Az utolsó táltos

Magyar monda, Wass Albert nyomán
-
Badacsony vén hegyén, a Balaton kék vize fölötti bazaltszikláinak üregeiben, barlangjaiban sok-sok száz évvel ezelőtt itt rejtőzködtek az Öreg Ősten utolsó hűséges szolgái és ide menekült az utolsó magyar táltos is. Sok éven keresztül élt itt barlangokban, bújdokolva a papok és német-bizánci lovagok elől. Rejtekhelye feltáratlan maradt és az Öreg Ősten hű szolgájára senki sem talált rá.
A táltos már nagyon megöregedett, elhatározta, hogy elhagyja Badacsony hegyének hű védelmét és a nyugati gyepük világát elhagyva biztonságos helyre megy.
Egy szép, napsütéses téli reggel elhagyta búvóhelyét és elindult, át a Balaton vastag jegén, gyalog, nyugodtan, békésen. Tarisznya vállán, őseitől örökölt módon elkészített szárított hús és pogácsa, tűzgyújtó szerszáma. A hóna alatt vitte kincsét, amit élete árán sem adna, cserzett bőrbe csomagolva.
A tihanyi apátság őrszeme a tó jegén meglátta a magas szikár öregembert és riadóztatta a zsoldosokat. Szemük előtt lebegett a veszprémi Gerhard úr által kihirdetett vérdíj.
A tihanyi zsoldosok állig fegyverzetben, csörömpölve eredtek az öreg táltos nyomába.
Az öreg hallotta, de nem fordult hátra. Ha táltos lován lenne, akkor nem érnék utol! De az öreg nem gyorsított, nem fordult meg, csak ment és ment a saját nyugodt, biztos tempójában. Tudta, hogy élete Isten kezében van és nem ember szándékában.
A távolság csak csökkent és csökkent az üldöző zsoldosok és az öreg táltos között. Az Öreg Ősten nem hagyta cserben hűséges szolgáját, hatalmas recsegéssel, ropogással beszakította a Balaton jegét a zsoldosok alatt, kik mind odavesztek. Az öreg biztos léptekkel ment tovább! „Hála néked és áldás, vizeknek Ura! mormogta.
A nép hálából emlékezik az Öreg Táltosra, a jég ma is sokszor megreped, és ezt azóta rianásnak nevezik.
Aznap halászok adtak szállást, ételt, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Tavaszra az Alföldet is elérte, ott a pusztai népek, testvérként vendégelték meg. Marasztalták, de az öregnek tovább kellett mennie, Keletnek. Szíve húzta, csak húzta.
Elérte Erdély hegyeit. Melegség öntötte el, de lábai és teste nem bírta, összeesett. Egy kunyhóban tért magához. Egy asszony hajolt fölé.
- Ki vagy te, asszony? kérdezte az öreg táltos.
- Látó vagyok, népünket gyógyítom, anyámtól tanultam felelte a rimaasszony.
Az öreg féltette az asszonyt, mert úgy tudta, boszorkánynak kiáltják és elégetik. De a rimaasszony megnyugtatta :
- Régen nem, Kálmán király törvénybe iktatta, hogy boszorkányok nincsenek!
Az öreg megnyugodott, majd hozzátette :
- Áldja őt a Magyarok Istene!
Az öreg táltos békében maradhatott így a rimaasszonynál tavaszig.
De az öregnek mennie kellett, át Erdélyen, a Maros völgyén. Ment patak partján, hegygerincen, míg nem a hegyek és a fák az Égig nem értek. Ez Székelyföld! Az öreg táltos hazaért!
Az öreg táltos pár évig élt a székelyek között. Észre sem vette, hogy ősi hitét, vallását ismerik a Székelyek, akik nem felejtenek és hittérítő kereszténység nem térítette el őket. Őrzők voltak ők. Ősi szokás szerint bocsánatot kértek a fától mikor kivágták, s állattól mikor elejtették. Áldomást ittak, az első loccsantást az Anyaföld kapta, a tüzet földdel oltották el. Ismerték őstörténetünket, megőrizték rovásírásunkat. Vasárnaponként lementek fa templomaikba hogy a szeretet vallása szerint hallgassák Jézus cselekedeteit. Az Öreg Őstenük mindannyiukat egyformán szereti.
Az öreg táltos érezte, hogy hívja magához az Öreg Ősten. Kiválasztotta a Székelyek közül a legrátermettebbet, a legbölcsebbet, a legbátrabbat.
Felvitte a Székelység legmagasabb hegyére, minél közelebb Őstenéhez. Alattuk a fenyvesek, patakok, rónák, a dolgos magyar népek. Lábuk ősi földön, fejük az Égben. Ketten voltak, az Öreg Őstenen kívül senki sem hallotta szavaikat, senki sem láthatta őket.
Az öreg táltos lassú, nehézkes mozdulatokkal kicsomagolta a cserzett bőrbe tekert titokzatos tárgyat. Nem szólt, némán, nyugodtan tette. Egy kardot vett elő, markolata aranyból, pengéje fényes mint a nap. Ősi rovásírás rajta.
- Isten kardja! kiáltott fel a Székely, ki ismerte a rovásokat.
- Géza fejedelem úr óta őrizzük, sok elődöm életével fizetett érte, de rejtekhelyét nem árultuk el.
Az öreg Táltos átadta Isten kardját a Székelynek, azzal, hogy minden évben egyszer a magas hegyre vigye fel, ott bontsa ki, tisztogassa meg és csavarja tiszta ruhába, hogy ha pedig az ő ideje is lejár, gondoskodjon új őrzőről.
A Székely átvette a kardot, fejet hajtott, és így szólt:
- Esküszöm az élő Egyistenre, a napra, a holdra, a vizekre, a szelekre a szent földre, hogy Isten Kardját életem árán is megőrzöm. Földanya ne fogadja be testemet, Vízapa lökjön ki magából, lelkem legyen átkozott, ha esküm megszegem.
Így volt ez évszázadokon át. A Székely nép azóta sokat szenvedett, de Isten kardjának gondját viselik. Esküjüket őrzőről őrzőre elmondják, pontosan úgy, ahogy azt az első őrző székely tette.
Isten kardja ma is ott van náluk, az utolsó Táltos akaratának eleget téve. Egy székely, ismeretlenül, névtelenül egy évben egyszer eltűnik székelység legmagasabb hegyén, hogy eleget tegyen fogadalmuknak.
Minden őrző tudja az utolsó táltos búcsúszavait : „Isten kardja csak akkor csillog majd újra és vezeti győzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint.

Magyar mondák - Szent László király

Mondák Szent László királyról

László megmenti az elrabolt lányt

Szent László királyunk (1077-1095), Béla király középső fia, édesapjuk halála után hercegi rangban egy ideig békében élt Salamon királlyal.
Ebben az időben történt, hogy a pogány kunok áttörték a gyepüket, és a Meszesi-kapu felső részénél az országba törtek, s kegyetlenül végigprédálták az egész vidéket.. Kirabolták a Nyírséget, elmentek egészen Bihar városáig. Rengeteg férfit, asszonyt és állatot vittek magukkal. Ellenállás nélkül keltek át a Lapos patakon, a Szamos folyón, majd a zsákmánnyal elvonultak.
De Salamon király, Géza és László herceg is összeszedték seregüket, és a kunok után indultak Gyorsan átkeltek a Meszesi-kapun, mielőtt még a kunok a hegyeket elérték volna. Doboka városában csaknem egy hétig várták a pogányok érkezését. Egy Francsik nevű kém jelentette a kun sereg közeledtét
Az elbizakodott kunok kezdetben csak a tartalék seregüket akarták harcba vetni, de amikor meglátták a magyar seregeket, megijedtek és egy hegy csúcsára vonultak vissza.
A magyarok itt, a kelés hegységen rohamozták a kunokat. László herceg mindjárt az első rohamban négyet is levágott a legerősebb pogányok közül.
Ekkor történt, hogy László herceg meglátott egy pogányt, aki felragadott a lovára egy magyar lányt és elvágtatott vele. László, nem törődve a sérülésével, megsarkantyúzta Szög nevű paripáját és a beretvált fejű pogány után vágtatott.
Szélsebesen üldözte a kunt, már csak egy lándzsa hossz választotta el tőle, de sehogy sem tudott közelebb férkőzni , mert a lova sehogy sem bírta az iramot.
Amikor a herceg látta, hogy nem tud közelebb férkőzni a kun lovashoz, odakiáltott a magyar lánynak, hogy az övénél fogva rántsa le a kunt a lóról.
A lány így tett, a amikor mindketten a földre kerültek László herceg rátámadt a rablóra. A lány ugyan könyörgött neki, hogy ne ölje meg a kunt, de László elvágta az inát és leölte.
A csatában egyébként a király serege és a herceg nagy győzelmet arattak, a az elrabolt keresztényeket kiszabadították.


Szent László látomása

A gonosz Vid ispán tanácsára Salamon királya hercegek ellen támadt. László Oroszországba ment segítségért, Gézát pedig Tokajnál megverte a király. Géza átkelt a Tiszán és találkozott a nagy csapattal érkezett Lászlóval.
A királyi sereg Rákoson szállt meg, míg a hercegek Vác mellett ütöttek tábort. Ott akkor hatalmas erdő volt, amelyben senki sem lakott, csak egy Vác nevű szent életű remete. Róla nevezte el Géza herceg a várost, ami később épült.
Egyik reggel, amikor a hercegek lóháton tanácskoztak azon a helyen, ahol később Szent Péter apostol kápolnája állott, éppen azt fontolgatták, hogy miképpen harcoljanak.
Amint ott tanácskoztak, világos nappal mennyei látomás jelent meg Szent Lászlónak. Az pedig így szól bátyjához, Géza herceghez.
- Láttál-3 valamit?
- Semmit - felelte a herceg
Így szólt ekkor Szent László.
- Amint tanácskoztunk, az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott, és a fejemre helyezte. Nyilvánvaló tehát, hogy győzni fogunk Salamon felett, aki számkivetve elmenekül majd az országból, s a koronát az Úr neked adja!
Géza herceg így szólt ekkor.
- Ha az Úristen velünk lesz és győzelemre segít bennünket, templomot építek e helyen Szűz Máriának.
A látomás megvalósult. A hercegek csapatai Cinkota mellett, a mogyoródi dombon súlyos vereséget mértek Salamon királyra, aki megfutott, s a magyarok kívánságára Gézát Székesfehérváron királlyá koronázták.
Utána elmentek arra a helyre ahol a látomás történt. Amint Vác alatt tanakodtak, egy szarvas jelent meg előttük. Szarvain égő gyertyákkal. Amikor megpillantották egyből futásnak eredt. Az erdőben azon a helyen állt meg, ahol a monostort később felépítették.
A vitézek nyíllal rálőttek a szarvasra, de nem találták el. A Dunába ugrott előlük, soha többé nem látták.
Szent László így szólt.
- Nem szarvas volt az, hanem Isten angyala. Ahol a lábát megvetette azt a helyet jelölte meg számunkra, hogy Szűz Mária templomát felépítsük!
Így is lett. De az első látomás helye nem maradt épület nélkül. A hercegek rendeletére kápolnát emeltek itt Szent Péter tiszteletére.


Salamon a toronyban

Géza király halála után öcsét, László herceget választotta királlyá a nemesség.
Mindenki ismerte László kegyességét, vitézségét és szívének jóságát. László először tiltakozott a koronázás ellen, mert szerette a békességet, s az országot vissza akarta adni Salamonnak. De végül engedett a magyar uraknak és megkoronáztatta magát.
Trónra lépve jámborul uralkodott. Enyhítette a törvények szigorát, vigasztalta a szomorúakat, megszabadította a foglyokat, oltalmazta az árvákat.
Salamont, aki ezalatt Pozsonyban élt, szíves jósággal mindennel gazdagon ellátta. Salamon lelkét azonban méreg és keserűség marcangolta. Dühös lélekkel László király elpusztításán mesterkedett.
Cselt szőtt ellene. Egy régi katonáját arra vette rá, hogy álmában ölje meg László királyt. A katona ekkor a király testőre volt, amikor rákerült az őrség, a király hálószobájához lopódzott, berontott és kirántotta a karját, hogy ledöfje a királyt.
Ebben a pillanatban lángoló fényesség vakította el. Az egész szobát betöltötte ez a fényesség, mert a szomszédos piactéren a villám belecsapott a feszületbe. Az orgyilkos ezt égi jelnek vette, kiejtette a kardot a kezéből és térdre rogyott a király előtt, bocsánatért esdekelve.
Bevallotta, hogy Salamon vesztegette meg és vette rá az ocsmány tettre.
László király szíve még ekkor is kegyes volt. Enyhe ítéletet hozott: Salamont egy hatalmas toronyba záratta, amely Visegrád mellett állott és romjaiban még ma is látható a Dunakanyarban.


Csata a kunokkal

László király uralkodása idején számos csatát nyert idegenek ellen, s az ország határait kiszélesítette. Legemlékezetesebb harcokat a kunok ellen vívott.
Egy Kapolcs nevű kun vezér tört be Erdélybe, azt felprédálta és zsákmányt vitt magával. Magukkal hurcolták még a nemesek feleségét és gyermekeiket is.
László király ekkor éppen Szlavóniában harcolt és éppen hazafelé tartott amikor a kunok betöréséről értesült. Amilyen gyorsan csak lehetett, a kunok után vágtatott és a Temes folyó mellett utol is érte őket. Vörös zászlaja alatt megrohamozta a kunokat. Isten ekkor szétszórta a kunokat a magyarok színe előtt.
László király ekkor azt kiáltotta a vitézeinek:
- Ne öljétek meg a kunokat, csak fogjátok el őket, ha megtérnek, hadd éljenek!
Kapolcs, a kun vezér és sok bátor kun vitéz ekkor már halott volt. A többieket a magyarok elfogták. Egyetlen kun maradt meg hírmondónak, egy Eszembó nevű.
Tőle tudták meg a kunok a történteket és nagyon elszomorodtak. Követeket küldtek László királyhoz és gőgösen követelték a foglyok elengedését, támadást ígérve ellenkező esetben.
László király csak nevetett a kunok fenyegetésén. Elébük ment a Dunához, amikor jöttek, hogy az országot felprédálják
A király bátran rohant az ellenségre, ez első rohamban leszúrta a kunok vezérét, akit Ákosnak hívtak.
Isten ismét megsegítette a magyarokat, szétszórta a kunokat. A király így ismét győzelemmel tért haza.


Szent László csodatettei


Szent László király éppen az oroszokkal csatázott, üldözve őket kies tájra jutott, ahol több napi járásra se embert se állatot nem találtak a magyarok
Amikor a szent király látta, hogy a pusztaságon éheznek a katonái, elvonult egy félre eső helyre, térdre esett és úgy könyörgött az Úristenhez.
Az Úr meghallgatta a szavát, s amikor Szent László felemelkedett rögtön csoda történt. Egy sereg szarvas, őz és bivaly közeledett a pusztában.
Csodálkoztak a katonák, mert a nagy állatsereglet szelíden közeledett. Mindjárt hálát adtak az Úristennek, de a szent királynak is.
Máskor Döbröd közelében vonult a sereg és epesztő szomjúság kínozta a katonákat. Olyan nagy volt a vitézek szomjúsága, hogy kínjukban kiáltozni kezdtek.
A tatárok vezére is meghallotta e kiáltozást és gúnyosan kérdezte László királytól:
- Miért bőgnek ennyire a katonáid:
Mert veled akarnak megütközni! - felelete Szent László.
Az ütközet előtt a szent király Istenhez fohászkodott, hogy elepedt katonáit felüdítse. Isten most is meghallgatta könyörgését lova patkójának nyomán víz buggyant ki. Bőséges forrás fakadt a nyomában.
A friss víz a katonákat felüdítette. Vize azóta sem apadt el, ki nem száradt. A forrást a nép ma is Szent László kútjának nevezi.


A tordai hasadék

Erdélyben, a Torda mellett nagy harcot vívott a király a kunokkal. Futott a magyar sereg és futott a király is. A Torda feletti hegyélen vágtattak a magyarok, nyomukban a vérszomjas kunok.
Szent László nyomában lihegtek a kunok, fejszéjükkel csaknem levághatták. A király ekkor felsóhajtott és imával fordult az egek Urához.
- Szabadíts meg Uram, hiszen éretted harcoltam!
Isten meghallgatta Szent László imáját és csodát tett! Kettérepesztette a hegyet a király mögött. A kunok rettenve fogták vissza a lovaikat, mert hatalmas szakadék tátongott előttük
A király lova patkójának helye még évszázadok múltán is jól látszott ezen a helyen.

A csodaszarvas

Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték.

Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet:
- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat!
Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba.
A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.

Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent.
- Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta Magyar.

Hajrá! Hajrá! - harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj vörös fényébe.

A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették.
- Reggel indulunk haza! - mondta Hunor.
- Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar.
- Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen.
Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe.
Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.

Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak. Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok.

(A sumér, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvas monda őrizte meg napjainkig. A mondák valóságos történetek mesés elbeszélői, melyekből rendszerint ki lehet bontani a történet magvát. A Csodaszarvas mondának három változata van.
A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz mocsaras vidékére vezette, ahol Dul király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a hunok is, magyarok is Pannóniába, mely Dunántúl neve volt a római korban.
A monda második változatában Hunor és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra" talált, melyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.”
A harmadik változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi", hogy el kell foglalnia Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot". A szarvas ugyanis az Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben pompázó vad", az Isten jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezérelte őket vissza őseik földjére.

forrás: http://www.szittya.com/olvasmanyok4.htm

Móra Ferenc: Mátyás koporsója

Világverő Mátyás királyunknak sok dicsőséges harcát följegyezte a történelem. Sokan azok közt azt tartják a legdicsőségesebbnek, amelyikben Bécsnek büszke várát megvívta.
De bizonyos volt annál még szebb is, csakhogy azt nem jegyezte fel a történelem. Csak az aranyszájú monda szól arról, hogy az utolsó magyar király még a koporsójában is megalázta Bécset, ahol örök álomra csukta a szemét.
Úgy volt az, hogy olyan gyászpompát még nem látott a világ, mint amilyennel a magyarok királyát ravatalra tették a bécsi nagy templomban.
A koporsója vert ezüst, a terítője fekete bársony, a fején drágaköves aranykorona, a kezében gyémántokkal kirakott kard. S a koporsóra minden hív embere tett valami drágaságot. Isten tudja, mi volt köztük a legdrágább. Az a sok szikrát hányó ékkő-e, amivel a főurak hintették be a koporsóját? Vagy az a sok nehéz könny, amit a szegények pergettek rája?
Még a császári udvar is összeült tanakodni, hogy mivel tisztelje meg halott meghódítóját.
- Ne sajnáljunk tőle semmit, csakhogy megszabadultunk tőle - mondta az egyik császári tanácsos.
- Majd megvesszük mi azt most már a magyarokon, amit a királyuk koporsójába áldozunk - reménykedett a másik.
Volt, aki aranynyakláncot javasolt, volt, aki nagy keleti gyöngyökből font koszorút. Azonban Frigyes császárnak egyik se tetszett.
A történelem sok Frigyes nevű császár, királyt ismer. Volt köztük "rőt szakállú", volt "bölcs", volt "istenfélő", volt "veszekedő", volt "üres zsebű". Akiről azonban szó van, a mi Mátyásunk ellenségét úgy ismeri a történelem, hogy "fösvény Frigyes".
Hát fövény Frigyes akaratából az lett a vége a sok szóbeszédnek, hogy öntöttek aranyból egy vékony babérlevelet és azt vitték el a nagy király koporsójára. De azt legalább úgy vitték, mint szemnemlátta, fülnemhallotta kincset. Bársony vánkoson, talpig gyászban.
- Babérlevelet hoztunk a diadalmas hadvezérnek - mondták a koporsónál.
A magyaroknak jól esett, hogy gyászukban még a legnagyobb ellenségük is osztozik. A babérlevélkét odatették a nagy halott szíve fölé.
Három napig tartott Mátyás siratása a bécsi templomban, akkor útnak akartak vele indulni hazafelé. Az volt a terv, hogy a nyitott koporsót az ország négy zászló-ura vállon viszi le a Dunára. Azon meg a gyászposztós hajó hozza le Buda várába.
Az ország négy zászlósa elő is állott. Az ország nádora, az erdélyi vajda, a horvát bán, meg a temesi gróf, Kinizsi Pál. Ez az erejéről híres hős, aki egymaga elbírta volna nemcsak a koporsót, de tán még a hajót is.
Az emberrengetegen azonban a megdöbbenés morajlott végig. A négy dalia meg sem bírta mozdítani a koporsót.
- Sok rajta a drágaság - vélte a nádor. S intett az apródoknak, hogy a nehezebb ékességeket szedjék le, s rakják külön bársonyvánkosokra.
A parancsot teljesítették s a négy főúr megint próbát tett. A koporsó nem mozdult.
- Mit lehetne levenni még róla? - tűnődött sápadtan a nádor.
- Ezt ni! - toppantott Kinizsi s lefújta róla a fösvény Frigyes babérlevelét.
Azzal odaintette Mátyás négy kis apródját, négy aranyhajú legénykét, akiket a király mindig dédelgetett.
- Fiaim, ti tegyétek meg uratoknak az utolsó szolgálatot, akiket a legjobban szeretett.
A négy növendéklegényke könnybe borult szemmel kapta vállra a koporsót s vitte, mint a pelyhet.

Móra Ferenc: A magyarok útra kelnek

Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.

Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani.

Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. Bizony, ez nem volt jó olyan nemzetnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.

A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek, mondták a nép bölcsei, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. - A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér aztán megvágta karját, és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, vérükkel, életükkel is megvédelmezik.

Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.

Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.

Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.

A rege szerint, mikor odáig értek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turulmadarak, s karmaikkal, csőrükkel vagdalkozva kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették, Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét, erről nevezték a helyet Munkácsnak.

Móra Ferenc: A hadak útja

Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:

- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.

Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.

- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.

Azokat, akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:

Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!

És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.

- Üzenhettek tűzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga földanyánk is.

Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget.

Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet.

Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.

A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:

- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!

Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.

Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!

Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:

- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!

Bizony, most is megsegítette.

Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.

- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!

Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek föl az égen a csillagok között.

- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! - Új erőre kaptak a székelyek.

Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?

A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.

Móra Ferenc: Az Isten kardja

Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.

- No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.

- Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.

Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak.

- Hol vetted ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.

Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.

- Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki akarom húzni, láng csap ki belőle. Ijedtemben elszaladtam, és csak messziről néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire odaértem, már kint volt a földből az egész kard, ott feküdt a füvön. Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!

- Ez az Isten kardja! - kiáltották a táltosok.

Attila pedig felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és ezt mondta hozzá:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

(Idézet Arany János Buda halála
című elbeszélő költeményéből.)