Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek nyilai sziszegtek felém
s a földi hiúság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni - (óh talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) - nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
múltban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd
s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és
íróját idéztem. Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
halottak sírjára a meggyfa... Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s - emlékszem - vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott...
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó, friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanul buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! - bíztat az anyaföld.
A hír a csontoké! - súgta a tört kereszt;
s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése