2010. július 27., kedd

Lermontov: Orsa bojár

ORSA BOJÁR

Then burst her heart in one long shriek.
And to the earth she fell like stone
As statue from its base o'erthrown.
Byron

I

Élt fenn Moszkvában valaha
Egy vén nemes: Mihajl vala,
Vagy más nevén: Orsa bojár.
Rettenetes Iván, a cár
Magas ranggal tüntette ki;
Pompás gyűrűt adott neki,
S hogy éreztesse nagy kegyét,
Saját cobolyprém köpenyét
Adta reá. Egy szép napon -
Húsvét volt éppen - homlokon
Csókolta őt s ígért s adott
Neki harminc cári falut,
Hogy jól érezze ott magát
És el ne hagyja udvarát.

Csakhogy morc volt az ősz bojár:
A fényt, a zajt gyűlölte már,
Látván a hízelgők hadát,
Mogorván tépte bajuszát,
Itt élni többé nem kivánt
S így kérlelte egy nap Ivánt:
"Felséges cár! ó, jótevőm!
Engedj haza! Fogytán erőm.
Hisz látod, míly öreg vagyok,
Harcolni én már nem tudok:
Van sok szolgád. Engedj haza!
A Dnyeprnél áll az ős tanya -
Közel a litvai határ -
Falát a lomha fű, akár
A sírokat, benőtte már;
Ha itt töltök még egy nyarat,
Kő kövön otthon nem marad;
Engedj és indulok legott...
Ott szült anyám - haljak meg ott!"
S meglátta ősi otthonát,
Hol a sötét, csöndes szobák
Mélyén, lám, mennyi kincse van:
Minden csupa ezüst, arany.
Gyémántos, gyöngyös száz ikon
A zúgokban s a falakon,
S a padlón tarkán fénylenek
A díszes selyemszőnyegek.
Ám mind e sok-sok drága kincs
Mit ért volna, ha lánya nincs;
Éjjel-nappal más gondja sincs:
E szép leány - ég küldte őt -
Ott nőtt fel a szeme előtt.
Ártatlan bimbó, szent, komoly,
S szép, mint egy eleven szobor!
Amint olykor egy régi sír
Oldalán bájos ifju nyír
Sarjad a bús romok között
S lombja súg-búg a sír fölött -
E lány szépsége a hideg
Házat élettel tölti meg!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ködös, borús az éji táj,
Orsa háza sötéten áll;
Csak egy ablak tekint le, mint
Felhők közül ha csillag int.
A nagy udvar üres, sivár...
Tompán csikordul most a zár,
Az őr vizsgálja a reteszt -
Kulcsa csörren - dohogni kezd,
S a kertajtó felé menet
Fürkészve nézi az eget:
"Reggelre vihar közeleg! -
És keresztet vet az öreg. -
Arra a villám már, nicsak,
Itt is, ott is a földbe csap,
S a fehér hold, a vén barát
Felölti a felhőcsuhát;
Üvölt a szél, e fenevad...
Adhatsz egy marék aranyat,
Vagy nyergeld meg és hozd elém
Legjobb lovunkat: nem, nem én,
Akkor se mennék sehová -
Saját apám se venne rá!"
Az ősz paraszt így mormogott,
Majd nyögve haza ballagott.
Már csak messziről hallani,
Mint zörrennek meg kulcsai -
S az éj csöndes, sötét megint,
Csak egy ablak világa int...

Csendes a ház - mind alszanak,
A zord gazda virraszt ma csak;
A pompás nagy terem ölén
Hever lágy bársony fekhelyén.
Mellette fogyó gyertyaszál
Ég, serceg s furcsa félhomály
Borítja el a tárgyakat,
Ha a kis láng magasba csap.
Az ágy fölött néhány ikon
Csillan a sötét falakon;
Ott egy szempár életre gyúl -
Ó, hogy pillant le szótlanul!
Nincs szem, se holt, se eleven,
Mely így néz, íly rejtelmesen
S íly iszonyún! - A vén bojár
Ma bánatos. Későre jár.
Zúg a folyó a kert alatt,
Eső veri az ablakot.
Mindenütt árnyak lengenek -
Mi ez? - félelem szállja meg,
Ki nemrég még csatákba járt,
Verte a lengyelt, a tatárt,
Hallván a szörnyü hangu cárt,
Nem félt és kőkeményen állt
Minden baljós tekintetet,
Kit a vész meg nem rendített!
De most - füttyentett és ihol
Belép szolgája, hű Szokol.

És Orsa szólt: "Ma lelkemet
Sötét gond, bánat lepte meg,
Ülj le, úgy, itt, a zsámolyon,
S űzd el meséddel bánatom...
Nos kezdd el hát, a hajdani
Multról szeretnék hallani.
Míg lelkem tűnt időkbe jár,
Az álom majd szememre száll."

Szokol leült és ím, eképp
Kezdé a szomorú mesét:

"Túl Boncidán és Hencidán,
Élt túl az Óperencián
Egy bölcs és nagy uralkodó,
Kastélya pompás, ragyogó -
Nem látott senki még ilyet!
Megért itt sok nyarat, telet,
Hej, vígságban telt élete,
Míg fel nem serdült gyermeke.

A cár már gyenge, vén, sovány
S törékeny virágszál a lány!
Mint drága kincset óvta, nem
Pillanthatta meg ifju szem.
Soha senki nem látta tán,
A nappal és az éj csupán.
S nem csókolta a szép leányt,
Csak a szellő, ha arra járt.

A cár egy nap háromszor is
Megnézte lányát, s többször is:
Egyszer épp éj volt künn, sötét,
S ő vágyott látni gyermekét.
Kezében megcsillant a kulcs -
Selyem saruiból kibújt -
S a kis toronyszobába ment,
Hol rabként élt a lányka fent!...

Belép: mély csend. Alszik a lány -
De jaj, ki fekszik oldalán?
Gyenge keblén pihenve meg,
A cár lovásza szendereg.
Szörnyü düh fogta el a cárt
S a boldogtalan ifju párt
Szurkos hordóba téteté
S a kék tengerbe vetteté..."

S a szolga ajkán hirtelen -
Mintha eddig is szüntelen
Küszködött volna ellene -
Mosoly kél. Azután szeme
A mennyezetre néz - s komoly
Megint. Nem szól. "Mehetsz, Szokol!
Reszketve int a vén bojár,
Majd így kiált: - Elég ma már!
Hogy volt tovább - egyszer talán
Elmondod egy más éjszakán!"

S a vén arc fáradt ráncain,
Mint fellegek bús árnyai,
Űzték egymást a gond sötét
Felhői. Lázas, gyors eszét
Balsejtés gyötri. Hisz megért
Már annyi évet és ezért
A rossz immár nem lepte meg:
Hogy milyenek az emberek,
Tudta és jót már nem remélt,
Mert egykor - lángolt mindenért!...

És összeszedve erejét,
Elhagyta bársony fekhelyét,
Felkapta a cobolyköpenyt,
Mécsest fogott s remegve ment
A kis szobába, ahol a
Leányka lakott egymaga.
A lépcső keskeny, meredek,
Lába alatt ropog, recseg,
Nehezen lép s a mécset is
Majd elejtette kétszer is.

Az ajtónál a dajka ült,
S ültében, lám, elszenderült
Egy ócska ládán idekint,
Álmában feje fel-le ing.
Orsa, jaj, rosszat sejt megint,
Ránéz, aztán körültekint,
De álmából, hallván a zajt,
A vénasszony most felriadt;
Keresztet vetve néz körül,
Aztán ismét elszenderül,
S álomba süppedve megint,
Ősz feje erre-arra ing.

Elérve lánya ajtaját,
A vén bojár csendben megállt,
S fülét a zárra hajtva ott,
Magában így gondolkodott:
"Nem! Nem! Leányom tiszta, szűz,
De ki íly csúf tréfákat űz,
Kígyólelkű szolgám, Szokol,
Rettenetesen meglakol!"
Ám most... ó, szégyen, szörnyüség!
Halk hangok ütik meg fülét!...


Első hang

Ó! Arszenyij, drágám, mi ez?!
Tegnap más voltál... Nem szeretsz?
Egész nap várlak - s már sietsz?...


Második hang

Ne sírj... Tudd meg, közelg a perc,
Midőn minden bút elfelejtsz.
Egy távoli, meghitt helyen
Boldogan élsz majd énvelem:
S ha ránkborul az éjhomály -
Kit átölelsz, nem szolga már.
Mióta a csernyec - tudod -
Atyádnak engem elhozott
S egy zacskó aranyat kapott -
Ó, másra nem is gondolok:
Szabadságra vágyik szivem -
De gyengéd hangod, kedvesem,
S angyali, fénylő, szép szemed
E börtönben bilincsre vert!
Elhagyni szülőföldemet -
Ezt tervezem - de csak veled!...
Járván az erdők rejtekén,
Merész társakra leltem én,
Lelkük acél - szikrázva peng,
Nincs törvény, mely számukra szent,
A béke ott poklot jelent.
S bár nékik adtam lelkemet -
Gazdag vagyok mégis - veled!...

A suttogás elhallgatott.
S ím, Orsa más halk hangokat
Hallott... ó, jaj... csókok neszét...
A düh most elveszi eszét,
Vadul beront s némán megáll:
Az ifju pár halottra vál...

A vén bojár most hátralép,
Lányára veti bősz szemét,
Tekintetük találkozik -
Vad, fájdalmas sikoly hasít
A csendbe - s elhal azután...
Aki hallotta, az talán
Ugy vélte, hogy e hang után
Ily sikoly több fel nem szakad
A szívből, honnan ez fakadt.
Aztán a tarka szőnyegen,
Mint súlyos, ősi holt tetem,
Tompán elterül valami...
Majd az úr hangját hallani
S az engedelmes szolgahad
Nagy zajt csapva összeszalad;
Rárontanak, megkötözik:
Az ifju nem ellenkezik.

Némán áll, mozdulatlanul,
Míg testét kígyóként vadul
Körülfonják a kötelek
S elönti a síri hideg.
Csak szíve, szíve ver nagyon,
Szégyen gyötri és fájdalom.

Elvezették az esztelent,
A léptek hangja messze cseng...
Csak Szokol maradt fent - s az úr
Az ajtóhoz lép szótlanul:
Utólszor néz a lányra s megy -
Fel sem sóhajt, meg sem remeg
És háromszor fordítja meg
A zárban kulcsát - s úgylehet,
A kulcs kezében reszketett...
Kitárta most az ablakot:
Az ég sötéten hallgatott -
Vad szirtek közt, a ház alatt
A nyugtalan Dnyepr harsogott.
S a szoba kulcsát vaskeze
Elszántan, hajította le:
A végzetes kulcs szállt, repült,
S a hűs habokban elmerült...

Sorsát imígy eldöntve már,
Ujjával a komor bojár
A hullámokra mutatott
S a szolga némán meghajolt...
Nem múlt el több, egy óra csak -
A házban már mind alszanak,
Ébren nem virraszt más, csupán
A zord úr bársonypamlagán.



II

The rest thou dost already know,
And all my sins, and half my woe,
But talk no more of penitence...
Byron.

A ház körül sokadalom;
Benn a kolostorudvaron
Orsa szolgái állanak.
Rézlándzsájukon ég a nap,
Hosszú sapkájuk peremén
Dús hódszőrből varrt cifra prém.
Övükbe tűzve tőr ragyog,
Meg-megvillan a drága tok.
Amott egy csatlós álldogál,
Jobbját az ifjú a bojár
Lován nyugtatja s elmereng.
A kengyelvas csörögve cseng,
S porzik, ha megrezzen a ló,
A piros nyeregtakaró,
Ugy elkopott a láb alatt.
A pompás szürke csupa hab,
Sörényét rázza - száll, lobog,
Patkójával toppant, dobog;
Zabláját harapdálja most
És hátáról a hűs, habos
Tajték lehull: olyan fehér,
Mint szűzi hó, ha földet ér.

A misének most vége lett,
A harangok felcsengenek;
Ének hallik s a kapuból
Indul a hosszu gyertyasor:
Lejő a lépcsőn az apát,
Megnyitva a papok sorát,
És mind az étkezőbe megy:
A szörnyű végítéletet
Egy szegény bűnös főre ma
Itt mondja ki a szent atya! -

Az étkezőben néma csend.
A falak mentén balra fent
Két asztal s székek félköre:
Jámbor barátok remeke.
Ragyog a szépenszőtt brokát;
A tágas, nagy ablakon át
Dús kévékkel tör be a fény,
Szikrákká hasad üvegén,
Ugy táncol a padló kövén.
A falon mindenütt csodás,
Mesteri, díszes faragás.
Ajtó felett aranykeret:
Benne szent arcok fénylenek.
Az alacsony mennyezetet,
Amiképp tőle telhetett,
Kipingálta egy jó barát...
Szánalmas mű!... S e pap Urát
S szent éltét lopta meg ezért!
Be kár az íly művészetért!...

Az asztal mellett egyedül
Lágy karosszékben Orsa ül.
Hallgat, komor a vén bojár;
Egy-egy játékos fénysugár
Csillan az ősz úr vállain,
Szakálla fehér szálain;
Az ablakon belengenek
A könnyű reggeli szelek
S fehér hajtincse megremeg.
Majd felüti komor fejét
S az ajtóra veti szemét;
Türelmetlen most már nagyon,
Ujja dobol az asztalon.

Igy ül magában a bojár
S a terem túlsó végin áll
Rabköntösben, háttal neki,
Bilincsbe verve Arszenyij.
Ifjú arcán nincs félelem,
Sem egyetlen oly érzelem,
Amely a lélekben terem
S kínban, vergődve tör elő,
Midőn a végső óra jő.
Talán az ellenség előtt
Akart mutatni íly erőt
S míg hűvös méltósággal áll,
Úgy véli, ezzel bosszut áll?
Vagy lelke mélyén hirtelen
Megértette önkéntelen,
Hogy az élők sorába, lám,
Felesleges láncszem csupán?...
Igy áll ott az ablak megett
S merengve nézi az eget,
Mely kéken, fénylőn integet;
És olykor mint a könnyü füst,
Vonják be fátylukkal ezüst,
Száguldó felhők az eget,
Árnyat vetve a hegy felett.
S amint kinéz az ablakon,
Ott künn egy fecske száll, csapong,
Fel-le cikázik, meg nem áll,
Aztán a kőpárkányra száll,
Alábúvik a kismadár
S elnyeli egy szűk repedés,
Majd felröppen az ég felé s
A fénybe vész ott messze fent...
A rab a tűnt időn mereng,
Midőn nem ismert szenvedélyt,
S a földön csak magában élt.
Megcsillan fénytelen szeme,
Csillog - de nem könnyel tele;
Ajkára mosoly ül ki és
E mosoly éles, mint a kés.

De most - léptek hallatszanak
S kusza, érthetetlen szavak;
Az ajtó nyílik... Ők azok!
Belépnek a komor papok.
Fejükön fekete süveg,
Kezükben gyertyák fénylenek.
Élükön az apát halad:
Gondterhelt, görnyedthátu pap,
Kinek nem világít a nap,
Ki nem lát negyven éve már;
De esze éles még, akár
Csak negyven évvel ezelőtt,
Igy jő - botja segíti őt,
Keresztet tart maga előtt;
S a kereszten fénylő, remek
Gyémántok, gyöngyök díszlenek.
Kezében botja, mint a hó,
Szín elefántcsontból való,
Fehér, olyan fehér, akár
A pompás, ősz papi szakáll.

Keresztet vetve ült le ott
S elévezették a rabot,
Aztán a vak egy csernyecet
Hívott elő: mint az ecet,
Oly savanyú, zord e barát...
Nevetve most a vén apát
Orsa bojár felé hajol
S két szót súg néki. Válaszul
Orsa bólintva helyesel,
Kérdésére ezzel felel.
Kezével int most az apát,
És ím, a zordarcú barát
Megérti, hogy ez mit jelent.
Mellőzve minden cifra, szent
Szót, kész vádakkal áll elő,
S így fordul a bűnös felé:
"Gyarló halandó, mit tevél!
A sátán és a szenvedély
Mézes ösvényre vezetett,
Hogy kettétörje életed.
Sok bűnöd volt, de mindazok
Közül ez itt a legnagyobb.
Földi bíró meg nem bocsát,
Ám van egy bíró odaát:
Ő irgalmas - színünk előtt
Bízd rá magad s kérleld meg őt!"


Arszenyij

Jövél, hogy halld gyónásomat.
Köszönöm! - Ám szándékodat,
Bevallom, fel nem foghatom!
Tetteimet, úgy gondolom,
Nélkülem is jól ismered,
De hogy ismernéd lelkemet?
Mert ha feltárhatnám neked
S megmutathatnám szívemet -
Belőle nem azt olvasod,
Hogy lelketlen gonosz vagyok!
A rend törvénye, jóllehet,
Istentől megszenteltetett -
E szív bent más törvényt követ,
Mely néki épp oly szent lehet:
Isten felment s ez ad erőt,
Bírámul nem hívom, csak őt.
Bűnös úgy lettem volna én,
Ha a méreg nem hat szegény
Gúnyámon át be szívemig,
De egyformán rendelkezik
A sors velünk: igaz, ruháim
Szegény szolga gúnyája, ám
Bennem is ég a hév, a láz -
Ember vagyok, mint bárki más!
S te is, te is, te vak öreg,
Ha csak álmodban lepne meg
E drága, égi arc, bizony
Irígyelnél engem nagyon;
S őrjöngve rászánnád magad,
Hogy tested, lelked bűnre add;
Ha rádvetné tekintetét,
Szörnyű esküd felejtenéd,
S egy szóért, csókért szívesen
Viselnéd kínom, szégyenem!...


Orsa

Ne emlékeztess rá! Elég!
Hiába már minden beszéd!...
Későn látom, ó, jaj nekem,
Kígyót neveltem keblemen!...
Fogadott só és lágy kenyér -
De megfizetsz most mindenért.
S cserébe néked én fogok
Fizetni, tudd meg, te konok,
Pogány, gaz fattyú! Szolgavér!
Megfizetek a lányomért!


Arszenyij

Igazad van... azt sem tudom,
Atyám ki volt, él-e vajon
S hogy hol és ki szült engemet?...
Mondják: már mint kisgyermeket
Vettél magadhoz, majd a rend
Ügyelt rám s őrzött idebent;
Négy fal közt így nevelkedett
Papi sorsra - egy kisgyerek!
E szent szókat: apa, anya -
Én nem hallottam itt soha.
Te kívántad így, gondolom,
Vélvén, hogy itt bent elszokom
Ez édes szóktól. Hasztalan:
Bennem csengtek mindúntalan.
De másutt láttam meg honom,
Másutt családom, otthonom;
Ah, itt hiába keresém -
Még sírjukra sem leltem én!
Ám hóhérkézre semmiképp
Nem adom társaim fejét,
Mindazt, mi bennük tiszta, szép,
Ne szennyezze be vér, mocsok:
Szolgádként éltem - így halok!...
Ó, nem, ne fenyegess, te vén,
Mitől is félnénk, te meg én?
Rád is vár már a síri rév...
Mit számít: egy nap vagy egy év?
Te mennybe jutsz, atyám, tudom,
S én pokolra - de egy uton!
Többé már egyikünk se rab...
Én kétszer voltam csak szabad:
Utoljára, lásd, ma vagyok -
S először, midőn nálatok
Imák s poros könyvek között
Tekintetem ki-kiszökött
E rétre, mely oly buja, zöld,
Hogy megtudjam, szép-e a föld
S hogy az ember rab vagy szabad
Létre kelt-é a nap alatt?!
S egy rémes órán, éjjelen,
Midőn a páni félelem
Az oltár elé kergetett
És ott mind arcra estetek,
Künn pedig villám csapkodott -
Elhagytam szörnyü házatok;
Elvetve félszet és csuhát,
Áldva a fagyos éjszakát,
Feledtem sorsom s mind a bajt,
Bátyámnak híván a vihart,
Gyönyör csapott meg, éj szele,
Ah, szálltam, volna el vele!
Szemem a felhőkhöz tapadt
S elkaptam a villámokat!
Viharzó szívem akkor ott
Az orkánnal barátkozott:
Cserébe érte, sztárecem,
Mit adhatnál te énnekem?...


Apát

Nem érdekelnek álmaid,
Rabként nem azért állsz ma itt!
Más, szörnyű vád van ellened
S a törvény mond ítéletet.
Halljuk hát, kik voltak azok
A rablók és orgyilkosok,
Akiknek rémes tetteit
Vér mossa és árnyak lepik,
Akikkel te oly becstelen
Szökést terveztél, esztelen.


Arszenyij

Őket én meg nem nevezem!
Ó, nem! Nevük meghal velem.
Mély titkukat - nem az enyém
Híven, örökre őrzöm én,
Míg csak a föld be nem fogad,
Mint egybeforrt barátokat.
Tűzzel, vassal fogsz kínzani -
Egy szót sem fogok vallani,
S ha feltör belőlem csak egy
Futó sikoly - tudd meg, öreg -
Kitépem gyarló nyelvemet!...


Szerzetes

Konokságod már hasztalan,
Órád ütött, boldogtalan!
Jobb hát, ha vallasz, te botor,
Mert vagy menny vár rád, vagy pokol
A síron túl, s örökre ám!...


Arszenyij

Halld hát, álom borult reám
Az este. Majd egyszerre csak
Hallok közelgő hangokat:
Ó, ismerős, kedves beszéd,
S mintha látnám fénylő szemét.
Ám felriadván hirtelen -
Nincsen mellettem senkisem...
Keblemben élnek, jaj nekem!
Mint pecsét, élnek szívemen,
Őket el nem feledhetem,
Perzselnek s adnak új erőt...
A poklom - ők, a mennyem - ők!
Emlékükre - semmi e lét
S az öröklét sem lesz elég!


Apát

Hallgass, pogány, szót sem tovább!
Borulj le, sírj, rebegj imát
És szállj magadba... Mert gazul
Elhagytad őt - ítél az Úr!
Imádkozz...


Arszenyij

Ó, ne mondd, atyám!
Halált az Úr nem küld reám.
Nem ő hoz íly ítéletet,
Csupán ti, földi emberek!
Ám hozzanak rám száz halált -
Azért ők nem élnek tovább,
Ha jövendőm el is veszik,
Helyettem le nem élhetik.
Igaztalanul ontva vért -
Egy eszét vesztett ifjuét,
Véremben e kihűlt szivek
Soha fel nem melegszenek.
Ez árva sír, e jeltelen -
Hisz éltük nem volt szent sosem -
Gyenge lábuknak ég fele
Nem lészen újabb lépcseje;
S imbolygó árnyam odafent
Nem nyitja meg nekik a mennyt!...
Én a sírtól nem rettegek:
Mondják, oly csendes és hideg,
Minden gyötrelmet eltemet -
De fáj itthagynom éltemet!
Ah, hisz még oly ifjú vagyok!
Emlékszel, vagy már nem tudod,
Mi volt az ifjuság, a vágy -
Midőn a szív gyűlöl s imád
És forrón, hevesen dobog,
Látva a mezőt, a napot
A nagy toronyból, hol a szél
Üdén megcsap s olykor a mély
Hasadékba szorulva be,
Ismeretlen hon gyermeke,
Kicsíny galamb lapúl, remeg,
A vihartól rettenve meg?...
S ha néked már a drága fény
Gyűlöletes... te vak, te vén,
Ha ki is hűlt már agg szived...
Hát aztán? Éltél már, öreg,
S így van mit elfelejtened,
Te éltél - s én nem élhetek!...
Megszakítva pogány szavát,
Ekkor felállt a vén apát,
És háborogtak a papok,
Látván, míly büszke és konok,
S nem hajlította meg a sors -
Majd itt is, ott is röpke, gyors,
El-elhalkuló suttogás
S egy szó hallik: "kínvallatás".
Közönnyel nézve ezalatt
Rendületlenül áll a rab.
Igy vár a zátonyra vetett
Kicsíny ladik, ha megrekedt;
Gazdátlan, mozdulatlan áll,
Míg felkapja megint az ár.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

...Virrad. A mezőn néma csend,
Ezüstösen csillogva fent,
Mint fátyol leng a sűrü köd
Az alvó Dnyepr folyó fölött.
S a ködön át a nagy hegyek
Lejtőin magas fenyvesek,
Árnyuk a víz szinén remeg,
Alig-alig szürkéllenek.
S a sűrű fenyvesek felől
Felhősereg tör most elő,
Belőlük tűzként fellobog
A hajnalpír és megragyog
A kereszt a kolostoron;
A magas tornyon és falon
S a festett, szép kapuzaton
Oly fénylőn, tisztán, ragyogón,
Mint ifjuságunk mámora,
Játszik a napfény aranya.

Hallván a harang bús szavát,
Misére mennek az atyák;
Tömjénfüst száll, felhőt kavar
És harsányan felzeng a kar...
Most szolga fut be hirtelen
S az agg apát mellett terem,
Valamit súg; a vak öreg
Megrezzen s szól: "Fuss hát, ereggy
A sekrestyéshez: vallja be,
A kulcsok nála vannak-e?!"
S reszketve az oltár mögül
A sekrestyés előkerül:
Lám, ő nem vétkes semmiben,
Nem hiányzik egy kulcsa sem!
Fel-le szaladnak a papok,
Tűvé tesznek minden zugot
És felhangzik mindúntalan:
Ah, megszökött! de ki? hogyan?
Lemennek mind oda, ahol
Rabláncon tengett a fogoly
S a rejtélyen töprengenek
A szentéltű szerzetesek!...

Belépve, meglátták legott
Az elfűrészelt ablakot,
S a porban lenn, az árkon át
Különböző lábak nyomát
Látták huzódni és a kert
Homokján csorba tőr hevert;
A nyírfán az ablak alatt
Odakötözve egy szakadt
Lengyel selyemöv csüng alá,
Erős csomókkal kötve rá.

Buzgón követve a nyomot,
A Dnyeprhez értek - s lám, amott
A zátonyon mit látni hát:
Egy ellökött ladik nyomát
S a nádvesszőkön a szakadt
Öv egy foszlánya fennakadt,
Egyik vége a vízbe ér,
Meg-meglobogtatja a szél.

"Megszökött! - s ki szöktette meg?
Isten nem - csak ember lehet!...
S honnan hívott cinkost elő?
Lám, míly szörnyű nagy bűnös ő!" -
Összegyűlve a szent papok
Kara eképp sopánkodott.



III

'Tis he! 'tis he! I know him now;
I know him by his pallid brow...
Byron.

Tél van! A hóból fekete
Fatörzsek nyúlnak ég fele,
Hajlongva mint kisértetek
A befagyott Dnyepr felett
Bágyadtan csillan meg a fény
A jég áttetsző üvegén;
Hó fútta be az árkokat,
Odujához egy nyúl szalad,
Majd ugrándozva áll tovább,
Otthagyva kúsza lábnyomát.
És olykor a vak éjen át
Riadt kutyák vonítanak,
Mert valahol a kert alatt
Sovány farkas jár éhesen
S ha csend űl lent a réteken,
A messzeségből hallani,
Mint koppannak meg lábai,
Hegyes foga csattog, zörög -
Esténként a bokrok között
Száz fénylő szempár reszket és
Világol mint megannyi mécs...

A vad téltől meg nem riad
S egy nap - alig hogy megvirrad
Orsa bojár parancsot ad:
Kifenni szablyát, kardokat
S nyeregbe mind a szolgahad!
És elterjedt mindenfele,
Hogy Litva felkelt, serege
Betört a honba, vakmerőn
Nyargalnak az orosz mezőn.
Az udvartól most száz futár
Száguld körül: Minden bojár
Állítsa hadba századát -
A halál ülje vad torát!

Orsa bojár most lóra száll,
Kezével int, s zajt csapva - bár
Sírnak a nők, a gyermekek -
Nyeregbe pattan a sereg,
Keresztet vet mind és urát
Követi a nagy kapun át;
Keresztet ő nem vet csupán,
A hallgatag bojár, pogány
Tatár urak módján - amint
Házához ér, ő nem tekint
Az égre, csak e lak fele,
Hol gond nélkül telt élete
S most nem jár csak az éj szele,
S az ajtót, hol se kulcs, se zár,
Olykor meg-megrázza, akár
Kis bölcsejét anyai kar -
Vadul dalolva a vihar!...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Gyorsan elmúlt az ütközet,
Vérrel festé a földeket...
Az elhullott lovak között,
Kicsorbult kardok és törött
Kopják közt egy lovas halad,
Fürkészve néz, keres, kutat:
Hol leszegve fejét, lapul
A ló nyakához szótlanul,
Hol kengyelbe áll, hajladoz...
Ki ő? Nem lengyel s nem orosz -
Habár lengyel ruházatot
Visel, melyen ezüst ragyog...
S kezében lengyel szablya leng -
A ló hátán koppanva peng!
Ám barna, magas homlokán
S szemén, amelyben fény meg árny
Egymással küzdve húny s lobog,
Csaknem biztosan láthatod,
Hogy benne tatár vér csörög...
Se nem ifjú, se nem öreg.
Ám arcát vizsgálva, melyen
Elömlik ama névtelen,
De élő szépség s ama fény,
Bús gondok szőtte szövevény,
Arcát, mely földi kínba vert
Lelkének oly hű tükre lett,
Melyen, mi jó s rossz, megjelen,
Mint fény s homály az üvegen -
Az ember, óh, mindent megért:
Többet gyötrődött, mintsem élt.

A völgy felett magas halom
S odafenn a domboldalon
Hatalmas tölgy terpeszkedett,
Szeszélyesen ereszkedett
A domb fölé a sűrü lomb,
Mindent sötét sátrába vont. -
A harc fellángolt - s vége volt.
Mindenfelé ezernyi holt,
Kit felkoncolt a tőr, a kard,
Borítja a dombot, ugart.
A hó most vértől vörösen
Fekszik a szántóföldeken,
A tölgy kérge is felhasadt
Az ádáz ütközet alatt
És csupa vér köröskörül,
Mintha friss sebek mélyiből
Fakadt volna ez ősi fán...
Az utas most felmegy lován
A dombra, ott végül leszáll
S eképp tünődve álldogál:
"Ez az a hely - itt kell legyen
Holtan avagy elevenen...
E tölgyfához támaszkodott,
Tombolva úgy vagdalkozott
A vad öreg - itt láttam őt,
Igaz, egy percig csak - vagy öt
Harcossal vítt, verekedett -
Életéért, Litva, neked
Alaposan megfizetett!...
Jól láttam onnan messziről,
Kardját ő mint emelte föl,
Háromszor sujtva le vele
S ahányszor fellendült keze,
Vér freccsent szét mindenfele...
Várván a negyedik csapást,
Nem láttam aztán semmi mást -
De nem futott át a mezőn!..."
S ekkor egy hang szólt reszketőn,
Odalépett s látta: "Ez ő!"

Felemelé vérző fejét
S elcsukló hangján így beszélt
A földön fekvő gyenge agg:
"Felismerlek! Tudom, ki vagy!
Az idő nem másítja meg,
Sem az idegen viselet
E baljós, rossz tekintetet
S nem törlé le a bűn jegyét,
E homlokon még bélyeg ég.
Habár már ásít rám a sír,
Felismerlek, lásd, Arszenyij!
Ajkadnak álnok vonalát
S rajta a kígyó mosolyát!
A hangod is felismerem,
Lám, hasztalan az idegen
Beszéd, amellyel, úgy lehet,
Ellepleznéd kilétedet.
Általlátom szándékaid,
És jól tudom, miért vagy itt!
De ki e honnak hű fia,
Vitézül kell meghalnia.
Bár kéjjel néznéd, áruló,
Örök álomra záruló
Szememben a bút, borzadályt...
De tudd meg: egy cseppet se fáj
Szivem az elszállt életért -
Csak hogy téged utól nem ért
Bosszúm: szivem ezért sajog -
Hogy kardot nem ragadhatok,
S hogy e kar, mely vítt, meg nem állt,
Könyékig lengyel vérbe vájt,
Nem mért reád méltó halált!..."

"Öreg! Felejtsd emlékeid...
Pillants most e kebelre itt:
Engem nem sebzett nyíl, se kard,
De a bú férge összemart!
Rég megbosszultak tégedet -
Ki és hogyan, lásd, egyre megy!
Azt mondd meg most, kérlek, nekem,
Leányodat hol lelhetem?
Bár most közéjük tartozom -
Néked esküvel fogadom:
Megmentem én, még mielőtt
Az ellenség eléri őt!" -

- "Pattanj lóra, vágtass haza!
Se éjjele, se nappala -
Étlen-szomjan epedve rég
Ott várja, várja kedvesét!
Siess... én mindjárt meghalok,
A sértett atya már amott
Nem rémít majd, csak a halott!"
Szólt volna még, de nem tudott,
Nyelve egyszerre megmeredt,
Még intene, de nem lehet -
Összetapadtak ujjai.
Szemén a halál árnyai,
A homlokára éj borult,
Majd arcával a földre hullt;
Egyet hördült még s elterült -
Lelke testéből elrepült!

Arszenyij most melléje lép,
Széttárja karjait, fejét
Megfogja és felemeli:
Fehér, törtfényű szemei
Sarkában két könnycsepp ragyog
Ugy égnek, mint a csillagok.
Nyugodt arcán már nem terem
Se gondolat, se érzelem:
Szépsége rejtelmes, akár
Maga a rejtelmes halál.

Sokáig állt s gondolkodott
Szivében bűnbánattal ott
Az ifjú: hasztalan adott -
Ő nem kapott bocsánatot!
Csendben széttárta a halott
Keblén a kaftán szárnyait:
A sok seb véresen virít,
S alvadt, sötétlő vérpatak
Kígyózik a szive alatt.
Kezét a szívre tette most:
Még reszketett az ín, a rost,
S arra gondolt önkéntelen,
Mint dúlt végig e féktelen,
Forró szívben a szenvedély,
Még akkor is, midőn a mély,
Bús szemre már leszállt az éj...

Az óra már alkonyra jár
És Arszenyij most lóra száll,
Sarkantyúja szügyébe vág
S gyors ugratással áll odább,
A harc végzetes színterét
Elhagyva már... Az esti rét,
E széles, fényes takaró
Borul mögé; a tiszta hó
A tűnő fényben felragyog,
Ezer tűzben villog, lobog. -
Előtte az ég peremét
A jólismert erdő sötét
Fái szegik s ő ott halad
A mély csendben a fák alatt;
Ha hangosan horkant a ló,
Az ágakról - mind csupa hó -
Lomha holló, e sztyeppi táj
Ura rebben fel s tovaszáll,
Véres csőrének hajlatát
Tisztítva, ül más fára át.
A távolban farkas üvölt:
Mohó falkákban futva tört
A végzetes harctér felé -
S a sztyepp e zajt is elnyelé...
A fenyők és a nyír fehér
Ágairól porzik a dér,
Áttetsző hósátor lebeg
A száguldó feje felett;
S olykor - tán hozzáérhetett
Sapkája, karja - homlokát
Ezüst por lepi be... s tovább
Vágtat töprengve Arszenyij,
Repülve, szállva, mint a nyíl -
A vad vágtán kifúl lova,
Süppedezve rohan tova...
Ó, szörnyü út!... Füstöl szügye -
Hajtja, hogy gyorsabban vigye:
Csupa vér, tajték oldala!
De ím, a cél... A ház fala
Feltűnik a hegyek mögül
A Dnyepr magas partján - körül
Palánkok, kunyhók, udvarok
Nyájas körben szoronganak,
Tarkálló tömegük felett
Mint kísértet, égnek mered
Némán, mogorván egymaga,
A vén bojár kihalt laka!...

Megáll a ház nagy udvarán.
Sehol senki... dögvész talán,
Avagy éhínség pusztitott?
Leszáll a lóról s megy gyalog...
Játszadozó kisgyermekek
Riadtan nézik, ki lehet
E sápadt, furcsa jövevény,
Csodálkoznak viseletén;
S amint a tornác lépcsején
Az ifju szembejő velük,
Elfutnak sírva, hűlt helyük...
Belép a házba - mindenütt
Éj van, sötétség, zárt redőny,
Recseg a padló s az edény
Kongva csörren a polcokon;
A réseken be-beoson,
Széles sávokkal fonva át
A nagy kemence oldalát,
A hűvös, fehér napvilág!

S ím, látja a homályon át
A lépcsők rozzant, vén fokát;
Csak úgy suhan, repül tovább.
Fény villan s megpillantja ott
A jégbe fagyott ablakot,
Mely már oly régen áll nyitott
Szárnyakkal és alatta, ó,
Dermedt halmokba gyűlt a hó...
Ismerős hely! Tovább rohan...
Balra az ajtó - zárva van.
Mintha csak vér borítaná,
Zárja rozsdásan csüng alá;
Kirántja övéből a kést -
És felfeszíti rajt a rést:
Csikordul és lehull a zár...
Az ajtót belöki s megáll,
Majd szívszorongva nézve szét,
A lányka szobájába lép.

Kezét remegve nyújtja ki,
Szemével szemét keresi,
Súgva szólítja, kedvesen -
Nem szól, nem felel senkisem!
De lám, mintha még délelőtt,
Vagy tán csak egy óra előtt
Kelt volna fel, lágy fekhelye
Oly gyűrött: itt pihent feje,
Itt szőtt gyermeki álmokat -
Közelebb lép: a fodrokat,
A fínom csipkét fekete,
Vastag porréteg lepte be,
S a függönyt - drága, dús brokát
Pókhálók fonják át meg át...

S ekkor az ablak üvegén
Betört az arany esti fény,
Játszva a szoba szőnyegén;
Lehajtá most fejét szegény...
Majd megrázkódva felszökött
És feljajdult és felnyögött,
Mint akit a vipera mart...
Ah, immár mást nem is akart:
Bár halna meg egy perc alatt,
Gyorsabban, mint a gondolat!...

Lábánál csontok halmaza,
S egy vak, sárgálló koponya
Örök és néma mosolya -
Ó, jaj, e látvány iszonya...!
A márványfehér vállakat
Diszítő pompás hajfonat
Most szétbomolva megtapadt
A csonton... s a bordák alatt,
Ahol oly forró, tiszta, hív
Szerelemtől égett a szív -
Vérben, étlen tengődve rég
Nyüzsgött a pondró, síri nép.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

"Akit szerettem - itt van, itt!
Hideg porát, hűlt ajkait -
Ajkamon égtek estelen -
Nem fűti érzés, szerelem,
S már csak a hűs föld öleli.
Lelke, a szépséggel teli,
Más létbe szállt át s messze, szent
Tájon járja a végtelent.
Mulandó váza idelent
Vádlón, kínzón mered reám!
Mint viruló ifjú leány
Halt meg: könnyen? kínlódva még?
Mikor? hogyan? tudja az ég!
Atyja - ellenségem nekem:
Tanúja ím, e holttetem,
Mely még nyughelyet sem kapott,
S titkáról csupán én tudok!

Bűnös vagyok, gonosz - de mért
Kell így lakolnom bűnömért!?
Se itt, se túl már nem lehet
Meglelnem őt, szerelmemet...
Válásunk: szörnyü pillanat -
S már vége, vége nem szakad.
Ha még megeshetnék velem,
Hogy kitárul nekem a menny,
Esküszöm, nem lépnék be én,
Míg ott fenn meg nem kérdeném:
Hová lett éltem tűnt ege
S a szentek közt meglelem-e?
Teremtőm! Ó, add vissza hát
Szemét, ajkát, lágy mosolyát,
És hangját, azt a kedveset,
Mely álomnál is édesebb -
A hangját add vissza nekem...
Másképp mit ér a föld s a menny?
Nélküle éltem kék ege
Szentély, melynek nincs istene!...

Számomra egy maradt csupán:
Megyek! - hová? ó, jaj, talán
Nem mindegy, merre, merre már?
Im hűlt pora - ő messze jár!
Elmegyek hát örökre én,
Nem vár se cél, se tett, se fény,
Csak búm viszem az éjen át,
Hó fujja be lábam nyomát!"...

1835-36

Mándy Stefánia fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése