Szabó Lőrinc: Ficseri-füsti

Fecske, te ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
mi csalt ide, tavalyi
tanyádra, ficseri,
villafarkú, dalröpke vándor,
a nagy vizek és hegyek felett
Magyarországra Afrikából:
micsoda hűség, mily szeretet?

"Mit, mit?" - csicseregsz, ha kérdelek:- "Itt, itt!" -
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.
"Mit vitt?" - a társad kérdi: de -"Csitt, csitt!"
inted le, ahogy megint berepülsz.
Nem értelek, isteni
vendég, te ficseri,
csak nézem, hogy körözöl elegánsan
s csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:
áldás lakik a fehérfalu házban,
ficseri-füsti, ahol te laksz.

Pedig gyötrődsz, te, vidámszavu fecske,
te szép, te citeraénekű:
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.
"Csitt, csitt!" - keserű
szavad is gyönyörű:
ha csak villansz, önzőn felejtem
nyomorod, nyílgyors, légi vadász,
s - "Vigy, vigy!" - hintázom a végtelenben
kék szárnyadon, elragadtatás.

Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok
urak az arany gömb alatt,
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok
(világnagy csókban a gondolat):
ég hangos halai,
fecsegtek, ficseri:
a mindenség öröme tolong a
táncotokban, az életetek -
nem is figyeltek rá, hogy a konyha
álmát a mennybe kötitek.

Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
három-négy éve láttalak,
s most ujra jössz, elegánsan evezve:
unokád? a fiad? férjed? te magad?
Bárki vagy, Dalteli,
jó látni, hallani,
hogy itt vagytok, áldó igézet,
nyarunkat telezengeni
hű fiai a szenvedésnek,
barátaim, - és győztesei!