2010. november 8., hétfő

Csáth Géza: Ismeretlen házban


Írások a zenéről


Chopin

A XIX. század második fele a művészetben az individualizmus korszaka volt. Olyan korszak, amelyben a közönség mindinkább a művész egyéniségére lett kíváncsi, s az írás, a muzsika, a kép, a szobor mögött egy valakit, egy individuumot kezdett keresni. Egy egyéniséget, aki sajátosan lát, érez, gondolkozik, és egyénien fejezi ki a látásait, az érzéseit, a gondolatait, tehát úgy, ahogy más senki.
Ugyanekkor észrevesszük, hogy az európai zeneszerzők muzsikájában megjelenik a fajiság. Nem valami mondvacsinált, kimondott elv volt ez. A klasszikusok: Mozart, Haydn, Beethoven is vegyítettek faji elemeket a zenéjükbe. Különösen a keleti népek muzsikájának motívumaival, dallamaival fűszerezték szívesen a saját ötleteiket. Mozart török indulót írt. Schubert magyart. De ezek csak afféle zenei szakácskodások voltak, hiányzott bennök az őszinteség, a belső szükségből fakadó egyenes kifejezés meggyőző ereje.
Mi a muzsikában az igazi fajiság? Mikor elmondom, hogy ki vagyok - föltéve, hogy el tudom mondani -, nem akadályozhatom meg, hogy ki ne olvassák az írásomból, vagy ki ne hallják a muzsikámból, hogy az agyvelőm germán vagy szláv, vagy mongol agyvelő-e. Mihelyst egyenesen törekszem reá, hogy a faji mivoltomat eláruljam, a művészetem fajisága őszintétlenné, csinálttá válik.
Chopin az elsők közé tartozik, aki egyéni és faji muzsikát írt. Egyszer kell csak hallani az ő melankóliától átkönnyesedett édes melódiáit, ezt az ideggyönge nőies dalolást, és megtudjuk, hogy ki volt ez az ember. Egy sápadt arcú, haláláig szerelmes, őseredeti, de gyöngéd zenei kedély, a szétzüllött Lengyelország fia.
Annyira érzékeny, finom lélek, hogy művészetében mindenkor csak őszinte és igaz tud lenni. Nincs egy melódiája, ami ne hasonlítana reá. A legvidámabban szökellő, tomboló scherzóiban is ott találjuk a melankóliának bágyadt violaszínű felhőjét. Nem hasonlít ő egy zeneszerzőhöz sem, akik előtte éltek. Éppen ezért nemigen tudott boldogulni a régi, megállapodott zenei formákkal sem. Új formákat kellett magának építenie.
Ötvenkilenc mazurkája, 19 keringője, 14 polonéze táncformákban épül. Persze bajos lenne rájuk táncolni, mert a tempó gyakran változik, a zenedarab egyenes menetét egyszerre lassulások, gyorsulások akasztják meg.
A zeneszerző elábrándozása ez, aki véletlenül zenélés közben kinéz az ablakon, és valami mély, titkos fájdalmat érez az alkonyat halványuló színeinek megpillantásánál.
Chopin egész életéről beszámolnak a zenedarabjai.
Elpusztult hazájának fényes gazdagságára, dicsőségére polonézeiben emlékezik vissza.
Szerelmeit, nagy vágyait, csalódásait és boldogságát mazurkáiban mondja el.
Gyermekkora óta súlyos tüdőbetegségben szenvedett, halálfélelmét, életvágyát gyászindulójában találjuk meg.
Tüneményes művészi pályájáról, sikereiről a fantáziái, a zongoraversenyei beszélnek.
Művei - kevés kivétellel - zongorára vannak írva. Chopin a modern zongorastílus megalkotója. Új hanghatásokat fedez föl a zongorán, reá jön arra, hogy mi mindenre képes ez a hangszer. Persze elsőrangú művésze volt a zongorának.
Már gyermekkorában föltűnt nagy tehetsége. Korán külföldre került, bejárta Európa nagyobb városait, és hangversenyeket rendezett. A lengyel forradalom után nem ment haza többé. Párizsban élt. Művészete megszerezte számára a szellemi és születési arisztokrácia társaságát. Liszt Ferenchez szoros barátság fűzte.
Egy márki feleségével, George Sand írónővel volt tízesztendős szerelmi viszonya. A nagy műveltségű, zseniális asszony szenvedélyes szerelemmel ragaszkodott a sápadt lengyel poétához. Mikor Chopint betegsége ágyba döntötte, önfeláldozóan ápolta őt. Kétségtelen, hogy ez a testet-lelket emésztő szerelem siettette Chopin halálát. George Sand szeszélye, hűtlensége miatt meg kellett történni a szakításnak. Ezt alig két évvel élte túl Chopin.
Az említett munkáin kívül különösen nevezetesek a nocturne-i, a prelűdjei, az etűdjei és a Bölcsődala. A világ összes zongoraművészeinek és zongorásainak mindennapi kenyere ezek a művek.
Chopin, mint a legtisztább zenei líra képviselője, szinte egyedül áll a zeneirodalomban. Talán a költők közül Lenau s Leopardi hasonlítanak reá leginkább a kifejezés mélységében, a szenvedély beteges finomságaiban, világfájdalmas, törékeny érzéseikben.
Csak negyven évet élt, de kilencven munkájával a Muzsika legnagyobbjai között foglal helyet.

1908


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése