Karácsony táján volt. A lázam
elérte már a negyven fokot.
A tűz dobolt, s az angyal haján, láttam,
vörös lángnyelvekkel osztozott.
Anyám inget foldott, míg késő este lett.
Az öreg varrógép zúgott, zötyögött.
Lelkem csöppnyi volt csak, majdhogy elesett
a paplan virágai között.
Csak téptem őket, s hetvenkedtem (hiszen
már sírba értem): “Olyan szomorú vagy
anyácskám. Ugye, akinek viszem
tán meg se látja oly iszonyú nagy?”
Az ingecske szállt, s a két foltozott lyuk,
“Istenem, segítsd meg”, sírt, reszketett,
s én danásztam vígan, ahogy este szoktunk:
“Anyukát, apukát és engemet.”
“Kisfiam, ki gyermeket sírni hallott,
a szépen halt virágnak is örül...”
s anyácskám a virágokra hullott,
s a fehér gyolcs borult rá legfölül.
S én vittem őket kacagva: fényesebb
csokrot még senki sem kötözött!
Lelkem csöppnyi volt csak, majdhogy elesett
a paplan nagy virágai között.
(Márianosztra, 1955.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése