Örkény István: Egypercesek

EGY ORSZÁGGYŰLÉSI FELSZÓLALÁS

Dénes Dénes, a fontos javaslatairól és közérdekű interpellációiról ismert képviselő az országgyűlés mai ülésén ismét nagy horderejű felszólalásra készült. Ehhez gyűjtött adatokat a tegnapi napon, ez járt a fejében ma is, mindjárt a reggeli ébredés után, miközben ágyában tejeskávéját itta.
Ámde - talán éppen azért, mert így tele volt a feje - Csenger megye kiküldöttje valahogy fölcserélte az események egymásutánját. Ahelyett hogy először megfürdött volna, az aszály leküzdését célzó törvényjavaslatát nem a parlamentben, hanem még odahaza a fürdőszobában mondta el a feleségének és két gimnazista fiának. Családtagjai helyeselték a javaslatot.
A parlamentben viszont, mint az ülés harmadik felszólalója, fölment ugyan a szónoki emelvényre, de ahelyett hogy elmondta volna örökös aszály sújtotta megyéjének szebb jövőjét ígérő interpellációját, csak meleg fürdőt vett. Beleült a kádba, fülét, nyakát, hónalját, alsótestét beszappanozta, s aztán - miután lezuhanyozott és megtörülközött - visszaült Csenger megye képviselőjének immár hagyományos helyére.
Javaslatát az országgyűlés rövid vita után, melyben az illetékes miniszter is felszólalt, egyhangúan jóváhagyta, s így az törvényerőre emelkedett. (MTI)

Örkény István: Egypercesek

PÁRIZS, ISTEN HOZZÁD!

A kofferem nehéz volt, de azért lecipeltem a Rue des Écoles-ig. Ott fogtam egy taxit.
- A Gare de l'Estre - mondtam a sofőrnek.
Még volt időm. A vasútnál rossz lett volna várni.
- Én most hazautazom - mondtam a sofőrnek. - Nem iszik velem egy búcsúpoharat?
- Nekem csak fél gyomrom van - mondta a sofőr.
- Egy pohár fehér bor azért nem árthat.
- Tudok egy helyet - mondta a sofőr.
Koccintottunk, felhajtottuk a bort. Ő is rendelt egy rundót. Mialatt vártunk, megkérdezte:
- Hová utazik?
- Budapestre.
- Milyen ország az?
- Magyarország.
- A németek mellett vagy a németek ellen?
- A németek mellett.
- Nem ideális - mondta.
- Egy csöppet sem - mondtam.
A tulajdonos odahozta a bort.
- A minisztereket kéne kiküldeni a frontra - mondta a sofőr egy kis tűnődés után.
- Bizony - mondtam. - Akkor meggondolnák.
Fizettünk, elindultunk. A Gare de l'Est lépcsőin ő vitte fel a kofferemet. Aztán kezet nyújtott.
- Engem a gyomrom miatt kiszuperáltak - mondta.
- Nagy szerencse - mondtam.
- Magának nincs valami betegsége?
- Nekem nincs.
- Nem baj - vigasztalt. - Két hónap alatt megverjük a németeket.
- Hát, remélem.
- Talán még látjuk egymást egyszer - mondta.
- El se bírom hinni - mondtam.
- Akkor megint iszunk egy pohárral - mondta.
- Azt elhiszem - mondtam.
- A viszontlátásra - mondta.
- A viszontlátásra.

Örkény István: Egypercesek

ITÁLIA

Az olasz karmester, miután végigvezényelte az Álarcosbál-t, nekivágott a pesti éjszakának. Hajnaltájban egy hölgyet invitált asztalukhoz, akivel már több ízben táncolt.

A vendég művész - a tolmács közbenjárásával - egy ideig udvarolgatott, aztán zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, és rátenyerelve, várakozásteljesen nézett a tolmácsra.

Emez néhány szót váltott a hölggyel.

- Cinquecento - mondta aztán a karmesternek.

- Trecento - mondta a vendég, mert sokallotta az összeget.

- Quattrocento - ajánlotta végül a tolmács.

Ebben megegyeztek.

Örkény István: Egypercesek

AZ EMBER MELEGSÉGRE VÁGYIK

Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

- Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat - mentegetőzött a beteg, akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apostoloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát. - Én csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

- Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? - kérdezte az orvos.

- Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is, mert nyár volt, s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor, mert olyan ember volt, aki nem sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny, azt ette, amit elébe raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem ragaszkodott: amit a trafikban meglátott, azt megvette.

- Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

- És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

- Jó nekem az is, amim van - mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és kiment a kórteremből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták már hízott libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött harisnyával, sőt egyszer egy pár postagalambbal is. Előfordult, hogy egy beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé összeolvasva a következő szavakat adták:

Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha tehetősebb betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy viszolygott a "természetbeni" hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi újabb célzásokat eresztett meg a kályháról, határozottan kijelentette:

- Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a termomicsodára, másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

- Félre tetszett érteni - mondta. - Egy valamirevaló termokoksz nyolcezer forintba kerül, főorvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem úgy gondoltam, hogy önköltségi áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

- Ne fáradjon, Kreibich bácsi - mosolygott Gróh. - Én úgyszólván csak aludni járok haza. Minek nekem egy ilyen drága kályha?

- Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

- Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

- Még nem is látott termokokszot?

- Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.

Számon tartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát. Ezekkel a családokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy apa, aki szép stafírunggal adta férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk, felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan ráhunyorgott a háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy opera-énekesnő), gratuláltak neki a tervezett kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy ha tovább makacskodik, köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több, hogy megcsináltassa a kályhát.

Lakása - a Gellérthegy északi lejtőjén - két hónapig lakhatatlan volt. Kreibich bácsi telerakta csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal, japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl sem vette. Életében az otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor vacsoraidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél töltötte, Warga adjunktusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik kórházi orvoslakásban lakott. A közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint semmi másban, a párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre, főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát rászánni a szakításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta megjegyezni, és ezért mindegyiket így szólította: "Anyukám".

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott valamilyen változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja sűrűn nézegeti az óráját.

- Mi az? Randevúd van? - kérdezte.

- Á - legyintett Gróh. - Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött, paprikavörösre gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek ő rendszeres havidíjat fizet azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot tegyen a kályhára.

- Ha nem jut eszembe telefonálni - méltatlankodott -, megint elfelejtette volna az a vén csoroszlya.

- Hát aztán? - csodálkozott Warga. - Hát nem idebent alszol?

- Ehhez te nem értesz - mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. - Ez egy valódi termokoksz.

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen megszűntek. A sebészeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a betegektől kapott hímzett díványpárnákat. Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már majdnem minden estéjét otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette hátát a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt, egy este meghívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

- De jó meleg van nálad!

- Azt elhiszem - büszkélkedett Gróh. - Csak nézd meg jól, miféle kályha ez, anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig... - Hát azt tudod-e - kérdezte -, mennyit fogyaszt ez a kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

- Az sok vagy kevés? - kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is volt, de neki mégis elment tőle a kedve... Nem is hívta többet. Néhány balul sikerült kísérlet után elhatározta, hogy a többiekkel is szakít. Otthon ülő ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A kórházból egyenesen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott, hazament, néhány percre nekivetette hátát a kályhának, s aztán megnyugodva tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott. Sosem aludt ki benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy Gróh doktornak néha furcsa gondolatai támadtak. Például, hogy semmiféle élőlény - beleértve önmagát is - nem lehet olyan tökéletes, mint egy termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot, akkor melyik cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába, ahol cseresznyepirosan izzva roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó szú, percegett... Milyen csodálatos! - gondolta ilyenkor Gróh. - Belül forró, mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S ilyenkor kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt. Nem volt semmi baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy ilyen napon sürgönyzött Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt még a fülét is rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő működését.

- Jól szuperál, főorvos úr? - kérdezte aztán.

- Nagyszerűen - mondta Gróh. - De én más miatt hívattam magát. Rájöttem valamire, Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának. Megvárta, míg át nem járja a meleg.

- Mostanáig - mondta aztán - az emberek nagy házakat építettek, és minden szobában raktak egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, Kreibich bácsi?

- Hogy fordítva? - kérdezte a kályhás.

- Nagy kályhákat kéne építeni - mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba kicsi házakat... Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

- Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik - mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a semmibe.

Örkény István: A megváltó

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.
– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.
– Tessék beülni – mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?
– Még ide – mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
– Még most is? – kérdezte az író.
– Még most is – mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.
Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
– Még most is ide látni? – kérdezte az író.
A csónakos körülnézett.
– Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.