Csáth Géza: Caruso

(1907. OKT. 2., OPERAHÁZ)

Budapest, október 3.

A tenoristák királya, császára, a vidám bohém olasz fiú: Caruso tegnap rosszkedvű volt. Budapesti fellépése, amellyel új művészi körútját megkezdte, félsikerrel járt, ami egy Carusónál semmivel sem jelent kevesebbet, mint bukást. A pesti közönség kegyetlen és igazságtalan volt hozzá. Érezzük és világosan látjuk ennek a tegnapi operai estének minden rugóját.

Caruso jön, jön - ezt zúgják fülünkbe a fél esztendeje folyton erősbödő, terjeszkedő betűhullámok. A majomház hőse, a szép fiú, a dúsgazdag komédiás, magának a szerencse istenasszonyának a szeretője. Hogy "a művész" jön: erről senki se beszél, mert hiszen ez mellékes. Sokkal fontosabb ennél annak az elmondása, hogyan él, miket csinál és hogy mennyit keres. Újságírók utaznak a vonatja elé, tömött hasábokat írnak az arcáról, a karikatúráiról, fejedelmi szeszélyeiről. Mindez ellenszenvesen hat a közönségre, amely nem Caruso hibájából igen drágán - sokkal drágábban, mint ez a budapesti viszonyoknak megfelelne - veszi meg a jegyét. De hát őt meg kell hallani és nézni, ha már egyszer neki adtuk a fejünket a zenesmokkság nehéz életpályájának. A rengeteg pénzért, amelyet nehezen izzadtunk ki, most már csodákat várunk. Sokat hallottunk beszélni Caruso hangjáról. Mondják, hogy ez a hang édes, szokatlanul meleg. Olyanféléket képzelünk, hogy a hallására azt fogjuk érezni, mintha hájjal kenegetnék a hátunkat... Pedig hát csodák nincsenek. Caruso csak a világ legszebb tenorhangjának a tulajdonosa, és nem több. No meg elsőrangú énekművész és nagy intelligenciájú színész. De hiszen a közönség ennél is sokkal többet és nagyobbat vár. Hozzá még nem az opera rendes törzsközönsége. A tegnap esti közönségnek a nagy része nem volt muzikális közönség, hanem előkelő és vagyonos látványosságkedvelők alkalmi gyülekezete, amelyet jellemez, hogy p. nem is tudja: színen van-e Radamesz az első felvonás első jelenetében. Denique az obligát üdvözlő taps, amely Carusónál jóval kisebb énekeseknek is kijár, nem hangzott el. Az emberek ravaszul mosolyogtak össze: "ezt megcsináltuk a pénzünkért; hadd fájjon neki!"

Caruso szolid művészettel énekelt, kis fátyolozottságot eleinte valóban érezni lehetett a hangjában, de egészben szokatlan és csodálatraméltó volt az ő Radamesze. A hangja nagy terjedelmű lírai tenor, olyanféle színezettel, mint amilyen Takáts baritonjáé, emellett van valami sajátos másik színe is, amely az oboa méla hangjaira emlékeztet. Ez az édes intelligens szomorúság teszi ezt a hangot ilyen ritka, egyedüli szépségűvé. "Mintha márványkorsóból rózsaszínű csillogású olvasztott meleg aranyat öntenének, amely ibolyaillatú" - mondta rá egy fiatal szép szürke szemű lány, aki a közelemben ült. Kétségtelen, hogy Caruso légzőszervei nem voltak teljesen rendben, de ettől eltekinthetünk egy olyan énekművésznél, mint ő. Caruso az énekes zsenik fajtájából való, akik a lélegzés, a hangvétel, a frazírozás titkainak tudásába szinte beleszületnek. Rendkívül nagy terjedelmű a tenorja. B-t, c-t könnyen énekel. Lefelé szinte a basszusregiszterig terjed és teljesen egyenletes. A deklamációja szép és nemes, könnyen ejti ki a szavakat és érthetően. A frazírozásban nemcsak a született muzsikust, hanem a széles látókörű zenei amatőrt is elárulja. Radamesz énekszerepében rendkívüli nehézségek vannak, és megszoktuk már, hogy a tenoristák alaposan megnyomorgatják ezt a szerepet. Caruso csorbíthatatlanul interpretálta Verdit. Diszkrétség és tisztelet az előadott munka iránt jellemezte. Organikusan fejlesztette a hadvezér alakját játékban és énekben is. Nem akart mindjárt a hangjával imponálni, szerény volt; bizonyosan ki akarta kerülni, hogy mindjárt azt mondják: "nini, henceg már!" Bizonyos tartózkodás és komolyság - amelyet talán az első felvonás utáni gyér tapsok és a második felvonás utáni hangtalan csend okoztak - jól illett Radameszéhez. A Nílus-parti jelenetben aztán a kissé hosszabban, de indokoltan kitartott b-k hatottak. Hat-nyolc kihívás volt, olyan, amilyet Lunardi is kap. És a közönség, úgy látszott, elsősorban arra gondolt, hogy Lunardit tízszer olcsóbban hallhatja. Végre ez is szempont. Nekünk nem fáj a közönség hidegsége, de az, hogy a hidegség művészietlen, sőt anyagi alapokon nyugodott. Elvégre Caruso csak 12000 koronát kapott, és a tüdőbetegek miatt emelték a helyárakat annyira, hogy 60-70000 korona volt az esti bevétel. Hiszen igaz, a tej is drágult, és mint mondják, a pénz tavaszig még drágulni fog minden emberek, sőt újságírók számára is. És ez egy bizonyos szempontból szomorú is, de hogy ugyane szempontból azt kéne kisütni, hogy Caruso tulajdonképp unintelligens hanggép, buta díszállat, sőt a leghivatalosabb katolikus sajtó szerint ugyane szempontból zsidó volt és Krausz néven látta meg e földi siralomvölgyet - mindennek erkölcsi szükségességét nem tudjuk belátni. Caruso ázsiójának és hírnevének nem árthatott a tegnapi hűvös este. A közönség nem akarta egyenértékű tapsokra váltani a művészetét. De ez nem jelent többet, mintha valaki, akinek csak ezerfrankosa van, nem kap érte Debrecenben húsz fillér ára szalonnát és kenyeret...

Az előadásnak kitűnő és egészen rossz részletei voltak. Ney Hermina az utolsó órákban ugrott be a címszerepbe, a rekedt Vasquezné helyett. A szerepet már évek óta nem énekelte; ő áldozat volt, és ezt meg is kell köszönnünk neki. Takáts Amonasrója és Erdős főpapja igen jók voltak. A kitűnő Benkő karmester a zenekarral megtette a magáét.

1907


Caruso a budapesti Operában énekelt, és nem tudott győzni. Nem tudott föltétlenül győzni. Azután Bécsbe ment. Ott elmondott bennünket emberevő barbároknak, homályos célzásokat tett, hogy itt látott a nyereg alatt húst puhítani, és minden valószínűség szerint kijelentette, hogy a paprikás ostoba és rossz étel. Mindezért nem szabad reá haragudnunk, mert kétségtelennek látszik, hogy e férfiú, aki erősen tenorista, tehát igazában férfiúi életet él - hamisítatlan feminin természet, mint az előadó művészek aránytalanul nagy percentje, aki a balsikerért egyszerűen csak dühös és haragszik, mint egy primadonna.

Kérdés, hogy a balsikerért objektíve ki a hibás? Akik szerdán este az Operában voltak, csodák elkövetkezését várták, csodák pedig manapság még tízszeresre fölemelt helyárak mellett sem történhetnek. Ellenben egy csomó körülmény játszott közre Caruso ellen és miellenünk, pestiek ellen. Vasquezné, a címszerep személyesítője az utolsó órákban lemondta az előadást, helyette egy másodrangú énekesnőt kényszerítettek, hogy Aidát énekelje. Csalódások mindkét részről. Felgördül a függöny, Caruso a színen van, a közönség nagy része nem tudja, valóban ott van-e. Az obligát üdvözlő taps elmarad. Csalódás. Caruso kedvetlen, kissé "sleimos". A hangját óvatosan, szinte fukaron kezeli. Csalódás. Hangfenomén helyett eleinte csak egy szép, nem is nagyon erős lírai tenort hallunk. Egy elsőrangú énekművészt -? ezt ma senki se méltányolja, Caruso duzzog, a közönség is.

És a közönség szervezkedik. Ritkán lehetett meglátni annyira, hogy az ezerszemű Cézár valóban egy valaki, mint szerdán este, amikor a nagy helyárak súlya alatt nyögve egy táborba csoportosultak a páholyok grófnői és a harmadik emelet ifjú smokkjai.

"Az igazság az, hogy Caruso vesztett a hangjának szépségéből; én tavaly hallottam Ostendében és négy év előtt Milánóban; nem lehet hasonlítani" - mondja mellettem erősen raccsolva egy monoklis kaszinótag.

"Lunardi Radameszben ezerszer jobb" - hallom a hátam mögött egy nehéz selyembe öltözött korpulens úriasszony szájából.

Nem hallottam azelőtt Carusót soha, de hogy Lunardi nála hasonlíthatatlanul gyengébb, azt tudom, és ezen az alapon jogom van hinni, hogy a kaszinótagoknak nincs igaza. Azonkívül megállapíthatom azt is, hogy ez a hang még fiatal. Semmi öregedési jelenség sem a színben, sem a lélegzésben, sem a hangvételben. Könnyen és abszolúte jól énekel ez az Enrico. Emellett ízléses, képzett színész. Szóval ritka ember, igen ritka: mert énekelni, játszani egyformán jól tud és a hangja még indiszpozícióban is a világ legszebb, színben legmegvesztegetőbb lírai tenorja.

Jelentékeny hiba, hogy ez a Caruso makacs fiú, és nem tudni, miért ragaszkodik a Radamesz szerepéhez. Bécsben is ezzel kezdett, és ott se aratott teljes nagy sikert. Rendkívül hálátlan énekszerep ott, ahol egy tenoristának túlnyomóan laikus közönség előtt kell produkálnia magát. Isten mentsen, hogy gáncsoljam a vagyonos osztályt és kétségbe vonjam igazi belső hajlamát a zeneművészethez, inkább talán Carusóra haragszom, amiért egy kissé hős is akart lenni, és mindenáron a Radamesz aranyos hadvezéri ruhájában szándékozott Európának imponálni. Meggyőződésem, hogy Rudolffal, a Bohémélet Rudolfjával szenzációs sikere lett volna nálunk is.

Mert mi: Budapest, nem szeretjük Verdit, az Opera csak vendégművészek és Takáts miatt tud közönséget kapni az ő muzsikájához. Szóval sok minden összejött. És Caruso rosszkedvű volt. A közönség pedig részint bosszankodott, részint kárörvendezett, részint pedig gyönyörködött. Mert volt elég gyönyörködnivaló is - kár, hogy ezt aránylag kevesen vették észre... Vagy nem tudták észrevenni, mert annak a mérlegelésével voltak elfoglalva, hogy vajon egyenlő értékű-e az élvezet a kiadott pénzösszegekkel.

De, felebarátaim, hiszen ti jótékonyságot is gyakoroltatok, mért feledkeztetek meg erről? Bizony mondom nektek, Caruso mégiscsak jó énekes, szép fiú, talán jó családapa és határozottan szerencsés fickó.

1907

Csáth Géza: Az új Zeneakadémia megnyitása

(1907. MÁJ. 13.)

Vasárnap délelőtt kezdték meg a Zeneakadémia új palotájának felavató ünnepségeit. Az ünnepen megjelent a kormány, és gróf Apponyi Albert kultuszminiszter mondotta a megnyitó beszédet. Az ünnepi beszédeket Mihalovich Királyhimnuszának előadása előzte meg és Erkel himnusza követte; ez alkalommal a Zeneakadémia énekkara énekelt Kun László vezetése mellett, orgonakísérettel. - Az ünnepséget hétfőn este folytatták. Ezt a mai hangversenyt a megdicsőültek emlékének szentelte a Zeneakadémia.

Mihalovich IV. szimfóniájának utolsó tételével, az ünnepi hangokkal kezdték. Azután Koessler János Gyászódáját (szövegét Béri Géza írta) adta elő a zene- és énekkar. Hatalmas, nemes pátosz van Koessler muzsikájában. Egy méltóságos, komor téma uralkodik az első részben, hirdetve, hogy minden elpusztul. A zene- és énekkar egy széles vonalú, de nem áradozó melódiában panaszolja el a mulandóság bánatát. Önkéntelenül is a szophoklészi hősök jutnak eszünkbe, akik ha szemben állanak a halállal - akár hozzátartozóikat éri az, akár bárki mást -, egyforma nyugalommal, gondolkodó, szemlélődő fővel és a szépség föltétlen kifejező erejével mondják el a bánatukat. Ezt a komor hangulatot mind derültebb váltja föl: a művészek örök dicsőségének hirdetése. A zenei perspektívák azonban még mélyebbek lesznek; a gesztusok meghosszabbodnak. Zenében ennyi méltóságot, erőt Wagner óta nem sokan fejeztek ki. Koessler muzsikája azonban nem német, ha szabadna a faji karakteréről beszélni, akkor görögnek mondanám. A gyászódának nagy sikere volt. Erkel ünnepi nyitánya után pedig a zenekart vezető Kerner Istvánt halmozták el ovációkkal. Volkmann C-dúr zongoraversenye, amelyet Bartók Béla adott elő, a zeneakadémia néhai tanárának egyik legszebb munkája. Választékos gondolatai, előkelő manierja és poétikus szépségei nagyon elevenül hatottak Bartók Béla világos, mélyen átgondolt frazírozásában. Liszt Hungaria című szimfonikus költeménye - féktelen programmuzsika, csupa érdekesség és szín - fejezte be a hangversenyt.

Holnap folytatják a felavató ünnepségeket.

1907

Csáth Géza: Budapest zenei élete

Budapest zenei élete az utolsó néhány esztendő alatt nagy átalakulásokon ment keresztül. Az azelőtt félig, sőt kétharmad részben üres opera lassanként estéről estére megtelt, a zeneiskolák száma szinte aggasztóan szaporodni kezdett, és télen egymást érik előkelő művészek hangversenyei. Egyáltalán konstatálni kell, hogy érdekes változásokon ment keresztül ennek a homokra épített ifjú Budapestnek intellektuális élete. Mert való igaz, hogy ebben a városban minden emberben van egy adag jóindulatú és öntudatlan haladni akarás.
A Wagner-előadásokon voltak valamikor izzadó figyelések és tanácstalan bámulások, de antiwagneriánusok nem találkoztak. A mi embereinket azonban ott láttuk az operában, amint a karzattól le a földszintig azon dolgoztak, hogy fölfedezzék a kincset, amelyről mesélni hallottak. És a kincs előkerült.
Eötvös Károlyok, akik nyíltan és dühösen hirdették, hogy "Wagner célzatosan írt érthetetlenségeket, és hogy azok is hazudnak, akik azt mondják, hogy élvezik ezt a szélhámos, zagyva zenét, csak ritkán akadnak (a vidékiek közül leginkább, akik Pesten jártukban egyszer elmentek az Operába is, hogy majd végére járnak annak a dolognak). Ellenben nők és férfiak, aggok és fiatalok valami jellegzetes és tiszteletre méltó iparkodással képezték magukat zeneértőkké. "Valóban, a komplikált zene élvezése eleinte nagy terheket ró a megfigyelőképességre és az értelemre egyaránt, de ezek a nehézségek rövidesen elmúlnak.
Valami kötelességszerűt teljesítettek ezek az emberek. Érezték annak a jövőnek a leheletét, amikor a zene mindenkié lesz, akárcsak a nyelv; érezték, hogy lesz idő, amikor a muzsikát már nem bírjuk nélkülözni, mert az élet szellemi megterheléseivel szemben, hogy megélhessünk, a szellemi menünket is meg kell nagyobbítani.
Megérezték egyszer, hogy mennyit veszítenek ők maguk és az utódaik is, ha az élet nemes élvezeteit egészben ki nem sajátítják és birtokukba nem veszik.

És megindult Budapest a hangok irányában. Néhány év alatt nagy hangversenyközönség keletkezett. Az embernek önkéntelenül is az a gondolata támad, hogy állandóan megvan bennünk a hajlandóság arra, hogy megtegyük huszonnégy óra alatt mindazt, amit nagyapáink és apáink századok alatt meg nem tevének.

Így lesz a lelkek temetőjéből a lelkek termőföldje; de lassan. Máshol... Magyarországban vígan élvezik az irodalmi együgyűségeket, az olajnyomatokat, az Ilonka-, Juliska- és Mariska-keringőket, hirdetik, hogy csak a magyar nóta a szép, csak Jókai és Petőfi írók, hogy Jászai Mari és Császár Imre a legnagyobb színészek, és hogy Fráter Loránd ír legszebb muzsikát.

Mindazáltal a jelek arra vallanak, hogy a jövő nemzedéke, melyre vonatkozólag már most meg lehet állapítani, hogy lényegesen más és jobb diszpozíciók között lépett a világba, mint az előző nemzedékek jó sora, igen, a jövő nemzedék sokat meg fog változtatni itt úgy, mint azt a fajok intellektuális életének fejlődéséről szóló törvény megmondja.

1906

Csáth Géza: Ismeretlen házban

Írások a zenéről

Chopin

A XIX. század második fele a művészetben az individualizmus korszaka volt. Olyan korszak, amelyben a közönség mindinkább a művész egyéniségére lett kíváncsi, s az írás, a muzsika, a kép, a szobor mögött egy valakit, egy individuumot kezdett keresni. Egy egyéniséget, aki sajátosan lát, érez, gondolkozik, és egyénien fejezi ki a látásait, az érzéseit, a gondolatait, tehát úgy, ahogy más senki.
Ugyanekkor észrevesszük, hogy az európai zeneszerzők muzsikájában megjelenik a fajiság. Nem valami mondvacsinált, kimondott elv volt ez. A klasszikusok: Mozart, Haydn, Beethoven is vegyítettek faji elemeket a zenéjükbe. Különösen a keleti népek muzsikájának motívumaival, dallamaival fűszerezték szívesen a saját ötleteiket. Mozart török indulót írt. Schubert magyart. De ezek csak afféle zenei szakácskodások voltak, hiányzott bennök az őszinteség, a belső szükségből fakadó egyenes kifejezés meggyőző ereje.
Mi a muzsikában az igazi fajiság? Mikor elmondom, hogy ki vagyok - föltéve, hogy el tudom mondani -, nem akadályozhatom meg, hogy ki ne olvassák az írásomból, vagy ki ne hallják a muzsikámból, hogy az agyvelőm germán vagy szláv, vagy mongol agyvelő-e. Mihelyst egyenesen törekszem reá, hogy a faji mivoltomat eláruljam, a művészetem fajisága őszintétlenné, csinálttá válik.
Chopin az elsők közé tartozik, aki egyéni és faji muzsikát írt. Egyszer kell csak hallani az ő melankóliától átkönnyesedett édes melódiáit, ezt az ideggyönge nőies dalolást, és megtudjuk, hogy ki volt ez az ember. Egy sápadt arcú, haláláig szerelmes, őseredeti, de gyöngéd zenei kedély, a szétzüllött Lengyelország fia.
Annyira érzékeny, finom lélek, hogy művészetében mindenkor csak őszinte és igaz tud lenni. Nincs egy melódiája, ami ne hasonlítana reá. A legvidámabban szökellő, tomboló scherzóiban is ott találjuk a melankóliának bágyadt violaszínű felhőjét. Nem hasonlít ő egy zeneszerzőhöz sem, akik előtte éltek. Éppen ezért nemigen tudott boldogulni a régi, megállapodott zenei formákkal sem. Új formákat kellett magának építenie.
Ötvenkilenc mazurkája, 19 keringője, 14 polonéze táncformákban épül. Persze bajos lenne rájuk táncolni, mert a tempó gyakran változik, a zenedarab egyenes menetét egyszerre lassulások, gyorsulások akasztják meg.
A zeneszerző elábrándozása ez, aki véletlenül zenélés közben kinéz az ablakon, és valami mély, titkos fájdalmat érez az alkonyat halványuló színeinek megpillantásánál.
Chopin egész életéről beszámolnak a zenedarabjai.
Elpusztult hazájának fényes gazdagságára, dicsőségére polonézeiben emlékezik vissza.
Szerelmeit, nagy vágyait, csalódásait és boldogságát mazurkáiban mondja el.
Gyermekkora óta súlyos tüdőbetegségben szenvedett, halálfélelmét, életvágyát gyászindulójában találjuk meg.
Tüneményes művészi pályájáról, sikereiről a fantáziái, a zongoraversenyei beszélnek.
Művei - kevés kivétellel - zongorára vannak írva. Chopin a modern zongorastílus megalkotója. Új hanghatásokat fedez föl a zongorán, reá jön arra, hogy mi mindenre képes ez a hangszer. Persze elsőrangú művésze volt a zongorának.
Már gyermekkorában föltűnt nagy tehetsége. Korán külföldre került, bejárta Európa nagyobb városait, és hangversenyeket rendezett. A lengyel forradalom után nem ment haza többé. Párizsban élt. Művészete megszerezte számára a szellemi és születési arisztokrácia társaságát. Liszt Ferenchez szoros barátság fűzte.
Egy márki feleségével, George Sand írónővel volt tízesztendős szerelmi viszonya. A nagy műveltségű, zseniális asszony szenvedélyes szerelemmel ragaszkodott a sápadt lengyel poétához. Mikor Chopint betegsége ágyba döntötte, önfeláldozóan ápolta őt. Kétségtelen, hogy ez a testet-lelket emésztő szerelem siettette Chopin halálát. George Sand szeszélye, hűtlensége miatt meg kellett történni a szakításnak. Ezt alig két évvel élte túl Chopin.
Az említett munkáin kívül különösen nevezetesek a nocturne-i, a prelűdjei, az etűdjei és a Bölcsődala. A világ összes zongoraművészeinek és zongorásainak mindennapi kenyere ezek a művek.
Chopin, mint a legtisztább zenei líra képviselője, szinte egyedül áll a zeneirodalomban. Talán a költők közül Lenau s Leopardi hasonlítanak reá leginkább a kifejezés mélységében, a szenvedély beteges finomságaiban, világfájdalmas, törékeny érzéseikben.
Csak negyven évet élt, de kilencven munkájával a Muzsika legnagyobbjai között foglal helyet.

1908

Csáth Géza: A muzsika mesekertje

1. Cikkek, tanulmányok zenéről és zeneszerzőkről

Schumann

Ötven esztendeje halt meg. Pedig nincs még száz éve, hogy megszületett. Negyvenhat éves korában a muzsika halottja volt. Megtébolyodott. A modern ember emésztő hangulatvilága temette el oly korán őt: a gyermekek szelídszívű barátját, az ifjúság környező meghittjét, a nők trubadurszívű, forróvérű imádóját, a fájdalmak és örömök muzsikusát, a búsan mosolygó álmodót.Igazán ő az első zeneszerző, akinek hangulatait nem általánosította, nem stilizálta - legkevésbbé se - a nivelláló zenei nyelv. Aki saját magáért formákat alkotott és rombolt, aki a gondolatait úgy tudta kottapapirosra tenni, hogy azokon az alkotás kovácsműhelyéből egy durva kalapácsütés, egy erőszakos görbítés, egy kormos szennyfolt nem maradt. Egész másképp gondolta el a zenét, mint előtte bárki más.
Ő az organikus kapocs a zene múltja és jövője között. Beethoven, Wagner az egyetemesség magas talapzatáról dirigálják zenekaraikat, Schumann ellenben a berekben, késő nyári alkonyon meglesi a rigót, amint méla bánattól reszkető madárlélekkel megjósolja az őszt, az eljövendő őszt. Fölkeresi az erdő mélyén az elátkozott helyet, és a buján tenyésző vadvirágok illatában megérzi a halál borus lehelletét, a kiontott embervért, amelyet ott a föld valamikor beszívott. Rendkívül bonyolult és mély psziché, de az ő problematikus lelke előttünk nem probléma. Csak annyira, amennyire a magunk lelke az.
Mert ő: mi vagyunk. Az apró lelki szenzációk neuraszténiás kalandorai. Akik tavaszkor siratjuk meg az őszt, akik az emberi élet minden szürke, sőt kicsiny pillanatában csodákat és titkokat fedezünk fel. Micsoda hiábavaló gazdagság a mi érzelemvilágunk és milyen meddő temetkezés az életünk egész tartalma. Milyen finomak és elmúlók a mi gondolataink - mint a homokba rajzolt betű. Jönnek utánunk még néhány évtized emberei, akiknek átadjuk Schumannék, Baudelaire-ék és a többiek örökségét, de azután széthullik a mi kincsünk és végre nem lesz értéke. Elporladnak a könyvek és kottapapirosok, megújhodik és megegészségesedik a világ. S nem lesznek többé finoman hangolt és ébren álmodó beteg lelkek. És a hangulatok, amelyekért mi az életünket adtuk, azok se lesznek sehol. Ez a mi utunk.
Ez az exkluzív művészet útja. Mert a Schumannok művészete sohase volt és sohse lesz mindenkié, mint a Mozartoké, a Wagnereké. Tíz vagy ezer ember rajong értök, akik ismerik minden sor írását, művész és közönsége egy meghitt társaság, amelyben az egyik szívdobbanása villamos izgalomba hozza az összes szíveket. A Beethoven-szimfóniákra úgy készülünk, mint egy-egy nagyszerű kirándulásra. Át és áttanulmányozzuk a partitúrát és végre meghallgatjuk a hangversenyt. Schumannal nem így vagyunk. Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell. Egy hang nincs benne, amelynek okát és helyét ne tudnók, egy gondolat, amelyet ne gondolnánk el újra teljes intenzitással.Hiszen éppen ezért rajongunk ma az exluzív művészetért! - Aki nem hatol be teljesen a művész teremtőműhelyének misztikus boltívei alá, az érthetetlenül áll meg Schumann vagy Baudelaire (minek több példa) művészete előtt, s ha talán egy-egy periódust, egy-egy strófát szépnek is talál, de nem úgy élvez, mint az a rokonlélek, aki e műhely csodálatos és bonyolult labirintusaiban minden útmutatás nélkül a legtökéletesebben tájékozódik: aki a művész minden szívdobbanását újra beidegzi.

Schumann a legintimebb hangköltő, akit ismerek. Nem szükséges bizonyítani, hogy az intim művészek - az egyénien és pillanatnyilag emberinek hajhászói - tulajdonképp a leghatalmasabb fejlesztői amaz ősi szent munkának, amelynek végcélja az örök emberi megismerése. Az ilyen emberek adják az új eszméket, új formákat, új alapokat. Ők az új irányok merész úttörői, akiket bolondoknak, senkiknek és pozőröknek kürtölnek ki a kortársak. Ami a formát illeti, Schumann alkotta meg a rövid-lélegzetű hangképet vagy zenei rajzot. Ki ne ismerné az Álmodozást, az Altató dalt, a Tündéreket. Micsoda testetlen finomságok: a Tél, Seherezade, az Alvó gyerek, A költő beszél, Fájdalom vég nélkül. A télnek - az öregségnek - emlékező melankóliája, Seherezade ezeregyéjszakai meséje, a szent költő méltóságos éneke... mind hangokban. Azután a többiek. A Dávid-szövetség táncai. Az emberszeretettől mosolygó humoreszk. Az édes, naiv gyermekmesék. A komor, jajgató, világfájdalmas szonáták. A nyájas falusi képek: kicsiny tanyákról, vadászatokról, magános mezei virágokról. S végre sok-sok dal.
Mindenütt a melankóliának egy illatos lehellete érzik.Mindenét a szíve vérével írta.
Míg Wagner hideg nyugalommal dolgozik a partitúráin, míg számítva, ökonomikus tervezgetésekkel építi föl az ő kész témaanyagából nagyszerű épületeit: s emellett él hetven évig - addig Schumann az alkotás idegbajos lázában nem csinál magának modort, hanem minden sor írását felséges kínban szülve - meghal tébolyodottan, 46 éves korában.

Halálának ötvenedik évfordulóján sirassuk el az első modern zenészt. El kell siratnunk. Mert amíg másokat bámulunk és csodálunk: ő a mi szívünkhöz nőtt barátunk. Bús örömek és könnytelen bánatok zongorása. Teljesületlen vágyak és szomorú szerelmek énekese.Úgy érzett, ahogy - tudta előre - mi fogunk érezni. S meghalt az ő érzései által: a mi megálmodott érzéseinkért.

(Budapesti Napló,1906. augusztus 5.)

Csáth Géza: Találkoztam anyámmal

Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.
Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.
És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad - én vagyok.
Sok idő elmúlott így.
Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.
De múlt éjjel a fejembe jött. - Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.
Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.
Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.
Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.
Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon - és lassan előreindultunk.
Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.
Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.
Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.
Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.
Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.
A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.
Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az arcomat, hogy megbocsát.
Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.
Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.
Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak - anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

Csáth Géza: A kályha

A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.
A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.
Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.
És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.
Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.
Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:
- És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.
A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.
Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:
- Ez biz' derék kályha.
És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.
Később is hű maradt a diák az ő meleg barátjához. Az egyetemről egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát evett, juttatott belőle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belőle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.
Egy időben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törődött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott a mellőzésért - nem is melegített úgy, mint azelőtt. Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká. Időnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.
A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.
Csakugyan beszélni kezdett.
- Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten suttogva a diák.
A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslőleg megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tűz.
- A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...
A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány szemében a tűz fényesebb és melegebb, mint benne.
A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:
- Szeret-e engem ez a lány, ez a tűzszemű lány, szeret-e, szeret-e?
A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor kérdőjelek nyúltak fölfelé.
De a fiú lelke tele volt édes-keserű nagy reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hű barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek - elnyomta az álom.
A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre ők is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.
A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza. Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erőlködésben.
A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha mellé. Fojtott, reszkető volt a hangja.
- Nem, nem szeret a lány, a tűzszemű lány, nem engem szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... - A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.
A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az éjszakába, meg visszajött, és újra leült.
- Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.
Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a lángokat nézte, a tűz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályha forró, táncoló lakóit.
Azután elaludt...
A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.
Mire az első fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó füsttel telt meg.
A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihűlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.

Csáth Géza: A gyilkosság

A gyorsvonat étkezőkocsijában találkoztam Gecső Bélával, a dúsgazdag Gecső Zoltán fiával. Nagyon megörültünk egymásnak.

- Hova utazol? - kérdeztem.

- Pestre megyek, ott maradok. Nem bírom ki itthon.

- Az apáddal?

- Igen, vele is mindig hadilábon állok, tudod... napszámok és efféle miatt.

- Persze, a szocializmus nem tetszik az öregúrnak.

- És legkevésbé az, hogy én magam is szocialista vagyok.

- Nem is illendő dolog egy ötszáz holdas birtok leendő örökösétől.

- Most azonban más okaim is vannak, hogy elmenjek hazulról.

- Micsoda okok?

- Hát nem hallottad az esetemet?

- Nem én!

- Hát barátom, úgy nézz rám, hogy én embert öltem.

- Ne beszélj!

- Úgy van, embert öltem. Milyen egyszerűen mondom, mi? És milyen átkozottul egyszerű dolog volt az! Hallgass csak ide.

Július huszadikán történt, most két hét előtt.

Éjfélkor bújtam az ágyba. Fájt a fejem, nem tudtam aludni. Már egy jó órája hánykolódtam, amikor egyszerre fűrészelő, őrlő zajt hallok. Egészen véletlen volt, hogy a fájós fejemet egy pillanatra falhoz szorítottam. Akkor hallottam meg ezt a különös zörgést. Elveszem a fülem. Nem hallok semmit. Megint odaszorítom a falhoz. Újra hallom a hangokat. A tornác végén kellett valakinek zörögni! Várom, hogy a kutyák majd ugatnak, de nem ugattak, és erre megnyugodtam.

Ismersz, milyen vagyok. Ideges, tehát gyáva. Sok bajom volt emiatt is az apámmal, aki azt képzelte, hogy az ő szangvinikus temperamentumát, vakmerőségét éppen úgy örökölni fogom, mint akár a nemesi címert. Szóval gyáva vagyok. De azért, mikor kis idő múlva újra hallani kezdtem a hangokat, mégis elhatároztam, hogy ezt a titokzatos ügyet magam fogom tisztázni. Különben sem volt más választásom, mert a felső épület, ahol a család aludt, legalább százméternyi távolságban van az alsó, régi kúriától, ahol pedig magam aludtam.

Érdekes, hogy este a vacsoránál éppen azt bizonygattam az apámnak, hogy milyen nevetséges, abszurd dolog a lopást olyan szigorúan büntetni, amikor mindenkinek - akinek csak gyomra van - már természet adta joga enni is; ha nincs ennivalója - lopni. Mondom, éppen ezekről a dolgokról beszélgettünk... Na, most hallgass tovább. A következő pillanatban harisnyát és nadrágot húzok, azután a szobám ajtaját lélegzet-visszafojtva kinyitom. Nem tudom, fejfájás okozta-e, de nyoma se volt bennem a félelemnek. Hallgatóztam. A tolvaj vagy a rabló igen óvatosan dolgozott. Szinte szakértelemmel. Emlékszem, ott a sötétségben elmosolyodtam ezen a szón, hogy "szakértelem". Azután megtapogattam a karjaimat, éreztem, hogy erős vagyok, és más vágyam nem volt, mint hogy a tolvajt, bár egy pillanatra csak, látni szerettem volna. Szerettem volna megnézni az arcát, a termetét; elbírok-e vele? Barátom, nem tudom megmagyarázni, de olyan bátor voltam, hogy szinte örülni kezdtem a rám várakozó izgalmaknak.

Hallhattam, hogy kiemeli az ablaküveget, keresztülhasítja a függönyt, és bemászik a dohányzóba, ahol a pénzszekrény és a gazdasági számadások állnak. Én akkor már a könyvtárba lopóztam át. Most már csak egy ajtó választott el bennünket. Nemsokára egy gyufa sercegését hallottam, mire elöntött az izzadtság. Ekkor vettem csak észre, milyen őrülten izgatott vagyok. A szívem dobogott, az inaim reszkettek, és a szájam kiszáradt. Lehasaltam a padlóra, és megnéztem világosságnál dolgozik-e. Az ajtó alatt semmi fény se derengett, de hallottam, hogy a pénzszekrényt vette munkába.

Tehát a pénzszekrénynél áll! Egészen az ajtóig lopóztam. A szívemet a számban, a fülemben, a gyomromban, a lábujjaim hegyén éreztem lüktetni. Szinte be voltam rúgva a bátorságomtól... azután hirtelen kicsaptam az ajtót.

Két lépéssel a pénzszekrénynél voltam, s amint számítottam is, beleütköztem a rablóba. Egy állati hang szaladt ki belőle. Éreztem, hogy ez az ember halálosan megijedt. Beleharapott a jobb kezembe, mire én a bal kezemmel a szemébe bokszoltam, és megkezdődött a küzdelmünk a koromsötétben. Csak harapni tudott ez az agyonra ijedt ember, de én lenyomtam a földre, és körülkaroltam a térdemmel, úgyhogy a bordái ropogtak. Erre lihegve köpködni kezdett, mint egy varangyosbéka. És amikor lefogtam a fejét, a ruhámba vájta a fogait. Erre mind a két kezemmel nyomni kezdtem a gégéjét. Mint vaskapcsok, úgy tapadtak rá az ujjaim a nyakára. Fáradhatatlanul és minden erőmet összeszedve szorítottam, nyomtam. Szinte beleszédültem az erőlködésbe és az ölnivágyás állati kéjébe.

Egy ideig még karmolta a kezeimet, de igen erőtlenül. Végre lehanyatlottak a kezei és nyögött. Iszonyúakat. Hármat. Nem olvastam meg, de most is, mintha egymás után hallanám ezeket a nyögéseket. Teljesen úr voltam a testén, de nem tudtam - ezt értsd meg - nem tudtam levenni kezeimet a nyakáról. Azt sem tudtam, mennyi idő telhetett el így. Lehetett egy perc, lehetett három óra. A végén, ezt jól tudom, valami rettenetes csömör, fáradtság váltotta föl a diadalérzésemet. Mintha nem lenne többé agyvelőm, és rémséges hülye volnék, mintha ítéletnapig ott kéne ülnöm a koromsötétben, hogy szorítsam ezt a nyomorult gégét.

Egyszerre megéreztem, hogy a nyak merev és jéghideg. Fölugrottam, és a hálószobámba siettem vissza világosságért. Azután gyertyavilágnál megnéztem az embert. Péter volt, a tavalyi kocsisunk. Olyan szűk mellű, beesett, borostás arcú, gyér bajuszú paraszt.

Sárga szemei dülledten néztek reám. Az arca szederjes volt. Halott volt.

Megrémültem és elhűltem, azután ész nélkül hozzáláttam az élesztgetéshez. Dörzsöltem, vizet freccsentettem az arcába, majd fejetlenül szaladgáltam ide-oda. Csakhamar mégis eszembe jutott, mit kell tennem: fölhívtam a cselédeket. Akkor láttam, hogy a három kutyánk ott hever az udvaron, döglötten. Két legénnyel csináltattam mesterséges légzést, egy harmadikat pedig orvosért küldtem. Mialatt mi a gyertyavilágnál rángattuk Péter élettelen karjait, jött a legény mondani, hogy nincs otthon a doktor. Folytattuk az élesztgetést egész hajnalig, három óra hosszáig, eredménytelenül. Végre be kellett látnom, hogy hiába minden, megöltem egy embert, megfojtottam egy szegény, gyönge kis parasztot.

És akkor körülnéztem a szobában. A wertheimkasszán egy háromujjnyi vésett bemélyedés volt. A földön pedig ott hevertek a hulla mellett szegény Péter betörőszerszámai. Egy rossz ráspoly, egy kalapács, egy fúró, amelynek rég elveszett fogója helyett nyers fenyőfából csinált valaki egy másat, továbbá egy csorba kézifűrész. Ezekkel akarta ő megfúrni a wertheimkasszát. Eldolgozhatott volna velük ítéletnapig. Tudod, amint megláttam ezeket a nyomorúságos szerszámokat, ezeket a szegényes kis gyerekjátékokat ott Péter mellett, és néztem a kidülledt szemeit, valami rettentő szánalom, sajnálkozás kezdte szorongatni a torkomat. Csakhogy hangosan sírni nem kezdtem. Szegény, szegény Péter!... Hogy én ezt a nyavalyás, gyönge embert, akit megőrölt az élet, a munka és szegénység, teljes erőmmel támadtam meg, ez iszonyú szégyen volt. Érted, ez volt a legrettenetesebb. És ezen már nem lehetett segíteni.

(Gecső Béla újra a sírás határán állott. Nagyon fölizgatta az emlékezés. Vigasztalni próbáltam, de nem sikerült. Elhallgatott, és nem törődött velem többé. Mereven bámult ki a gyorsvonat ablakán a távolba.)

Csáth Géza: A kisasszony

Moravcsik professzornak

1.

Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros, összevissza írásával azt írta, hogy okvetlen, minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte - mikor másfél év előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal - és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, amikor elbúcsúztunk tőle, és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki, és csak olyan időben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál, otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves korában, és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas, remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt, és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralízis kitört rajta - a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltűnt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal - gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután - a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve - a folytonos nyelvbotlások miatt - drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját, és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve, ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelent meg előttem e pillanatban, és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak. Később hallottam, hogy pár perc múlva mégis csengetett az ápolónőnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem foglalkozott, holott első időben nemegyszer felhívta a figyelmemet annak külső jó tulajdonságaira.

2.

Délután elmentem hozzá.

Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias és rokonszenves vonások most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de ünnepélyes.

- Barátom, na... nagyon örülök, hogy... hogy eljöttél. Fo... fogok neked va... valamit mondani.

Boldogan mosolygott reám, és szorongatta a kezemet.

- Barátom - mondta - egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.

Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kisöccsének vagy húgának, és szeretné mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészében, hiánytalanul továbbadni.

- Egy kisasszony - folytatta Fülöp.

- Milyen? - kérdeztem.

- Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban velem van. Beszélget velem, bíztat és gyógyít.

- Mit mondott? - érdeklődtem.

- Sok mindent. Most is szól hozzám.

- És mit beszél?

Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, azután elmosolyodott.

- Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.

- Az óra vagy a kisasszony?

- A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.

- És miket mond még?

- Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.

- De hisz ez természetes! - mondottam, és megdöbbentem attól a szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek hangsúlyozni és ígérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.

- És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? - tettem hozzá azután.

- Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.

Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:

- Milyen kedves! Most azt mondja, hogy az első nap este, mikor idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.

- Milyen a hangja? - faggattam Fülöpöt.

- A ha... hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehér ruhás, barnahajú leány, annak volt épp ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a szép muzsika. Egész nap tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kívánom.

Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte vékony, lesoványodott füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy múmia. Mozdulatlanul feküdt, s csak a feje látszott ki, mint a kisgyerekeké a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbegríz fog szerepelni.

- A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? - kérdeztem.

- Nem - mondta komolyan, és zavar nélkül elsiklott a téma élén. - Senki se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban, és megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.

- Nem, nem, semmi szín alatt - erősítgettem -, hiszen nem volna nyugta a féltékenységtől!

Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:

- Annyit tudnék róla mondani!... Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet nem láttam egész életemben egyet se.

- El fogod venni, ha felgyógyulsz?

Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:

- Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára. A beteg elmosolyodott, és nem kergette el.

- Látod ezt a legyet a homlokomon - mondta mosolyogva -, ezt is ő küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

- Ez a légy most mit mondott?

- Ez... ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekíroznak. - Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből, és a kopasz homlokára ragasztotta.

- A legyeknek - suttogta mosolyogva -, táplálom a legyecskéket.

- Nézz szét a padlón - mondta azután. - Nem hinnéd, és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság, és állandóan kering a testemben. Erősödöm napról napra. Egészen másképp hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillanyoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percről percre.

- Mi a kisasszony neve?

- A neve... a neve... nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt, és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

- Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet... Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem, és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon, oda fel a háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón? Azokat is ő küldte ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

- Milyen színű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? - kérdeztem Fülöpöt.

- Ragyogó kék és zöld, és némelyiknek aranyszínű tollai is vannak.

- Jó - mondtam - szóval te, Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve, és halad egyenesen előre.

3.

Elbúcsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.

- Bámulatos - mondotta -, a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illúziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégiscsak mindenképpen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetetlen és rettenetes benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartóztathatatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy simán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak, és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan, a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A beteg pár nap alatt királlyá, császárrá, Napóleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát, és e mentőgondolat mellett - amely megadja neki az életnek a lehetőségét - makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden szexuális motívum hiányzik.

- Igen - mondottam - tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése, és sietve elbúcsúztam tőle.

Tehát - szőttem tovább a gondolatot magamban - tehát nemcsak én és a főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni - amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza van - vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.

Csáth Géza: Hamisság és igazság

Csáth Géza: A varázsló halála

A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól - hamvazószerdán, kora hajnalban haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis fülkében ült, szegény egyedül. Kétség nem férhet hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta.

Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utoljára - még saját magán is, ami már a legnagyobb kockázat, de nem sikerült semmi, és hamvazószerda hajnalra, csúnya nagy kudarccal, be kellett fejeznie életét. Hanyatt dőlt két székre az asztal mellett, és behunyta a szemeit.

Az apja, egy kedves, erős, széles vállú ember jött legelőször. Alig ősz még és kemény járású. - Megmondtam, hogy az ópiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Másképp éltem én. Egészen másképp.

Az anyja, egy sápadt, régen halott asszony, zsebkendőjével takarta el az arcát, és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.

- Miért nem akartál, fiam, rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz el, mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én, látod, nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik szerettek téged?

- Én nem szerettem egyiküket sem - mondta a varázsló. - Különben is csak az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak.

A varázsló nagyanyja, egy főkötős, pápaszemes öregasszony, lassan topogott arra. Kerekes gombolyítógépét hozta a kezében, és a másikban a kis kanári madarat kalitkában. A zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.

- Én foglak megfürdetni, és még ma kész lesz az új harisnya, amelyben el fognak temetni.

A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokája közt. Kétségbeesetten sírt, úgy, hogy le kellett venni a pápaszemét is. De nem maradhatott ottan, mert sok nő tolongott a varázsló körül, akik legújabban érkeztek.

- A síron túl még látjuk egymást - mondta a nagymama, hóna alá vette a gombolyítógépét, a kanárikalitkát, és imádkozva elment.

A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték, és akinek eszébe jutott, mondott is valamit rá. Például:

- Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.

- És a finom, nőies, vékony kezeiről le fognak esni a szép körmei.

- Bocsánat - mondta a harmadik -, neki egész életében barna szemei voltak.

- És széles, férfias, nagy izmos keze!

- Mily tüzes erővel tudott ölelni.

- Tévedés, mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy asszony.

- Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne.

- Sohase ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.

- Egyenes, kevésszavú ember volt, úgy tudott haragudni, hogy jaj annak, aki a kezébe került.

- Nagysád téved, kedves és szíves beszédű férfi volt ő, és soha hangosan beszélni nem hallottam.

Így beszélgettek a nők a haldokló varázslóról, aszerint, amint ki-ki előtt másnak mutatkozott, és ki-kivel másképpen és másképpen bánt.

- Menjetek innen - mondta a varázsló. - Legyenek szívesek elmenni, az öreg arcotok kellemetlenül hat rám, és különben a koporsómat hozzák.

Valóban hozták. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja rendelte kétszázhuszonöt forintért; a gavalléria a családban volt.

- Sok pénzemben van a fiam - mondta a temetkezési vállalkozónak. - Mégis megreszkírozom, hadd legyen szép temetése.

A varázsló most hamarosan megfésülködött kis kézi tükrében, elrendezte az ajkait - gúnyosan mosolygóra, amely pózban különösen tetszelgett magának, aztán elküldött egy kisfiút tiszta gallérért és kézelőért. Addig is átvizsgálta a szemfedőt, s lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkedíszt, miután bántóan ízléstelennek találta. Ezalatt megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Kicserélte őket a régivel, sietősen beült a koporsóba, és fütyörészve le akart dőlni a fekete selyemvánkosra. E pillanatban kis kendőben, futva, kipirulva és könnyezve egy leány érkezett.

A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog régen volt, öt-hat éve - és a leány semmit sem változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal, édes arca meg nem öregedett, mint a többi nőé.

- Végre egy fiatal nő - köszöntötte a leányt a varázsló. - Kellemesen lep meg, hogy halálom előtt még egy szép, fiatal lányt láthatok.

A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, lehajolt, megölelte, és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.

- Das ewig weibliche zieht uns!... - mondta a varázsló fanyar mosollyal, bár nem tudott jól németül, és a Faustot eredetiben sohase olvasta. De mégis ellágyult, és megcsókolta a leányt a száján.

- No most, fiam, menj - mondta azután - elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép, és akadnak igen derék férfiak ott künn. - Azzal hanyatt feküdt, és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes aranyszemeit. Kis idő múlva újra szólott.

- Belátom, hogy az ópium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és meg is tenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna.

A leányka most összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihúzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, és kifordította belőle a varázslót. Egészen kifáradt szegényke a nagy erőlködésben.

- Édes szerelmesem - mondta a varázsló csendes és meghatott hangon -, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért. És már szívesen fölkeltem volna - tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve -, mert szeretlek, de nem bírok. Veszem észre, hogy nem bírok. Igazítsd hát helyre a fekhelyemet.

A dulakodásban leesett a varázsló szeméről fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a szemébe, ami tudvalevőleg ártalmas; mondom, leesett a szemüveg, és a leány most meglátta a varázsló szemében, hogy nagyon szereti őt, és csakugyan fölkelne, ha még tudna. Helyre igazította hát a koporsót, és a varázsló nagy nehezen visszamászott.

- Takarj le a szemfedővel - mondta azután.

A leány letakarta.

- Tedd a fejem alá a párnát, és ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó kis arany kulcsa maradjon nálad.

Valóban hozták már a fedelet. A leány még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már kezdett kihűlni, rátétette a fedelet, és bezárta. A kis kulcsot pedig a köténye zsebébe rejtette el.

Azután elment, mert már jöttek a varázsló rokonai és testvérei, s azokkal ő nem volt ismerős.

Csáth Géza: A sebész

A harmadrangú külvárosi kávéházban — ahová egy időben jártam — kezdettől fogva feltűnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, őszbe vegyülő gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésű, fekete szemei. Ezekben a szemekben-mintha mindig könnyesek lettek volna-valami éjszakás, bohém csillogás volt.
Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon. A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felől folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna őt az illető. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon főnemesi kastélyokban láttam.
Megkérdeztem a pincért:
— Ki az az úr?
— Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.
Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dicsérte az orvosi foglalkozást, kérdezősködött az egyetemről. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltűnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjű és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklődéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)
Egyszer késő éjjel vetődtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült, és ivott.
Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos élvezéssel — szemeit lehunyva — itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett előttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedő éleselméjűsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg.
Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy előttem — a kolléga előtt — szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában.
... Mert mi a fő, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? — ez az első kérdés.
Hallgasson ide. Hát először is, nem az idő múlik, hanem — mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. Idő nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelőnk sorvad, hogy a betegség megöl... hogy idő van. Pedig mondom, idő nincsen.
Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? — ez a második kérdés.
Nos, ez az agyvelő fejlődésének egy ideiglenes maradványa.
Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erős fejlődésnek indult. Ismeretlen módon, olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelőtt. Talán ez az új nézőpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idő képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes-szemléleti pont az, amelyből mi azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idő múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlődési maradványok lassankint tűnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idő ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az időnek köszönjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját — amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: "bizony, öregszünk!"
S itt egy érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az időképzet csak a gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idő múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erős, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsősorban azért, mert a szellemi fejlődésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendő embernek az embrionális életben egyszerű a vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlődésének megelőző stádiumain átmegy.
De amikor a világra születik, már eltűnt nála mindez a kezdetlegesség — mondjuk, az emberi faj szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlődés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlődés. Lesz idő, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyben a mai kisgyerek, sőt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idővel nem számoló gyerek állapota.
De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlődik: már az idő behálózza agyvelejét. S többé nem tud tőle szabadulni. Ez a szellemi fejlődési stádium, európai embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdődik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idő is, amikor ezen az időszakon még gyermekkorában, sőt az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig! ... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemről elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erővel; amikor az embereket az idő gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyérkereset lázas lótásfutása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba.
Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idő-őrület valamikor nem volt, és most van — akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem.
Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlődési substratumnak — a substratum voltát. Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velőben, az agyvelőben. Hangoztatom a sebészi eljárás lehetőségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a műtevést elvégzem, és véle a tudomány ítélőszéke elé állok. Én megtaláltam az agyban az időt. Külsőleg nem különbözik a többi agysejttől, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegű, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velőbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.
Persze, a műtevő előtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerű. Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az időtől, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.

Kibérelek egy óriási termet műtőteremnek. Tömve közönséggel. A közepén állítjuk fel a műtőasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az előkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz előkelőségei szoronganak vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyűket. — Alszik? — Jó! — Az érverés rendben van? Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a fültőig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bőrt és izmokat egy fél tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok. Kérem a vésőt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom — és kiszedem az időt.
Egyszerűen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az idősejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bőrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most fölkelt a székről, és szinte kiabálva folytatta.)
Ez a jövő embere, az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának titkait, a holnap igazságait. — Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erők sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben.

A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerű pedig ez is.
Hiszen nincs több idő! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes őrülete elrabolt tőlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában.
S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a műtevést. — Sajnálom, uraim, szegény emberek előbb jelentkeztek, s azokkal különben is előbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze várni fognak.

Egyszerű a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta gondolkodni.

De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy múló értékű belgyógyászati szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitűnő. Isten éltesse, kedves kolléga úr!


Csáth Géza, eredeti nevén Brenner József (Szabadka, 1887. február 13. – Kelebia és Szabadka közelében, 1919. szeptember 11.) magyar író, orvos, zenekritikus. Kosztolányi Dezső unokatestvére

1919. szeptember 29-én dr. Brenner József regőci községi körorvos pisztolylövéssel megölte feleségét, megmérgezte magát, és felvágta ereit. Az odasiető szomszédos orvos megmentette, és beszállíttatta a bajai kórházba. A kórházból azonban megszökött, és kifutott a vakvilágba. Két falu közt jugoszláv határőrök feltartóztatták, akkor gyorsan ölő mérget vett be és meghalt. - Ennyi a rendőri hír. Ami mögötte van: egy író tragédiája, akinek a lelkét már korábban elpusztította a morfinizmus, holott már sihederként a legjelentékenyebb novellisták közt tartotta számon a novellairodalomban oly magas színvonalú magyar kultúra, és aki - ha másként fordul az életútja, s nem pusztítja el magát, már rég élőhalottként harmincegy éves korában - a század egyik legnagyobb, talán éppen "a" legnagyobb prózaírója lehetett volna.
De korábban még arra is lehetősége lett volna, hogy nagy tudós legyen, professzorai egykor ezt várták el tőle. És voltak olyanok is, akik benne látták a korszak legértőbb zenekritikusát, hiszen ez a morfinista orvos, ez a korábban ünnepelt író, ez a még korábban nagy reményű pszichológiatudós közben mint zeneesztéta először fedezi fel és hirdeti Bartók és Kodály nagyságát és jelentőségét.
Emléke írói álnevén - Csáth Géza - halhatatlan irodalomtörténetünkben.