Csáth Géza: Caruso

(1907. OKT. 2., OPERAHÁZ)

Budapest, október 3.

A tenoristák királya, császára, a vidám bohém olasz fiú: Caruso tegnap rosszkedvű volt. Budapesti fellépése, amellyel új művészi körútját megkezdte, félsikerrel járt, ami egy Carusónál semmivel sem jelent kevesebbet, mint bukást. A pesti közönség kegyetlen és igazságtalan volt hozzá. Érezzük és világosan látjuk ennek a tegnapi operai estének minden rugóját.

Caruso jön, jön - ezt zúgják fülünkbe a fél esztendeje folyton erősbödő, terjeszkedő betűhullámok. A majomház hőse, a szép fiú, a dúsgazdag komédiás, magának a szerencse istenasszonyának a szeretője. Hogy "a művész" jön: erről senki se beszél, mert hiszen ez mellékes. Sokkal fontosabb ennél annak az elmondása, hogyan él, miket csinál és hogy mennyit keres. Újságírók utaznak a vonatja elé, tömött hasábokat írnak az arcáról, a karikatúráiról, fejedelmi szeszélyeiről. Mindez ellenszenvesen hat a közönségre, amely nem Caruso hibájából igen drágán - sokkal drágábban, mint ez a budapesti viszonyoknak megfelelne - veszi meg a jegyét. De hát őt meg kell hallani és nézni, ha már egyszer neki adtuk a fejünket a zenesmokkság nehéz életpályájának. A rengeteg pénzért, amelyet nehezen izzadtunk ki, most már csodákat várunk. Sokat hallottunk beszélni Caruso hangjáról. Mondják, hogy ez a hang édes, szokatlanul meleg. Olyanféléket képzelünk, hogy a hallására azt fogjuk érezni, mintha hájjal kenegetnék a hátunkat... Pedig hát csodák nincsenek. Caruso csak a világ legszebb tenorhangjának a tulajdonosa, és nem több. No meg elsőrangú énekművész és nagy intelligenciájú színész. De hiszen a közönség ennél is sokkal többet és nagyobbat vár. Hozzá még nem az opera rendes törzsközönsége. A tegnap esti közönségnek a nagy része nem volt muzikális közönség, hanem előkelő és vagyonos látványosságkedvelők alkalmi gyülekezete, amelyet jellemez, hogy p. nem is tudja: színen van-e Radamesz az első felvonás első jelenetében. Denique az obligát üdvözlő taps, amely Carusónál jóval kisebb énekeseknek is kijár, nem hangzott el. Az emberek ravaszul mosolyogtak össze: "ezt megcsináltuk a pénzünkért; hadd fájjon neki!"

Caruso szolid művészettel énekelt, kis fátyolozottságot eleinte valóban érezni lehetett a hangjában, de egészben szokatlan és csodálatraméltó volt az ő Radamesze. A hangja nagy terjedelmű lírai tenor, olyanféle színezettel, mint amilyen Takáts baritonjáé, emellett van valami sajátos másik színe is, amely az oboa méla hangjaira emlékeztet. Ez az édes intelligens szomorúság teszi ezt a hangot ilyen ritka, egyedüli szépségűvé. "Mintha márványkorsóból rózsaszínű csillogású olvasztott meleg aranyat öntenének, amely ibolyaillatú" - mondta rá egy fiatal szép szürke szemű lány, aki a közelemben ült. Kétségtelen, hogy Caruso légzőszervei nem voltak teljesen rendben, de ettől eltekinthetünk egy olyan énekművésznél, mint ő. Caruso az énekes zsenik fajtájából való, akik a lélegzés, a hangvétel, a frazírozás titkainak tudásába szinte beleszületnek. Rendkívül nagy terjedelmű a tenorja. B-t, c-t könnyen énekel. Lefelé szinte a basszusregiszterig terjed és teljesen egyenletes. A deklamációja szép és nemes, könnyen ejti ki a szavakat és érthetően. A frazírozásban nemcsak a született muzsikust, hanem a széles látókörű zenei amatőrt is elárulja. Radamesz énekszerepében rendkívüli nehézségek vannak, és megszoktuk már, hogy a tenoristák alaposan megnyomorgatják ezt a szerepet. Caruso csorbíthatatlanul interpretálta Verdit. Diszkrétség és tisztelet az előadott munka iránt jellemezte. Organikusan fejlesztette a hadvezér alakját játékban és énekben is. Nem akart mindjárt a hangjával imponálni, szerény volt; bizonyosan ki akarta kerülni, hogy mindjárt azt mondják: "nini, henceg már!" Bizonyos tartózkodás és komolyság - amelyet talán az első felvonás utáni gyér tapsok és a második felvonás utáni hangtalan csend okoztak - jól illett Radameszéhez. A Nílus-parti jelenetben aztán a kissé hosszabban, de indokoltan kitartott b-k hatottak. Hat-nyolc kihívás volt, olyan, amilyet Lunardi is kap. És a közönség, úgy látszott, elsősorban arra gondolt, hogy Lunardit tízszer olcsóbban hallhatja. Végre ez is szempont. Nekünk nem fáj a közönség hidegsége, de az, hogy a hidegség művészietlen, sőt anyagi alapokon nyugodott. Elvégre Caruso csak 12000 koronát kapott, és a tüdőbetegek miatt emelték a helyárakat annyira, hogy 60-70000 korona volt az esti bevétel. Hiszen igaz, a tej is drágult, és mint mondják, a pénz tavaszig még drágulni fog minden emberek, sőt újságírók számára is. És ez egy bizonyos szempontból szomorú is, de hogy ugyane szempontból azt kéne kisütni, hogy Caruso tulajdonképp unintelligens hanggép, buta díszállat, sőt a leghivatalosabb katolikus sajtó szerint ugyane szempontból zsidó volt és Krausz néven látta meg e földi siralomvölgyet - mindennek erkölcsi szükségességét nem tudjuk belátni. Caruso ázsiójának és hírnevének nem árthatott a tegnapi hűvös este. A közönség nem akarta egyenértékű tapsokra váltani a művészetét. De ez nem jelent többet, mintha valaki, akinek csak ezerfrankosa van, nem kap érte Debrecenben húsz fillér ára szalonnát és kenyeret...

Az előadásnak kitűnő és egészen rossz részletei voltak. Ney Hermina az utolsó órákban ugrott be a címszerepbe, a rekedt Vasquezné helyett. A szerepet már évek óta nem énekelte; ő áldozat volt, és ezt meg is kell köszönnünk neki. Takáts Amonasrója és Erdős főpapja igen jók voltak. A kitűnő Benkő karmester a zenekarral megtette a magáét.

1907


Caruso a budapesti Operában énekelt, és nem tudott győzni. Nem tudott föltétlenül győzni. Azután Bécsbe ment. Ott elmondott bennünket emberevő barbároknak, homályos célzásokat tett, hogy itt látott a nyereg alatt húst puhítani, és minden valószínűség szerint kijelentette, hogy a paprikás ostoba és rossz étel. Mindezért nem szabad reá haragudnunk, mert kétségtelennek látszik, hogy e férfiú, aki erősen tenorista, tehát igazában férfiúi életet él - hamisítatlan feminin természet, mint az előadó művészek aránytalanul nagy percentje, aki a balsikerért egyszerűen csak dühös és haragszik, mint egy primadonna.

Kérdés, hogy a balsikerért objektíve ki a hibás? Akik szerdán este az Operában voltak, csodák elkövetkezését várták, csodák pedig manapság még tízszeresre fölemelt helyárak mellett sem történhetnek. Ellenben egy csomó körülmény játszott közre Caruso ellen és miellenünk, pestiek ellen. Vasquezné, a címszerep személyesítője az utolsó órákban lemondta az előadást, helyette egy másodrangú énekesnőt kényszerítettek, hogy Aidát énekelje. Csalódások mindkét részről. Felgördül a függöny, Caruso a színen van, a közönség nagy része nem tudja, valóban ott van-e. Az obligát üdvözlő taps elmarad. Csalódás. Caruso kedvetlen, kissé "sleimos". A hangját óvatosan, szinte fukaron kezeli. Csalódás. Hangfenomén helyett eleinte csak egy szép, nem is nagyon erős lírai tenort hallunk. Egy elsőrangú énekművészt -? ezt ma senki se méltányolja, Caruso duzzog, a közönség is.

És a közönség szervezkedik. Ritkán lehetett meglátni annyira, hogy az ezerszemű Cézár valóban egy valaki, mint szerdán este, amikor a nagy helyárak súlya alatt nyögve egy táborba csoportosultak a páholyok grófnői és a harmadik emelet ifjú smokkjai.

"Az igazság az, hogy Caruso vesztett a hangjának szépségéből; én tavaly hallottam Ostendében és négy év előtt Milánóban; nem lehet hasonlítani" - mondja mellettem erősen raccsolva egy monoklis kaszinótag.

"Lunardi Radameszben ezerszer jobb" - hallom a hátam mögött egy nehéz selyembe öltözött korpulens úriasszony szájából.

Nem hallottam azelőtt Carusót soha, de hogy Lunardi nála hasonlíthatatlanul gyengébb, azt tudom, és ezen az alapon jogom van hinni, hogy a kaszinótagoknak nincs igaza. Azonkívül megállapíthatom azt is, hogy ez a hang még fiatal. Semmi öregedési jelenség sem a színben, sem a lélegzésben, sem a hangvételben. Könnyen és abszolúte jól énekel ez az Enrico. Emellett ízléses, képzett színész. Szóval ritka ember, igen ritka: mert énekelni, játszani egyformán jól tud és a hangja még indiszpozícióban is a világ legszebb, színben legmegvesztegetőbb lírai tenorja.

Jelentékeny hiba, hogy ez a Caruso makacs fiú, és nem tudni, miért ragaszkodik a Radamesz szerepéhez. Bécsben is ezzel kezdett, és ott se aratott teljes nagy sikert. Rendkívül hálátlan énekszerep ott, ahol egy tenoristának túlnyomóan laikus közönség előtt kell produkálnia magát. Isten mentsen, hogy gáncsoljam a vagyonos osztályt és kétségbe vonjam igazi belső hajlamát a zeneművészethez, inkább talán Carusóra haragszom, amiért egy kissé hős is akart lenni, és mindenáron a Radamesz aranyos hadvezéri ruhájában szándékozott Európának imponálni. Meggyőződésem, hogy Rudolffal, a Bohémélet Rudolfjával szenzációs sikere lett volna nálunk is.

Mert mi: Budapest, nem szeretjük Verdit, az Opera csak vendégművészek és Takáts miatt tud közönséget kapni az ő muzsikájához. Szóval sok minden összejött. És Caruso rosszkedvű volt. A közönség pedig részint bosszankodott, részint kárörvendezett, részint pedig gyönyörködött. Mert volt elég gyönyörködnivaló is - kár, hogy ezt aránylag kevesen vették észre... Vagy nem tudták észrevenni, mert annak a mérlegelésével voltak elfoglalva, hogy vajon egyenlő értékű-e az élvezet a kiadott pénzösszegekkel.

De, felebarátaim, hiszen ti jótékonyságot is gyakoroltatok, mért feledkeztetek meg erről? Bizony mondom nektek, Caruso mégiscsak jó énekes, szép fiú, talán jó családapa és határozottan szerencsés fickó.

1907