Szép Ernő: Dali, dali, dal (3.)

VIII.
Tudom én, hogy aki ezt a történetet olvassa, az csak arra kíváncsi, mi lesz már a tanító úr eladott hegedűjével. Remélem, az azért nem hagyja hidegen, ha már egyszer ide adta a figyelmét, hogy visszakerül-e vagy se tanító úr kezébe az a hegedű; mégis ugyebár küzdelem folyik itten, akár egy történelmi életrajzban a koronáért vagy egy eszme győzelméért, vagy a regényben egy elveszített asszony visszahódításáért, vagy a másikfajta regényben a megugrott bűnös vagy az ellopott gyémánt feltalálásáért. Igen, apám is érdekelheti az olvasót, míg az emlékezésemet olvassa, mert apám is hős, apám is emberfeletti mód verekszik az akadályokon átal a célja felé, az eszméje felé, az álma felé. Azt hiszem, ha az olvasó szíve választ adott a megszólításra, akkor a hegedűnek is annyinak kell a szemében lenni, mintha izgató asszony vagy titokzatos gonosztevő vagy kincseket érő gyémánt volna.

Nem kell félni kérem, közeledünk a hegedűhöz, minden oldalon közelebb vagyunk hozzá.

Mikor nyári vakációra hazamentem, apám túl volt már az Ebes János nagyságos úr második könyvén is, hálá istennek.

A keze is szabadon volt, nyárára megint otthagyta a sömör; csak annyi nyoma maradt a betegségnek, hogy fényes rózsaszín lett apámnak mind a két kezefeje, olyan, mint a kalács háta, mert anyám ha kalácsot sütött, a kemencébe való tétel előtt megkente tollúval, a tollút olvasztott vajba mártotta, meg tojássárgájába.

Készülődött apám megint a szomszéd községekbe, biztosítást csinálni; azt mondta, tavaly nyáron több helyen megbiztatták, hogy majd az idén tán biztosítást kötnek. Anyám manzsettát is vasalt apámnak az útra, a tél óta nem tett fel apám manzsettát, mert a sebes keze nem állotta volna. A dublé lánc se volt apám mellényén a tavaly vakáció óta, most osztán elővette apám a szekrényből, hát csupa fekete lett. Apám kőport kapart a ház aljáról, fél délutánt elpiszmogott vele, míg a kőporos ronggyal megint arany színben vigyorgott az óralánca.

Mikor útra kelt apám, (az első útjára vonattal ment Ondód megállóig) kikísértem apámat reggel a szilvahelyi állomásra, s az úton egyszer avval szólottam fel hozzá:

- Ugyi - mondom - most már visszaveszi majd apám a hegedűt?

Mert tudtam, most megint kapott ötven forintot apám az Ebes János nagyságos úrtól. És a hegedűnek a gondolata benne volt a fejembe mindig, Debreczenben is.

- Vissza kisfiam, vissza, csak ennek a nyárnak a végit kell még kivárni. Ha karácsonyra hazajössz, megládd, ott lesz a hegedűm a házban. Megint muzsikálunk majd hékás, mint a tücsök.

Megveregette a fejem tetejét apám, szeretetből.

Egész vakáció alatt örült a lelkem a jó reménységnek.

(Vége köv.)