2010. november 26., péntek

Elköltöztem!

Új helyre költöztem!
Őszintén remélem, továbbra is benéztek hozzám.




Viszontlátásra!

2010. november 21., vasárnap

Wass Albert : Szegény vagyok

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

Márai Sándor : Az égen fönn megáll a Hold

Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.

Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.

Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.

Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.

Wass Albert: Talán

Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.

2010. november 16., kedd

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sohasem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba.
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld, rejtekekbe
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
adatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak az Istent,
ki benned végülis fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

Gyurkovics Tibor: Ars poetica

Nem akarok érdekes lenni,
csak egyszerű,
a tárgyak éleihez
és szögleteihez hű.

Bizonyosat akarok mondani,
mint a matematika,
bemérni magam az éj
hajlataiba.

Négy és ötszögű ábrák
rácsai közé,
mielőtt a fejem a pára
elgyötörné.

Tudom, hogy vonalak
és pontok
alkotják azt,
amit mondok.

Gyurkovics Tibor: Hajnal


Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.
A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.
Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szívem!
Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.
A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.
Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem bírom el:
gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket,
el kell, hogy bírja a vállad,
mindent, amit szeretek:
örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szívet, falevél-alakút.
Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha Te élnél
helyettem egy életen át.

2010. november 11., csütörtök

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Gárdonyi Géza: November


A kertember járok, és szomorú vagyok,
szomorú, mint a fák, s a hervadt virágok,
Az egész föld olyan árva, oly elhagyatott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyék-mozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kél föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett;
fiatal ákácfám két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett;
kék pohárkáit a hajnalka kitárta,
s mézét a zümmögő méheknek kínálta;
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak;
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt az Isten kedves birodalma.

Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek jöttek,
s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
kerítésemről a hajnalkát letépték,
összerongyolták a lugasom palástját,
koldussá csúfiták a jó kis ákácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóim aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.

S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak;
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany páncélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán,
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden föltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya, aki nem hisz a halálnak,
s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök;
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobába',
csak ez a sarokban guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány - hátul vagy előtte -
belebűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.

De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában;
aztán megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.

Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagyálmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...

Rainer Maria Rilke: Őszi nap


Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

(Fordította: Tandori Dezső)

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez , részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek felém.

2010. november 9., kedd

Radnóti Miklós: S majd így tűnődöm

Radnóti: Három hunyorítás (részlet)

Radnóti Miklós: Mivégre

Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak, balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél? –
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
„Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.