Egy napon így szól anyám:
- Írhatnál rólunk is valami könyvet.
- Nocsak! - néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?
- Igaz legyen - mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem - a kézmozdulatáról is ítélve - a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő: szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! - megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát mégegyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vígasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.
- Ez nekem is gondom - adtam meg magam,
- Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!
A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely a nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem: ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó. Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, a porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak: mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.
- Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.
Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék a muskátlit - a népdalbelit - félre kell állítanom.
- A földre le vele! - szokta mondani anyám. - Ő már eleget látott.
A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minő találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára.
A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Ettől köhög és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól:
- Bolond, repülő kutya.
A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet belőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra fölkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába.
Itt látható továbbá az egész sornyi félberekedt próbálkozás. A padlás szájában egy hajdani tajkoló-műhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927-ben kezdte apám három családdal. Azóta - negyven év alatt - négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekből: ez a földművelő korszak. A nyári konyha padlásán cséplőgép-alkatrészek: a nagy vállalkozások korszaka. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szőlőprés: a szőlősgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére. (...)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése