Puskin: Románc

Borús és szürke őszi estén
Leány ment a sivár mezőn,
És titkos szerelme gyümölcsén
Kezét tartotta remegőn.
Csendes volt minden – erdő, rétek,
Leszállt az éjjeli homály,
S feszülten, izgatottan nézett,
Tettétől megborzadva már.

S az ártatlan teremtés láttán,
Felsóhajtott keservesen...
„Kínom nem ismered, kis árvám,
Alszol gyötrelmem: gyermekem.
Szemed nyitod, és vágyakozva,
Keblemhez többé nem tapadsz,
Hiába vársz anyai csókra,
Idegen ajkakra maradsz.

Hiába hivogatsz szünetlen!...
Nem vallhatom meg vétkemet.
Örökre elfelejtesz engem;
De én sohase tégedet!
Majd mások adnak menedéket,
S fattyúnak hívnak, meglehet;
Megkérdezed: „Hol az enyémek?”
S igaz családod nem leled.

Borús lelkedben bánat ébred,
Míg játszanak más gyermekek!
És az anyai gyöngédséget
Te komoran csak lesheted;
Te mindenütt magányos vándor,
Elátkozod a sorsodat,
Szemedre hánynak mindent százszor...
Én kérem bocsánatodat.

Talán, bús árva, az apádat
Megismered, ölelheted.
Jaj, édes árulóm, hol járhat,
Kit sohasem feledhetek?
Nyújtsd néki a vigasztalásod:
Mondd: „Immár nyoma sincs neki,
Elhagyta e sivár világot,
Az elválást nem bírta ki.”

De mit is mondtam én?... Talán majd
Te lelsz reám, s szomoruan
Nézel a bűnösre, anyádra.
Tán fel sem ismerem fiam?
Ó, bár meghatná a kegyetlen
Sorsot könyörgésem szava...
De tán te mész el majd mellettem,
Többé nem láthatlak soha.

Alszol – engedd, hogy utoljára
A mellemhez szorítsalak,
Törvény igazságtalansága
Okozza a balsorsodat.
Amíg az évek el nem űzték
Ártatlan örömeidet –
Aludj, picim! a keserűség
Kerülje gyermekségedet!”

De hirtelen a közelében
A holdfény kunyhóra esett...
Sápadtan, remegő kezével,
Az ajtóhoz közeledett;
Lehajolt, és a küszöbére
Elhelyezte a csecsemőt,
Szemét elfordította, félve,
És már az éj takarta őt.