Orbán Ottó: József Attila

Férges lombjait hullatja az elme,
reccsen a tekintet, mint csupasz ág -
hívő s hitetlen lelhet kegyelemre,
én nem, míg tudok emlékezni rád,
ahogy lépsz: az út, a töltés, a fák,
kínod, szégyened megroggyanva, térden,
fehéren megpattanó koponyád;
s zökken, lassan továbbkattog az éjjel.

Hogy a versért, a verésért, a csókért,
mindenért teljes élettel fizetsz
és maga teste fölött lesz a hóhér,
ki nem lehet hóhéra senkinek,

arcod romjai alatt érzi meg:
elhagyja az utolsó rend, a szó is
s lángot nyel görcsös torkod, nem vizet,
mert nincs a világon egy korty ivóvíz,
csak a képzelet rongyába bújt Flórák
és termőfölddé rothadó anyák,
kik te voltál s kiknek nincs köze hozzád,
esők, tankcsikorgás és operák
vonulnak végül halálukon át
s a kíntól tátott száj nem őriz vádat,
hogy rajtad felejtette mosolyát.
Saját súlyod roppantja össze hátad.

A sorsodat érzem, mely összetörte
arcod, mikor oly sűrű lett a fény,
hogy rászáradtak az erdők a földre
mint a szülőnek combjára a vér, -
ki nem eleven kínjával beszél,
elhazudja, hogy arcrabukni látott,
ki embertelen esték idején
se tudtál mást: az emberi világot,

mely úgy viseli örökké a rendet,
terhes hassal iszonyú gyermekét,
hogy halálával értelmet teremthet,
mely több mint az eleven testeké, -

az ölelésben megfogant gyökér
gyönyört nevel és hajlékony hatalmat.
Életünknek egy órája megér
annyit, hogy hiányába belehaljak!