2010. január 23., szombat

Prosper Mérimée

Prosper Mérimée (Párizs, 1803. szeptember 28. - Cannes, 1870. szeptember 23.) francia elbeszélő regényíró, művészettörténész, régész.


Leginkább Carmen című elbeszéléséről ismert, amely alapjául szolgált Georges Bizet híres operájának.

Mérimée vonzódott a misztikumhoz és a történelemhez, feltűnően érdekelték a szokatlan jelenségek. Minden bizonnyal hatással volt rá a fantasztikus történeteket jegyző Charles Nodier, Sir Walter Scott történelmi regényei és Puskin műveinek könyörtelen lélektani drámája. Számos elbeszélésének szolgált forrásául egy-egy idegen, egzotikus tájon (Oroszország, Spanyolország stb.) játszódó rejtélyes történet.

Mérimée nevét 1829-ben megjelent történelmi regénye, a Szent Bertalan éjszakája tette ismertté.

A XVI. század második fele Franciaországban a katolikusok és protestánsok közt dúló, véres vallásháború kora. Valóságos polgárháborúként bontakozik ki II. Henrik trónra lépése (1547) után, s tart mindaddig, míg IV. Henrik ki nem bocsátja a vallásszabadságot és mintegy száz protestáns város autónómiáját garantáló nantes-ii ediktumot (1598) - melyet XIV. Lajos, hogy fontaiebleau-i ediktumával (1685) az utolsó protestánsokat is katolikus hitre, avagy emigrációba, illegalitásba kényszerítette.
A vallási háborúskodások gyászos fogalommá vált eseménye az 1572. augusztus 24-i Szent Bertalan-éji vérfürdő fűződik Medici Katalin (1519-1589) nevéhez.


Prosper Mérimée: Szent Bertalan éjszakája
(részlet)


Katalin egyik mondása szájról szájra járt, ezt ismételték minduntalan, gyermekek és asszonyok mészárlása közben: Che pieta ser crudele, che crudelta lor ser piestoso: ma az irgalmas, aki kegyetlen, s az kegyetlen, aki irgalmas.
Különös dolog, de a protestánsok közül, akik majd mindannyian harcedzett katonák voltak, elkeseredett csaták veteránjai, s nemegyszer eredményesen ellensúlyozták bátorságukkal a számbeli fölényt, e mészárlás alatt mindössze ketten szegültek szembe gyilkosaikkal, s kettejük közül az egyik sohasem volt katona. Talán túlságosan is vérükké vált a szabályszerű harcmodor, a zárt csapatban vívott küzdelem, s ezért hiányzott belőlük az egyéni ellenállás ereje, mely arra késztethetett volna minden protestánst, hogy védje házát, mint erődöt.
Öreg harcosok jámbor áldozatként nyújtották nyakukat a becstelen gyilkosoknak, akik tegnap még remegtek volna előttük. Az áldozatok a belenyugvást is bátorságnak tartották és a mártírok dicsőségét többre becsülték a katonáéknál.
Mikor a vérszomjas öldöklők valamelyest kielégültek, az irgalmasabbak kegyelmet ajánlottak áldozataiknak, ha megtérnek. Csak igen kevés kálvinista állt rá erre az ajánlatra, s egyezett bele, hogy egy hazugság révén megmeneküljön a haláltól és kínzatásoktól.
Asszonyok, gyerekek szilárdul ragaszkodtaek hitükhöz, a fejük fölé emelt kardok között, s egyetlen jajszó nélkül szenvedtek ki.
Két nap elteltével a király megkísérelte, hogy gátat vessen a vérengzésnek, de ha a csőcselék indulatai egyszer elszabadultak, nem lehet többé megállítani. A fegyver tovább dúlt, sőt, a király, minthogy bűnös részvéttel vádolták, kénytelen volt visszavonni irgalmas szavait, s a végtelenségig gonosznak mutatkozni, ami nem is eshetett túlságosan nehezére.

Réz Ádám fordítása



1834-ben kinevezték a műemlékek országos felügyelőjének és számos műemlék köszönheti neki fennmaradását. Született régész volt, s e munkáját segítette nyelvészeti szaktudása, rendkívül aprólékos tudományos műveltsége, és szakmájának ritka, tiszteletteljes szeretete.

Mérimée szenvedélyes utazó volt, megfordult Angliában, Spanyolországban, a Rajna-vidéken, Itáliában és Kis-Ázsiában. 1830-ban Madridban ismerte meg Montiju grófnét, aki a Carmen történetének forrásaként szolgált és akinek lánya, Eugénia később III. Napóleon feleségeként francia császárné lett. Az ő barátságuk révén lett bejáratos Mérimée a császári udvarba, 1853-ban szenátorrá is kinevezték. Ettől kezdve írói munkássága háttérbe szorult.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése