A kamaszizmok tündérszárnyán
Az idő még enyhe volt. Vagy csak mi nem éreztük a hideget, hasonlóan az ifjú szerelmesekhez, akik csikorgó fagyba fél éjszakát sétálgatnak át hajdonfővel, kigombolt kabátban is hevülten pihegve a szenvedély külön évszakának védelme alatt? De egyszerre a falu alatt a folyó zajlani kezdett.
A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást: az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valamiképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Méltó a történelmi időkhöz, ahhoz, hogy véget ért a háború! Legszebb játékával kezdte. Egyheti vastag havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött: a hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorjai szigetté váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.
A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne. Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá: a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.
Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt, és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának a szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkétszereződött. A jégen a tar gallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipó alakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje tükörképével, az alája került gémmel titokzatos rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejreállított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A manyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben a lenti világ volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a korcsolyámért a padlásra.
Lerohantam a partra. A szél erősbödött: jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely az internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sohasem terítettem a nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le, a szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.
Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről, közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem: a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten szítt be. (...)
Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Jobb kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig, szemben a Kapos mentén Kaposvárig, s ha már a Balaton és a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.
Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót derekamra illesztettem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült a hátamhoz. A szél lekapott, mint a pihét.
Repültem és közben a lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talpon álló vadvirágok és magas fűszálak tarkálottak. Ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám - kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.
Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint valami rugós dívány. Sokszor éreztem: ha megállnék , vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne ez az egész üvegvilág alattam. Aztán szántszándékkal még kerestem is ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, féllábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent, a barnás víz alján a még barnább iszap lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.
Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja miért, magántulajdonnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az égvilágon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, illetve egyhelyben maradtam. De keringés közben sem vettem le a szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról.
A Béri-Balogh-kúria az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari belsőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire lóistállóban kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most - mintegy jóvátéve a százados pusztítást - a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Béri-Balogh Piroskával naponta találkoztam. Miért épp most öntött el a vallomás vágya? S miféle vallomás vágya? Alig néztem rá másképp, mint a többi lányra. Mi fogott most el hirtelen iránta? S igazán iránta-e? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt, és egy kicsit arrább vonultam.
Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrébb száguldtam, aztán ismét arrább, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül olyan messze mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott volna meg valaki, de az is csak ágaskodva.Találtam is itt egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra: fölugrottam, megfogtam a korcsolyám orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam, és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe, és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak a kéményét láttam, lélegzetet vettem, és zihálva, kihevülve folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.
Aztán egyszer - mint aki elkészült egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja - az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.
Magam elé hajoltam, árnyékomban megpillantottam a rohanó lenti arcomat. Riadtan kaptam el róla a tekintetemet, mint mindig, amikor szemtől szembe láttam magam. Nálunk a házban nem volt más tükör akkor, csak a zsebbeli: az asszonyok egymást öltöztették, a férfiak vasárnap reggelenként a kútnál borotválkoztak, a vályú visszfényében. Fölegyenesedtem, égre fordított arccal. De repültem tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon. Milyen hírt, s kinek?
Az idő még enyhe volt. Vagy csak mi nem éreztük a hideget, hasonlóan az ifjú szerelmesekhez, akik csikorgó fagyba fél éjszakát sétálgatnak át hajdonfővel, kigombolt kabátban is hevülten pihegve a szenvedély külön évszakának védelme alatt? De egyszerre a falu alatt a folyó zajlani kezdett.
A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást: az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valamiképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Méltó a történelmi időkhöz, ahhoz, hogy véget ért a háború! Legszebb játékával kezdte. Egyheti vastag havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött: a hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorjai szigetté váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.
A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne. Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá: a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.
Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt, és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának a szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkétszereződött. A jégen a tar gallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipó alakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje tükörképével, az alája került gémmel titokzatos rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejreállított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A manyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben a lenti világ volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a korcsolyámért a padlásra.
Lerohantam a partra. A szél erősbödött: jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely az internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sohasem terítettem a nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le, a szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.
Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről, közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem: a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten szítt be. (...)
Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Jobb kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig, szemben a Kapos mentén Kaposvárig, s ha már a Balaton és a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.
Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót derekamra illesztettem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült a hátamhoz. A szél lekapott, mint a pihét.
Repültem és közben a lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talpon álló vadvirágok és magas fűszálak tarkálottak. Ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám - kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.
Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint valami rugós dívány. Sokszor éreztem: ha megállnék , vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne ez az egész üvegvilág alattam. Aztán szántszándékkal még kerestem is ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, féllábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent, a barnás víz alján a még barnább iszap lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.
Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja miért, magántulajdonnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az égvilágon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, illetve egyhelyben maradtam. De keringés közben sem vettem le a szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról.
A Béri-Balogh-kúria az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari belsőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire lóistállóban kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most - mintegy jóvátéve a százados pusztítást - a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Béri-Balogh Piroskával naponta találkoztam. Miért épp most öntött el a vallomás vágya? S miféle vallomás vágya? Alig néztem rá másképp, mint a többi lányra. Mi fogott most el hirtelen iránta? S igazán iránta-e? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt, és egy kicsit arrább vonultam.
Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrébb száguldtam, aztán ismét arrább, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül olyan messze mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott volna meg valaki, de az is csak ágaskodva.Találtam is itt egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra: fölugrottam, megfogtam a korcsolyám orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam, és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe, és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak a kéményét láttam, lélegzetet vettem, és zihálva, kihevülve folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.
Aztán egyszer - mint aki elkészült egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja - az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.
Magam elé hajoltam, árnyékomban megpillantottam a rohanó lenti arcomat. Riadtan kaptam el róla a tekintetemet, mint mindig, amikor szemtől szembe láttam magam. Nálunk a házban nem volt más tükör akkor, csak a zsebbeli: az asszonyok egymást öltöztették, a férfiak vasárnap reggelenként a kútnál borotválkoztak, a vályú visszfényében. Fölegyenesedtem, égre fordított arccal. De repültem tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon. Milyen hírt, s kinek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése