Németh László a tanári hivatásról

Részletek A régi polgáristák című cikkből

Az emberrel mintha nem csak a természete születne vele, de a foglalkozása is. Én például tanárnak születtem. Apám tanár volt, s öt-hat éves koromtól az iskolásdi volt még a játékom is.(...)
De az, hogy tanárnak születtem, most derült csak ki igazán. Nemcsak abban, hogy írónak is tanár, vagy ahogy mondani szoktam, együtt-tanuló maradtam. Az iskola volt továbbra is az életelemem: egy kis nyugalmat, feledést csak a tanítványaim közt találtam, rájuk mindig volt időm is.(...)
Hiába hagytam ott az iskolaorvosságot, a megszokott iskolásdi a lányaimból csinált iskolát magának. Ugyanazokban az években, melyekben legjobban tartott munkáim keletkeztek, igazi főfoglalkozásom a vásárhelyi óraadóság volt. Itt nagyobb gyerekeket sok tárgyra s csaknem egyetemi fokon taníthattam...
... az igazi hivatásnak az a legfőbb ismertetőjele, hogy akármilyen igénytelen: boldoggá teszi az embert, a másik meg akármilyen fényes, csak nyugtalanságot terem. Hosszú éveken át néztem a könyvkirakatokat, s inkább megkönnyebbülést okozott, mint fájdalmat, ha az én könyvem nem láttam ott: egy iskola előtt azonban, amely felé karcsú diákok vagy diáklányok sietnek a reggel ködös zugaiból, összeszorul a szívem, hogy nem állhatok ott többé a dobogón fölöttük...
Az olvasóimtól félek. Ha azt hallom, valaki elolvasta egy könyvemet, aggódva lesem, mi szalad belém: kés-e, vagy kéretlen dicséret. De ha egy volt diákom köszön rám, szólít meg, az mindig egy percnyi ünnep a napban, ott biztos vagyok, hogy jó emlék tekint a szemembe.