Lev Tolsztoj: Anna Karenina (részlet)

Dolly már le akart feküdni, amikor Anna éjjeli öltözetben bement hozzá.
A nap folyamán néhányszor hozzáfogott már, hogy a meghittebb dolgairól beszéljen Dollyval, de néhány szó után mindannyiszor megállt. - "Később, majd magunkban mindent megbeszélünk - mondta. - Annyi a mondanivalóm." Most magukban voltak, s Anna nem tudta, mirõl beszéljen.
Ott ült az ablaknál, Dollyt nézte, emlékezetében végigment a bizalmas közlések kimeríthetetlennek hitt raktárán, s nem talált semmit sem. Ebben a percben úgy tűnt fel, hogy mindent elmondott már.
- No és Kitty? - mondta és mélyet sóhajtva, bűnbánóan pillantott Dollyra: - Az igazat mondd, Dolly, nem haragszik rám?
- Hogy haragszik-e? Nem! - mondta Darja Alekszandrovna elmosolyodva.
- De gyűlöl, megvet?
- Ó, nem! De az ilyesmit, tudod, nem bocsátja meg az ember. - Igen, igen - mondta Anna elfordulva, a nyitott ablakon kinézve. - De én nem voltam bűnös benne. Ki egyáltalán a bűnös? Mi az, hogy bűnös? Hát lehetett volna másképp is? Mit gondolsz? Megtörténhetett volna, hogy ne légy Sztyiva felesége?
- Igazán nem tudom. De azt mondd meg nekem ...
- Jó, jó; nem végeztünk még Kittyvel. Boldog? A férje, mondják, kitűnő ember.
- Kevés, hogy kitűnő. Nem ismerek különbet nála.
- Milyen boldog vagyok! Igazán nagyon örülök! Kevés, hogy kitűnő ismételte meg.
Dolly elmosolyodott.
- De most beszélj magadról. Hosszú számvetésem van veled. Beszéltünk ... - Dolly nem tudta, hogy nevezze Vronszkijt. Kényelmetlen volt akár grófnak, akár Alekszej Kirillicsnek neveznie. - Alekszejjel - mondta Anna. - Tudom, hogy beszéltetek. De én azt akartam tőled kereken megkérdezni, hogy mit gondolsz rólam, az életemről?
- Hogy mondjam el így egyszerre? Igazán nem is tudom.
- De csak mondd ... Látod az életemet. Ne felejtsd el, hogy nyáron jöttél ide, s most úgy látsz minket, hogy nem vagyunk magunk ... De amikor tavasszal lejöttünk, tökéletesen egyedül voltunk, s így is leszünk majd; ennél jobbat nem is kívánhatnék. De képzeld el, amikor nélküle élek itt, magam ... mert az is előfordul majd. S azt látom mindenből, hogy gyakran fordul elő; az ideje felét távol tölti - mondta fölállva s közelebb húzódott Dollyhoz. - Én természetesen - szakította félbe Dollyt, aki valami ellenvetést akart tenni -, én természetesen nem fogom erővel visszatartani. Most sem tartom. Most vannak a lóversenyek, a lovai futnak, elmegy. Nagyon örülök neki. De gondolkozz csak rajtam, képzeld magad a helyzetembe ... De mit is beszélek erről! - Elmosolyodott. - Szóval, miről is beszélt veled?
- Arról, amiről magam is akarok, könnyű az ügyvédjének lennem: arról, hogy nincs-e rá lehetőség, nem lehetne-e ... Darja Alekszandrovna elakadt - igazítani, javítani a helyzeteden ... Tudod, hogy nézem a dolgot ... De ha lehetséges, mégiscsak hozzá kell menned ...
- Vagyis a válás? - szólt Anna. - Tudod, hogy az egyetlen asszony, aki Pétervárott eljött hozzám, Betsy Tverszkaja volt. Hisz ismered? Au fond c'est la temme la plus dépravée qui existe. Viszonya volt Tuskeviccsel, a legundorítóbb módon csalta az urát. S azt mondta, amíg a viszonyunk törvényesítve nem lesz, nem akar ismerni. Azt ne gondold, hogy hozzá hasonlítalak ... Ismerlek, lelkem. Önkéntelen jutott az eszembe ... Szóval mit mondott neked? - ismételte meg.
- Azt mondta, hogy szenved miattad s magáért. Te, lehet, azt mondod, ez egoizmus, de olyan jogos és nemes egoizmus! Először is törvényesíteni szeretné a leányát, hogy a férjed legyen, s joga legyen rád.
- Miféle asszony, rabnő lehet annyira a rabja, mint én, az én helyzetemben! - szakította félbe Anna elkomorodva.
- S ami a fõ, azt akarja ... azt akarja, hogy ne szenvedj. - Az lehetetlen! No és?
- És ami a legjogosabb: hogy a gyerekeiteknek neve legyen. - Miféle gyerekeknek? - mondta Anna, anélkül hogy Dollyra nézett volna, hunyorítva.
- Annie-nak, és akik lesznek még.
- Efelől nyugodt lehet, nem lesz több gyermekem. - Hogy mondhatod, hagy nem?
- Nem lesz, mert nem akarom.
S Dolly arcán a kíváncsiság és elszörnyedés naiv kifejezését véve észre, Anna minden izgalma ellenére elmosolyodott.
- A doktor a betegségem után azt mondta ...
- Nem lehet! - mondta Dolly tágra nyitott szemmel. Neki ez egyike volt azoknak a fölfedezéseknek, amelyeknek a következményei és folyományai olyan hatalmasak, hogy az ember az első pillanatban csak azt érzi; hogy az egészet felfognia sem lehet, de sokat, igen sokat kell gondolkozni rajta.
Ez a felfedezés egyszeriben megfejtette neki az idáig érthetetlen családok életét, ahol csak egy vagy két gyerek volt, annyi gondolatot, tűnődést, egymásnak ellentmondó érzést kavart föl benne, hogy szólni sem tudott, csak bámulta Annát az elnyílt szemével. Ugyanaz volt, amiről ma, az úton ábrándozott, s megtudva most, hogy lehetséges, elszörnyedt rajta. Úgy érezte, hogy egy túlságosan bonyolult kérdésnek túlságosan egyszerű elintézése ez.
- N'est ce pas immoral? - mondta csak, miután egy darabig hallgatott.
- Miért? Gondold el: kettő közt választhatok; vagy terhes leszek, tehát beteg - mondta azon a szándékosan felületes és könnyelmû hangon -, vagy barátja, társa a férjemnek, mert mégiscsak férjem.
- Hát igen, igen - mondta Darja Alekszandrovna, ugyanazokat az érveket hallva, amelyeket maga is fölhozott magában, de most nem találta meg bennük a korábbi meggyőző erőt.
- Te vagy mások - mondta Anna mintegy kitalálva a gondolatát -, ti még habozhattok, de én ... Én, érted, nem vagyok feleség; engem addig szeret, ameddig szeret. S mivel tartsam ébren a szerelmét? Ezzel?
Fehér kezét a hasa elé tartotta.
A gondolatok és emlékek, ahogy az izgalom pereciben lenni szokott, rendkívüli gyorsasággal tolongtak Darja Alekszandrovna fejében. "Én - gondolta - nem tudtam Sztyivát lekötni, el is ment másokhoz; de az elsőt, akivel felcserélt, azzal, hogy mindig szép volt és jókedvű, nem tartotta meg. Otthagyta azt is, és megint mást vett. S Anna valóban ezzel köti le és tartja meg Vronszkij grófot? Ha ezt keresi, talál még vonzóbb és vidámabb toaletteket és modort. S akármilyen fehérek s gyönyörűek a meztelen karjai, akármilyen szép is a telt alakja, a felhevült arca a fekete haj alatt, talál még szebbet, ahogy az én undorító, szánalomra méltó, kedves uram is talál."
Nem felelt semmit, csak sóhajtott. Anna észrevette ezt az egyet nem értést kifejező sóhajt, s tovább beszélt. Más érvei is voltak tartalékban, olyan erősek, hogy semmit sem lehetett felelni rájuk.
- Azt mondod, hogy ez nem szép? De gondold csak meg folytatta. - Te elfelejted a helyzetemet. Hogy kívánjak én gyereket? Nem beszélek a szenvedésekről, nem félek tőlük. De gondold meg, mik lesznek az én gyermekeim? Boldogtalanok, akik egy idegen nevét viselik. Már a születésük is olyan, hogy okvetlenül szégyellniük kelljen az anyjukat, apjukat, az eredetüket.
- Éppen ezért van szükség a válásra.
De Anna nem hallgatott oda. Végig kellett mondania az érveket, amelyekkel annyiszor győzte meg magát.
- Minek van eszem, ha nem használom föl rá, hogy ne hozzak boldogtalanokat a világra? Dollyra nézett, s választ se várva, tovább beszélt.
- Mindig bűnösnek érezném magamat - mondta - ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel szemben. Ha nincsenek, legalább nem szerencsétlenek; viszont ha boldogtalanok, abban én vagyok egyedül a bűnös.
Ugyanazok az érvek voltak ezek, amelyeket Darja Alekszandrovna önmagának is felhozott; most azonban hallgatta, s nem értette őket. "Hogy lehet az ember bűnös - gondolta nem létező lényekkel szemben?" S egyszer ez a gondolata jött; elképzelhető olyan eset, hogy az ő kedvenc Grisájának jobb lenne, ha soha nem lett volna. Ez olyan vad dolognak tűnt föl, olyan különösnek, hogy meg kellett ráznia a fejet, hogy a benne keringő eszelős gondolatok zűrzavarát szétkergesse.
- Nem tudom, de ez nem helyes - mondta undorral az arcán. - Csakhogy, ne feledd, mi vagy te, s mi én ... És azonkívül is - tette hozzá Anna, mintha érvei gazdagsága és Dolly érveinek a szegénysége ellenére mégiscsak belátta volna, hogy ez nem helyes -, ne felejtsd el a legfontosabbat: én nem vagyok abban a helyzetben, amiben te. Neked az a kérdés, kívánod-e, hegy ne legyen több gyereked, énnekem, kívánom-e, hogy legyenek. S ez nagy különbség. Érted már, hogy én az én helyzetemben ezt nem kívánhatom.
Darja Alekszandrovna nem mondott ellent. Egyszerre megértette, milyen messze került már Annától; olyan kérdések vannak már köztük, amelyekben soha meg nem érthetik egymást, s jobb nem is beszélniük róluk.

Németh László fordítása