásszerü mély álomba merült.
Este hét óra volt.
Nehezen multak a percek. Negyed nyolc, fél nyolc, háromnegyed. Az asszony teste meg-megvonaglott a kintól, ami átjárta minden tagját. De ezt a kint talán már nem is érezte. Nem szólt, s a férfi hunyorgóra állitotta a lámpát, takarékoskodott a betegnek. Visszatelepedett a kályha mellé, gondolataiba merülve turkált a tüzben. A parázs sistergése összekeveredett az asszony nehezen ziháló lélegzetével. A lélegzetvétel egyre jobban halkult, néha-néha ki-kihagyott és ilyenkor az asszony kinlódva megmozdult az ágyban.
Egyszerre ijesztő csend lett.
Valahol harangozni kezdtek. Az óra nyolcat ütött.
A férfi az ágyhoz lépett, megfogta az asszony kezét. Hideg volt. Közelebb hajolt, de hiába figyelte a lélegzetét. A tüdő és a sziv már nem dolgozott.
A tágranyilt szemeket lecsukta a fiatalember, azután babonás tisztelettel megállitotta az órát.
1868 szeptember 6-án este nyolc órakor Szendrey Julia visszaadta teremtőjének sokat szenvedett lelkét, egy tragikus élet lezárult.
A fiu tanácstalanul állt a szobában, azután az ablakhoz lépett, kitárta két szárnyát, betódult a friss, csipős őszi levegő. Ez, vagy a fájdalom kifacsart néhány könnyet Tóth József szeméből. A friss levegő eszébe juttatta, hogy kötelességei vannak. Kiszaladt a konyhába, a cselédeket kereste. Mint rendesen, most sem találta egyiket sem. Kiment az uccára, ott trécseltek. Behivta őket.
- Meghalt...
A két lány, - annyi bosszuságot, szenvedést okoztak a beteg asszonynak, - keservesen sirni kezdett. Bementek a szobába, gyámoltalanul álltak az ágy mellett. Tóth az asztalhoz lépett, egy papirdarabra sietősen felirta.
- Julia meghalt.
A papirdarabot az egyik cselédlány kezébe nyomta, a Szendrey-házba küldte őt, hogy Gyulainak adja át az üzenetet, de vigyázzon, hogy a kis Ilonka meg ne hallja a hirt. A másik cselédlányt Zoltán után küldte.
Pár perc mulva megérkezett Gyulai, részvéttel szoritotta meg a fiatalember kezét.
- Megváltotta őt a Krisztus. Annyit szenvedett, megváltás volt a halála.
A fiuból kitört a sirás.
- Gyulai ur! Ő még annyit élhetett volna... Hiszen mindössze harminckilenc esztendős volt. Miért kellett neki elmenni?
- Ne kutassuk a titkokat. Miért kellett elmenni Petőfinek? Mindenki elmegy, aki bejárta az utját. Pontosan annyi utat, amennyit a sorstól kapott.
Hosszu ideig szó nélkül álltak a halott asszony mellett. Végül Gyulai törte meg a csendet, intézkedett. El kell hivatni a halottkémet. Be kell jelenteni a halálesetet. Öltöztetni kell a halottat. Sirhelyet kell kérni. Meg kell rendelni a temetést.
- Én fogom eltemettetni... - mondta.
- És az apja?
- Neki is értesitést kell küldeni.
- Mikor legyen a temetés?
- Arról még beszélünk. Ha Szendrey haza akar jönni, akkor csak kilencedikén lehet.
- S a gyermekei? Attila és Árpád hol van?
- Stomfán, Bathónál. Nem tudom, akarja-e az az ember, hogy a gyermekek itt legyenek az anyjuk temetésén.
Tóth benyult a zsebébe, kivette a tárcáját, onnan a gyürüt és a levelet. Rámutatott a halott asszonyra.
- Ő eltiltja azt az embert a sirjától...
Gyulai kezébe vette az üzenetet, olvasta. Elsötétült tekintettel siklott a szeme a sorokon.
- Mégis értesiteni kell. A felesége volt.
A cselédlányt elküldték Horvát Árpádhoz.
- Meghalt Julia. Ha van valami izennivalója, izenjen. Ha fontosabb mondanivalója: irjon. Sem Gyulai, sem Tóth nem várja személyesen.
Nemsokára visszajött a leány az üzenettel.
- A professzor ur holnap eljön megnézni a feleségét és ő fogja temettetni.
Gyulai visszaüzent.
- A professzor ur törődjön a könyveivel és ha akarja, hivassa haza a gyerekeket.
Erre az üzenetre nem hozott választ a leány.
Késő estére előkerült Zoltán. Az ágy mellé ült, kezébe vette az anyja kezét és sirt. Gyulai hazament. Másnap délfelé jön, mert nem akar találkozni azzal az emberrel. Tóth és Zoltán maradt a halott mellett.
- Miért nem maradtam mellette... Gondolt-e rám?
- Neked csak annyit üzent, hogy ne felejtsd el az apádat.
- És neked mit mondott?
- Rámbizta a becsületét.
Reggelre várták Horvát Árpádot.
XXVII.
A temetés előtt.
Horvát Árpád két fia, Attila és Árpád, Stomfán volt ezekben a napokban.
A professzor este kapta a hirt, hogy Julia meghalt és kapta Gyulai üzeneteit, amelyekből arra következtethetett, hogy a dolgok nem fognak menni olyan simán, amint szeretné.
Reggel levelet irt a gyerekeknek:
»Pest, 1868, szept. 7.
Édes, kedves gyermekeim!
Amire már régóta mindnyájan el voltunk készülve - megtörtént: szegény anyátok tegnap (sept. 6.) este nyolckor kiszenvedett!! Nem vigasztallak kedves gyermekeim! Nyujtson vigaszt azon tudat, hogy szegény szerencsétlen anyátokra nézve a halál valódi jótétemény volt, amennyiben őt a legborzasztóbb kinoktól szabaditotta meg.
Ti maradjatok csak Stomfán, hiszen a temetésre ugyis már elkésnétek. - Ilonka még nem tudja az anyja halálát; Szendrey pedig jelenleg nincs Pesten. - Képzelhetitek, minő zavar. Isten veletek kedveseim! Ölel, csókol szerető apátok
Horvát Árpád.«
Alig fejezte be az irást, s küldte el postára a takaritó asszonyát, dörömböltek az ajtaján. Küldönc állt az ajtó előtt. Vastag levelet adott át a tanárnak.
- Tóth József ur küldi tisztelettel... - mondta a küldönc a megszokott mondókáját.
Horvátot nem érdekelte Tóth József tisztelete. Feltépte a boritékot. Kiesett belőle egy jegygyürü, nagyot csendülve begurult a könyvekkel megrakott pamlag alá. A professzor megrendülve nézett a guruló kis aranykarika után.
Két levelet talált a borítékban. Mindakettő Tóth irása. Az egyik - Julia üzenete. A másik a kisérőlevél, amely Julia halottas ágyánál iródott...
»Ime uram! halála előtt pár nappal, septemb. 1-én ezeket mondotta nekem a megboldogult szóról-szóra s egyszersmind kötelességemmé tevé, hogy ezeket Önnek tudomására hozzam bizonyos »Igazolásom«-ra válaszul s hogy továbbá ezen - Ön által nagyon jól tudott: hány év óta nem hordott gyürüt Önnek vissza küldjem.
E végakarat közlése kötelességem volt. Valamint kötelességemnek ösmerem: Önt fölkérni, hogy most, midőn már ama szerencsétlen nő semmiféle vád ellen magát védeni nem tudja: szünjék meg ön Őt bántalmazni, gyanusitani, mert ellenkező esetben, naplójának közzétételével fogok Neki Ön ellen igazságot szolgáltatni, melyben Önnek teljes gondolkozás módja le van irva a nőket s világot illetőleg s melynek ösmerete után nem csak a világ, de Önnek saját gyermekei is - Önt fogják elitélni.
Ami Önnek irántami gyülöletét illeti: sem azt, sem a nemezist nem félem; - ha a nemezis az, a mint róla a fogalmat ösmerjük, bátran emelem fel fejemet előtte: egy boldogtalan nő végperceit megenyhitni, egy haldoklótól megáldatni: nem tartoznak az ő megtorlandó eseteibe. - És még egyet:
Én részemről, a Megboldogult szent emlékére esküszöm: kerülni fogok mindent, mi bármi tekintetben bárkivel összeütközésre hivna fel; de a netán felém dobott követ föl fogom venni, hogy azt ép oly sullyal hajtsam vissza, mint felém dobatott.«
Ökölbeszaladt a keze, mikor elolvasta a kiméletlen irást. Mikor végzett vele, összegyürte, s a sarokba vágta. Azután - felvette megint, kisimitotta és maga elé tette az asztalra.
Vivódott magával, elolvassa-e a halott üzenetét.
Mintha mögötte állt volna a halott asszony.
Leült az asztal mellé, fejét két tenyerébe hajtva bámult a betütengerre. A sorok össze-összeszaladoztak a szeme előtt.
»Minden lépés, melyet ez ember tenne siromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak...«
»Midőn megösmertem fogalmát a boldogságról...«
Végigolvasta. Ezt a levelet már nem merte összegyürni. Felkelt az asztal mellől, előregörnyedt alakja bizonytalan lépésekkel mozgott a kis szobában.
- Vajjon bünös voltam-e én? - kérdezte magától.
- Vajjon bünös volt-e ő, hogy nem akart és nem tudott megérteni engem... Petőfi máskép szerette... De vétkeztem-e én, hogy más szerelmet követeltem tőle?
Megállt az ablak előtt, hosszu ideig bámult a semmibe. Azután nyugodtan összehajtogatta a két irást, tárcájába tette őket, a szája szélébe harapott, összeszoritott öklével belevágott a levegőbe, természettől görbe alakját kiegyenesiteni próbálta, elhúzta a vállát.
- Eh! Vége...
Ismét a régi Horvát Árpád volt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Félóra mulva bekopogott a Zerge uccai halottas házba. Sirós szemü cseléd nyitott ajtót. Először be akarta csapni a professzor előtt, eszébe jutott a régi parancs, hogy Horvát Árpád professzor ebbe a lakásba nem léphet be. Azután mégis beengedte a tanárt, arra gondolt, hogy a halott asszony elmúlásának órájában bizonyosan megbocsátott mindenkinek. A férjének is.
Horvát Árpádné Szendrey Julia kiteritve, felöltöztetve feküdt halottas ágyán. Az ágy lábánál egy öregasszony imádkozott, kötelességszerüen morzsolgatta az olvasót. Imádkozott, - virrasztott a halott mellett.
Az ablak mellett állt Zoltán és Gyulai.
A fiu megnézte a mostoha apját, valamit mondani akart neki, talán kérdezni akarta, hogy mit keres a halott asszonynál. Gyulai a fiu karjára tette a kezét.
- Menj ki, Zoltán... Nekünk itt beszédünk lesz a tanár urral.
A virrasztó asszonyt is elküldte.
Horvát a halott asszony lábánál állt. Két kezével az ágy szélébe kapaszkodott, szaporán szedegette a lélegzetét. Julia behunyt szeme megbékélten feküdt elkinzott arcában, a szemüregek mélyén.
Gyulai megállt a professzor mellett.
- Meghalt. Én fogom eltemettetni.
Horvát nem szólt semmit.
- Megkapta az üzenetét?
Erre sem válaszolt.
- Nem akarta, hogy ön ott legyen a temetésén.
- Ott leszek a temetésén... - szólalt meg végre a férj. - Lehet, hogy én rosszul ismerem őt, de az is lehet, hogy ő rosszul ismert engem... Nem akarok botrányt...
Gyulai sem akart botrányt.
- Szendreyt hazahivtam a temetésre. A gyermekek itt lesznek?
- Nem. Irtam nekik, hogy maradjanak Stomfán.
Hosszu hallgatás szakitotta ketté a beszélgetést. Horvát állt az ágy lábánál, nézte a halott asszonyt. Végre ismét megszólalt.
- Hol vannak az iratai?
- Ön tudja, hogy Tóthnak hagyta azokat, hogy Tóth megvédhesse az emlékét mindenkivel szemben...
- Erről beszélni kellene... - mondta kényszeredetten, szaggatott szóval a professzor. - Én nem akarok botrányt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Délután koporsóba tették Julia holttestét.
Este Gyulai elküldte a virrasztókat, a cselédeket is elengedte otthonról. Zoltán a kis Ilonkát sétáltatta, magyarázta neki, hogy anyuka nincs többé...
Nemsokára megérkezett Tóth József, majd Horvát is bekopogott a halottas házhoz. Gyulai nyitott neki ajtót, szó nélkül fogadta, szó nélkül engedte maga elé a koporsóhoz.
Három szék állott a koporsó lábánál, a három férfi idetelepedett.
- Megkaptam a jegygyürüt, megkaptam az ön levelét, - kezdte Horvát a beszélgetést, Tóthot szólitotta.
A fiatalember csak megbiccentette a fejét.
- Ön fenyeget engem...
- Én nem fenyegetem önt, - válaszolta Tóth. - Csak figyelmeztetem arra, hogy ő rám bizta a védelmét és amit rám bizott, azt én teljesiteni fogom. Ha ön hallgat, ugy hallgatni fogok én is. Nálam van a naplója és utolsó üzenete is nálam van másolatban. Mindent átadok a nyilvánosságnak, ha szükség lesz rá.
- Nem akarok botrányt.
Gyulai közbeszólt.
- Önnek módjában van elkerülni a botrányt. Csak hallgasson, vagy visszaemlékezése legyen méltó ennek az asszonynak szent emlékezetéhez.
- Tudják, hogy ő naplót vezetett és keresni fogják a naplóját.
- Nálam jó helyen lesz az a napló, - mondta Tóth. - Nálam lesz és én őrizni fogom becsülettel. Avatatlanok kezébe nem kerül, s ha nem történnek kisérletek az ő emlékének elhomályositására, az önök házasságának titka - titok marad.
Sokáig tartott a tanácskozás. Megállapodtak valamiben és Horvát megnyugodva indult haza.
XXVIII.
"Szendrey Julia, élt 39 évet."
Másnap hazaérkezett Szendrey Ignác.
Lezárt koporsót talált a halottas házban. Julia holtteste annyira bomlásnak indult, hogy a koporsót nem lehetett nyitvatartani.
Az öreg Szendrey összeült Gyulaival, órákig tanácskoztak a temetésről és - az utolsó napokról.
Szendrey nem engedte át Gyulainak, - de Horvátnak sem a temetést.
- Az én leányom volt és csak az én leányomnak érezte magát, ha azt kivánta, hogy az én nevem legyen a sirkövén.
A kőfaragók készitették a sirkövet, amelyen valóban csak a Szendrey név szerepelt. S az, hogy 39 esztendőt élt, kinlódott végig a szomorú asszony.
Zoltán a számára hátrahagyott irásokat, apja kéziratait rendezgette, nézegette. Mindössze ennyi maradt, s néhány apróság - Petőfi Sándor egyetlen fiának.
A többi hátrahagyott irat körül valami titkot rejtegetett Gyulai, Tóth és - Horvát, aki a temetésig nem mutatkozott.
Vasárnap halt meg Julia, szerdán, 9-én délután öt órakor, csendesen szemelgető őszi esőben kisérték utolsó utjára.
Sujánszky Antal, a költő-plébános, vezette a szomorú menetet.
Szendrey, Zoltán és Gyulai állt a koporsó mellett, ők vetették reá az első rögöt.
A kis gyászmenet mögött, egy-egy fának támaszkodva állt két ember, akik gyülölték egymást:
Horvát Árpád, a férj.
Tóth József, aki a szomorú asszony utolsó óráiban hüségesen kitartott a beteg ágya mellett.
Közzéi teszik és feldolgozták: Dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László
