Illyés Gyula: Pünkösdi ének

Osvát Ernőnek

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. -

...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem'
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -

nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot -

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -

az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.

Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.

Illyés Gyula: Kora tavasz

A kamaszizmok tündérszárnyán


Az idő még enyhe volt. Vagy csak mi nem éreztük a hideget, hasonlóan az ifjú szerelmesekhez, akik csikorgó fagyba fél éjszakát sétálgatnak át hajdonfővel, kigombolt kabátban is hevülten pihegve a szenvedély külön évszakának védelme alatt? De egyszerre a falu alatt a folyó zajlani kezdett.

A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást: az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valamiképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Méltó a történelmi időkhöz, ahhoz, hogy véget ért a háború! Legszebb játékával kezdte. Egyheti vastag havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött: a hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorjai szigetté váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.

A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne. Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá: a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.

Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt, és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának a szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkétszereződött. A jégen a tar gallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipó alakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje tükörképével, az alája került gémmel titokzatos rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejreállított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A manyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben a lenti világ volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a korcsolyámért a padlásra.

Lerohantam a partra. A szél erősbödött: jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely az internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sohasem terítettem a nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le, a szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.

Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről, közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem: a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten szítt be. (...)

Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Jobb kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig, szemben a Kapos mentén Kaposvárig, s ha már a Balaton és a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.

Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót derekamra illesztettem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült a hátamhoz. A szél lekapott, mint a pihét.

Repültem és közben a lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talpon álló vadvirágok és magas fűszálak tarkálottak. Ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám - kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.

Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint valami rugós dívány. Sokszor éreztem: ha megállnék , vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne ez az egész üvegvilág alattam. Aztán szántszándékkal még kerestem is ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, féllábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent, a barnás víz alján a még barnább iszap lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.

Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja miért, magántulajdonnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az égvilágon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, illetve egyhelyben maradtam. De keringés közben sem vettem le a szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról.

A Béri-Balogh-kúria az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari belsőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire lóistállóban kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most - mintegy jóvátéve a százados pusztítást - a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Béri-Balogh Piroskával naponta találkoztam. Miért épp most öntött el a vallomás vágya? S miféle vallomás vágya? Alig néztem rá másképp, mint a többi lányra. Mi fogott most el hirtelen iránta? S igazán iránta-e? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt, és egy kicsit arrább vonultam.

Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrébb száguldtam, aztán ismét arrább, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül olyan messze mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott volna meg valaki, de az is csak ágaskodva.Találtam is itt egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra: fölugrottam, megfogtam a korcsolyám orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam, és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe, és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak a kéményét láttam, lélegzetet vettem, és zihálva, kihevülve folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.

Aztán egyszer - mint aki elkészült egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja - az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.

Magam elé hajoltam, árnyékomban megpillantottam a rohanó lenti arcomat. Riadtan kaptam el róla a tekintetemet, mint mindig, amikor szemtől szembe láttam magam. Nálunk a házban nem volt más tükör akkor, csak a zsebbeli: az asszonyok egymást öltöztették, a férfiak vasárnap reggelenként a kútnál borotválkoztak, a vályú visszfényében. Fölegyenesedtem, égre fordított arccal. De repültem tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon. Milyen hírt, s kinek?

Illyés Gyula: Haza, a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben – ?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

1938

Illyés Gyula: Könnyű

Kezed kezembe
tekintetem tekintetedbe már,
mint folyó a mederbe,
mint szájra a pohár.
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel, színnel tömött fejembe,
mint őszi fák
lombjába ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ

Illyés Gyula: Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Illyés Gyula: Számadó

Őszül hajam, mélyülnek a redők.
Több egyre köröttem a fiatal.
Vakoskodván érzek szomjú erőt,
legyek a legmesszebblátó magyar.

Lappangó juhász-számadói gond
susogja, nem mehetsz még, munka vár.
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.

...Szétszóratván, ős lápokba vonult
hite-konok község hű papjaként
(kit azzal áld, amivel ver az Úr!)

templomtalanul, palásttalanul
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég)
kell osztanom úrvacsorát s ígét!

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott - "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban:

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget:

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott vana búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott vana légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedbense vagy független,

fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog:
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

Illyés Gyula: Semmit sem értünk

Semmit sem értünk a halálhoz.
Hűvös és nedves az évszak. A köd
homályt vakol a hullongó homályhoz.
Vígasztalan szem: az ág csak csöpög.

... Én sem vonzódom a világhoz -
Ázottan bú az állat. Gomolyog
az est, az elme. Vajúként kiáltoz,
csapong a ködben eltűnt alakod.

Nincs könnyebbülés. Annyi sem, amennyit
kutyám kihány, csaholva azt a semmit,
mely azzal nyom, engem is, fojtva, hogy

üres, valóban. Úgy dermeszt, előre,
hogy csak az űr, hideg magányom nőne
a suttogott jajtól is. Hallgatok.