Dosztojevszkij: A félkegyelmű (részlet)

"Tavaly találkoztam egy emberrel. Egy körülmény igen különös volt, mégpedig azért különös, mert ilyen eset nagyon ritkán fordul elő. Ezt az embert egyszer másokkal együtt felvezették a vesztőhelyre, és felolvasták előtte az ítéletet: politikai bűncselekmény miatt golyó általi halál! Vagy húsz perc múlva felolvasták a megkegyelmezést is, amelyben más büntetést szabtak ki rá; ámde a két ítélet között eltelt húsz perc, vagy legalább negyedóra alatt abban a kétségtelen, biztos tudatban élt, hogy néhány perc múlva meghal.
Én roppant szerettem hallgatni, amikor néha felidézte akkori élményeit, és néhányszor magam is újra meg újra faggatni kezdtem. Rendkívül világosan emlékezett mindenre, és azt mondta, hogy ezeket a perceket soha életében nem felejti el. Vagy húsz lépésre a vesztőhelytől, amely körül emberek, katonák álltak, három cölöp volt a földbe ásva, mivel több bűnös volt.
Az első hármat odavezették a cölöphöz, rájuk adták a halotti ruhát (a hosszú fehér köpenyt), a szemükre meg fehér süveget húztak, hogy ne lássák a puskákat; aztán mindegyik cölöppel szemben felsorakozott a néhány katonából álló ki végző raj. Az én ismerősöm a nyolcadik volt a sorban, tehát a harmadik csoportban került volna rá sor.
A pap mindnyájukhoz odajárult a kereszttel. Kiderült, hogy már csak öt perc az élet, semmivel se több.
Azt mondta, hogy ez az öt perc végtelen időnek, óriási kincsnek tűnt fel. Úgy érezte, hogy ez alatt az öt perc alatt annyi életet él, hogy még most sem kell gondolnia az utolsó pillanatra, úgyhogy még különféle intézkedéseket is tett, kiszámította az időt: elbúcsúzik társaitól; erre két percet szánt; aztán két percet még arra, hogy utoljára önmagára gondoljon, végül egyet arra, hogy utoljára szétnézzen.
Nagyon jól emlékezett arra, hogy éppen ezt a három intézkedést tette, és hogy éppen így osztotta be az idejét. Huszonhét éves, egészséges és erős fiatalember volt, amikor így a halálra készült; jól emlékezett rá, hogy mialatt elbúcsúzott társaitól, az egyiktől valami eléggé mellékes dolgot kérdezett, és nagy érdeklődéssel várta a feleletet. Aztán amikor elbúcsúzott társaitól, elkövetkezett az a két perc, amelyet arra szánt, hogy magára gondoljon; előre tudta, mit fog gondolni: szerette volna minél hamarabb és minél világosabban elképzelni, hogy s mint lesz ezután: most még van és él, de három perc múlva már csak valami lesz, illetve valaki, vagy valami - de ki és mi? És hol lesz? Elhatározta, hogy mindezt tisztázza e két perc alatt!
A közelben volt egy templom, és a szentegyház tornya, aranyozott teteje tündöklött a ragyogó napfényben. Emlékezett arra, hogy roppant makacsul nézte ezt a tetőt, meg a róla visszaverődő, szikrázó sugarakat; nem tudott elszakadni ezektől a sugaraktól: úgy tetszett, ezek a sugarak - az ő új természete, és három perc múlva valahogy egybeolvad velük...
Borzalmas volt a bizonytalanság meg az undorodás ettől az új valamitől, ami majd lesz, sőt mindjárt bekövetkezik; ő azt mondja, hogy ez alatt az idő alatt semmi sem volt számára súlyosabb, mint az az állandó gondolat: "Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!"
Azt mondta, ez a gondolat végül olyan dühvé fajult benne, hogy azt szerette volna, ha minél hamarább főbe lövik.

A herceg hirtelen elhallgatott; mindnyájan azt várták, hogy folytassa, és levonja a következtetést.
- Befejezte? - kérdezte Aglaja.
- Tessék? Befejeztem - felelte a herceg, és felocsúdott pillanatnyi tűnődéséből.
- De hát miért mondta el mindezt?
- Hát csak úgy... eszembe jutott... mert éppen szóba került...
- Ön nagyon csapongóan beszél - jegyezte meg Alekszandra.
- Bizonyára azt a következtetést akarta levonni, hogy egy pillanat értékét sem lehet kopejkával mérni, és hogy néha öt perc a drágakincsnél is többet ér. Mindez dicséretes, de azért engedje meg... az a barátja, aki ezeket a rémségeket elmondta önnek... mégiscsak kegyelmet kapott, tehát megajándékozták azzal a "végtelen élettel". Nos hát, mit csinált aztán ezzel a kinccsel? "Számon tartott" minden pillanatot?
- Ó, nem, ő maga mondta, hogy nem, én többször is kérdeztem tőle; egyáltalán nem úgy élt, és sok-sok pillanatot elfecsérelt."