Stendhal: Vörös és fekete

A francia irodalomban romantika és realizmus nem két egymásra következő korszak, hanem két egymás mellett haladó stílusirány" - írja a világirodalom történetében Szerb Antal.
Olyannyira igaz ez, hogy a romantika fejedelme, Victor Hugo, túléli a realista regény mindhárom megteremtőjét: Balzacot, Stendhalt és Flaubert-t. Ők maguk sem szabadulhattak teljesen a képzelet szőtte történetek varázslatától, a köznapi valóság fölé növő hősök meseszerő alakjától, a históriai múlt visszafénylő, kísérteties legendáitól.

Stendhal eredeti neve Henri Beyle (1783 - 1842) francia író. Jómódú polgári családban született, Párizsban elvégzi a műszaki főiskolát. Élelmezési tiszt, hadbiztosként kíséri Napóleon diadalmas seregét. Így járja be Itáliát, megismeri Ausztriát, Némethországot, végigéli a szerencsétlen oroszországi hadjáratot. Személyes csapás számára a császár bukása s a Bourbon-restauráció. Később mégis sikerül konzuli kinevezéshez jutnia, és így hosszú esztendőket tölthet választott hazájában, Itáliában. Munkásságának kiemelkedő műveit, három nagy regényét - Vörös és fekete, Vörös és fehér, Pármai kolostor - élete utolsó tizenkét évében írja meg.

A Vörös és fekete megírásakor negyvenhat éves, és még mindig az élet reménytelen szerelmese Stendhal. Tudja magáról, hogy csúnya, öreg és szegény, sikertelen a nőknél. Hát ebben a regényben vesz elégtételt mindazért, ami tulajdon sorsában elmaradt. Fiatal, szép és hódító hőse csak ragyogó szellemét és szegénységét örökli. Így alkotja meg Julienben azt a jelképes alakot, amely eljövendő nemzedékeken át a becsvágyó ifjúság eszményképőe lesz: egyedül az ellenséges világgal szemben. Merész eltökéltséggel fölébe kerekedni a hipokrita társadalomnak, önerejéből kiverekedni, ami a szerencsések, gazdagot, kiváltságosok ölébe jullott.

Julien Sorel, a paraszti eredetű ács fia, szellemi képességeivel kiüt családjából. Egy öreg sebészorvos mellett szerezte meg műveltségét, latin tudását: támogatója, Chélan plébános, a papi pályára szánja. A városka polgármesterr, de Rénal, sznobériából gyermekei nevelőjévé szerződteti, hogy elhalássza vetélytársa, Valenod szegényházi igazgató elől. A fiú apja kemény alku árán köti meg az egyezséget. Így kerül a nagyra törő Julien a de Rénal-házba. Darabosságán is átüt plebejus önérzete, s fölhívja magára a harmincéves szép de Rénalné figyelmét. S egyben az asszony szobalánya, Élisa is belészeret, bevallja gyónás közben Chélan abbénak, hogy szívesen feleségül menne Julienhez.

Verriéres kisváros, a Napóleon utáni idők légköre tölti be. Az emberek helyezkednek, féltik állásukat, a helyi hatalmasságok jövőjüket szeretnék biztosítani. Julien megvetően nézi a tülekedést. Szíve mélyén bonapartista, de ezt a szélső királypárti de Rénalék előtt titkolnia kell. Nem hivatásérzés vonzza az egyház felé, csupán fölismeri, hogy ez az egyetlen út maradt nyitva előtte. Adottságai, megnyerő külseje révén hamar megszeretteti magát új környezetével. Élisa közeledése elől kitér, magasabbra vágyik. A ház asszonya maga is meglepődik, hogy szinte föllélegzik, amikor értesül erről a döntésről. S még inkább, mikor önmaga előtt is be kell ismernie: szintelen, unalmas életébe változást hozott a nála tíz évvel fiatalabb Julien, belészeretett, s megérzi: a fiú sem közömbös iránta.

Tavasz jöttén a de Rénal család kiköltözik a közeli Vergy-beli kis birtokára. Itt még közelebb kerülnek egymáshoz, a polgármester jobbára estefelé meg is érkezik. Bár velük nyaral az asszony unokanővére, Derville-né is, több alkalmuk nyílik egy-egy bizalmas szóra, mozdulatra. Így váltja valóra Julien megfogant tervét, s mikor az óra elüti az első tizet, a sötét kertben megfogja és hatalmába keríti de Rénalné kezét, s az asszony nem húzza vissza. Ám a fiú részéről ez még korántsem az érzelmek, pusztán, a merészség próbája.

De Rénal nyersen szemére hányja Juliennek, hogy elhanyagolja nevelői munkáját, de a fiú önérzetesen visszautasítja ezt a hangot, elégtételt követel. A pipogya polgármester attól félve, hogy Julien Valenod-ékhoz szegődik, menten visszakozni kezd, megemeli fizetését, s még háromnapi szabadságot is ad neki.

Julien fölkeresi egyetlen bizalmasát, Fouquét. A régi barát örömmel fogadja s igyekszik rábeszélni, lépjen be a fakereskedői üzletébe, ezzel egycsapásra megszabadul pénzgondjaitól. Csakhogy Julient nagyobb álmok fűtik; célja a társadalmi emelkedés. Így elutasítja a nagylelkű ajánlatot. Már azzal a föltett szándékkal tér vissza de Rénalékhez. hogy elcsábítja az asszonyt.

A polgármesterék gyanakszanak, nem azért volt-e távol, hogy elszegődjék Valenod gyermekei mellé. Julien bizonytalanságban hagyja az aggódó de Rénealnét. Ha elmenne is tőlük, mondja, csak lelkiismerete kényszerítené, hiszen iránta érzett szerelme nem fér össze papi hivatásával. Majd látva az asszony ragaszkodását, fülébe súgja: "Éjjel két órakor bemegyek a szobájába."

A fölsülés gyötrelmét legyűri, erőt vesz magán, odalopakszik, és az asszony ajtaját nyitva találja. Néhány óra múlva úgy surran ki tőle, hogy "a regények nyelvén elmondhatjuk: nem volt több kívánnivalója". S magára hagyva az elragadtatott és önvád mardosta asszonyt, első gondolata: "Istenem! Hát csak ennyi a boldogság, ennyi a szerelem?" Tépelődik, vajon jól játsszotta-e a szerepét?

Verriéres-t fölforgatja a nagy hír: a király ellátogat a városkába. Julien - de Rénalné ügyeskedésével - bekerül a lovas díszőrségbe. Aztán az udvari és egyházi méltóságok közelében vesz részt a misén.
Élisa, de Rénalék szobalánya kileste asszonyának viszonyát Juliennel. Sértve a fiatalember elutasításától, elárulja a polgármester örök riválisának, Valenod-nak, mi folyik a férj háta mögött. Valenod korábban mga is sürgött-forgott de Rénalné körül, kap az alkalmon, s névtelen levélben figyelmezteti a férjet. A megrémült asszonynak mentő ötlete támad: Valenod jellegzetes kék levélpapirosára ragasztott, nyomtatott betűkből készíttet Juliennel újabb névtelen levelet, s azt adja át férjének, mint amit neki küldtek. Egyben arra ösztökéli, küldjék el Julient. A megviselt, botránytól irtózó de Rénal boldogan hisz felesége ártatlanságában. Élisa azonban Célan abbénak is meggyónta a szerelmesek titkát. Az idős pap ráparancsol Julienre: beajánlotta a besanconi szemináriumba. A fiúnak távoznia kell.

Utolsó éjszakáját tölti az asszonnyal, és nekivág, hogy jelentkezzék Besanconban, az ismeretlen nagyvárosban, s elinduljon a megnyíló jövő felé. Ám a szemináriumban dermesztő magány és ellenséges társak irigykedő gyűlölete várja. Szellemi fölénye szálka a szemükben, a szenteskedő álszentség sem segít, gúnynevet ragasztanak rá: Luthernek kiáltják ki. Egyetlen pártfogója a szigorú Pirard atya, az intézet igazgatója: ő felismeri Julien rendkívüli képességeit.

Egy gyötrelmes évet tölt kemény önfegyelemben a papnevelde falai között, s a templomban váratlanul ismét megpillantja a gyóntatószék előt de Rénalnét. A találkozástól az asszony elájul, és maga Julien is csaknem összeomlik a megrázkódtatástól.

Pirard abbé menti ki a számára elig elviselhető szerzetesi életformából. Az abbé főúri híve, de la Mole márki párizsi plébániát juttat az időt papnak, s fölajánlja maga mellett a titkári állást. Az abbé maga helyett Julient javasoslja a márkinak.

Julien ismét szabad. Néhány napja van: visszatér Verriéres-be, s halálos kockázat átán létrán kúszik föl éjszaka de Rénalné ablakához, hogy még egyszer megölelhesse a rémült, ellenállni képtelen szerelmes asszonyt. Csaknem rajtuk üt a férj. Julien életét veszélyeztetve kiugrik az ablakon, és elindul Párizs felé.

A fővárosban Pirard abbé mutatja be a márkinak. Az újabb gazda jóindulatúan fogadja, bőkezűen állapítja meg fizetését. Szalonjában megismerkedik a főrendi társaság tagjaival. Julien néhány hónap alatt gyakorlott dandyként mozog az új környezetben. A márki rábízza levelezésének intézését, s mindjobban megkedveli az ügyes titkárt.
Lánya, Mathilde de La Mole, hűvös, elegáns szépség, akit körüldonganak fiatal arisztokrata hódolói. A család atervei szerint Croisenois márki, a hercegi cím várományosa a kívánatos jövendőbeli. Mathilde-ot untatja a fényes külsejű, de belül üres fiatalemberek serege. Önkéntelenül támad fel érdeklődése a csinos, merész, eredeti gondolkodású fiatalember iránt.

Már ő közeledik hozzá, de Julien óvatos, gyanakvó, nem akar nevegtégessé válni. De amikor hivatalos útjára készülében Mathilde értésére adja: "Nem tudnám elivselni, hogy ne lássam töbé" - már a márki egyetértésével halasztja el távozását. Ezután éri a lány üzenete: "Éjfél után egykor legyen a kertben..." - s a hozzáfűzött kívánság: szobájában várja. Engedelmeskedik, de pisztolyt vesz magához, úgy kúszik föl a létrán Mathilde ablakához.
Így indul, s be is teljesedik a második "rangon fölüli" szerelem. Csak ez még hullámzóbb, szeszélyesebb, ingadozóbb, mint az első volt.

Azonban Julien már képtelen az önfeledtségre. Megtanulta a boldogság veszélyeit, gondoskodik saját biztonságáról, Mathilde levelét lemásolva eljuttatja Fouquénak. De félelme ezúttal alaptalannak bizonyul. A lány valóban szereti, csodálja, azonban más az éjszakai és más a nappali arca. Mindinkább elhidegülni látszik, hát Julien másnak udvarolva megpróbálja fölkelteni szunnyadó féltékenységét. Közben azonban a márki már lánya házasságát tervezgeti a kiszemelt főúri vőlegénnyel.

A regény letölthető: http://mek.oszk.hu/00500/00505/html/