2010. július 27., kedd

Lermontov: Kaukázus kék hegyei



Kaukázus kék hegyei, köszöntlek! Gyermekségem idézitek vissza; zord csúcsotokon hordoztatok engem, felhőtakaróval óvtatok engem; tőletek kaptam az égnek a kékjét: azóta is rólatok álmodozom meg az égről. Természet trónjai, fölöttetek füstként szállnak a dörgő fellegek és aki egyszer is imádkozott csúcsotokon a teremtőhöz, az életet megveti, jóllehet abban a percben büszke volt arra, hogy élhet e földön!...

Hajnalhasadáskor gyakran néztem a hóboritotta gerincet, a távoli szikla jegét: csillog a felkelő nap sugarában, virítva tükrözi rózsaszinét. S míg odalenn megbújt a sötétség, messzire hirdeti már a napot. Pírja, akár a szemérem színe: a lány pirul így, ha netán a patakban fürdik s hirtelen férfi jön arra: nincsen idő a feléje sóvárgó férfitekintet elől keblét elrejteni gyolccsal.

Ó, hogy szeretem zúgó viharod, Kaukázus! Kietlen, vad vihar ércszava zeng s mint éjjeli őrség, barlangjaid öblös hangja felel rá!... Tar domb tetején zivatardöntötte magányos, árva fatörzs; vadszőlő zizegve lapul vízmosta falon; szakadék peremén vadjárta csapás, odalenn harsogva rohan tova névtelen ár, tajtékzik a habja; hirtelen dörrenés, félelem kél a nyomában: alattomos ellenségnek a fegyvere szólt-e vagy fürge vadászé... Elbüvölő ez a táj, gyönyörű, csupa szépség.

Tiszta a lég, mint gyermek imája. Gondtalan élnek
Az emberek. Mint a madár, szabadok.
A harc elemük. Napbarnított arc: csupa lélek.
Füstös földkalyibájukat nád fedi: ott
Feleségük, lányaik tartják rendben a fegyvert,
Hímeznek ezüsttel - hervadnak hangtalan: délszaki, árva
Vágyakozó szivükön nem ismert sorsnak a járma...

1832

Urbán Eszter fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése