Németh László: Ady Endre

részletek)
Adyt egyre ritkában emlegetik, s akik emlegetik, egyre kevésbé ismerik. Újabb költőinken alig érezzük nyomát, a műkedvelők közül csak a tájékozatlanabbak utánozgatják. Olykor rendeznek még egy-egy Ady-estélyt, de műsor, szereplők, tolmácsolás alig öregbítik Ady dicsőségét. Akik felfedezték, hogy mindig a hatalomban ülő miniszterek a legtehetségesebbek; a költői dicsőség utcáit is élők neveire kezdik átkeresztelni; az irodalmi halhatatlanság teli van Bethlen-sétányokkal. Mint a magyar gyomor, a magyar emlékezet is tökéletesen emészt; tizenöt évvel Ady halála után alig vesszük észre, hogy élt.

Amíg ez az Ady-bessz a költő közvetlen, bénító befolyásával küszködött: érthető volt, sőt egészséges. Nagy költő nagy árnyékot vet s faiskoláknak nap kell, nem árnyék. Aki nem akart belezuhanni Ady vonzásába, menekülnie kellett tőle; természetes, hohy a legkülönbek menekültek legjobban.

(...)

* * *

Ady magára utalt költő. Mások is voltak magányosak, de magányukat a közös kultúra eszközeivel fejezték ki, hiszen semminek sem közösebb a nyelve, mint a magánynak. Ady életalakítás és kifejezés harcában volt magára utalt. Kereshetjük kapcsolatait a századvégi francia költészettel, ezek a kapcsolatok felületesek. Kortársai közt nincs senki, akihez igazi művész-rokonság fűzné; a magyar irodalomban néhány vállalt ős közt egy igazi elődje van, a magyar költőközösségből kivaduló Vajda János. A mi legnagyobb költőink számontartják európai rokonaikat s hátra vagy oldalt biztatón szorítják egymás kezét. Ady kimaradt a szorító kezeknek ebből a füzéréből, a művelődés folyamában, ahol minden folytat és folytatódik, ő egyhelyben forgó örvény.

(...)

Adyból ezt a hatalmas gondolkozói potenciát annál kevésbé lehet elsikkasztani, mert ez határozza meg lírája jellegét; nemcsak egy nagy gondolkozó lírája, hanem filozófiai jellegű líra. Ismeretes, hogy miben különböznek filozófia és tudomány. A tudomány a tapasztalatokkal foglalkozik; a filozófia a tapasztalatok előfeltételeivel: az egyiknek a megismerhető világ fontos, a másiknak, amit a lélek megismerés közben a világhoz hozzáad. Ha összehasonlítjuk Petőfit Adyval, hasonló különbséget látunk. Petőfi birodalma az élmény, Adyé az élményfele tóduló lélek. Petőfi Juliskája megölelehtő húsvér nő, Ady Lédája az ölelő behunyt szeme mögött élő nő, maga az ölelő. Mintahogy a filozófusnak a tapasztalat csak kiinduló pont, melytől befele távolodik, úgy menekül vissza Ady az élmény érzéki, szemléletes körülményeiből oda, ahol az élmények teremtődnek.

Ezért nincs Ady költészetében természet. Ha a természetből indul is ki, nem élvezi az ábrázolás lebegő pillanatát. Az Alföld, amelyen átutazik, a Kalota-folyó, amelyen tempós magyarjai átvonulnak, belezuhan a lelkébe; a kép elé ömlő lélek gomolygása a vidék; az érzékelhető természet helyét egy indulat-természet foglalja el. Ady költészetének egyetlen tája: a tulajdon lelke. Ennek a tájnak a természeti tüneményeit figyeli, az életét is szinte azért idézi fel maga körül, hogy ez a táj szemlélő szeme számára eloldja viharait és alkonyait. Ady élete egy belső teljességet szolgál; költészetét és körülményeit ugyanaz a rendező, kikerekítő elv alakítja.

Tudjuk, hogy a kor, amelyben Ady élt, a lélekkutatás kora. Freud a lélekelemzés felfedezője, néhány esztendővel idősebb nála. Bizonyos értelemben Ady is lélekelemző, szétválasztja lelke alkotó hajlamait, egy-egy motívuma: egy kielemzett indulat s versei rendjében ezekből a teremtő indulatokból állítja össze magát, bolygókból a naprendszert. De mennyire különbözik ez a lélekelemzés a Freudétől. Ő is titkokat keres, de nem az elsüllyedt, gennyedő emlékek titkait, mint a lélekelemzés, hanem az alapösztönökben kibomló titkokat, nem azt a kicsinyes, anyagias tudatalattit, amelyben a lélektan horgászgat, hanem az élet-halál közt kifeszülő lélek napi igazságai alatt lappangó igazságot - az emberi lényeg titkát s a halállal határolt emberi idő titkát.

Tudjuk, hogy köteteit ciklusokra osztotta. Ezek a ciklusok nemcsak egy kalap alá fogott versek, hanem egy indulat kényszerében írt versek, egyik a másiknak továbbvivője, kiigazítása, egyensúlyba billentője. A ciklusok segélyével Ady lírája könnyen áttekinthető. Első vállalt kötetében az Új versekben (ha A daloló Párizst elhagyom) három ciklus van: A magyar ugaron: a magyarságé; Léda asszony zsoltárai: a szerelemé; Szűz ormok vándora: az élet pátoszáé. A későbbi kötetekben ezek a ciklusok osztódnak tovább, mint egy terebélyes családfa. A magyar ugaron egyik utódága: A magyar Messiások, a Muszáj Herkules, a másik A téli Magyarország, Esze Tamás komája, harmadik Az utca éneke s A jönvedő fehérei. Léda asszony zsoltárai két ágra hasadnak: Léda ajkai közt a szerelemé, a Hágár oltára a szerelmeskedésé. Leggazdagabban oszlik a harmadik ciklus. Az élet-pátosz sarkallója a halál, láthatára: a holnap, ura: az Őskaján, nyomorúsága: a pénz, virága: a csók, hamuja a szomorúság s az ajkáról fölszivárgó „Ádám, hol vagy” az Isten. Négy kötetében rendre kibomlanak ezek a motívumok; a negyedik kötet végén bejelenti, hogy elhallgat s rá néhány hónapra megírja a Minden-titkok első verseit, hogy még egyszer seregszemlét tartson motívumain.

Címből és fölosztásból egész nyilvánvaló, hogy egy nagy összefoglaló filozófiai költeménynek szánta ezt a kötetet. A fejezet-címek: Az Isten titkai, A szerelem titkai, A szomorúság titkai, A magyarság titkai, A dicsőség titkai, Az Élet-halál titkai szinte gyermekes naivsággal vallják meg a szándékot. Ady Iliászában ez a kötet a hajók katalógusa. A ciklusok ettől a kötettől fogva állandók, már-már rovatszerűek; az utolsó évek forradalmi láza s a háború csak félelmetes, szép ráadás, hogy az embertelenségben széttekintő ember még magasabbra vesse magát minden motívumában.

Hanem amilyen könnyen tekinthető át ez a lírai székesegyház alaprajzában s körvonalaiban, olyan beláthatatlan az egyes versek utalásaiban. Ez a mű semmit sem mond ki kétszer. A folytatódó motívumok minden új kötetéből új arccal merülnek fel s minden vers új leleplezés, új állítás, vagy ahogy Ady mondaná: új titok, melynek külön nyelven, a maga számára készült kifejezés-formán át kell beszélnie. Léha beszéd azt találgatni, hogy Adyból ötven vers marad-e meg vagy öt. Egy székesegyháznak lehetnek jobban-rosszabban kifaragott szobrai; nem lehet leverni párkányaikról őket. Mindegyik mond valamit s együtt mondják ki a templomot. Minél jobban ismeri az ember Adyt, annál több tökéletlenséget talál híres verseiben s annál több figyelemreméltót az elrejtettekben.

(...)

A magyarság helyzete az utolsó három-négy évszázadban nagyot változott. A tizenhatodik-tizenhetedik század művelt magyarja még maga is nép: Balassa, Bornemisza, Zrínyi, Bethlen Miklós a nemzet állapotát azzal a nyers-tárgyilagossággal nevezik meg, amellyel saját kihulló fajukról vagy borközi kihágásaikról szólnak. A megújhodás korában megzavarodott ez a tárgyilagosság, a magyar sorsról csak retorikus szólásmódokban szabad gondolkozni; nemzeti dicsőség, nemzeti halál, nemzeti feltámadás piros és fekete függönyei közt szónokolunk; a nemzet: alkalom szép érzésekre. A kiegyezés után egészen szétfoszlik ez a helyzetérzés: pukkancs-igék és találomra föleresztett európai jelszavak közt támolygunk; azokat, akik mint Vajda és Tolnai kimondják, amit látnak, elkapja a szédült tömeg s addig forgatja körbe, míg bele nem őrülnek. Ebben a millenniumi rózsaködben Ady újságíró radikalizmusa alól szinte hónapok alatt bontakozik ki a legbiztosabb magyar helyzetérzés. Történelmünknek nincs nyersebb összegezője, mint ez a félig tanult ember, aki a fájdalom visszahagyott iszapjából ítélte meg történelmünk. Mintha az idő bozótjából jött volna, emlékezetében egymás mellé kerültek távoleső korok s századokon eloszló tapasztalatok folytak egybe. A népről mondják, hogy bár kívül él a történelmen, amelyet vele és rovására csinálnak s egyes hullámait el is felejti, az egésznek a nyomását megőrzi magában. Ady magyar helyzetérzése is erre a százados sorsnyomásra emlékezik. Amit a magyar viszonyokról, magyar múltról tud, gyanít, egy természetében hordott bizonyossághoz igazodik. Ő a magyar, a történelem vele történt; ha a magyarságról beszél, csak emlékezik.

Erőnknek nincs célja s céljaink mögött nincs erő. A jobbak szándéka és a nép mocorgása nem találkoznak egymással. A tehetség eleve elítélt s a nép elhagyott. Ady magára ismer: szörnyeteg nép ez. Lelkesedését idegenek nyargalták meg s melankóliájába idegenek eresztik élősködő csápjaikat. Felpimpózzák a nemzeti önérzet szalagaival s országában nincs egy zug, ahol gondolkozóba eshetne nyomorúsága fölött. Irodalma, tudománya, politikája nem azért van, hogy lássa helyzetét, hanem hogy ne lássa. Aki fülébe súgja az igazságot, kopókkal kerítik meg, aki megrázza a vállát, elhurcolják. Nép és tudat közt a szervezett érdek és szervezett hazugság ködei, melyek eltemetik a népet s elfojtják az igazságba bevillanó gondolatot.

Azóta elég sokszor hallott szavak, de ahogy Ady kimondta: két eszméletlenség közt egy ébrenlét. A magyar sors senkinek a szemében sem tükröződött kegyetlenebbül, de szebben sem. Nemesebb értelmet senkiben sem nyert, mint benne, aki értelmetlenségét keseregte. Nem midnen írónak van joga hozzá, hogy magát népével azonosítsa; Adynak volt. Ő a magyar sorsot magából beszélte: ide-oda hányt céltalansága: az ő céltalansága volt, de ha csodált valamit népében, akkor is magát csodálhatta benne. Ha a magyarságot idáig a Nyugattal szemben pironkodó korcstudat gyötörte, Ady, anélkül, hogy helyzetén egy vonásnyit szépített volna, megmutatta a méltóságot, melyet sorsából és természetéből meríthet. Nyugatra hajtotta a magyart, de közben ősibb kultúrák felé bocsátott gyökeret: a régi protestáns Magyarországon át a Bibliába, saját lírikus-vérmérsékén át a görögségbe. Ézsaiás és Apolló: ezek voltak kedves rejtek-nevei. Ő figyelmezett rá először, hogy a magyarságnak a keresztyén-latin műveltség alatt kell keresnie választott rokonait s költészete, mely egyszerre nyilall a zsidók vallásos pátosza s a görögök félbarbár zsenialitása felé, olyan láthatárt nyit a magyar vers előtt, amellyel azóta még szembeállni sem volt képes senki sem.

Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is. Míg magárahagyott természetéért küzdött, új lírai eszközöket teremtett a magyar természet számára. Hangja minden más magyar költőétől különbözik. Nem annyira, mint egyik egyénisége a másikétól, hanem mint egyik kultúráé a másikétól. Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Tóth Árpád, Babits hangja dőlt, folyó írás, az Adyé álló. Vannak álló versek és vannak haladók, vannak sorok, amelyek mennek valamerre s vannak, amelyek egy helyben dobbantanak. Megint Ady és Petőfi a két nagy ellentét. Petőfi fölhág valahová a versben, Ady megveti a lábát, megszobrosodik. Ennek a különbségnek, melyre Földessy Gyula is felhívta már a figyelmet, sokkal mélyebb okai vannak, mint a metaforára gyanakvó ész hiszi. Míg a nyugati gondolkodás logikai egységekben halad előre, a gondolatok egy végkövetkeztetés, zárótétel felé marsolnak, a régibb népeknél rögtön kész a mondanivalót kifejező kép s a gondolkozás csak azt járja körül. Ady kép-gondolkozó. Verse elején kész a látomás s szakaszai már csak a látomást cirkálják körül. Ő nem lendületes; szilárd. Minden magyar költő bele tudott törődni a jambus vagy a görög időmérték sima iramába, Ady megállította, széttörte, lehorgonyozta; a magyar népköltészet tagoló hajlandósága dobban fel a sima vers alól. Sorai ritmikailag is állanak: formaforradalmának ez végső magyarázata. Ha a régiséget nem évszámokkal, hanem az eredet gyökereivel mérjük, Ady a legrégibb magyar költő, versének a gondolati és formai szerkezetéből egy Európa-alatti magyar lélek szól.

A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.

(1934)