2010. január 7., csütörtök

Móra Ferenc: Mátyás koporsója



Világverő Mátyás királyunknak sok dicsőséges harcát följegyezte a történelem. Sokan azok közt azt tartják a legdicsőségesebbnek, amelyikben Bécsnek büszke várát megvívta.
De bizonyos volt annál még szebb is, csakhogy azt nem jegyezte fel a történelem. Csak az aranyszájú monda szól arról, hogy az utolsó magyar király még a koporsójában is megalázta Bécset, ahol örök álomra csukta a szemét.
Úgy volt az, hogy olyan gyászpompát még nem látott a világ, mint amilyennel a magyarok királyát ravatalra tették a bécsi nagy templomban.
A koporsója vert ezüst, a terítője fekete bársony, a fején drágaköves aranykorona, a kezében gyémántokkal kirakott kard. S a koporsóra minden hív embere tett valami drágaságot. Isten tudja, mi volt köztük a legdrágább. Az a sok szikrát hányó ékkő-e, amivel a főurak hintették be a koporsóját? Vagy az a sok nehéz könny, amit a szegények pergettek rája?
Még a császári udvar is összeült tanakodni, hogy mivel tisztelje meg halott meghódítóját.
- Ne sajnáljunk tőle semmit, csakhogy megszabadultunk tőle - mondta az egyik császári tanácsos.
- Majd megvesszük mi azt most már a magyarokon, amit a királyuk koporsójába áldozunk - reménykedett a másik.
Volt, aki aranynyakláncot javasolt, volt, aki nagy keleti gyöngyökből font koszorút. Azonban Frigyes császárnak egyik se tetszett.
A történelem sok Frigyes nevű császár, királyt ismer. Volt köztük "rőt szakállú", volt "bölcs", volt "istenfélő", volt "veszekedő", volt "üres zsebű". Akiről azonban szó van, a mi Mátyásunk ellenségét úgy ismeri a történelem, hogy "fösvény Frigyes".
Hát fövény Frigyes akaratából az lett a vége a sok szóbeszédnek, hogy öntöttek aranyból egy vékony babérlevelet és azt vitték el a nagy király koporsójára. De azt legalább úgy vitték, mint szemnemlátta, fülnemhallotta kincset. Bársony vánkoson, talpig gyászban.
- Babérlevelet hoztunk a diadalmas hadvezérnek - mondták a koporsónál.
A magyaroknak jól esett, hogy gyászukban még a legnagyobb ellenségük is osztozik. A babérlevélkét odatették a nagy halott szíve fölé.
Három napig tartott Mátyás siratása a bécsi templomban, akkor útnak akartak vele indulni hazafelé. Az volt a terv, hogy a nyitott koporsót az ország négy zászló-ura vállon viszi le a Dunára. Azon meg a gyászposztós hajó hozza le Buda várába.
Az ország négy zászlósa elő is állott. Az ország nádora, az erdélyi vajda, a horvát bán, meg a temesi gróf, Kinizsi Pál. Ez az erejéről híres hős, aki egymaga elbírta volna nemcsak a koporsót, de tán még a hajót is.
Az emberrengetegen azonban a megdöbbenés morajlott végig. A négy dalia meg sem bírta mozdítani a koporsót.
- Sok rajta a drágaság - vélte a nádor. S intett az apródoknak, hogy a nehezebb ékességeket szedjék le, s rakják külön bársonyvánkosokra.
A parancsot teljesítették s a négy főúr megint próbát tett. A koporsó nem mozdult.
- Mit lehetne levenni még róla? - tűnődött sápadtan a nádor.
- Ezt ni! - toppantott Kinizsi s lefújta róla a fösvény Frigyes babérlevelét.
Azzal odaintette Mátyás négy kis apródját, négy aranyhajú legénykét, akiket a király mindig dédelgetett.
- Fiaim, ti tegyétek meg uratoknak az utolsó szolgálatot, akiket a legjobban szeretett.
A négy növendéklegényke könnybe borult szemmel kapta vállra a koporsót s vitte, mint a pelyhet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése