Ez még abban az időben történt, amikor élt az édesanyám és az ő nádtetejű házába szoktam elbujdosni a városi nyár elől.
Egyszer, ahogy szép piros hajnalon szépeket álmodok a szúnyoghálós hárságyon és ott járok, ahol a madár se jár, valami furcsa harsogásra ébredek fel. Mintha téglapadlón kis széket tologatnának előre-hátra nagysebesen.
- No - mondom -, megint vasutat játszanak a gyerekek. Ejnye, de korán hozzáfognak így faluhelyen is a játékhoz.
Mingyárt ki is szóltam az ereszet alá, hogy tán csöndesebben is mehetne az a vasút.
- Nincs ott vasút, fiam - nevetett be rám szülém friss képe a bazsalikomos ablakon. - Az öreg Parrag harsog úgy a kukoricával.
- Ki az az öreg Parrag? - kérdeztem a ki nem aludt ember morgásával.
- Hát a morzsoló ember, kisfiam.
No, ha a morzsoló ember, akkor én haragszom. A gyerekekre nem szabad haragudni, de a morzsoló emberre szabad. Meg is kérdem tőle mingyárt, hogy hogy mer ő engem megharagítani ilyen szép piros hajnalon?
- Aztán hol az a morzsoló ember?
- Odakint a góréban.
Az ám, a góré, azt még meg se néztem, mióta itthon vagyok. Pedig szép épület ám az nagyon, minden fala olyan, mintha kert-kerítés volna, négy lábon áll és olyan magasan áll a küszöbje, hogy csak székről lehet átlépni.
No, én nem kapaszkodtam föl a góréba, csak kívülről néztem meg az öreg Parragot. Szép szál ember, nem is olyan öreg még, inkább deres a feje, mint havas. Négylábú kis széken ül, annak a végébe bele van illesztve egy éles penge, azon morzsolja le Parrag bácsi a szemet a csutkáról, de olyan sebesen ám, hogy szédület nézni.
- Ügyes ember - gondoltam magamban -, de rátarti is ám, még csak jó reggelt se kíván.
Nem az, pedig felém is fordította a fejét, de megint csak elkapta. Aztán fölegyenesedett s elkezdte vékázni az aranyszemű kukoricát. Ahány vékát mért, annyi rovást faragott a gerendába. Azzal nagyot nyújtózott és megint visszakuporodott a kis székre.
- Jól esik a huzakodás, ugye? - szóltam oda neki.
Megrezzent az ember egy kicsit, de mingyárt el is mosolyodott s rám vetette szép világoskék szemét.
- Jól ám - azt mondta. - Itt görnyedek első kakasszó óta.
- Nono - kötözködtem vele -, lehetett az harmadik kakasszó is. Első kakasszókor még nem lehet látni.
- Nekem lehet, uram, mert én mindig egyformán látok - hajtotta meg egy kicsit a fejét Parrag. - Világtalanul jöttem én haza az olasz hadifogságból.
Végigfutott rajtam a hideg és nagyon megszégyelltem magam. Erre a szegény vak emberre akartam én haragudni, aki már fáradtra dolgozta magát, amikor én még a lustálkodást keveslettem?
Szülém mondta el aztán a többit a vak emberről. Négy anyátlan kis árvája él abból, amit ő keres. Az Esztike közöttük a legnagyobb, az van már tizenhárom esztendős, de tíznek se látszik az istenadta. Ő az anyja a többinek, főz, mos, takarít rájuk, olyan is szegényke, mint az árnyék.
Délben aztán láttam a szegény kislányt. Hozta az ebédet az apjának, krumplis tarhonyát szép tiszta tálban, zöld paprikát is hozzá csemegének. Lekuporodott az ecetfa alá s csacsogott fáradtan, mint egy beteg kis madár. A testvéreiről számolt be, ki mit végzett közülük reggel óta.
Mire Parrag kikaparta a tálat, megjöttek a testvérkék is. Imriske volt a legkisebb, az még hancúrozva jött, mint egy kiscsikó. Veronka és Marika már csöndesebben tipegett a füves udvaron. Hatéves az egyik, nyolc a másik, az ő szemük friss fényét már elhomályosította a nyomorúság.
Ahogy odaértek a góréhoz, kihajolt hozzájuk a vak ember és sorra megsimogatta vézna kis arcocskájukat. A vakok az ujjakkal látnak és a morzsoló ember minden délben az ujjaival nézte meg a gyerekeket. Hosszasan, gondosan cirókálta őket végig, s hol az egyiknél, hol a másiknál csóválta meg a fejét.
- Mi bajod már megint, báránykám? - kérdezte ijedten, ha bajt tapintott az ujjai hegyével.
Csak az Esztikével volt mindig megelégedve. Annak mindig úgy veregette meg a vállát, ahogy a boldog apukák szokták erős, izmos gyermekükét.
- Kicsi, drága vasgyúróm, te!
Nem értettem a dolgot. Hiszen négy kis fonnyadt embervirág közt Esztike a leghervadtabb. Mióta én is látom, szemlátomást vesz.
- Derék lány az Esztike! - mondom egyszer Parragnak, amíg az az ozsonna-kávét kortyolgatta, amit szüle küldött ki neki. - Nagynak sok volna, amit ő végez.
A vak embernek boldogság sütött fel a képén.
- De bírja is ám, kérem. Napról-napra jobban gömbölyödik a képe.
Nem szóltam semmit, hanem másnap délben megbújtam az orgonabokrok közt, amikor Parrag a testvérkéket cirógatta.
- Hát te, Esztikém? - derült föl az arca, amikor a legnagyobbhoz ért. Hadd látom, hizlal-e az új búzakenyér?
És Esztike, - ó, ha láttátok volna! - Esztike felfújta fonnyadt, beesett kis orcáját, mint pajkos gyermek, ha vizet vesz a szájába és kigömbölyítette úgy, hogy a vak apának reszkettek az ujjai örömében.
- Ó, Istenkém, de csak jó búzát teremtettél az idén!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése