Lermontov: Megszülettünk, de mért hogy élünk?

Megszülettünk, de mért hogy élünk?
Ha révbe tart vagy harcba von
A sors, akár hű feleségünk,
Vagy szomjas vágy, csak unalom
Kísér. Remek, belül a körben,
A tömeggel szót szóba szőve
Megtudni, mi a só, a méz;
Ettől lesz formás a beszéd,
Míg szavunk nyomán napra tárul,
Amit a külszín fátyla óv:
Hogy a férfi mind talpnyaló,
S az asszony úgyis csak elárul.
Ki az életre jól figyel,
Panasz nélkül veszíti el.

Halál! E szóban mennyi mélység,
Mégis lapos. Egy elhalót
Sóhajtasz, elfed a sötétség,
És nem vagy többé. Ám utóbb?
Utóbb illendőn sírba raknak,
Ebédül gondos bogaraknak,
S hogy ki ne jőjj egy szép napon,
Az örökös kővel lenyom.
Minden hibádat megbocsátja,
Hisz jóság tölti el szivét,
S elmondatja a gyászmisét
Maga s a templomok javára.
Ám ezt - pszt! súgni sem merem! -
Mindenki hallja, csak te nem.

S ha úgy haltál meg, mint a hívők,
Mint jó keresztény emberek,
Vagy negyven évig még a sírkő
Megőrzi számunkra neved.
De ha a szűk sírkert porába
Már el se fér a holtak száma,
Sírodba vakmerő kezek
Más koporsót süllyesztenek.
Fekhelyedet megosztja társad,
Egy ifjú, hallgatag leány,
Kedves, szelíd és halovány;
Ám ajka, szeme villanása
Nem kelt már szívedben panaszt.
Mi lenne üdv, ha ez sem az?

1832

Szabó Magda fordítása