Veres tanító út tett-vett a szobában, s nagyon unatkozott. Szeretett volna valami ürügyet kitalálni, hogy elmehessen hazulról."Ez az asszony egészen megvénült - mondta magában, s fél szemmel vizsgálta a feleségét. - Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék."
Az asszony már fel volt öltözve s betegen, fáradtan, hanyagul, csak muszájból takarított. A bejáróasszony be-bejött s megkérdezte, mit csináljon a főzéssel.
- Bánom is én! Amit akar! - mondta végre türelmetlenül az asszony.
Az ura felhúzta a szemöldökét magasra, s mély ráncok gyűrődtek alacsony homlokán.
"Ilyen egy jó asszony - mondta magában -, aki azt mondja az ebédre, hogy csináljon a cseléd, amit akar. Ez kellett nekem éppen. Mikor én már legénykoromban is olyan háztartást vittem, hogy akármelyik házasember jött el hozzám, mindig megirigyelte. Milyen búcsúkat tartottam én, a katolikus kollegák is mind hozzám jöttek. Pedig csak egy magányos úr voltam...Malacom volt, disznóm: volt úgy, hogy tehenet is tartottam: na, egye meg a fene. Késő bánat, eb gondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam."
Az asszony beült egy karosszékbe, s kibámult az ablakon. Nagy, szomorú szemei most nem csillogtak, bágyadtan meredtek az ablakra.
"Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után..."
- Lelkem - szólalt meg a férj -, megyek egy kicsit a városba.
Bólintott rá, mintha részt venne az életben, pedig csak úgy magától billent a feje. Aztán az ablakra nézett, s úgy vonta valami, hogy kivesse magát rajta. Szinte szédült bele. De erőtlen testének egy porcikáját sem bírta mozdítani.
A tanító úr már a szobában feltette a kalapját: meghúzta elölről, hátulról, hogy jól álljon a fején, botot vett a kezébe, és megrángatta a ruháját, mintha azzal rendesebb lett volna.
Egy kis lelkiismereti furdalást érzett, mikor lement a lépcsőn, mintha valami azt súgta volna neki, hogy otthon kellene maradni, beteg az asszony, meg kell vidámítani. De abban a percben kiverte a gondolatot a fejéből, s türelmetlenül igyekezett másra, valami nem kellemetlenre, valami közönséges dologra fordítani a figyelmét.
"Szombat van - mondta magában. - Holnap vasárnap lesz."
Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun. A sikátoron akart felmenni a nagyvendéglőhöz, mert az a rövidebb út, de egyet gondolt s kiment a nagyutcára.
- Á, alászolgája, Klein úr! - köszönt vidáman a fiákeresnek.
A testes, vörös arcú Klein nagy mozdulatokkal köszönt vissza.
- Hogy van, tanító úr, hogy van? Pardon, még nem is gratuláltam az igazgatói kinevezését! Gratulálom.
A tanító furcsán nézett rá, bántotta a fülét a helytelenül használt grammatikai forma, de jól esett a barátságos megemlékezés.
- Köszönöm. Na, hogy van, Klein úr?
- Rosszul, kérem, nem megy a seft...Persze, az uraknak jó, haha, azok csak úgy ugratják egymást kifelé az ablakon. Banda, kérem, csak az asszony kell nekik meg a rablás.
- Mi az, mi az? Kiugrattak valakit az ablakon?
- No, hát maga, igazgató úr, hol volt? Hisz mindenki arról beszél. Azt a fiatal albírót, aki nemrégen van itt a városban. Csinos, magas, elegáns fiatalember...
- Az albírót! - szólt megdöbbenve a tanító.
- Igen, a közjegyző éjszaka hazamegy, kérem, és ott kapja a feleségével az albírót. És, kérem, az a szamár fiatalember kapja magát, és kiugrik az ablakon, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, csórén.
A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki hang rajta. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnak, és szaporán továbbment, mintha sietnie kellene valahová.
Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.
Szembejött a polgármester. Köszönt neki.
- Jó napot, tanító úr - mondta a polgármester, s kezet nyújtott.
- Alászolgája, polgármester úr .
Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással, s szólt ilosvai dialektussal:
- Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Idehozzák mindenféle fiatalembereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot, és a város jó hírét tesznek tönkre.
- Könyörgöm - szólt a tanító úr, s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény , fekete kalapja alá, és sűrűn pislogott apró, fekete szemeivel -, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatalember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úriembernek mutatta magát. Hanem, könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.
- Aha, aha.
- Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig - persze! A közjegyzőé a következő ház!Nem akarta, hogy odáig elkísérjem: megáll, kezet nyújt, és az mondja: alászolgája.
- Aha.
- Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egészen úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova...
- Aha.
- Meg is halt?
- Nem halt meg!
- Nem? - mondta a tanító, s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.
- Az a baj - ismételte a polgármester -, hogy mindenféle idegen fiatalembereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születték, és azok kíntelenek messze földön kínlódni, és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit teszik, hát kérem, jönnek az újságok, és a várost kompromittálnak.
Kezet nyújtott és elment. Veres összevonta a homlokát.
"Mért mondtam én ennek, hogy könyörgöm! De szamár vagyok!...Á, polgármester úr, azért nem békülünk! Á, könyörgöm, nem lehet levenni az embert a lábáról..."
A trafikosné a másik oldalon kint állott az ajtóban, és integetett a tanítónak. Veres át is ment.
- Jaj, tanító úr, kérem szépen, mi volt ez, istenem! - mondá a trafikosné, és összecsapta a kezét.
- Az este nálam volt, kilenc óra lehetett, mikor elment, de mondhatom, semmi kifogást nem lehetett volna ellene tenni...
Összevissza beszélt, s mindent elmondott, mi történt tegnap délután, csak akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy is történt a baj.
Egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember. A borbély illő tisztelettel átjött a másik oldalról, s úgy hallgatta a beszédét...megállott mellettük egy csizmadiamester is, aki bőrkötényben jött végig az utcán, igen tekintélyes presbiteri tag volt, úgyhogy nem lehetett tiltakozni a kíváncsisága ellen. Messziről Máté Pista alakja tűnt fel, most is vadászruhában volt, fegyverrel a vállán, s a túlsó oldalról kiáltott Veresnek, hogy jöjjön át.
A tanító el is búcsúzott a csoporttól, s azok még együtt maradtak egy kis ideig, míg megtették a szükséges megjegyzéseket, aztán a trafikosné bement a trafikba, a borbély a műhelyébe, csak a csizmadia állott ott legtovább: meg is mondta a borbély rá, hogy ha egy csizmadia megáll, akkor azt csak bivallyal lehet kivontatni a pozíciójából.
- Hát, öregem, hallom, nálatok volt tegnap ez a szerencsétlen flótás - mondta Máté Pista.
- Igen, tegnap ebédtől este kilencig volt ott!
- Most jövök éppen Druhonyecról, hallatlan, micsoda dolgok történnek ebben a városban! Hát most mi lesz, az asszonnyal mi van?
- Nem tudok, barátom, semmit.
- Na, gyerünk be egy pohár sörre, majd ott meghallunk mindent.
A kisváros csöndes volt. Az utcákra forrón sütött le a nap, de ők, amint a nagy porban előre haladtak, s meglátták, hogy a városház tornáca előtt néhány ember álldogál, izgatottan mondták:
- Micsoda forradalom! Barátom, az egész város föl van fordulva!
A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.
- Hm, hm - szólt Máté Pista. - Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr? Mindig ott ült abban a sarokban!
- Na, nem ül többé.
- Neem?
- Meghalt!
- Meg?! - kiáltott fel Máté.
Veres Pál annyira nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.
Aztán leült egy szó nélkül, s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat, s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.
- Hát ilyen az élet - szólt. - Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is él, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy:"Albíró úr, ne menjen el. Pityizáljunk itt szépen, csendben, magunk közt mint jó barátok." Azt mondja, hogy:"Nekem dolgom van." "Este kilenckor?" - mondom én. Na, ugye, kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? "Hát még tegnap elígérkeztem valahova!"
- Á, á - szisszent fel mindenki.
- "Már tegnap elígérkeztem valahová!" - ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkeztem valahová, tudniillik tegnapelőtt!
- Azt jó tudni! Ez fontos! - mondta egy kopasz, veresszőke úr, és felemelte söröspoharát, amely félig volt.
Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.
- Az fontos, kérem - mondta a másik úr, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember! Kérem, ha izgatottan ment oda, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!
- Nem akartam hagyni, hogy elmenjen - folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: "Albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!" Ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja, az is ott volt.
Kicsit hallgattak.
- Ilyen az emberi sors - szólt egy kövér úr, a városi közgyám.
- Sose tudja az ember, hogy mikor hal meg. Az én hivatalomban csupa megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről sem maradt gyerek.
- Hogyhogy, egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.
- Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk - szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani: bólogatva, sóhajtva tette hozzá: - Azt megölte az ura.
- A vén trottli - mondta Máté Pista -, barátom, hisz az már nem ember. Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt az asszonyban!
- Bezzeg nagy kurmacher vót valaha! - szólt nevetve a vörös úr.
- Hát az öcséddel mi lett? - kérdezte egy szemüveges, fekete úr Verest.
- Felmentették.
- Hát annak mi baja volt? - szólt bele Máté.
- Semmi - legyintett Veres, és amint ránézett a Bardócz kolléga kíváncsian mosolygó arcára, előbb az jutott eszébe, vajon mire értette tegnapelőtt este az úr, hogy sajátságos, azután, hogy mi is volt az éjjel...Beharapta a szája szélét, s hülyén nézett maga elé.
A kopasz, vörösszőke úr felnevetett.
- Igazán minden szenzáció csak addig tart, míg nagyobb nem jön. Kis halat megeszi a nagy hal, kis botrányt a nagy botrány. Egy kis diákcsíny volt az egész. Már nem is gondol rá senki. Szegény fiúnak az éjszakájára voltak kíváncsiak a professzorok. Kopó sorra járta az egész várost, hogy hol volt Veres Laci éjjel kettőtől háromig.
Hangosan felkacagtak.
- Mi a patvar! - kurjongatott Máté Pista, s az öklével előbb a fejére, aztán az asztalra csapott. - Fene abba a Kopóba, nekem jó barátom az öreg, de diákkoromban nekem is sok kellemetlenségem volt vele! Hát még most is olyan diszkrét? - Aztán a barátja vállát rázta meg. - Te, hát az öcsédből is lesz már mégis valami, ha éccaka kettő és három között, nem lehet tudni, hol jár!
Veres rábámult, s azt mondta magában:"A feleségem hol volt kettő és három között!"
- Mi! Megbutultál, öregem?
A tanító megrázkódott, s természetesen elmosolyodott.
Ebben a percben felnyílt a folyosói ajtó, s Veres meghökkenve látta, hogy az ő cselédasszonyuk lépett be rajta. Iszonyú rémült volt az arca, s látszott, hogy a gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.
- Mi baj, Tetka? - kiáltott rá Veres.
- Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon!
Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.
- Odajöte Kalafszkyné nacsága, elmondot, micsoda baj történte
écaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra tekintetes asszonka csak kiugrota ablakon!
Veres tanítónak elmeredt a szeme, és lepittyent a szája.
- Én szaladtam pan doktor uracskáért, és Kalafszkyné nacsága vízzel locsolta tekintetes asszonkát. És mikor jöte orvos úr, a pan csodadoktor mondot nekünk, hogy nincsen semmi baj, olyan szerencsésen este le, csak mintha, követem alásan - s megtörülte az orrát a fejkendő csücskében - segreeste vóna.
Valaki hangosan felkacagott.
Veres Pál odanézett, aztán felállott, mindenki nevetett, és ő is elmosolyodott.
- Nahát, hál' istennek...Fizetek, kisasszony...Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.
- Bizony, elég két halott egy napra - mondta az árvagyám. - Ámbár itt sincsen gyerek.
- Szegény asszony - szólt dallamos hangján Máté -, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete...
Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.
- No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom...azazhogy...Kár azért a fiatalemberért - s búcsúzóra megemelte a kalapját. - Biz' isten, a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése