Mint búvó patakot mélytorkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Tengernyi napsugár fekete éj lett.
Tenger csillagból nincs egy árva szikra.
És mégis: Néha mintha fény vakítna
Szemem behúnyva sápadtan mosolygok
És könnyem indul szinte, enyhe-boldog.
Mintha egy tündérkéz szívembe nyitna:
Oh mélyen – elfalazott vaksötétben
Nem látni bár még most is minden úgy van
Mint hajdan, sértetlen, szent, drága épen.
És elvakít opálos tündöklésben
A múlt, ha néha egy parányi résen
Az emlék tünde holdfényként besurran.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése