2010. július 29., csütörtök

Szép Ernő: Dali, dali dal (4)

A hegedű, a hegedű.

Meséltem, hogy apám elkezdte félrerakni a garast, hogy a hegedűt vissza tudja majd szerezni Kukitól.

Az a pár forint, ami már együtt volt, az fuccs lett, mikor egy kicsi hugom megbetegedett.

Sebaj, apám megint elkezdte a gyűjtést.

Miből, édes istenem, miből? A boltos eltehet abból a pénzből amit árul, az asztalos, a suszter, a bádogos, meg mind akinek ipar van a kezében, akinek imitt-amott több szerencséje lehet; az a szegény földmíves magyar is, ha csak tizenöt holdja van is, ha nem irígyelte el a jégeső meg az üszög a búzáját, eltehet annyit, hogy bokáig érő tulipántos szűrt vehessen egyszer az őszi vásáron, meg hogy zsindelytetőt huzathasson a nád helyébe a házára. Az urakról nem is beszélek, aki doktor, ügyvéd, meg aki a banknál vagy a városházán körmöl tíz-tizenöt esztendeig, akkor már testes kőházat építtet magának, szöllőt is veszen, szombaton délután kisétálhat a szöllőjébe, vadászjegye is van, drága puskája, odakint tölti a hosszú vasárnapot a mezőkön a vadászcimboráival, jönnek nagy büszkén estefele, a szekérúton jönnek, a kövér sörte hintázik hátul a zsíros zöld kalapon, jó kedvök van, nagyokat nevetnek, nagyokat köhögnek a kispipa mellől, felkapják az ablakok előtt ahonnét kinéznek a jóismerősök, a halott nyulat meg a halott fogolymadarat, mutogatják; még az a nyúl meg az a fogoly is mintha örömében lengetné közbe a fülét, vagyis tapsolna a szárnyaival. De a szegénységbe beosztott tanítóember ugyan miből tegyen egy krajcárt is félre, mikor sohase győzi pénzzel a mái napot?

Apám minden vasárnap délfelé kuglizni szokott volt a Függetlenségi Olvasókör udvarán; más tanítókkal, kántorral, gazdaemberrel, iparossal; ha tíz-húsz krajcár ott maradt a kasszában, nem volt éppen nagy szerencsétlenség; azt a kasszát úgyis elsörözték közösen, akik a kuglipártiban résztvettek, aki háromszor is kilencet ütött azon délelőtt, az se kapott több sört, mint aki csak egyet-kettőt tudott kiszedni abból a felállított kilenc babából. Ez a kis vasárnapi kuglizás volt apámnak az egyetlenegy mulatsága. Nohát jött egy vasárnap, apám nem állott be a pártiba. Avval jött haza ebédre, hogy no mult vasárnap nem volt ilyen jó étvágya, mint máma. Nem hálá istennek, mert máma nem ivott egy szikra sört se! Úgyis el lehet tölteni azt a vasárnapi órát a Körben, ha nem kuglizik az ember; olvasgat az ember, elbeszélget, nézi, hogy kuglizik a többi, az még nagyobb mulatság, mint hogyha személyesen ott harcol az ember, az a kugliparti se megy soha veszekedés nélkül.

Látta az apám, hogy anyám lehangolódik ettől a beszédtől; akkor egész ebéd alatt hangos volt, tréfálkozott; ha felvette a pohár vizet, ivás után nagyot csettintett a nyelvével, odatartotta az ablak felé a poharat:

- Nahát ez a mi remek ártézi vizünk! Bizony isten többet ér annál az állott hordósörnél. Nézzed már lelkem, nézzed, gyöngyözik, akár a szódavíz! Ugyi gyerekek. Azt mondom, ez a víz az egészség lesz Szilvahelynek! Boldog ember vagyok, mióta az ártézi vizet ihatom.

Nagy eset volt Szilvahelyen az az ártézi víz csakugyan. A városháza előtt volt egy ákácos tér, annak a közepén kezdték fúrni az ártézi kutat még a tavaszon. Nagyon érdekelt minket szilvahelyi gyerekeket ez a munka, nem tudom honnét jöttek idegen nadrágos emberek, olyanok, hogy úr is volt közte, mesterember is, kerekes gép állott azon a helyen, nehéz vascsövek, gyülekeztek a mellett az ismeretlen gép mellett a földön; ástak egy nagy gödröt, abba lemásztak ásós napszámos emberek; azok a nadrágos emberek a gép körül spekuláltak, egyiknek a kezébe rajz volt, a másiknak centiméter, azt tokjából kellett kihúzni, de az olyan hosszú centiméter volt, ha leengedték a földre körül lehetett vón keríteni vele Szilvahelyet. A harmadik ember meg ácsplajbásszal állott ott, valami papendeklin számolt úgy mint mink a táblán, bedugdosta a szájába az ácsplajbászt, avval elbámészkodott a Malomközön túlra, ahol a gőzmalom kéménye látszott messziről; nem bánta ha ott a lába körül a gyerekek meglovagoljak a vascsöveket; lehet hogy el is felejtette, hogy összeadni akart vagy kivonni. Idegen volt ő Szilvahelyen s tán nem találta magát hirtelen itthon ezen az egész Földön, akár magam mikor egyszer-másszor elnézek és elveszítem magamat, csodálatos néptelen és bánatos hangulatban érzem magamat, mint a megfogott hal a hálóban egyedül. Eltartott az a fúrás egész őszig, mindig hányta kifelé a fúrógép a föld belét a körül a leszúrt vastag cső körül; a cső környéke teli lett sárga földdel, azután meg agyagos földdel, azután olyan ezüstös szürke föld került kifelé a mélységből, olyan fajta, amilyen a Kösély feneke mikor kezd kiszáradni nyári kánikulában, de még vizes az a szürke patakfenék, olyan puha finom, akar a csecsemő tenyere, a madárláb meg a futó csibor meg a beleragadt levél (akit aztán felkapott a szél) olyan gyengéd rajzokat hágy azon a szürkeségen, mint a jégvirág télen az ablaküvegen. Emlékszem, az ujjunkat bedugtuk abba a puha patakfenékbe, másnap is harmadnap is ott volt az a lyuk amit az ujjunk csinált ottan. Jó dolgunk volt az ártézi kút körül is, míg a fúrás tartott, várakat lehetett abból a kezes földből építeni. Azután meg lefolyó árkot ástak a cső elébe mikor már elkezdett a víz köpködni; jó sokáig csak piszkos víz, az is elakadt, de tovább macerálta a fúrógép a szilvahelyi mélységet, megindult a csövön a tisztább szín víz; az is zavaros volt még, mindig kóstolták a vizet azok az idegenek, volt a zsebökben egy-egy lapos bádog pohár, abból gurgulyázták azután kiköpködték, el is húzták a szájokat utána, meg még aprókat köpködtek egy darabig, homokos lett a szájok. Egyszer azután bővebben ömlött a víz, világosabb is lett minden nap, akkor volt csak öröm igazán gázolni mezítláb a vizes árokban, térdig ért a gyerekeknek a víz, az apraja meg a parasztja aki nem szégyellte magát, meg is fürdött abban az árokban. Pláne mikor meleg víz kezdett a csőből jönni, ellepték a kölykök az árkot; olyan zsivaj volt egész nap, nem győzték a munkás emberek mindig messzibbre hajtani azt a neveletlen társaságot. Még mélyebbre fúrtak a földbe, hát azután egy reggelre olyan keményen vágtatott az a kristálytiszta ártézi víz előre, majd szétrepesztette a csövet! És meleg is volt, még melegebb mint azelőtt, csakúgy gőzölgött a víz kövér sugara, a napsugár szivárványt szőtt azon a gőzön keresztül, a népek odaözönlöttek a jó hírre, majd félreverték a harangot mintha tűz tört volna ki; de még annál is több volt az, hogy kitört a víz, az a csuda gyönyörű tiszta ártézi víz! A csőnek a vége persze előre volt hajlítva, kétoldalt állott a lakosság, a víz meg zúdult, rohant izmosan, fényesen, mint valami óriáskígyó, jött, jött csavarodva mint egy érckötél, eszeveszetten nyargalt az a gőzös víz, a gőze mintha füst lenne, mintha vízből való tűz száguldana, repülne sisteregve; nem lehetett megállani ahol az íve lezuhant, csak nagy karéjba, messzire is felfreccsent a habja az emberekre, asszonyokra, s porzott a víz a kétoldalt szoruló nép orcáin. A városházáról leszaladtak az urak egymásután, a kuti munkások vigyázattal tartogatták a víz szélihez a poharakat, mind az uraknak odaadták kóstolni az új vizet, minekután egy-két percig vártak, hogy az a felhős meleg ártézi víz egy kicsit hüljön a pohárban. Az asszonyok korsóval, kannával, dézsával várakoztak, volt aki olyan élelmes volt, hogy tekenőt hozott; hogy frissibe mingyár egy tekenő meleg vizet szállíthasson haza magának. Minden percbe nagyobb volt a zúgás, a városházi urak egyik jobban dícsérte a vizet mint a másik, ragyogtatták egymásra a szemöket, az a ragyogás, az az öröm, az az ünnep elfutotta az egész népet, érezték az isten áldását ami leszállott az égből akarom mondani felszállott a földből Szilvahelyen.

Azután elvitték a fúrógépet Szilvahelyről, az ártézi víz csöve körül kikövezték a földet, téglából kanálist vontak az új árkon végig, azon sétált aztán a meleg víz a Kösély-patak felé. Különben másnap már nem gőzölgött úgy az ártézi víz, mert engedett a melegségből, csak egy bajúszkányi gőz füstölt felfele a cső nyílásából, a korsót ha hazavitték, leeresztették a kútba, megvárták míg a víz annyira lehül, hogy meg lehessen inni. Egy darab idő múlva pedig az a bajúszka se látszott már a szeliden ömlő víz felett, frissen, hidegen adta a cső az ártézi vizet Szilvahelynek, a mélységből való vendégnek elmúlt minden láza, megadta magát, azt akarta, hogy mindenki meg legyen itt elégedve vele.

Szilvahelyen esztendőkön át tárgyalt a város afelől, hogy szép kis láncos kőkerítést csinálnak az ártézi kutunknak, a csövet beborítják faragott kővel, annak a tetejébe majd valami szép hableányt rendelnek Tóth András debreczeni szobrásztól, de míg én Szilvahelyre hazajártam, nem került oda a hableány, se eksztra kerítés nem támadt az ártézi kút körül, csak az a pucér cső ugrott ki a téglaföldből, az is megfeketedett az idővel.

Már megint másról beszéltem.

Apámnak a másik takarékossága az volt, hogy összebeszélt anyámmal: ezután nem veszen majd nyakkendőt, azt is anyám fogja varrni néki úgy mint az ingeit, a gallérjait, manzsettáit. Az a nyakkendő, akit apám hordott volt, ötven krajcáros nyakkendő volt. Azt a komoly fekete nyakkendőt azt hordja az egész tanítóság a világon; nincs annál komolyabb és egyszerűbb, szerényebb nyakkendő a rőfösök kirakatában. Esztendőben egyet kell ebből a nyakkendőből venni, valami kemény atlasz annak az anyaga, húzós érzés az embernek az ujja hegyét elsímítani rajta. Eltart esztendeig ha vigyáz rá a viselője, csak az esztendő vége felé szikkad fel a mosoly arról a nyakkendőről, finom borzos kis kopások ütnek ki rajta, a szára is vedlik a dörzsöléstől amit annyi időn át a kabát gallérjától szenvedett, apró rojtok virágzanak ki a szárán, a csatja meglazul hátul, kibukik a nyakkendőszár bélése s a másik szár vége is lyukadozik a használat folytán, az a bádog is napvilágra kerül amelyik ott rejtőzködve tartotta a nyakkendőszár keménységét.

Szóval ez is ötven krajcár minden esztendőben, el lehet tenni a hegedű visszaszerzésére.

Valami két hónap mulva, ha jól emlékszem, akkor döntötte el apám a harmadik takarékosságot, (úgylátszik nehezen ment a döntés) azt tudniillik, hogy újesztendőtől fogva nem fizet elő tovább az Egyetértésre. Talán mondtam már, hogy a tanítóságnak féláron járt az Eötvös Károly lapja. Anyám igen a szívére vette apámnak ezt a nagy lemondását, nem is akart beleegyezni. Tudta anyám, micsoda lelki szükséglete apámnak esténkint a lap felett pipálni békességben, és micsoda uri érzése az apámnak az, hogy neki is jár ujság, akar a gyógyszerésznek vagy akar a polgármesternek, éppenúgy megjön az ő lapja is a postára, címszalag alatt, arra Pesten nyomtatják rá az ő tekintetes nevét.

Avval érvelt anyám, hogy az Egyetértésnek már a papirosa is megéri azt a pénzt, mindig van begyújtani való papir a háznál, azonkívül az a nagy lepedő újság arra is kell néki, hogy bele pakolja a hazaküldendő kész fehérneműdarabokat, meg a derekat, szoknyát, alsószoknyát, amelyeket az uriházak varrattak anyámmal. Meg azután a konyhába a stelázsira is az Egyetértést vágja fel az ember csipkepapirosnak, arra is csak mindig szükség van, igen, hát mikor a konyha földjét, a pitvart meg a tornácot frissen festjük veres földdel, oda mindenüvé kell a papiros leteríteni, mikor szikkad a festék, különben a gyerekek felszedik a talpukkal az egész veres földet mielőtt megszárad.

Hiába prédikált anyám, újesztendőre elmaradt a háztól az Egyetértés.

Apám azután eljárt estére a Körbe a pesti lapot élvezni, vacsora előtt, mikor a hegedűleckéit letudta.

Az Egyetértés maga nyolc pengő forint volt egy esztendőre; ha semmi szerencséje se lesz a biztosítással, akkor is legfeljebb három esztendeig kell a pénzt félrerakni, a kuglizás, a nyakkendővétel, meg legalább egy új kalap is elmarad, meg még az isten tudja mit lehet megtakarítani három esztendő alatt, együtt lesz a háznál harmincöt-negyven pengő. Akkor azt mondta apám: nekiesek majd Kukinak, öt pengőt, tíz pengőt, tizenöt pengőt ráigérek, biztos vissza van a hegedűm, jobban szereti Kuki a pénzt mint a varjúpecsenyét.

Na majd meglátjuk.

Másik nyárára megérkezett Szilvahelyre tanító úrék házához az új gyerek.

A hatodik.

Anyám a hatodik gyereket is úgy szorongatja, (mikor már szorongathatja) úgy tapogatja, úgy elcsudálja, úgy dugdossa pólyába, úgy takarja ki megint, hogy lássa, lássa, alig akarja elhinni hogy itt van csakugyan, mintha egyetlenegy drága melltűje elveszett volna s azt megtalálta volna.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése