Még nem volt hajnal, de az éjszakát már lustán ringatta a nagy folyó.
A csillagok mintha álmosan hunyorogtak volna, s a partra vetődő hullámok is némán folytak vissza a mederbe, mintha felesleges lett volna minden locsogás a szürkület előtti idő ezen tétova óráiban.
Hold nem világított, így nem volt árnyék, de árnyék volt az egész világ, s a csónakot alig lehetett meglátni, félig a homokban, a lapos öbölben.
A parton két ember hajladozott, s amikor már majdnem teljesen vízre tolták a csónakot, a nagyobbik megszólalt:
- Ülj be, majd én ellököm...
A csónak rácsusszant a vízre, s a magasabb ember is leült.
- Majd én evezek. Nem fázol?
- Kicsit...
A part újra néma magányos maradt, mintha a virradatot soha várni nem lehetett volna, mert a csónak magával vitte a két embert az itt-ott felcsillanó hullámok láthatatlanságába.
Az evező alig hallhatóan kanalazott, és a fiú arra gondolt, okos dolog volt-e már apját harmadszor rábeszélni erre a veszedelmes kirándulásra.
Most már fázott és meg-megborzongott.
Karjait erőtlennek érezte, és nem nézett hátra, mert az ijesztő, sötét falat látni úgy sem lehetett volna.
- De - háromszáz pengő nagy pénz...és a sötétség jó, mert kevesebbet lehet majd látni a mélységből és a magasságból...
Igen, Jancsi a túlsó oldalról kileste a fiókákat, amikor hajnalban kiültek a párkányra, és a szülőket várták. Úgy látta, hárman vannak: fejenként egy százas...
Így lehetett számolni a háromszáz pengővel, ami nagyon nagy pénz. Az öreg lovat el lehet adni, és másikat venni: még csizmára is marad...A kötél ugyan nem új, de ha a kútásót elbírja...A kútásó szegről-végről rokon, hát az új kötelet is odaadhatta volna, de azt mondta, hogyha őt elbírja, aki nyolcvan kiló, hát elbírja Jancsit is, aki negyven sincs. Legyen egészen nyugodt.
Jancsi azonban nem nyugodt. Azt talán nem lehetne mondani, hogy fél, de fázik és borzong. Majd utána jó lesz, de most még nem jó. Így volt tavaly is és tavalyelőtt is, bár akkor pár kilóval könnyebb volt.
Aztán megint a pénzre gondolt...a három ropogós százasra. A láda már kész...ebbe rakják a fiatal baglyokat, és kocsin viszik a patikába, mert a patikus rokona veszi meg a baglyokat. Apja pálinkát kap, amitől dúdolva hajtja majd a lovakat hazafelé. Akkor már jó lesz minden...
Megtapogatta zsebében a villanylámpát, és alig vette észre, hogy a csónak kicsúszott a homokra.
- Na - mondta az apja -, te csak a zsákot vidd.
Kanyarogva ballagtak felfelé az emelkedő parton, amelynek folytatása volt a hatvan méter magas, meredek fal, s ennek közepe táján a barlang, amelyben a nagy baglyok, az uhuk fészkeltek. A tetőt hátulról lehetett csak megközelíteni, s onnan lehetett leereszkedni.
Amikor felértek, Jancsi leült egy lapos kődarabra, apja pedig a kötelet hurkolta egy vadkörtefához. Aztán ő is leült.
Nagy volt a csend. A csillagok megritkultak, a folyó felett hamvas köd szállt.
- Még meggondolhatod - mondta apja, aki máskor mindenben parancsolni szokott -, én nem erőltetlek...
Jancsi nem válaszolt, mert bántotta apja tétovasága. Minden alkalommal neki kellett kierőszakolni a fiatal uhuk kiszedését, aztán apja úgy beszélt, mintha ő parancsolta volna. A pénzzel pedig enyhén zsugoriskodott.
- Hát ezt okosan csunáltuk - mondta tavaly is hazafelé, s Jancsit bántotta apja utólagos hetykesége.
Igen, Kis-Magyar János fuvaros nem volt hős, és a maga módján szerette is a fiát, de nem volt mentes ilyen emberi gyengeségektől. Egyébként jól megvoltak apa és fiú, mert Jancsi anyja már nem élt, s az asszonyi munkák egy részét is a fiú végezte. Időnként öreganyja jött főzni, baromfit ellátni, takarítani: hiába biztatta fiát, hogy házasodjon meg. Kis-Magyar János halogatta a dolgot, mert az özvegyi állapotot elég kényelmesnek tartotta, és úgy látta, a fiú sem vágyik mostoha után. Meg is voltak apjával csendes békességben, és ritkán fordult elő - mint például most -, hogy apját egy kicsit elítélte.
"Aki apa, az legyen mindenben apa" - gondolta tavaly is és most is, ott a hegytetőn, amely szörnyű falként szakadt le meredeken a folyóba.
Igaz, a kisuhuk kiszedése Jancsi eszméje volt, amire nem biztatta senki, s a patikus is csak annyit mondott, hogy egy ilyen vadászbagolyért bárki megadna egy százast...
Először az apa komolyan ellenkezett, de a pénz őt is levette a lábáról. Másodszor már könnyen hagyta magát rábeszélni, és most világosan látszott, hogy csak éppen a felelősséget tolja a fiára, és mélyen meg lenne sértve, ha Jancsi azt mondaná: meggondolta a leszállást, és igenis, fél...
De Jancsi nem szólt egy szót sem. Jancsi már a hatvanméteres mélység fölött érezte magát, aminek rettenetes szívása már előre a gyomrában kavargott.
Hiszen a kis baglyokat nappal is ki lehetett volna szedni, de odacsődült volna a fél falu, s ezt a könnyű pénzszerzési lehetőséget más is megirigyelhetné. Azonkívül jó volt a derengő sötétség, amely alatt mégsem látszott annyira az ijesztő mélység.
Jancsi összeszorította a száját.
Megkötötte? - suttogta rekedten.
- Meg...
- Hát akkor fogja meg, édesapám...
- Fogom...
Jancsi belépett a hurokba, kiült a szikla szélére, és mászni kezdett lefelé.
- Eresztheti!
A kötél a körtefa kiugró gyökerén és az oromszikla vájatában kezdett csúszni lefelé, és idősebb Kis-Magyar János most esküdött meg harmadszor, hogy ez az utolsó, de a legutolsó eset, hogy fiát erre az útra engedi.
- Jól mégy?! - kiáltott.
- Csak eressze!
- Hogy az a jó isten... - lehelte az apa, mert fia teljes súlyát érezte a kötélen.
A meredek falon bokrok voltak, egy-egy kis párkány, és Jancsi fogódzott, ahol lehetett, de súlyán ez alig könnyített valamit. Alatta derengő, kavargó mélység. A fiú nem akart lenézni, mégis lenézett, s arra gondolt, ha a vízbe esne, talán nem is ütné magát agyon.
- Hol van már az a rohadt barlang?
A kötél lassan csúszott Jancsival lefelé, s egy kis megnyugvás volt, amikor a lábai széles párkányra értek. A fiú leguggolt.
- Elég! - kiáltotta, és bemászott a szoba nagyságú barlang homokos előterébe. Ott leült, és szívét hallgatta, amely úgy dobogott, mintha egy ló vágtatna a hegytetőn.
Kibújt a hurokból, ledobta válláról a nagy zsákot, sóhajtott kettőt-hármat, aztán felállt, és felkattintotta a zseblámpát. Ekkor a barlang mélyén megsuhant valami, s egy nagy szárny úgy pofon csapta a fiút, hogy majd hanyatt esett...aztán a folyó felett eltűnt a sötétségben valamelyik öreg uhu.
- Azanyád - rémüldözött a fiú -, jó hogy a szemem nem vágtad ki! - De kissé meg is nyugodott, mert most már tudta, hogy csak a fiókák maradtak a barlangban. - Három. Jól láttam! - örvendezett Jancsi szívszorongató perceiben, amint meglátta a sarokban a zseblámpa fényében pislogó, már majdnem anyányi három fiókát. - Három. Talán már röpülnek is... - S a zseblámpa fényével vakítva a három kisuhut, megközelítette őket. - Ne féljetek - suttogta, és egyenként a zsákba erőszakolta a kapálódzó madarakat -, ne féljetek, nem lesz semmi bajotok...
Bekötötte a zsákot, nyakába akasztotta, és hátára vetette, aztán belépett a hurokba, és megrántotta a kötelet, mert mintha már derengeni kezdett volna, és a gyomra újra felkavarodott, ahogy lenézett a mélységbe.
- Húzza! - kiáltott tompán.
- Várj...
A kötél rángatódzott, de nem indult, és a fiú elsárgult, mert ez a rángatás azt jelentette, hogy a kötél megakadt valahol. Sziklahasadékba szorult vagy valami gyökér alá.
- Próbáld meg lefelé húzni! - kiáltott apja, és ez a kiáltás is tompa volt, mint a fulladás.
De lefelé engedett a kötél, pedig a fiú keze úgy reszketett, mint a kétségbeesés motollája. A mélységben csobbant valami.
- Húzom! - kiáltott újra az apa, és a fiú kiállt a párkányra, és egész teste reszketett, amikor a kötél megfeszült, és akadálytalanul vonszolódott felfelé.
Aztán a kötél megint elakadt, és Jancsit kiverte a halálos veríték. Egy kis bokor tövének vetette a lábát, egy másikban megkapaszkodott. Apja már alig volt öt-hat méterre.
- Most rángassa!
Az apa óvatosan meghúzta a kötelet, s az újra megindult. Hallotta apja sóhajtását, és látta arcán az eltorzult rémületet.
De a kötél ment felfelé, s amikor Jancsi kikapaszkodott a mélység peremére, úgy rogyott össze, mint akit letaglóztak.
Apja kiakasztotta nyakából a zsákot, aztán szelíden a hóna alá nyúlt, s elhúzta a vadkörtefa alá. Aztán odadűlt a fiú mellé maga is.
Sokáig hallgattak, aztán az apa magához húzta a kötelet.
- Ide nézz, fiam!
A kötelet valami éles szikla elmarta, s alig tartotta már néhány foszlány. Jancsi az utolsó pillanatban ért a párkányra.
- Látod?
- Látom, édesapám. Öreg volt már a kötél.
- Löhet - mondta az apa, és reszkető kézzel a mélységbe mutatott -, hanem oda - és elcsuklott a hangja -, oda többet nem mégy, isten engöm úgy segéljön! - És a szeme elkönnyesedett.
Aztán elindultak lefelé, és Jancsi most megint nagyon megszerette az apját.
A csillagok mintha álmosan hunyorogtak volna, s a partra vetődő hullámok is némán folytak vissza a mederbe, mintha felesleges lett volna minden locsogás a szürkület előtti idő ezen tétova óráiban.
Hold nem világított, így nem volt árnyék, de árnyék volt az egész világ, s a csónakot alig lehetett meglátni, félig a homokban, a lapos öbölben.
A parton két ember hajladozott, s amikor már majdnem teljesen vízre tolták a csónakot, a nagyobbik megszólalt:
- Ülj be, majd én ellököm...
A csónak rácsusszant a vízre, s a magasabb ember is leült.
- Majd én evezek. Nem fázol?
- Kicsit...
A part újra néma magányos maradt, mintha a virradatot soha várni nem lehetett volna, mert a csónak magával vitte a két embert az itt-ott felcsillanó hullámok láthatatlanságába.
Az evező alig hallhatóan kanalazott, és a fiú arra gondolt, okos dolog volt-e már apját harmadszor rábeszélni erre a veszedelmes kirándulásra.
Most már fázott és meg-megborzongott.
Karjait erőtlennek érezte, és nem nézett hátra, mert az ijesztő, sötét falat látni úgy sem lehetett volna.
- De - háromszáz pengő nagy pénz...és a sötétség jó, mert kevesebbet lehet majd látni a mélységből és a magasságból...
Igen, Jancsi a túlsó oldalról kileste a fiókákat, amikor hajnalban kiültek a párkányra, és a szülőket várták. Úgy látta, hárman vannak: fejenként egy százas...
Így lehetett számolni a háromszáz pengővel, ami nagyon nagy pénz. Az öreg lovat el lehet adni, és másikat venni: még csizmára is marad...A kötél ugyan nem új, de ha a kútásót elbírja...A kútásó szegről-végről rokon, hát az új kötelet is odaadhatta volna, de azt mondta, hogyha őt elbírja, aki nyolcvan kiló, hát elbírja Jancsit is, aki negyven sincs. Legyen egészen nyugodt.
Jancsi azonban nem nyugodt. Azt talán nem lehetne mondani, hogy fél, de fázik és borzong. Majd utána jó lesz, de most még nem jó. Így volt tavaly is és tavalyelőtt is, bár akkor pár kilóval könnyebb volt.
Aztán megint a pénzre gondolt...a három ropogós százasra. A láda már kész...ebbe rakják a fiatal baglyokat, és kocsin viszik a patikába, mert a patikus rokona veszi meg a baglyokat. Apja pálinkát kap, amitől dúdolva hajtja majd a lovakat hazafelé. Akkor már jó lesz minden...
Megtapogatta zsebében a villanylámpát, és alig vette észre, hogy a csónak kicsúszott a homokra.
- Na - mondta az apja -, te csak a zsákot vidd.
Kanyarogva ballagtak felfelé az emelkedő parton, amelynek folytatása volt a hatvan méter magas, meredek fal, s ennek közepe táján a barlang, amelyben a nagy baglyok, az uhuk fészkeltek. A tetőt hátulról lehetett csak megközelíteni, s onnan lehetett leereszkedni.
Amikor felértek, Jancsi leült egy lapos kődarabra, apja pedig a kötelet hurkolta egy vadkörtefához. Aztán ő is leült.
Nagy volt a csend. A csillagok megritkultak, a folyó felett hamvas köd szállt.
- Még meggondolhatod - mondta apja, aki máskor mindenben parancsolni szokott -, én nem erőltetlek...
Jancsi nem válaszolt, mert bántotta apja tétovasága. Minden alkalommal neki kellett kierőszakolni a fiatal uhuk kiszedését, aztán apja úgy beszélt, mintha ő parancsolta volna. A pénzzel pedig enyhén zsugoriskodott.
- Hát ezt okosan csunáltuk - mondta tavaly is hazafelé, s Jancsit bántotta apja utólagos hetykesége.
Igen, Kis-Magyar János fuvaros nem volt hős, és a maga módján szerette is a fiát, de nem volt mentes ilyen emberi gyengeségektől. Egyébként jól megvoltak apa és fiú, mert Jancsi anyja már nem élt, s az asszonyi munkák egy részét is a fiú végezte. Időnként öreganyja jött főzni, baromfit ellátni, takarítani: hiába biztatta fiát, hogy házasodjon meg. Kis-Magyar János halogatta a dolgot, mert az özvegyi állapotot elég kényelmesnek tartotta, és úgy látta, a fiú sem vágyik mostoha után. Meg is voltak apjával csendes békességben, és ritkán fordult elő - mint például most -, hogy apját egy kicsit elítélte.
"Aki apa, az legyen mindenben apa" - gondolta tavaly is és most is, ott a hegytetőn, amely szörnyű falként szakadt le meredeken a folyóba.
Igaz, a kisuhuk kiszedése Jancsi eszméje volt, amire nem biztatta senki, s a patikus is csak annyit mondott, hogy egy ilyen vadászbagolyért bárki megadna egy százast...
Először az apa komolyan ellenkezett, de a pénz őt is levette a lábáról. Másodszor már könnyen hagyta magát rábeszélni, és most világosan látszott, hogy csak éppen a felelősséget tolja a fiára, és mélyen meg lenne sértve, ha Jancsi azt mondaná: meggondolta a leszállást, és igenis, fél...
De Jancsi nem szólt egy szót sem. Jancsi már a hatvanméteres mélység fölött érezte magát, aminek rettenetes szívása már előre a gyomrában kavargott.
Hiszen a kis baglyokat nappal is ki lehetett volna szedni, de odacsődült volna a fél falu, s ezt a könnyű pénzszerzési lehetőséget más is megirigyelhetné. Azonkívül jó volt a derengő sötétség, amely alatt mégsem látszott annyira az ijesztő mélység.
Jancsi összeszorította a száját.
Megkötötte? - suttogta rekedten.
- Meg...
- Hát akkor fogja meg, édesapám...
- Fogom...
Jancsi belépett a hurokba, kiült a szikla szélére, és mászni kezdett lefelé.
- Eresztheti!
A kötél a körtefa kiugró gyökerén és az oromszikla vájatában kezdett csúszni lefelé, és idősebb Kis-Magyar János most esküdött meg harmadszor, hogy ez az utolsó, de a legutolsó eset, hogy fiát erre az útra engedi.
- Jól mégy?! - kiáltott.
- Csak eressze!
- Hogy az a jó isten... - lehelte az apa, mert fia teljes súlyát érezte a kötélen.
A meredek falon bokrok voltak, egy-egy kis párkány, és Jancsi fogódzott, ahol lehetett, de súlyán ez alig könnyített valamit. Alatta derengő, kavargó mélység. A fiú nem akart lenézni, mégis lenézett, s arra gondolt, ha a vízbe esne, talán nem is ütné magát agyon.
- Hol van már az a rohadt barlang?
A kötél lassan csúszott Jancsival lefelé, s egy kis megnyugvás volt, amikor a lábai széles párkányra értek. A fiú leguggolt.
- Elég! - kiáltotta, és bemászott a szoba nagyságú barlang homokos előterébe. Ott leült, és szívét hallgatta, amely úgy dobogott, mintha egy ló vágtatna a hegytetőn.
Kibújt a hurokból, ledobta válláról a nagy zsákot, sóhajtott kettőt-hármat, aztán felállt, és felkattintotta a zseblámpát. Ekkor a barlang mélyén megsuhant valami, s egy nagy szárny úgy pofon csapta a fiút, hogy majd hanyatt esett...aztán a folyó felett eltűnt a sötétségben valamelyik öreg uhu.
- Azanyád - rémüldözött a fiú -, jó hogy a szemem nem vágtad ki! - De kissé meg is nyugodott, mert most már tudta, hogy csak a fiókák maradtak a barlangban. - Három. Jól láttam! - örvendezett Jancsi szívszorongató perceiben, amint meglátta a sarokban a zseblámpa fényében pislogó, már majdnem anyányi három fiókát. - Három. Talán már röpülnek is... - S a zseblámpa fényével vakítva a három kisuhut, megközelítette őket. - Ne féljetek - suttogta, és egyenként a zsákba erőszakolta a kapálódzó madarakat -, ne féljetek, nem lesz semmi bajotok...
Bekötötte a zsákot, nyakába akasztotta, és hátára vetette, aztán belépett a hurokba, és megrántotta a kötelet, mert mintha már derengeni kezdett volna, és a gyomra újra felkavarodott, ahogy lenézett a mélységbe.
- Húzza! - kiáltott tompán.
- Várj...
A kötél rángatódzott, de nem indult, és a fiú elsárgult, mert ez a rángatás azt jelentette, hogy a kötél megakadt valahol. Sziklahasadékba szorult vagy valami gyökér alá.
- Próbáld meg lefelé húzni! - kiáltott apja, és ez a kiáltás is tompa volt, mint a fulladás.
De lefelé engedett a kötél, pedig a fiú keze úgy reszketett, mint a kétségbeesés motollája. A mélységben csobbant valami.
- Húzom! - kiáltott újra az apa, és a fiú kiállt a párkányra, és egész teste reszketett, amikor a kötél megfeszült, és akadálytalanul vonszolódott felfelé.
Aztán a kötél megint elakadt, és Jancsit kiverte a halálos veríték. Egy kis bokor tövének vetette a lábát, egy másikban megkapaszkodott. Apja már alig volt öt-hat méterre.
- Most rángassa!
Az apa óvatosan meghúzta a kötelet, s az újra megindult. Hallotta apja sóhajtását, és látta arcán az eltorzult rémületet.
De a kötél ment felfelé, s amikor Jancsi kikapaszkodott a mélység peremére, úgy rogyott össze, mint akit letaglóztak.
Apja kiakasztotta nyakából a zsákot, aztán szelíden a hóna alá nyúlt, s elhúzta a vadkörtefa alá. Aztán odadűlt a fiú mellé maga is.
Sokáig hallgattak, aztán az apa magához húzta a kötelet.
- Ide nézz, fiam!
A kötelet valami éles szikla elmarta, s alig tartotta már néhány foszlány. Jancsi az utolsó pillanatban ért a párkányra.
- Látod?
- Látom, édesapám. Öreg volt már a kötél.
- Löhet - mondta az apa, és reszkető kézzel a mélységbe mutatott -, hanem oda - és elcsuklott a hangja -, oda többet nem mégy, isten engöm úgy segéljön! - És a szeme elkönnyesedett.
Aztán elindultak lefelé, és Jancsi most megint nagyon megszerette az apját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése